Kínhalál – de előtte egy kis ungibungi

Egy – talán inkább másfél – epizód kivételével a Sevilla-Juventus Európa Liga-elődöntőben benne volt az egész átkozott szezonunk. Az egy a Cuadrado agyatlan becsúszása után elmaradt büntető, a fél meg hogy Vlahovic szokásával ellentétben nemcsak helyzetbe került, de belőtte a ziccerét. A többi a falakra volt írva. Monstre tl/dr poszt következik. Sapka-sál legyen, átmegyünk a hegyen!

“Ha a lófaszerdőben jársz, legyen nálad síkosító” – tartja a bölcs navajo mondás, és aki figyelemmel kíséri szeretett csapatunk hányattatásait, az ki sem teszi a lábát otthonról egy bödön öklözőzsír nélkül. Ami a Juventusszal történik a 2022/23-as szezonban, az nem elhanyagolható részben az elmúlt évek hozadéka, ám a Marotta távozása – Ronaldo érkezése – Covid pandémia bermuda háromszögön túl is kizárólag olyan események történtek kb. 2018 óta, amik vagy azonnal az arcunkba robbantották a szaros rántottát, vagy más tényezőkkel kiegészülve, késleltetve szálltak bele páros lábbal a Juventusba.  

Ha csak a futballpályán bemutatott esés-kelést nézzük, és eltekintünk minden más körülménytől, akkor a Marotta munkáját átvevő hitvány pribék, Fabio Paratici a culprit. Ám a jelenlegi problémáknak csak a tünete, ami a pályán történik, maga a betegség Andrea Agnelli, illetve kisebb részben az Arrivabene-Nedved páros áldatlan tevékenységének hála ütötte fel a fejét. Mondjuk ki: a 2010-es éveket uraló aranycsapat építészei öt év alatt porig romboltak mindent, amit korábban féltő gonddal és nagy hozzáértéssel létrehoztak. 

Fejétől bűzlik 

Agnelli nem véletlenül érezte magát omnipotens főfasznak nemcsak az olasz, de az európai futballban is. Kilenc bajnoki cím zsinórban döbbenetes eredmény, ha hozzácsapjuk a stadion átadása (2012) óta lejátszott két BL-döntőt, egy elődöntőt és egy Európa Liga-elődöntőt meg a seregnyi kupát és szuperkupát, jogosan gondolhatta azt, hogy bármilyen szobába lépett, neki volta legnagyobb dorongja. Az európai klubfutball messiásává válásához már csak egy lépés hiányzott: a Szuperliga. 

Részben már Ronaldo érkezése is a klubok által birtokolt páneurópai csúcsbajnokság jegyében történt, és ha most a Juventust sújtó gondok nulladik kilométerkövének is tűnik a portugál szerződtetése, az akkor nemcsak logikus, de üzletileg is kifizetődő lépésnek tűnt. Miként a spanyol inkvizícióra, úgy a pandémiára sem számíthatott senki, de még mielőtt a nyakunkba szakadt a járvány, történt még valami, ami a mostani problémák egyik fontos oka. 

Én személy szerint pont olyan képmutatóan viszonyulok az ultrákhoz, mint a borjúhúshoz: utóbbit kétpofára fogyasztom, és közben nem gondolok a vágóhídra terelt, keservesen síró bocikákra, előbbiknek pedig köszönöm szépen a stadion hidegrázós hangulatát, és közben nem gondolok rá, hogy jobbára aljadék bűnözőkről, a söpredék legaljáról beszélünk. Az ultrák sok klubot fognak a tökénél fogva, és nem volt ez másként Torinóban sem: ingyenjegyek, privilégiumok, saját cuccok értékesítésének jogai jártak cserébe azért, hogy ne kelljen állandóan büntetéseket fizetni. A 2017-ben kipattant bírósági ügy (biztosan sokan emlékeztek, ennek az ügynek lett a folyománya, hogy egy komplett fegyverraktárat, benne föld-levegő rakétákkal (!) foglaltak le a Drughi egyik raktárában) vége az lett, hogy Agnelli végleg szembe fordult az ultrákkal. És bár ebben morálisan abszolút támogatom, a stadion jelenlegi hangulata (és kihasználtsága) az én szememet is csípi. Mondjuk ki: az Allianz Arénában akkor van jó hangulat, ha sok és hangos vendégszurkoló érkezik. 

