2021. augusztus 29-én a Juventus 1-0-ra kikapott az Empolitól. A meccs egyik emlékezetes pillanata az volt, amikor a pad mellett Chiellini odaszólt Allegrinek: „non è squadra”, azaz ez nem csapat. Sajnos ebben a tekintetben semmi sem változott egy év alatt.

Sziasztok, satchy vagyok, juventino. Régen írtam már ide, a közös posztokat leszámítva van annak másfél éve is, hogy billentyűzetet ragadtam. A minap _beni kezdte el rágni a fülem (wink-wink, nudge-nudge), hogy szedjem már össze magam, és írjak egyet a calciót alapjaiban megrengető botrányról, amit a talján sajtó csak plusvalenza-ügyként említ. Üljetek a térdemre, kérdezz-felelek jön. Száraz lesz, mint mostanában az altestünk, ahogy elnézzük a túlfizetett zsoldosaink bukdácsolását. Ha kicsit fáj, szóljatok, és kisétálok a hűtőhöz margarinért.

Sinkovics Gábor is elégedetten csettintene ezen szóvirág láttán, ugye?

Ezer éve kikívánkozik belőlem ez a poszt. Azt mindenki tudja, hogy a korpa mozgatja a focit. A Puskásnak tulajdonított, tényszerűen homályos eredetű „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” mondás tökéletesen leírja a profi fodballt: a közvetítési díjak miatt járhat infrastruktúrában, fizetések tekintetében az angol bajnokság a többi előtt, sejkek csecsein lógva lehetett középcsapatból bajnok a City, vagy mondjuk a megcsappanó bevételek és a felelőtlen gazdálkodás miatt járhat be lassan visszafordíthatatlanul ezzel ellentétes utat a Milan. De hogy mennyire drága igazából egy játékos, milyen elemekből épül fel egy klub költségvetése, miért hosszabbított Marotta a használhatatlan, épp lejáró szerződésű Jorge Martinezzel, milyen korlátokat és lehetőségeket tartogat az ffp, hogyan számoljuk a sokat emlegetett plusvalenzát, és miért nincs értelme az „ingyen igazolás” vagy a „mercato egyenlege” kifejezéseknek, arról kevesebb szó esik. Megkapargatjuk a felszínt, és az elmaradozó szerkesztőségi partik mögött második kedvenc témánkról beszélgetünk, elsősorban a Juventus szemszögéből illusztrált példákkal.

A tavalyi szezonzáró közös posztban a leendő edzőnk személyével kapcsolatban azt írtam, hogy „lehetőség szerint Sarrit kerüljük el”. Ezen gondolat kifejtését _beni nagyjából megtette helyettem a Maurice-t köszöntő dolgozatának bevezetésében: Sarri Juventusból nézve egy vállalhatatlan figurának festett, mind stílusát (azaz annak hiányát), mind múltját és hozzánk való korábbi viszonyát tekintve. Innen indítottam én is az új mesterrel kapcsolatban: egy visszataszító déli sutyerákot láttam, aki a változatosan szánalmas kifogásokhoz első ránézésre jobban értett, mint a rotációhoz és a különböző taktikai felállások alkalmazásához.

Hiába nyertük meg a sokadik scudettópajzsot, mégis lucskosra áztatják könnyeink egymás dús mellprémjét: leégett a Notre Dame (Tylernek saját széfe volt az egyik megsemmisült szárnyban, Dina meg szeretett néha beugrani az egyik ministráns fiúhoz, most kereshetnek másik zugot), a műtét előtt álló Perin, Khedira, valamint Mandzukic szezonjának vége, és a BL-kiesést követően jelentőset veszítettünk vagyonunkból, miután bezuhantak a Juventus részvényei. _beni ugyan már írt egyet az idei szezon legfájdalmasabb mérkőzéséről, de úgy gondoltuk, közösen is picsogunk egyet.

Miután a DZS-csapat kikapott a LIDL-től, és hivatalosan csúszott egy hetet a már nagyjából december óta végképp egyértelmű bajnokavatás, beszéljünk valami fontosabbról. Tudjátok, van az a mondás az optimistáról és a pesszimistáról, meg a fél pohár vízről. Ezzel le is lőttük a poszt érdemi mondandóját: nézőpont kérdése, hogyan értékeljük a rotterdami 90 percet.