Mivel ez az év annyira keserű volt, hogy igazából az Inter BL-kiesése óta alig tudtuk mosolyra húzni a szánkat, az idei évértékelő közös poszthoz extrák is érkeznek. Írtunk nektek haikut, elméleti képzőművészekké avanzsáltunk, és még egy-egy szabályváltoztatási javaslatunk is lett. Köszi a semmit, Juventus!
Megvan az érzés, amikor azt hiszed, hogy egy rohadt jóleső fingot fogsz kitolni, de végül váratlanul befosol?
Sokkal könnyebb lenne elviselni a helyzetet, ha nem lett volna az Izé elleni második félidő még márciusban. A Férgek lemészárlása magasztos küldetés, az év legfontosabb feladata, és azon a meccsen a szünet után az év legjobb Juventusát láthattuk (okés, bitang volt az őszi, milánói meccs is. Sőt, most, hogy belegondolok, ez a két igazán jó meccsünk volt idén.) Ez azt a képzetet kelthette, hogy Sarri rájött valamire.
Adja magát, hogy – hosszú idő után először – Pjanic nélkül állt fel az Izé ellen, szóval lehet, hogy a féket találta meg. Vagy a Cuadrado huzogatásából (hehe) eredő 4-4-2 — 4-3-3 hibridet. Vagy a De Ligt-Bonucci páros csiszolódott össze (az Izé ellen tízesre játszott mindkettő). Esetleg a gól + gólpassz kombót virító Ramsey bevetése? Hogy melyik okozta a csapat játékának ugrásszerű javulását, azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem Maurizio Sarri sem. Utóbbi hatmillió eurót keres, plusz bónuszok, bár ezekhez a ferences rendi szerzetesek önmegtartóztatásával áll.
Sarri szerint a csapágyasra hajtott Pjanic volt a fék? Nem, mert az újraindulás óta mindkét meccsen vele kezdett. A kupadöntőben is, pedig az elődöntőben minősíthetetlenül hulladék volt a girnyó kis bosnyák. Akkor a középpályát is stabilizáló, támadásban pedig egy kiválóan beadó szélsővel erősödő hibrid formáció pofozta helyre a Juventust? Nem, mert Sarri mindkét meccsen az idén már számtalanszor csődöt mondó 4-3-3-mal kezdett Douglas Costával, és az így igen kevés hasznot hajtó Dybalával. Akkor alán Ramsey volt a nyerő? Nem tudhatjuk, hat percet kapott csak a kupadöntőben.
A Juve egyik meccset sem kezdte rosszul, sőt a Milan elleni első félóra kimondottan pofás volt. Ekkor – fejünkben még a frissnek ható, Izé elleni élménnyel – éreztük úgy, hogy jön az óriáspuki. És ebből lett kisvártatva a gatyatrüffel. Amint kiderült, hogy nem jön könnyen és gyorsan a gól, a játékosok mintha megsértődtek volna, ami persze a játékunk színvonalának meredek zuhanását eredményezte. Sarri egy darabig nézegette a csapatát, aztán megpróbált belenyúlni a meccsbe. A Milan elleni hármas cseréje, amikor egyszerre küldte be Khedirát, Bernardeschit és Rabiot-t, egy LSD-tripp volt a Delneris időkbe. Az eredménye is hasonló volt, mint a rágcsálóarcú kis zsebmetszőnél, viszont legalább továbbjutást ért. A döntőben egy kicsit megörültem Bernardeschi érkezésének. Egyrészt azért, mert Pjanic nagyon szar volt, másrészt meg azért, mert Sarri nekünk írt levelében már jelezte, hogy gyakran fogunk egy olyan 4-4-2-t látni, aminek Cuadrado és Berna a két széle. De átvertek, mert a Wham!-frizurát növesztő kis kancsónak esze ágában nem volt kihúzódnia balra, inkább valami mást csinált. Hogy mit, arra nem tudtunk rájönni.
Az egész fenti gondolatmenetnek az lehet a konklúziója, hogy az Izé elleni egy kifutott meccs volt. Egyszerűen jól jöttek ki a dolgok, és bár csak egy fokkal játszottunk jobban, az Izé annyira kifingottnak tűnt, hogy ettől mi is sokkal jobban néztünk ki a valós képünknél.
Sarri 2/0 (azaz nulla) a torinói döntőkben. Nem ezt szoktuk meg. Az utolsó két évben Allegri alatt sem volt egy leányálom a Juventust nézni, de a 2-2 bajnoki- és kupacím, meg egy BL-döntő jelentősen árnyalta a képet. Sarrit azért hozta a vezetőség, hogy a győzelmek mellé végre szép játék is párosuljon, de egyelőre a két szék közé ült a Juventus: ocsmány játékkal nemnyerünk.