Ennél persze sokkal nagyobb baj volt a pandémia által gerjesztett lófaszcunami, benne a Ronaldo és társai által zsebre tett csillagászati fizetésekkel, a kieső bevételekkel, a rossz szakmai és pénzügyi döntésekkel – utóbbiakat bátran nevezhetjük könyvelési csalásnak -, valamint a létező legrosszabb pillanatban előhozott, előkészítetetlen Szuperliga projekttel. Mondhatjuk, hogy Paratici egy fasz, Allegri egy kókler, Bonucci meg szar védő, de a mostani problémák igazi okai sokkal inkább a fentiek. 

A plafonig ér 

Mivel Agnelli nemcsak Olaszországban, de egész Európában páriává vált, a Juventus minden – vélt vagy valós – érdekérvényesítő képességét elveszítette, és 2006 óta tudjuk, hogy az ilyen pillanatokra azonnal lecsap az ellenség. A calciopoli-utánérzés nem véletlen, hiszen a Juve távolról sem ártatlan, de nem is bűnösebb a többi klubnál, mégis egyedül viszi el a hátán a plusvalenza ügyet, ami talán még Moggi emberrablós vádjánál is nagyobb idiótaság. Az Inter hatalmi hálója által gründolt calciopoli után most újra ott tartunk, hogy a Juventust bevallottan, sőt felvállaltan gyűlölő bírák mondhatnak ítéletet életről és halálról. A zsebbe fizetős sztorival együtt ennyi már elég volt ahhoz, hogy az egyébként is ezer sebből vérző klubra döntő csapást mérjen az ellenség. 

A vezetőség távozásával akár azt is mondhatnánk, a megtisztulás útjára lépett a Juventus, ezzel szemben az igazság az, hogy ez a folyamat még csak most kezdődött, és további fájdalmas lépések várnak ránk. Most ott tartunk, hogy anyagilag – a 2021 őszén megszavazott 400 milliós tőkeinjekció ellenére – gatyán vagyunk, a klubot Európában az UEFA, Olaszországban a FIGC és több kerületi ügyészség szedi fecnikre, és nincs egy kurva szövetséges a láhatáron. Minden bokorban ellenségek lapulnak, akik alig várják, hogy saját eszközeikkel odabasszanak egyet a Juventusnak. 

Így értünk el a mostani helyzetig, amiben azt sem tudjuk, hányadikak vagyunk a Serie A-ban, de abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz jövőre európai kupaindulás, mert vagy a szövetség büntet szarrá, vagy az UEFA tilt el – utóbbi lehetőség a tegnapi vereséggel már amúgy sem áll fenn igazán. De mindezt sokkal könnyebb lenne megemészteni, ha legalább a pályán rendben mennének a dolgok. [nagyot sóhajt] 

Paratici, Paratici, vaffanculo!

Az utóbbi évek klubvezetőségi baklövései és a Juventus hányatott sorsú futballcsapata közti összefüggések az olyan pillanatokban a leglátványosabbak, mint amikor az életéért harcoló csapat az Európa Liga-elődöntő hosszabbításában egy 19 éves, ragyás kamaszt kénytelen becserélni, miközben sorra érkeznek a hírek, hogy a milliárdos buktákat indukáló, nagy nehezen kikölcsönzött kenyérpusztítókra nem tartanak igényt új klubjaik, így újra Torino felé veszi az irányt Arthur, McKennie, Zakaria és Kulusevski is. Ramsey is csak azért nem, mert fizettünk neki, hogy elhúzzon a picsába. 

