A kevés örömhír közül a legfaszább

Volt ebben a szezonban annyi kellemetlen meglepetés, hogy egy évtizedre is elég lenne, kellemes viszont csak kettő (és fél): Danilo és főleg Chiesa (a fél Morata rajtja, amit álló cerkával, de elhűlve néztünk már akkor is.) 

Azzal kell kezdenem, hogy nagyot tévedtem Chiesával kapcsolatban. A legutóbbi Firenzéből érkező aranyifjúval csúnyán rápacsáltunk, Bernardeschi másfél éves rémálmából csak mostanában kezd éledezni, és Chiesa még csak olyan jónak sem tűnt, mint a másik Fede. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha a legvonzóbb tulajdonsága az olasz származása lett volna, mert a maximum az volt elmondható volt róla, hogy ügyeske (note: ez igazából egy sértés) meg gyors, de például a Fiorentina nem lett kevésbé kétségbeejtően szar az erőfeszítéseitől. A végén próbálgatták Firenzében is szárnyvédőként, hát az valami szörnyű volt minden érintett számára, játszott második csatárt (szarul), szélsőt és összekötőt is. 

<3

A tanácstalanul bilukszoló Pirlo első meccsein hol jobb-, hol baloldali wingbackként használta látva a még nála is világtalanabb Frabotta kétségbeesett bénázását látva, de már ebben az időszakban kiderült, hogy a srác érzi a spiritót. Chiesa kb. minden meccsét végigharcolja azóta is, az angol iparosfutball szakkifejezésével élve brutális work rate-tel dolgozik a pályán, ami azonnal jó néhány csapattársa fölé helyezte. 

Ez már önmagában meglepetés volt, pedig még csak kezdett bemelegedni. Miután Morata ellőtte a puskaporát (…), kiderült róla, hogy a gólszerzésből is aktívan ki kívánja venni a részét. Nemcsak átvette az egyre lankadtabb szerszámmal dolgozó spanyol szerepét, de egyenesen a legjobb támadónkká nőtte ki magát. Gólt lőtt az Atalantának, duplázott a Milan ellen, és a Porto elleni párharc mindkét meccsén betalált. Hét gólpasszával a második legjobb a csapatban, ahogy a hét bajnoki góljával is, pedig nem is csatárt játszik. Meccsenkénti 1.7 kulcspasszánál senki nem tud jobbat, ahogy 1.8 sikeres cselénél sem. Ezek a számok egyébként részben a többiek kritikái is, és nemcsak azért, mert Chiesa minden meccsen élesebbnek, gyorsabbnak és harcosabbnak tűnik a nagy részüknél. 

A szezon kevés pozitív meglepetése közül azzal lett a kedvencünk Chiesa, hogy létrehozta Cristiano Ronaldo belső ellenzékét a Juventus támadósorában. A jó kezdés ugyanis annyira tűzbe-lázba hozta, hogy alázatos csapatemberként ugyan, de Chiesa lett az első olyan Juve-játékos az ellenfél kapuja előtt, akinek nem az volt az első, hogy Ronaldót keresse. Nem volt önző, csak egészséges mértékben: ha jó helyzetben volt, bízott magában, és elvállalta. Ment is egy darabig a vállvonogatás középen, de amikor Chiesa lövései elkezdtek a kapuban kikötni, egyre ritkábbak lettek. Nem kérdés, hogy Rabiot, Ramsey, Kulusevski és persze Ronaldo helyett Chiesa lett a Juventus támadásainak gyújtópontja. Vele kelünk, vele fekszünk. 

<3 <3

A másik kellemes meglepetés azért nem olyan sokkoló, egy olasz-spanyol-angol-bajnok, BL-győztes, sőt Libertadores Kupa-győztes játékostól nem túlzás olyan teljesítményt várni, amilyet idén nyújt(ott?) Danilo. Ezt a négyvédősből háromvédősbe nyíló stratégiát szinte rá szabták, érezhető volt, hogy ez az ő komfortzónája, ami ki is hozta belőle a klasszist. Mostanra sajnos teljesen rottyon van, talán ő sem számított rá, hogy ilyen sokat fog játszani, érződik is rajta a sok játékperc, de ahogy a támadóknál Chiesa, a védőink között Danilo volt a legstabilabb pont. 

Ezt nem azért írtam le, hogy jobb kedvünk legyen!

