Semmi szép nincs ebben a búcsúban. Az van az emberben, hogy Már nem volt nagyon jó együtt, de külön még szarabb lesz.  

Testületileg nem örültünk Allegrinek, főleg Conte helyén nem, aki kivezetett minket a napfényre. A legoptimistább pillanatainkban sem gondoltuk, hogy Max tábornok nemcsak megvesz minket kilóra, de a szívünket is elrabolja.

Allegri a Juventust vezetve vált a világ egyik legjobb edzőjévé. Az ő sikerei a mi sikereink is voltak, és mivel ilyen gazdag időszak nem sok volt a klub egész történetében, amikor Allegri helyét keressük a Juventus örökranglistáján, csak Trapattonik és Lippik közelében tegyük. Ő vezetett vissza bennünket oda, ahol a helyünk van, és nem elfeledve Conte érdemeit is azt kell mondanunk, a XXI. század legjobb Juventus-edzőjétől búcsúzunk most.

Massimiliano Allegri az öt Juventusszal szerzett bajnoki címét öt különböző Juventusszal nyerte meg. Egy kivételével mindet ő kendácsolta össze (az elsőt még Contétól örökölte, és csak óvatosan nyúlt bele), és mindegyik más volt. Többnyire jobb, mint az előző. Úgy, hogy ilyen-olyan okok miatt szép lassan Tevez, Pogba, Pirlo, Vidal, Dani Alves és Barzagli esett ki alóla, de valahogy mindig mentünk előre, mint egy kibaszott orosz tankhadosztály.

Nem emlékszem hozzá hasonlóan sokoldalú edzőnkre. Talán egy kicsit az is volt a baj ebben az évben, hogy állandó taktikai kísérletezésben voltunk, így végül lassan eltűnt a csapat játéka. Az általa levezényelt változások jobbára egyértelműen pozitív eredményt hoztak a háromvédős rendszer elhagyása, a 4-3-meglátjuk-formáció, aztán a 4-2-3-1 mind scudettókkal, kupákkal és nagy európai győzelmekkel kamatoztak, és tavaly eljutottunk odáig, hogy azt is elhittük neki, amit kérdezett.

A távozásához vezető út jeleit tavaly láttuk először, és ennek elég egyszerű oka van: a célfutballt csak akkor fogadják el a szurkolók, ha eléri a célját. Tavaly kurva messze volt tőle, hiszen még a bajnoki címért is véreset kellett fosni (mondjuk a kupadöntőben kivasaltuk a Milant), és a BL-ben sem ért továbbjutást a kiváló madridi meccs. A 0-3 utáni visszavágó egyike volt a nagyjából 5-6 jó meccsünknek az egész szezonban, de még ennél is fontosabb, hogy a tavalyi volt Allegri első olyan éve, amikor nem fejlődött semmit a Juventus.

És ez idén sem változott jelentősen, ami elsősorban azért meglepő, mert úgy láttunk neki Ronaldóval megerősítve a szezonnak, hogy október végéig folyamatosan állt a cerka. A bajnokságban mészároltunk, a BL-ben oda-vissza agyonvertük a Unitedet, a valenciai meccs után pedig az összes haveromnak esküdöztem, hogy a Juve nyeri a BL-t. Aztán kiderült, hogy nem a keret erejével volt a baj tavaly sem.

Az Atlético Madrid ellen még megcsináltuk a csodát, de csak elodáztuk az ítéletet, amit aztán az Ajax olvasott a fejünkre. Nem volt elég modern a játékunk, sebességben és fizikai erőben is elmaradtunk az ellenfelektől, ráadásul a nyilvánvaló balszerencse mellett Allegri néhány döntése is rosszul sült el. Gondolunk itt Benatia jegelésére, De Sciglio keretben tartására, a Pjanic nélküli B-terv teljes hiányára, a támadójáték feláldozására.

Erős kerete volt, mégis avíttas célfutballra futotta csak, és hát könnyebb lenne megbocsátani, ha most a szar játékunkkal a BL-döntőt várnánk. De nem játszunk, és főleg azért nem játszunk, mert november óta egyetlen Juventushoz méltó minőségű meccsünk volt: az AtMa elleni visszavágó. Ebből a szempontból teljesen érthető Allegri elküldése.

Két szar szezon egymás után, egy olyan időszakban, amikor a bajnoki címek értéke a sorozatban szerzett pajzsok számával együtt devalválódik, idén már a kupa sem jött össze, és újra nem sikerült az elődöntőig se jutni a BL-ben. Ez a sikerekért mozgósított forrásokat elnézve nem siker, hanem kudarc, és azért mindig az edzőt vonják felelősségre.

De Allegrinél még mindig jobb helyen lenne a marsalbot, mint bárki másnál. Régóta itt van, ismeri a közeget, a játékosokat, a klubot, és minden bizonnyal lenne ötlete rá, hogyan építse újra a csapatot, amíg még Ronaldo nem túl öreg ahhoz, hogy a különbséget jelentse. Egy dolog biztos: bárki követi is, a Juventus szempontjából nem lesz jobb edző Allegrinél.