Ez a helyzet Fabio Paratici sarlatánságának köszönhető, és hiába születtek a kontár sportigazgató távozása óta szinte kizárólag építő jellegű, hovatovább kiváló döntések, az általa okozott kár még jó ideig éreztetni fogja a hatását. Mert hiába rendkívül ígéretesek a primaverából kiemelt fiatalok, Miretti, Illing-Junior, Soulé és főleg Fagioli (sőt, talán ide vehetjük Gattit is, bár ő nem a mi kutyánk kölke és már nem is olyan fiatal), a Paratici által ránk hagyott ballaszttól sem anyagi, sem sportszakmai szempontból nem fogunk tudni megszabadulni. Bonucci, Alex Sandro, Cuadrado, De Sciglio és a tegnapi frenetikus teljesítménye ellenére Szczesny is iszonyatos teher a fizetési oldalon, miközben a legmagasabb szinten már kb. használhatatlan játékosokról beszélünk. Sőt, a fontos meccseken mutatott teljesítménye miatt ide sorolom Di Mariát is, de tőle legalább könnyen meg tudunk szabadulni. Pogba is beleillik a sorba, de valamiért én őt még nem tudom teljesen leírni. Wishful thinking? Lehet. 

A fentebb részletezett pusztító foscunami a sportszakmai oldalt is elérte, Chiesa térdének szétcsesződése, valamint a 22 hasznos másodperc után megsérülő Pogba kiesése “rebuilding year” feliratot biggyesztett a szezonunkra, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj. Allegri magától az életben nem adott volna ennyi esélyt a primaverából kikerülő fiataloknak, kényszerből azonban megtette, és a szezon kevés pozitív hozadéka lett a sihederek sokszor a rutinos rókákat szégyenbe taszító kiváló teljesítménye. 

Hogy reális elvárás volt-e ettől a csapattól a BL-csoportból való továbbjutás, a bajnoki címért és a kupadöntőért támasztott igény, vagy később az Európa Liga-döntőbe kerülés? Valószínűleg nem, de mielőtt ráfordulunk a következő pontra, tegyük fel másként, már a jelenlegi tudásunkkal a kérdést: elfogadható szezon-e ettől a csapattól az Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, illetve a második hely a bajnokságban? Erre már sokkal könnyebb válaszolni: kurvára az! 

Félreértett zseni vagy avítt futballnagypapa? 

A napokban posztoltam egyet Allegriről a Bianca néni Facebook-oldalára, és a kommentek alapján sokan nem értettek egyet velem. Felrótták a Misternek az esélytelen, néhol igen kellemetlen pillanatokat hozó BL-kiesést, a kiesőjelöltek és újoncok ellen elszenvedett arcpirító vereségeket, valamint a nézhetetlen, legtöbbször esetleges játékot, amit nevezhetünk célfocinak, de attól még ugyanúgy pimpós szagot árasztó szemétdomb marad. 

Egy dolgot azonban nem lehet elvenni Allegritől: hogy az eredményeket kurvára szállítja ezzel az ütött-kopott, viharvert, rosszul felépített és menedzselt, rengeteg használhatatlan elemet tartalmazó, sekély és töketlen kerettel, amit részben Paratici, részben a balsors szállított a kezei alá. 

Nézzük a helyzetet Allegri szempontjából. 2022 augusztusa van, kezdődik a bajnokság és a BL, utóbbiban – természetesen – sikerült egy kimondottan szar csoportba kerülni. Pogba az első edzőmeccsén megsérült, és nem hajlandó megműttetni magát, helyette Griffmadár spermájával és a Kraken könnyeivel próbálja gyógyíttatni magát, hátha felépül a vébére. Chiesára még hónapokat kell várni, de Max talán már tudja, hogy igazából legalább egy évet. Tele a kerete használhatatlan szarcsimbókokkal, és kénytelen felhozni egy csomó olyan ifistát, akikből a jó ég tudja, mit lehet kihozni. 

A SWOT-elemzés feketén-fehéren megmutatja Allegrinek, hogy nemzetközi szintű játékosai kizárólag a védelemben, illetve a védekezésben használható figurákból állnak: Bremer, Danilo, reményei szerint Gatti, illetve a két jó kapus és a középpályán kiválóan védekező, sokat futó Rabiot, valamint a rengeteget dolgozó Locatelli. Egyébként sem áll Allegritől messze ez a fajta játék, de ha úgy is lenne, akkor is azt a döntést kellett meghoznia, hogy hátulról építkezik. 