Chiesa játéka arra is rávilágít, hogy mit kellene csinálnia, illetve mit csinál most rosszul a Juventus. Képzeljünk el egy olyan ideális világot, amiben minden játékosunk a saját posztján játszhat. Ehhez, a mostani keretet elnézve, egy 4-3-3-as formációt kell elképzelnünk, de elképzelhető egy 3-4-3 is, csak nem Atalanta-style-ban, hanem úgy, ahogy eddig is csinálta a Danilo-Cuadrado-Chiesa hármas mozgatásával Pirlo. A lényeg az, hogy meglegyen a 3-3 középpályás és csatár. A három belső középpályás azért kell, hogy a játék stabilitása meglegyen, a három csatár pedig azért, mert Chiesa és Kulusevski is a posztjára kerülne, és bitang jók lennének. 

Ez az ideális állapot azonban nem jöhet el, míg Cristiano Ronaldo a csapatban, illetve a posztján van. Beleférne Ronaldo maradása is, ha méltóztatna befáradni a 16-oson belülre center játszani, ám ehhez nincs sok kedve. 

Pedig a csapat gondjai közül sokra választ adhatna. Láthattuk, milyen jót tesz a középpályásaink egyéni teljesítményének, ha hárman vannak a pályán (Ramsey-t nem számolom közéjük, ez szigorúan az Arthur-Bentancur-Rabiot-McKennie négyes három tagjára értendő). Ha a három csatár mögött úgy játszhat a szinte tetszőleges kombinációjuk, hogy közben számíthatnak a visszalépve is hatékony Chiesa-Kulusevski kettős segítségére, mint első szűrőre, magabiztosabbak is lennének. És mivel többféle kombinációban is összerakható belőlük a passer-creator-destroyer hármas, gyakorlatilag nem is lehet ellenérvet találni. 

🙁

De itt van nekünk Ronaldo, aki 25 góljával ragtapaszt tart a kétméteres sugárban kilövellő artériás vér útjába. Nem sokra megyünk vele, főleg, mert a gólok elosztása sem egyenletes: tombolva ünnepeltük a Cagliari elleni triplát, de egy kicsit szomorúak voltunk a Porto elleni kiesés miatt. Nem hoz annyit, amit elveszítünk azon, hogy nem tud épülni a csapatunk. Ezt látnia kell mindenkinek. És amikor megszületik a döntés arról, hogy maradjon-e (már ha egyáltalán opció a távozása), figyelembe kell venni a csapatépítésre gyakorolt hatását. Röviden: center vagy tipli. 

Nem egy világverő csapat ez a mostani Juventus, ami azért fáj ennyire, mert nemrég még az volt. Pirlóval egy új projekt kezdődött meg, tele vagyunk ilyen-olyan fiatalokkal, mindenki rutintalan mindenben, nem csoda, hogy ez az év olyan, amilyen. Sok szarság történt velünk idén, és annyira belesüppedtünk ebbe a hangulattalan, vértelen bajnokságba, hogy közben elfelejtettünk igazán építkezni is. Ez persze nem a legmegfelelőbb időszak az építkezésre, a covid ebből a szempontból (is) nekünk jobban odabaszott, mint másoknak, de ha ezt az évet ki is kukázzuk, a következőt már nem kéne. 

Legfőképpen azért, mert könnyen előfordulhat, hogy jövőre szenátorok nélkül marad a Juventus öltözője. 

És akkor eljött a money time, Ronaldo meg sehol

Annyi körülmény dolgozik egyszerre ellenünk idén, hogy már az sem egyértelmű, Andrea Pirlo egyike ezeknek a körülményeknek, vagy inkább az áldozatuk. Kiestünk a BL-ből, mint szar a vonatból, mert egyszerre túl sok körülmény nem kedvezett nekünk. Mufurc berzenkedés következik alább.

A BL legeredményesebb futballistája / foto Daniele Buffa

Azzal kell kezdenünk, hogy sokadszor is felhívjuk a figyelmet a tisztánlátás fontosságára, egyúttal felszólítunk mindenkit, hogy ne az eredmények alapján hozzon ítéletet. Azért ne, mert egészen más lett volna 2-2-ről kezdeni a visszavágót (bíró 1.), vagy nem hátrányba kerülni Torinóban (bíró 2.), esetleg nem kiesni (bíró 3.), de a sok körülmény közül én sem a játékvezetéssel akarok foglalkozni. Azzal ugyanis nincs mit tenni, kapod, viszed. 