A láncbagós terrone sem a legerősebb kezdő, sem a legjobb formáció ügyében nem hozott végleges döntést, a védekezés sem lett stabilabb alatta, a támadások színvonala pedig borzasztó hullámzó továbbra is. A játékosok motiváltsága a béka segge alatt, és ha ezért nem is tudjuk őszintén elővenni Sarrit, hiszen tudjuk, hogy neki magának is zéró érzelmi motivációja van a Juventushoz, az már feltétlenül az ő felelőssége, hogy botrányos sportformában vannak a futballistái.
A két eddig elbukott döntő, valljuk be őszintén, inkább a két ellenfélnek volt fontos. Nekem legalábbis nem okoz egyetlen álmatlan éjszakát sem a Szuperkupa, sem az Olasz Kupa elvesztése. Sokkal nagyobb bajnak érzem a két, még elérhető trófea szempontjából, hogy a mutatott játékunkkal nemhogy a BL-győzelemre, de még a scudettópajzsra sem lesz szemernyi esélyünk sem.
Valaminek kurva gyorsan történnie kell, sporttársak!
Múlt alkalommal kifejtettem, hogy szerintem a szar játékra kiváló ellenszer és egyben mentség is, ha eredményekkel párosul. Természetesen nagyszerű élmény látni, ahogy megalázzuk az ellenfelet, de nekem az sem fáj, ha 0 kapuralövés mellett nyerünk 2-0-ra. Ám most beleszaladtunk a péniszek erdejébe. Méghozzá tátott szájjal. Írok az eseményről, bár igazából egyáltalán nem láttam a meccset, hiszen Uzipov és Therapy? koncerten voltam az A38-on. Vélhetően jobban jártam. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Annyit már most elárulhatok, hogy készen van egy közös poszt, amelyben a bajnokságot értékeljük, de három, nem elhanyagolható fontosságú dolog is történt az elmúlt pár napban, amikkel kapcsolatban mély hallgatásba burkolózott Bianka néni. Ezt orvosoljuk legott.
A három, fontosságát tekintve még Darti kutyavásárlásánál, illetve Dina kétes ukrajnai üzleteit is megelőzik. Az első, hogy bajnokok lettünk. A második, hogy kupagyőztesek. A harmadik, hogy a futballtörténelem legjobb kapusa bejelentette, elhagyja a Hatalmas Juventust.
A bajnoki címről nehéz újat mondani. Megnyertük a gyépésharcot, és félreértés ne essék, tudunk örülni neki, hiszen talán Conte első évét leszámítva egyszer sem volt olyan közel az ellenség, mint idén. Tekintsünk el az okok felsorolásától, a lényeg az, hogy a tabella nem hazudik: Olaszország a lábaink előtt hever. Megint nem tudtak megverni, pedig volt bajunk bőven menet közben. Az annyi, mint hét zsinórban, a történelmi rekordot tovább nyújtjuk, és ha csak a számokat nézzük, tényleg hibátlannak tűnik a szezon. Sok pont, sok rúgott, kevés kapott gól, rengeteg győzelem, kevés vereség, elfogadható számú (és főleg: lényegtelennek bizonyuló) döntetlen.
Az egyetlen, ami ha úgy nézem, kellemetlen, ha meg úgy, akkor figyelmeztető, a korábban bevehetetlen erődnek számító Groupama Arénában mutatott, igencsak vérszegény teljesítmény. Nem tudtuk megverni az Izét (ott egyébként jól játszottunk), egyenesen kikaptunk a Napolitól és a Laziótól, a BL-ben a fontos meccseken pedig a Barca (0-0), a Spurs (2-2) és a Real Madrid (0-3) ellen sem tudtunk nyerni.
Az eredeményességen ez azért nem látszott, mert az Izét, a Laziót és a Napolit idegenben raktuk el, sőt nyertünk Spursben és Madridban is, úgyhogy ezzel tényleg csak azt akartuk mondani, hogy a hazai teljesítmény miatt volt szoros a Serie A, és nem jutottunk még nagyobb bravúr közelébe a BL-ben.
A játékosok, az edzői stáb, illetve a szezon egészének értékelése majd a közös posztban lesz olvasható – ez, ha és amennyiben időben érkeznek az utalások, jövő héten kerül élesítésre – most szögezzük le a tényt: miénk a scudettópajzs.
Persze, az Izét utálom a legjobban, de nekem valahogy mindig a Milan elleni meccsek a csúcsrangadók. Nemtom megmagyarázni, lehet, azért van, mert öreg vagyok, és még láttam jó Milant.
Na, ez nem az, de mit sem számítanak a körülmények, amikor kardélre lehet hányni őket egy kupadöntőben! A Juve az utóbbi hetekben látottnál lényegesen jobban játszott, de azért azt túlzás lenne állítani, hogy brillírozott, még ha az eredményből ez is következik. A 4-0-hoz kellett Donnasumma bénázása, de ezt már nem jegyzik fel a történelemkönyvek. Azt viszont igen, hogy zsinórban negyedszer, ezúttal kapott gól nélkül húztuk be a kupasorozatot, ami akkor is nagy szó, ha nem volt a legnehezebb utunk az idei Coppa Italián.