Igen, teljesen jogosan merül fel a kritika, hogy az idén látottaknál azért fordíthatott volna nagyobb figyelmet a támadásokra, mert azokra tényleg csak annyi jutott, hogy “oldjátok meg, srácok!”. Emiatt tűnik világtalan balfasznak az összes centerünk, elsősorban a kiszolgálás nélkül semmire nem alkalmas Vlahovic és Kean, de az összjátékban sokkal hasznosabb Miliknek sem ez az álomjátéka. De ha ott ülnél Allegrivel szemben, és a szemére vetnéd ezt, minden további nélkül visszakérdezne: oké, de kivel akarnál sziporkázó támadójátékot csinálni? 

Fagioli ügyeske, Miretti ígéretes, Illing-Junior és Soulé mozgékony és izgalmas játékosok, de melyik lenne képes a Juventus támadójátékát mozgatni? Főleg úgy, hogy nincs a keretben értékelhető képességkészlettel rendelkező szélső védő sem, akiknek a fellépése legalább gólpasszokkal kamatozhatna. Nincs Pogba, aki a gyilkos passzokat osztogathatná. Nincs Chiesa, aki a ritmusváltásaival és a sebességével bonthatná meg az ellenséges vonalakat. 

Allegri rossz edző lett volna, ha sutba vágja a védekezést, és megpróbál az abszolút esetleges támadójátékra építeni. Ehelyett allegris módon beszipkázta Di Mariát, hogy ha már előre kerül a labda, legyen ott egy kreatív láb, és elhozta gólpasszkirály Kosticot, hogy legalább szélességében tudja használni a pályát, és valaki néha megtalálja a lóbaszó centereket a 16-oson belül. Oké, ha csak ennyi gondolatot szentelsz a támadójátéknak, akkor abból valószínűleg olyan végeredmény kerekedik ki, ami miatt hétről hétre kötőtűket döfködünk a saját szemünkbe. És ha emiatt nehéz is ránézni a futball egyetlen objektív mérőszámát biztosító másik serpenyőre, azért most tegyük meg: második hely a bajnokságban, Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, valahol 75-77 pont körüli várható végeredmény, nem sok, de nem is kirívóan kevés rúgott, cserébe rendkívül kevés kapott gól. 

Mr Pragmatika szégyentelenül felrakta a három belső védőt, hogy labdavesztés után ötvédős rendszerben ellenőrizhesse a pálya teljes szélességét, és közben leszarta, hogy Kostic nem bír felérni a támadásokkal, Cuadrado pedig a sebességével az utolsó nemzetközi készségét is elveszítette. Feltette Locatellit 6-osba, mert a meccsenkénti két szerelését és egy labdaszerzését többre tartotta, mint a 8-asban várható átlövéseket és gólpasszokat. Alapembere lett a támadásban szinte semmire nem használható – bár idén néha megvillanó – Rabiot, aki a keret legtöbbet futó és szerelő játékosa, de az első gondolata mindig a hátrapassz. Ez lett a Juventus alapjátéka, és aki szerint más edző, más felfogás vagy más játék ugyanennyi, esetleg több pontot hozott volna a konyhára, az olvassa el újra a támadóinkról szóló passzust. 

Nem tehervonat, hanem tényleg az alagút vége

Az Európa Liga-kieséssel gyakorlatilag lezárult a szezonunk. Van még egy Milan elleni rangadó, és a kezünkben van a lehetőség, hogy a legjobb négyben végezzünk, de egyrészt már biztos, hogy zsinórban másodszor zárjuk üres kézzel a szezont, másrészt hiába végzünk BL-helyen, valószínűleg a szövetség visszasorol anyánkba. 

Sok szempontból igen sötétnek látszik a jövő, hiszen az esetleges erősítésekre fordítható potenciális forrásoknak jó része nem jön be, helyette visszatér a sokat kereső, de teljesen használhatatlan csőcselék. Mivel jövőre vélhetően nem lesznek európai kupameccseink, lehetne építkezésre fordítani a szezont, de ott feszül a kérdés, hogy erre Allegri-e a legmegfelelőbb személy, és ha nem, akkor kicsoda. A kieső bevételek okozta súlyos anyagi gondokat csak tetézné az edző kirúgása (és az új szaki fizetése), de közben az sem járja, hogy kiürül a stadion, mert a jalapeno paprika fityma alá dugdosása is élvezetesebb tevékenység a Juventus-meccsekre járásnál. Látszólag tehát kurva nagy szarban vagyunk. 