Ha a klub döntése volt, hogy távozzon (most már tudjuk, hogy az volt), akkor nyilván tervük van arra nézve, hogy kivel lesz jobb. A sajtóban pörgő nevek közül egyik sem garancia semmire. A jelöltek egyik része csak Seggem és környéke bajnokságokban szerzett zászlócskákkal büszkélkedhet, a másik fele csak válogatottal tudott nemzetközi sikereket elérni, és van köztük egy nagyképű tajparaszt is, akinek az érkezésénél csak Icardié sebezne nagyobbat.

Azt nyilván nem tudhatjuk, Allegri mennyire akart menni, de van egy olyan érzésünk, hogy itt most tényleg egy közös megegyezéses válást látunk. Ha ez így van, akkor máris életbe lép a Juventus credójának egyik alapköve: aki menni akar, annak tipli van.

Ennek a történetnek most vége van, és ilyenkor az ember mérleget von. Allegrivel kapcsolatban ez nem nehéz: öt torinói éve alatt az idei olasz kupa volt az egyetlen hazai trófea, amit nem nyert meg, kétszer is bevitt minket a BL-döntőbe, és az első szezonját kivéve mindegyiknek a Bajnokok Ligája egyik esélyeseként futhatott neki. Ezért, és minden másért is csak köszönet illeti. Csak a szépre kell emlékezni. Úgy, ahogy ő. (A Ragazzi Ungheresi Juventus teljes fordítása itt található)

„Juventus szurkoló vagyok. (….) Mit jelent juventinónak lenni? Egy 120 éves, a világon teljesen egyedülálló családhoz tartozni, amelynek a vérében van a győzelem. Életre nevel, munkára, tiszteletre és fegyelemre tanít. Ebben az öt évben ezeket szívtam magamba, emberileg rengeteget fejlődtem – köszönhetően a klub felfogásának.”

Köszönjük, Mister. Valami azt súgja, rohadtul fogsz hiányozni.

Hiába nyertük meg a sokadik scudettópajzsot, mégis lucskosra áztatják könnyeink egymás dús mellprémjét: leégett a Notre Dame (Tylernek saját széfe volt az egyik megsemmisült szárnyban, Dina meg szeretett néha beugrani az egyik ministráns fiúhoz, most kereshetnek másik zugot), a műtét előtt álló Perin, Khedira, valamint Mandzukic szezonjának vége, és a BL-kiesést követően jelentőset veszítettünk vagyonunkból, miután bezuhantak a Juventus részvényei. _beni ugyan már írt egyet az idei szezon legfájdalmasabb mérkőzéséről, de úgy gondoltuk, közösen is picsogunk egyet.

Azért van latin címe, hogy lássátok, milyen kibaszott műveltek vagyunk!

Azon gondolkodunk mink, akik elbaszott okosak vagyunk úgy emberileg, mint szakmailag, hogy most akkor ez jó-e így nekünk, vagy inkább nemjó. Esetleg talán még rossz is.

Adott az a nagy derültségre számot tartó, alapjában véve felettébb örvendetes tény, hogy zsinórban nyolcadszor is a térdünkre fektettük az olasz mezőnyt (amit pusztán annak köszönhetünk, hogy Muntari gólját kivédte Buffon.) Egy pont választ el a scudettópajzstól, hamarosan élesíthetik a #scudotto hashtaget a My7h, és a Le6end után. Saját rekordunkat nyújtjuk tovább, méghozzá olyan befutóval, hogy hat fordulóval a vége előtt Allegri pályára küldi a masszőrét és a könyvelőjét is.

A szezonunk potenciális örömfaktorai közül már jó néhányat kipipálhattunk. Itt van mindenekelőtt az Izé szánalmas szereplése csapatkapitányuk főszereplésével, vagy a harmincpontos hátrányból bírózó Milan-tábor. És persze a legfontosabb: a brutális fordítás az Atlético Madrid ellen, amit azóta megfejeltünk egy amszterdami döntetlennel.

A belgák elleni visszavágó előtt ugyanaz a helyzet, mint a Bilbao ellen volt: ha kiesés van, a következő másfél hónap nemcsak dögunalmas lesz, de a végén még kénytelenek leszünk megnézni, ahogy az Atalanta gurít egy négyest a Milannak (az mondjuk pont fasza lesz). Szerencsére most nem a Kraken segglyukából kell visszakandikálnunk a torinói meccs előtt, de így sem lesz könnyű kiejteni a Feyenoordot. És itt jön a kérdés.

Vajon nem jobb-e tűzből menni a meccsekre? Fordítható úgy is a kérdés, hogy a mentális, vagy a fizikai fáradtság a kártékonyabb? Az biztosan jó, hogy nélkülözhetetlen kulcsjátékosok, mint Pjanic, Ronaldo és Bernardeschi pihenni tudnak a bajnokikon. De vajon milyen hatással lesz a hétközi punnyadás a BL-teljesítményre? Láttunk már olyat elégszer, hogy ez nem tett jót egy csapatnak.