Comingout: én mindig többre tartottam Buffon Torinóban maradását 2006-ban, mint Del Pieróét. Nem elvéve az ő tettének jelentőségét, Alex 32 évesen már kifele ment, ahogy a még idősebb Nedved is. Buffon viszont még csak 28 éves volt, és aláírt előszerződése volt a Milannal. Ő tényleg csak azért nem ment el, mert nem akarta magára hagyni a megalázottan alászálló Juventust.
Ha az utóbbi időben kicsit komikus is volt ez a rengeteg ölelkezés, sőt néha az is bebizonyosodott, hogy még Superman is öregszik, azért egyetlen pillanatra se felejtsük el annak a jelentőségét, hogy jövőre már nem Gigi Buffon védi a kapunkat. Nekünk, Juve-szurkolóknak teljesen új érzés, hogy kapuskérdés van (amúgy talán nincs, de ha lenne, az tök új lenne, és akár lehetne is). Buffonok márpedig nem nőnek minden fán, így szinte teljesen mindegy, ki áll a kapunkban, jövőre ezen a poszton gyengül a csapat, hiszen a világ legjobbja hagyja el a nyáron.
Jó néhány éve tettem egy megfigyelést magamon. Azt vettem észre, hogy (bármilyen meccsen, bárki ellen), ha az ellenfél egyik játékosa 25 méteren kívülről lövéssel próbálkozott, már előre sem dőltem. Egy idő után mindig az jutott eszembe, hogy milyen nyomorult érzés úgy ellőni egy labdát, hogy közben tudod, ha nem bombaerős és hajszálpontos, akkor Gigi úgyis kivédi.
Nekem nemcsak a jelenlegi, de már a Conte-féle csapatban is Buffon volt a Juventus. Ezért most nem csak azért vagyok szomorú, mert jövőre már nem lesz, hanem azért is, mert fogalmam sincs, ki lesz a Juventus jövőre. Giorgio, nyilván, de már ő sem sokáig.
Buffon 17 éve egy olyan korszakot ölel fel, amiben minden volt. BL-döntők, világbajnoki cím, Eb-döntő, bajnoki címek, kupagyőzelmek, Serie B, duplahetedik szezonok. Óriási győzelmek és megalázó pofonok. Végigcsinálta velünk az újkori történelmet, és kiállt minden a próbát. Egy ikonikus figura hagyott el minket.
(Ha folytatja, csak egyetlen dolgot tehet, amivel nem rombol egy kicsit sem a szobrán: ha visszamegy a – napokban frissen visszajutott – Parmába. Ha viszont elmegy a PSG-be, akkor mindenki megnyugodhat, mert jövőre BL-döntőt játszunk. A PSG ellen. És nem mi nyerünk.)
A célvonal felé dübörög a torinói kerekesszék. Lóg a kipufogója, csapágyasak a kerekek, csörög-zörög-hörög, de már csak egy kisnyugdíjast kell elgázolnia, hogy átszakítsa a dupla szalagot. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Mondjuk úgy, hogy ESEMÉNYDÚS decembert zártunk. Nézzük, mire következtethetünk az utóbbi néhány hét történéseiből!
A torinói club sporttörténelmi tette hajtott végre a Lazio legyőzésével. A 2-0-s siker ugyanis – ami a Juve 11. győzelme – sorrendben a harmadik Coppájuk. Mindez 3 év alatt.
Hát akkor jöjjön az első találkozó abból a hármasból, ahol nincs több kifogás, nincs érdemi javítási lehetőség, nem fér bele a „májusban majd megoldjuk”. Allegrivel szólva:
? @OfficialAllegri: "Our season starts now"
➡️ https://t.co/rYjIvPTO7R #JuveLazio #FinaleTIMCup pic.twitter.com/8L5JKba8fl
— JuventusFC (@juventusfcen) May 16, 2017
1. számú alapvetés: iszonyatosan jól néz ki ez a kék mez.
2. számú alapvetés: az első félidő az idény egyik legjobb teljesítményét hozta.
3. számú alapvetés: Higuain egy szörny.
4. szám alapvetés: vannak bajok.
5. számú alapvetés: De Laurentiis hülye.
Darti egy Isten, a kártyarendszer csubakka, taxit fogni az olasz fővárosban majdnem lehetetlen, a római tömegközlekedés kommunikációs problémákkal küzd, Csabi pedig egy mérhetetlenül türelmes ember – ez történt a múlt héten, a berlini BL-döntő apropóján tett párizsi kirándulásunkon. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