De most tekintsünk el Allegri személyétől, és nézzünk végig a következő szezonra felsorakozó Juventuson. Tegyük fel, hogy a remittendától sikerül épeszű kompromisszumok árán megszabadulni (bár én Kulu helyét látni vélem a csilliárdokért szart sem csináló Di Maria helyett), Arthurból pedig vagy férfiprostit csinálunk, vagy a régi autószerelői megoldáshoz folyamodva apránként eladjuk szervkereskedőknek. Lássuk, mi marad. 

Visszatér egy potens szélső védő a Bolognában kiválón játszó Cambiaso személyében, és a Monzával újra bizonyító Rovellá is hazatér, így végre lesz egy munkakönyve szerint is registának nevezendő futballista a csapatban. Ők nem kerülnek pénzbe, mert a mi kölcsönjátékosaink. Az idei szezon messze nem megy a kukába, hiszen tapasztalatot, rutint és szükséges sebeket gyűjtött be Fagioli, Miretti, Soulé, Illing-Junior, Barrenechea, és a nextgenben ott kaparászik egy potenciális aranyrög a napokban a 18. évét betöltő Kenan Yildiz személyében. 

Ha nem is igazol senkit a Juventus, csak a két kölcsönből visszatérő játékossal fel tudunk állni kizárólag olaszokkal, ami – látva az agyonfizetett zsoldossereg lelketlen töszkölődését – máris komoly előrelépés. Ha pénz kell, el lehet engedni Vlahovicot (főleg ha marad Allegri), sőt szerintem Rabiot-t is, mert csak addig játszik jól, amíg meg nem kapja a zsíros szerződését (vagy a francia válogatott miatt teper). Ha esetleg még marad pénz egy rutinos, máshol talán már kikopott, de minket még a szarból kihúzó játékosra – mint amilyennek Di Mariát szánták -, az szuper, de ha nem lesz európai kaland, akkor azzal is ráérünk egy évet. 

Fontos pillanatok ezek a klub életében. Lezártuk a példátlan sorozatunkat, elkezdődött az újjáépítés, ám most nemcsak csapat-, de klubszinten is kénytelenek vagyunk megújulni. Röpködnek a nevek Zidane-tól Giuntolin át Del Pieróig, és teljesen normális, hogy egy ilyen helyzetben ködösnek látszik a jövő. 

De amikor azt látod, hogy a Lazio elleni vereség után Fagioli a kispadon zokog, Agnelli magától megy, John Elkann pedig személyesen jár el a klub védelmében, és a gondok ellenére egyből van jövőkép, ötlet és féltő gondoskodás, akkor rájössz, hogy a Juventust nem lehet elpusztítani. Megérted, hogy történelmi léptékkel nézve az utóbbi öt év rossz döntései és peches körülményei csak döccenők az újabb győzelmek felé vezető úton, és biztosan tudod, hogy azok, akik most a gyötrelmeinken élősködnek, hamarosan ugyanúgy a seggünket fogják nézni, ahogy történelmük jelentős részében. 

Allegri, nehogy takarodj!

Bár hosszas tárgyalások voltak a témában, végül Allegri sokallta az általunk kért összeget, és nem szerződtünk le a védelmére. Az alábbi poszt tehát nem azért született, mert pénzt kapunk érte, hanem azért, mert újra igaztalan támadások zuhognak a misterre. 

Nem tűnik fontos kérdésnek, de ez a melegítő mez mi a ferde fasz már megint?

Fáj, persze, hogy fáj, hogyne fájna? Európai középcsapatok vernek pofán most már zsinórban három éve a nyolcaddöntőkben (az Ajaxot semmiképpen nem sorolnám közéjük), a sztárjaink nem hozzák magukat, a csapatembereink még annyira sem, és az összes problémánk belerobban az arcunkba ezeken a meccseken. De most, azt gondolom, speciális a helyzet, és a véleményt formálók nagyon nagy része mintha szándékosan nem akarná látni a tényeket. 