Fontos körülmény Pirlo is, aki ugyanúgy felelősségre vonható a Porto elleni első félidő rettenetes kínszenvedéséért, mint amennyire dicsérhető a második félidő káprázatos feltámadásáért. Nem lényegtelen körülmény – sőt, talán nem is független Pirlótól – a rengeteg egyéni hiba, illetve gyenge teljesítmény kulcsposztokon játszó futballistáktól. Sérülések, betegségek, eltiltások, a balszerencse minden létező formája ráadásul egy kimondottan rosszul összetákolt keretet szecskáz miszlikbe. 

A fentiek mind szerepet játszottak a Juventus BL-kiesésében, de a legfontosabb ellenünk forduló körülmény ironikus módon a saját csatárjátékunk volt. Az ironia elsősorban nem is abban nyilvánul meg, hogy a Juventusnak egy évben durván 70 millió eurójába kerül Cristiano Ronaldo és Alvaro Morata bérezése (bár semmiképp nem mindegy egy 115 milliós veszteséget hozó pénzügyi év után), hanem abban, hogy ha az ember szűz szemmel ránézett a Juve kezdőjére, akkor a csatársor tűnt a legkisebb gondnak. 

Ekkora gond volt

Moratával kapcsolatban persze nem döbbenünk meg az ilyen teljesítmények láttán, mondom ezt úgy, hogy imádom a csávót. Láttuk a korábbi torinói időszaka alatt is, hogy nemcsak nevetséges helyzeteket képes kihagyni, de hajlamos hosszabb, néha hetekig tartó gyenge formára is, amikor egészen botrányosan mutat a pályán. Ha ez mentség a Juventus mindenkori kilencesének, akkor klubszinten van baj, és ez a kijelentés még akkor is igaz, ha bombaformában tért vissza ősszel, és jelenleg nincs alternatívája a bénán összerakott keretünk miatt.

Ronaldónak már sokkal nehezebb mentséget találni. Nem tudjuk, mi szerepel pontosan a két fél szerződésében, de a legfontosabbak a szerződés azon pontjai, amik nem szerepelnek benne, de mindkét fél tisztában van vele. Gyere hozzánk, Cristiano, harminchárom évesen is a világ második legjobban kereső sportolójává teszlek, te leszel a címerállat Torinóban. Cserébe tolod szarásig a SIIUUU-t, akkora clutch player leszel, hogy lelógsz a térképről, és megnyered nekünk a BL-t. Ronaldo tehát szerződésszegést követ el. És visszaeső. 

Emlékszem, a 2019-es BL-kiesés után a Bianconeri szerkesztőségi ülésének borús hangulatába még az sem tudott vidámságot csempészni, hogy a Lady Mrd fedélzetén éppen S4tchy saját Karib-tenger szigete felé hajóztunk. Akkor hangzott el – már nem tudom, kitől, mert mindannyian iszonyú okosak vagyunk – az a mondat, hogy “idén lehetett volna utoljára BL-t nyerni Ronaldóval”. Persze amikor az ember ilyeneket mond, mindig reméli, hogy nem lesz igaza, de nem lennénk dúsgazdag aranyifjak, ha ilyen fontos kérdésekben téves prognózist adnánk. Mindenesetre tény, hogy miként a tavalyi, Lyon elleni kiesésnek, úgy a Porto elleni perecnek is inkább okozója volt Ronaldo, mint elszenvedője. Ez bárki mástól bocsánatos bűn lenne, de tőle nem az. Túl sok áldozatot hoz a Juventus azért, hogy Cristiano Ronaldót a csapatában tudja, és még csak nem is a fizetésére gondolunk. 

Csak a főkönyvelő szomorúbb nála

Ronaldo az összes létező szempontból dominálja a Juventus támadójátékát. Mindenkinek őt kell keresnie az ellenfél térfelén, sőt a többiek helyezkedését is az ő mozgása határozza meg, és persze az övé az összes szabadrúgás és 11-es. Védekezni nem fog, visszafele csak annyit fut, hogy ne legyen lesen, de azt is csak akkor, ha úgy hozza a kedve. Lecserélni nem lehet, majd ő eldönti, mikor pihen. 