A BL legjobb nyolc csapata közül egyedül mi vagyunk lazák. Oké, most már a Barca is, de nekik ehhez le kellett játszaniuk a múlt heti, Atlético Madrid elleni meccsüket, amit ha elveszítenek, meleg lehetett volna a befutó. Az angolok egymást ütik a BL-helyekért és a bajnoki címért, az Ajax meg múlt héten vette csak át a vezetést a PSV-től, most gólkülönbséggel vezet. Mindenki tűzben van, vagyis a fenti kérdésre igen lesz a válasz, ha Barca-Juve döntőt rendeznek. (You’d better gimme an amen for that, believers!)

Én egyébként optimista vagyok, és nem csak azért, mert biztos vagyok benne, hogy a feddhetetlen UEFA kimondott célja, hogy Messi játssza a döntőt Ronaldo ellen. Mivel maradt egy kis zsetonunk Fabbri lefizetése után, megtámogattuk a projektet néhány maláj kurvával, úgyhogy nincs miért aggódni.

Ha nem is sikerülne eltalálnünk a döntéshozók ízlését, akkor is egészen jól nézünk ki. Ronaldónál a fontos meccseken rendre beköszön a beast mode, ami már önmagában döntő faktor, Bernardeschi is bizonyítja, hogy képes nemzetközi szinten is meghatározó teljesítményre, Rotterdamban pedig végre felébredt Bentancur is, baszom a száját. Allegri kirakósa nagyon szépen alakul, hitvány ballasztból dagadó vitorlát font Emre Can dús mellszőrzetéből, és még Ruganiból is ki tudott préselni egy kiváló meccset egy rangadón.

Persze futattunk egy csomó rizikót is, a random hülyeséggenerátort gondolkodás nélkül kapcsolgató Bonucci, illetve a róla Cancelóra és AlesSandróra átragadó holdkór üthet rajtunk nagyokat, és ezért nyilván felmerül a kérdés, hogy ez BL-győztes matéria-e a Juventus, és pontosan erre fogunk ma választ kapni.

Két fajsúlyos hiányzónk is lesz ma este: Chiellini nem épült fel, Mandzukic pedig izomsérülést szenvedett, ezzel két stabil kezdőnket veszítettük el. Szarul hangzik, de Eindhovenben – hiába rettegtünk tőle előzetesen – elég jól muzsikált a Bonucci-Rugani kettős, Mandzukic pedig azért nem fog hiányozni, mert az utóbbi időben (és így Hágában is) a legelapvetőbbnek gondolt attribútumait sem tette bele a közösbe. Más szóval : szar.

Mégsem gondolom, hogy a gólokat bombasztikus formában ontó Roy Keane fog kezdeni az Utrecht ellen. Szerintem vagy Dybala lesz a hol hamis, hol igazi 9-es, vagy Ronaldo megy be középre, és Douglas Costával fogjuk támadni az eltiltás miatt kieső balhátvéd helyét. Aztán az utolsó 20 percre beszáll a kis csoki, és üt még egyet. A védelem nagyjából adott, bármilyen szar volt is Cancelo Bredában, biztosan vele kezd Allegri, és Alex Sandro is megőrzi a helyét a kezdőben, és a középpályán sincs kérdés, hiszen azzal, hogy Bentancur játszott a SPAL ellen, szinte biztosra vehető, hogy Emre Cannal kezdünk a Fortuna Sittard ellen.

Egy dologtól tartok csupán. A Bonucci-Rugani kettősnek, illetve a védelem két oldalán szerencsétlenkedő sporttársaknak tulajdonképpen még jól is jött, hogy a vártnál (és tervezettnél) jó 10 méterrel hátrébb szorult a Juventus, hiszen a tömörülésnek köszönhetően kevésszer kerültek egy az egybe a Heerenveen támadóival. Ez most biztosan másként lesz, hiába kezdjük előnyből a visszavágót, biztosan feljebb megyünk, az így megnyíló területek miatt vélhetően lesz néhány meleg pillanat.

Este 9-kor sípszó, az M4 adja a meccsünket, úgyhogy ha szerencsénk van, Hajdú Pisti tolja majd az okosat, ha nincs, akkor meg Knézy ÉnMegmondtam Jenő a butát. és a Spílerrel megnyerjük a kiváló Baumstark Tibit. Jó mulatást, basszatok be addig!

Miután a DZS-csapat kikapott a LIDL-től, és hivatalosan csúszott egy hetet a már nagyjából december óta végképp egyértelmű bajnokavatás, beszéljünk valami fontosabbról. Tudjátok, van az a mondás az optimistáról és a pesszimistáról, meg a fél pohár vízről. Ezzel le is lőttük a poszt érdemi mondandóját: nézőpont kérdése, hogyan értékeljük a rotterdami 90 percet.

FELEMÁS ÉRZÉSEK KAVAROGNAK BENNEM.