Kezdjük azzal, amivel kell: a kezdőcsapattal. Allegri variációs lehetőségei a következők voltak: vagy felrakja azt a csapatot, amivel kezdett, vagy csak tíz játékost küld pályára. Moise Kean volt az egyetlen olyan játékosa a kispadon, aki akár kezdhetett volna, a többiek (Dybala, Bernardeschi, Chiellini) nemhogy egy meccset, de félórát sem bírnak. 

A zéró variációs lehetőség a csapat formációját tekintve is igaz volt, ugyanazt csináltuk, amit az utóbbi időben mindig: 4-4-2-ben védekeztünk, 3-4-3-ban támadtunk. Ezzel kapcsolatban egyébként azt gondolom, ha mindenki egészséges, akkor is ezt kell játszania a Juventusnak, mert ez ígéri a legtöbb sikert. Ami persze nem azt jelenti, hogy ennek így ne lennének nagyon súlyos veszélyei. De ne szaladjunk ennyire előre. 

2-0 lett volna a reális eredmény a szünetben

Allegri nemcsak azzal mozgott korlátok között, hogy kikből álljon a kezdőcsapata, hanem azzal is, hogy mit lehet kihozni a rendelkezésre álló eszközökből. Nagyon helyesen úgy döntött, az első félidőben megpróbál szerezni egy gólt, aztán szépen visszahúzódik (ahogy szokott), ezzel kimozgatva a Villarrealt a komfortzónájából, és talán egy kósza kontrából üt még egyet a csapata. Reálisan nézve ezt lehetett kihozni a helyzetből. 

Az első félidőben a Juve kilencszer lőtt kapura, négyszer kellett védenie Rullinak (kétszer bravúrral), Vlahovic pedig szétlőtte a kapufát. Igaz, volt helyzete a Villarrealnak is, de a Juve mindenben ellenfele fölé nőtt az első félidőben, egyértelműen vezetnie kellett volna a szünetben. De nem vezetett, és ez nagyon nagy baj volt, mert meggyőződésem, hogy Allegri pontosan tudta, mi fog történni a második félidőben. 

És meg is történt: a Villarreal egy nagyjából húszméteres sávba terelte be a játékot, és ebben a vákuumban nemcsak az volt a baj, hogy minden Juve-játékos a kapunak háttal állt, hanem az is, hogy Cuadradón kívül nincs olyan futballistája Allegrinek, aki egy az egyben le tud venni egy védőt. Mivel a kolumbiait jól be is duplázták, innentől kezdve jött az, hogy a Juve mindenféle ötlet vagy elgondolás nélkül járatta a labdát 30-40 méterre az ellenfele kapujától. Mindezt azzal súlyosbítva, hogy az osztogatás feladata Arthurra hárult, akit az általam egyébként egy cseppet sem kedvelt Capello rögbijátékosnak nevezett (NB: a rögbiben tilos előrefelé passzolni). Emery a taktikai zseni, Allegri meg a csicskája, amiért így történt? Komolyan??

Egy ilyen kellett volna, semmi több!

Szóval felállt ez a helyzet, és hát a napnál világosabb volt, hogy innen a Juventus nem fog tudni kimozdulni. Persze mindig benne van, hogy egy szögletet bebólint valaki, vagy egy jól eltalált lövés hozza meg a gólt, de az igazság az, hogy egyikhez sem tudott elég közel kerülni a kapuhoz a Juventus. A labdarúgásban az ilyen helyzetekre létezik egy megoldás, amivel gyakran élnek is az edzők: cserélni kell. 

A második félidő közepe táján Emery meg is tette, tíz perc alatt kicserélte a középpályáját, tette mindezt frissítési célból, nem azért, mert megváltoztatta volna a taktikáját. Nyilván Allegri is látta, hogy Locatellit megeszik a védők, De Sciglio megeszi magát, Cuadrado impactje is korlátozott, a csatárok pedig teljesen elszigetelődnek, de mégis mit kellett volna tennie? Nem hozhatja be Dybalát idejekorán, mert az egyre valószínűbbnek tűnő hosszabbítással együtt még csaknem egy óra játékidő hátra lehet, és hasonló a helyzet Bernardeschivel is, ráadásul mindkettő hatása a játékra meglehetősen kérdőjeles. És ez még akkor is igaz, ha közben nemcsak a minőség volt problémás a pályán, hanem a frissesség is, hiszen ez a középpálya másfél hónapja csere nélkül játszik.

