Semmi szép nincs ebben a búcsúban. Az van az emberben, hogy Már nem volt nagyon jó együtt, de külön még szarabb lesz.  

Testületileg nem örültünk Allegrinek, főleg Conte helyén nem, aki kivezetett minket a napfényre. A legoptimistább pillanatainkban sem gondoltuk, hogy Max tábornok nemcsak megvesz minket kilóra, de a szívünket is elrabolja.

Allegri a Juventust vezetve vált a világ egyik legjobb edzőjévé. Az ő sikerei a mi sikereink is voltak, és mivel ilyen gazdag időszak nem sok volt a klub egész történetében, amikor Allegri helyét keressük a Juventus örökranglistáján, csak Trapattonik és Lippik közelében tegyük. Ő vezetett vissza bennünket oda, ahol a helyünk van, és nem elfeledve Conte érdemeit is azt kell mondanunk, a XXI. század legjobb Juventus-edzőjétől búcsúzunk most.

Massimiliano Allegri az öt Juventusszal szerzett bajnoki címét öt különböző Juventusszal nyerte meg. Egy kivételével mindet ő kendácsolta össze (az elsőt még Contétól örökölte, és csak óvatosan nyúlt bele), és mindegyik más volt. Többnyire jobb, mint az előző. Úgy, hogy ilyen-olyan okok miatt szép lassan Tevez, Pogba, Pirlo, Vidal, Dani Alves és Barzagli esett ki alóla, de valahogy mindig mentünk előre, mint egy kibaszott orosz tankhadosztály.

Nem emlékszem hozzá hasonlóan sokoldalú edzőnkre. Talán egy kicsit az is volt a baj ebben az évben, hogy állandó taktikai kísérletezésben voltunk, így végül lassan eltűnt a csapat játéka. Az általa levezényelt változások jobbára egyértelműen pozitív eredményt hoztak a háromvédős rendszer elhagyása, a 4-3-meglátjuk-formáció, aztán a 4-2-3-1 mind scudettókkal, kupákkal és nagy európai győzelmekkel kamatoztak, és tavaly eljutottunk odáig, hogy azt is elhittük neki, amit kérdezett.

A távozásához vezető út jeleit tavaly láttuk először, és ennek elég egyszerű oka van: a célfutballt csak akkor fogadják el a szurkolók, ha eléri a célját. Tavaly kurva messze volt tőle, hiszen még a bajnoki címért is véreset kellett fosni (mondjuk a kupadöntőben kivasaltuk a Milant), és a BL-ben sem ért továbbjutást a kiváló madridi meccs. A 0-3 utáni visszavágó egyike volt a nagyjából 5-6 jó meccsünknek az egész szezonban, de még ennél is fontosabb, hogy a tavalyi volt Allegri első olyan éve, amikor nem fejlődött semmit a Juventus.

És ez idén sem változott jelentősen, ami elsősorban azért meglepő, mert úgy láttunk neki Ronaldóval megerősítve a szezonnak, hogy október végéig folyamatosan állt a cerka. A bajnokságban mészároltunk, a BL-ben oda-vissza agyonvertük a Unitedet, a valenciai meccs után pedig az összes haveromnak esküdöztem, hogy a Juve nyeri a BL-t. Aztán kiderült, hogy nem a keret erejével volt a baj tavaly sem.

Az Atlético Madrid ellen még megcsináltuk a csodát, de csak elodáztuk az ítéletet, amit aztán az Ajax olvasott a fejünkre. Nem volt elég modern a játékunk, sebességben és fizikai erőben is elmaradtunk az ellenfelektől, ráadásul a nyilvánvaló balszerencse mellett Allegri néhány döntése is rosszul sült el. Gondolunk itt Benatia jegelésére, De Sciglio keretben tartására, a Pjanic nélküli B-terv teljes hiányára, a támadójáték feláldozására.

Erős kerete volt, mégis avíttas célfutballra futotta csak, és hát könnyebb lenne megbocsátani, ha most a szar játékunkkal a BL-döntőt várnánk. De nem játszunk, és főleg azért nem játszunk, mert november óta egyetlen Juventushoz méltó minőségű meccsünk volt: az AtMa elleni visszavágó. Ebből a szempontból teljesen érthető Allegri elküldése.

Két szar szezon egymás után, egy olyan időszakban, amikor a bajnoki címek értéke a sorozatban szerzett pajzsok számával együtt devalválódik, idén már a kupa sem jött össze, és újra nem sikerült az elődöntőig se jutni a BL-ben. Ez a sikerekért mozgósított forrásokat elnézve nem siker, hanem kudarc, és azért mindig az edzőt vonják felelősségre.

De Allegrinél még mindig jobb helyen lenne a marsalbot, mint bárki másnál. Régóta itt van, ismeri a közeget, a játékosokat, a klubot, és minden bizonnyal lenne ötlete rá, hogyan építse újra a csapatot, amíg még Ronaldo nem túl öreg ahhoz, hogy a különbséget jelentse. Egy dolog biztos: bárki követi is, a Juventus szempontjából nem lesz jobb edző Allegrinél.

Ha a klub döntése volt, hogy távozzon (most már tudjuk, hogy az volt), akkor nyilván tervük van arra nézve, hogy kivel lesz jobb. A sajtóban pörgő nevek közül egyik sem garancia semmire. A jelöltek egyik része csak Seggem és környéke bajnokságokban szerzett zászlócskákkal büszkélkedhet, a másik fele csak válogatottal tudott nemzetközi sikereket elérni, és van köztük egy nagyképű tajparaszt is, akinek az érkezésénél csak Icardié sebezne nagyobbat.

Azt nyilván nem tudhatjuk, Allegri mennyire akart menni, de van egy olyan érzésünk, hogy itt most tényleg egy közös megegyezéses válást látunk. Ha ez így van, akkor máris életbe lép a Juventus credójának egyik alapköve: aki menni akar, annak tipli van.

Ennek a történetnek most vége van, és ilyenkor az ember mérleget von. Allegrivel kapcsolatban ez nem nehéz: öt torinói éve alatt az idei olasz kupa volt az egyetlen hazai trófea, amit nem nyert meg, kétszer is bevitt minket a BL-döntőbe, és az első szezonját kivéve mindegyiknek a Bajnokok Ligája egyik esélyeseként futhatott neki. Ezért, és minden másért is csak köszönet illeti. Csak a szépre kell emlékezni. Úgy, ahogy ő. (A Ragazzi Ungheresi Juventus teljes fordítása itt található)

„Juventus szurkoló vagyok. (….) Mit jelent juventinónak lenni? Egy 120 éves, a világon teljesen egyedülálló családhoz tartozni, amelynek a vérében van a győzelem. Életre nevel, munkára, tiszteletre és fegyelemre tanít. Ebben az öt évben ezeket szívtam magamba, emberileg rengeteget fejlődtem – köszönhetően a klub felfogásának.”

Köszönjük, Mister. Valami azt súgja, rohadtul fogsz hiányozni.