Ne érts félre, Cristiano Ronaldónak kijártak ezek az előjogok, és bármelyik edző hülye lett volna megtagadni tőle. A szélvészgyors vágták közepette is mindig a lábán volt a labda, nem lehetett szabályosan szerelni, a 16-oson belülre törve pedig egy vadállattá vált: jobbal-ballal tökéletesen lőtt, fejjel pedig egyszerűen verhetetlen volt. A fent leírt Ronaldóban és a Porto ellen látott Ronaldóban azonban csak a fizetésük volt közös. 

A leépülés már tavaly is látványos volt, főleg, mert egy évvel korábban az Atlético ellen még visszaronaldózott minket a pöcegödör mélyéről, de a lyoni meccsen már a gyengék közé tartozott. A Porto ellen pedig talán a leggyengébb játékosunk volt, ami egyszerűen nem fér bele. NEM. FÉR. BELE. Nem lehetsz te a legszarabb, ha ötvenszeres aranylabdás, százszoros BL-győztes fővezér vagy! Nem baszhatod a kurva sorfalba a százezredik kibaszott szabadrúgást! Nem lőhetsz, ha passzolni kell! És főleg ha eljön a money time, akkor nem tűnhetsz el a pályáról. 

A kockás has a tükörben megtéveszti, és azt hiszi magáról, hogy ugyanaz a játékos, aki öt éve volt. Nem tudja meggyőzni senki, hogy nincs igaza, pedig már a Crotone védői is szenvtelen pofával szerelik le a szobabiciklizés közben. Védekezni természetesen továbbra sem hajlandó, hogy balanszolja a károkat, de ez még oké, felesleges lenne ilyesmit várni tőle. Arra viszont nincs hihető magyarázat, hogy miért nem húzza már be végre a belét 9-est játszani. 

Ronaldo már szinte kizárólag a 16-oson belül használható, ezt az elmúlt két éve egyértelműen bizonyította. Az Empolinak – még 2019-ben – ragasztott egy rohadt nagy gólt, de a távoli lövései, illetve a szabadrúgásai jobbára veszélytelenek, beadni nem szeret annyira, és csak összezavarja a többieket a keresztbe szaladgálással. Semmi haszna az egésznek, miközben a kevés megmaradt erénye között még ott van a káprázatos fejjátéka, és továbbra is nagyon érzi a kaput, arról nem is beszélve, hogy számtalan 11-est tudna kiharcolni, amiket aztán belődözhetne. Win-win. Helyett lose-lose. 

Két fontos körülmény egymástól pár méterre

Az egyensúly ebben az esetben egy egyszerű kérdés: ha minden Ronaldón múlik támadásban, akkor azt kell megnézni, teljesít-e úgy, hogy ez megérje. A jó Ronaldo még mindig nagyon jó, viszont a rossz már nagyon rossz, így ez kulcskérdés, a csapat támadójátéka, és így az eredményessége múlik rajta. A góltermésére mindent összevetve nem lehet panasz – természetesen a bajnokságra gondolunk, mert a BL-ben három szezon alatt sem tudott annyi gólt összekaparni (14), amennyit az utolsó madridi szezonjában szerzett (15) -, de ettől még nem egyértelmű, hogy érdemes-e a komplett támadójátékot Ronaldo uralma alá rendelni. Én tudom, mit gondolok.

Ez a kávé lefőtt, lehet, hogy a brand miatt most már érdemes adni még egy évet a dolognak, de csak akkor, ha hajlandó bemenni centernek. Ha nem, akkor az elmúlt két évben látott hanyatlás folytatódni fog tovább rontva a már most sem fényes haszon-kár determinációs együtthatót. 

Bocs.

Disclaimer: ennek a posztnak Federico Chiesáról kellett volna szólnia. De az élet igazságtalan. A Juventus például kiesett a kurva BL-ből. 

Már nem egyirányú az út

2001 nyarán majd’ minden Juve-szurkolót rettenetesen rosszul érintett egy bizonyos Zinedine Zidane Real Madridhoz (világrekord összegért) történő átigazolása: talán ekkor lehetett először érzékelni, hogy az olasz foci 90-es évekbeli dominanciája végleg a múlté, a gazdasági erő elszállóban van, és reklámértékét tekintve a Serie A egyre nehezebben tudja felvenni a versenyt mondjuk a spanyol bajnoksággal.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….