Oké, behozhatod Keant valamelyik támadód helyére, de hát ez egy hail mary! semmi több. A lényeg, hogy Allegrinek semmiféle lehetősége nem volt belenyúlni a meccsbe, olyan legalábbis nem, amivel ne veszélyeztette volna súlyosan az egyébként meglévő balanszot a pályán. 0-0-nál Allegri nem fog ilyen kockázatot vállalni, ezt jól tudjuk. Lehet ezért kutyázni, én mindenesetre támogatom ebben. 

Hát ez pech, bassza meg.

A 72. percben szuperszonikus sebességgel érkezett a seggünkbe a lófasz, és abban a szentséges pillanatban, amikor befújták a 11-est, el is dőlt a sorsunk. Ott már nem volt mire várni, jött is befele mindenki, aki tudott járni, de hát láttuk az utolsó negyedórában, hogy mekkora impactje volt Dybalának és Bernardeschinek, hogy Keanről már ne is beszéljünk. A 0-3 nyilván már a fejben szétesés eredménye is, szarul mutat nagyon, főleg a meccs képéhez képest, de nem akarom anyázni Danilót, vagy Ruganit a hibáiért. Amíg számított, mindkettő jól játszott, Rugani hetek óta megbízható, most csinált egy nagy faszságot, de ennél a nagy képet tekintve sokkal fontosabb, hogy a negyedik számú védőnknek kell egy élet-halál meccsen játszania. Pont, mint négy éve az Ajax ellen. 

Nincs továbbá Chiesa, akivel a másik oldalon is lett volna egy gyors, jól cselező játékos, nincs McKennie, aki a 60. perc körül leválthatta volna a szenvedő Locatellit, nincs Dybala, aki akár szabadrúgásból, akár szögletből, akár mezőnyből a legveszélyesebb támadónk, nincs Zakaria, aki Arthur helyett hozhatott volna néhány kulcspasszt, nincs Alex Sandro, aki a világ legszürkébb játékosát válthatta volna, és persze nincs se Bonucci, se Chiellini, akiket egy olyan keresztmozgással nem lehetett megszívatni, ami után Rugani a büntetőt csinálta. 

Nem mondom, hogy az Allegrit támadók érvei között nincsenek védhetők, sőt nagyon is megalapozottak, de ezúttal teljes mértékig egyetértek a Misterrel, amikor azt mondja, mindent ugyanígy csinálna, ha újrakezdhetné a meccset. Ennek nem az az oka, hogy Allegri jó, vagy éppen rossz, hanem az, hogy a csapatot sújtó gondok miatt kb. az egyetlen lehetősége ez volt. 

Kiestünk a BL-ből, és nem leszünk bajnokok sem. Megnyerhetjük a kupát, de arra sem nekünk van a legnagyobb esélyünk, viszont az egyetlen igazán fontos idei cél, a legjobb négy nagyon úgy fest, hogy a kezünkben van. Lehet rajta vitatkozni, hogy felül-, vagy alulteljesít a Juventus, vagy pont azt hozza, amit várható tőle, de egy dolog leszögezhető: a Villarreal elleni meccset nem szúrta el senki, egyszerűen borzasztó nagy pechünk volt. Vagy ahogy a Fb-on írtam: a centik ezen a napon nem velünk voltak, hanem ellenünk. 

Mi történt?

Szerintem még jó ideig nem fogunk magunkhoz térni a szombati döntő után, de pár dolgot kicsit letisztultabban látunk, mint közvetlen a meccs után. Hogy fordulhatott elő, hogy az eddig összesen három gólt kapó Juve négyet kap a döntőben? Hogy fordulhatott elő, hogy a második félidőben a pályán sem voltunk? Ezt próbáljuk kicsit értelmezni a hajtás után. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A taktikai számháború nyertesei és vesztesei

Amikor a januári, Lazio elleni meccs előtt arról írtak az beharangozókban, hogy a Juve 4-2-3-1-es felállásban lép pályára, sokan voltunk, akik úgy gondolták, hogy csupán az újságírók szokásos, alap nélküli találgatásáról van szó. Különösen, hogy egyes játékosokat szokatlannak tűnő posztokra raktak a jóslatokban. Ehhez képest Allegri tényleg ezt a felállást alkalmazta, ráadásul fényes sikerrel. Január vége óta mindössze egyszer, a Napoli elleni kupameccsen állt fel a csapat eltérő hadrendben, de az akkori 3-4-3 nem is tűnt nagyon jól működőnek – ellentétben a 4-2-3-1-gyel. Szóval az új taktikával kapcsolatban nem is tévedhettünk volna nagyobbat! Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szürpríz!

Amikor ősszel Asamoahnak sikerült úgy megsérülnie az ősszel, hogy sem a labda, sem az ellenfél bármelyik játékosa nem volt a közelében, nem gondoltam volna, hogy neki bármilyen szerepe lehet még a Juventusban. Sőt, abban a pillanatban azt sem tartottam volna túlzásnak, ha azonnal felbontjuk a szerződését, mert alkalmatlan az élsportra. Ehhez képest a hétvégi kupameccsen a csapat egyik legjobbja volt – de nem ez az egyetlen meglepetés, ami mostanában érhetett minket a klubbal kapcsolatban. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Allegri, takarodj! – The sequel to part 32874239

takarodjon02Nem túl bölcs dolog előre lelőni egy poszt lényegi mondandóját, de péntek van, vár rám a gyöngyvirágot pukkantó, tündérmackó kisfiam, úgyhogy essünk túl rajta: ez a bajnoki évad egy személyben Allegrin múlik. Bármi is történik, az az ő felelőssége, az ő dicsősége lesz. Ha ennek a garnitúrának jön a zsinórban ötödik scudettópajzs, azt a zseniális Allegrinek köszönhetjük, lévén a kissé felemás nyári mercato után viszonylag gyorsan összerántott egy friss _csapatot, felhozta és húzóemberré tette az új arcokat, és a gyorsan egymásra találó fiúkák pár hónap alatt ledolgozták az egyébként komoly hátrányukat. Ha meg a Napoli végül mégis erősebbnek bizonyul, akkor azt érdemeik elvitatása mellett ők maguk is megköszönhetik a stábunknak: Marchisio, Kwadcsi és Khedira őszi nyűgjei a fő riválishoz képest 9 pontos hátránnyal büntették a társaságot, és azóta is folyamatosan legalább 2-3 kulcsembert sikerül izomsérülésekkel partvonalon tartani. És bár az indulásnál ránk vert hátrány jó részét már ledolgoztuk, a következő, akár kisebb hullámvölgy is végzetes lehet. Hát ennyi lett volna. A továbbiakban már csak maszatolok, kellemes hétvégét mindenkinek! Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kollektív bölcsesség

Köztudomású, hogy a Bianconeri Blog szerzői a világ legokosabb emberei. Így amikor szeretett csapatunk a vártnál gyengébben szerepel, kis időre feladtuk a különböző kutatóintézetekben az emberiség jövője érdekében végzett munkánkat, hogy elménk egyesült erejéből megszülessen a poszt, amely világítótoronyként mutathat utat mindenki számára, aki a csapat szerepléséről gondolkodik. Sajnos Dina nem tudott részt venni a projektben, mert Johannal, a pálcikaemberrel éppen a Clay Intézet megoldatlan matematikai problémáin dolgoznak. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Allegri, takarodj! – „De most már tényleg” edition

A Cesena elleni idegenbeli döntetlen nem ért fel egy vereséggel. Előfordult korábban is többször ezzel a csapattal, hogy az esélyek ellenére nem sikerült bedarálni egy kiscsapatot, kiesőjelöltet, gyengébb erőkből álló ellenfelet. Van ilyen. Attól, hogy most ilyen menthetetlenül súlytalan volt szinte mindenki, nem fogjuk elbukni a bajnoki címet, nem esünk ki a BL-ből, nem adja oda a FIGC néhány scudettópajzsunkat az izének. De azért a picsába már.

cesena7 Egy kattintás ide a folytatáshoz….