Szar meccs volt, és bár nem kizárt, hogy Contéval meglett volna, annyi feltétlenül kiderült, hogy Allegri okos. Az egész meccset tanárian irányította, az egyetlen kérdéses döntésével pedig nyilvánvalóvá tette, hogy nem bízik Giovincóban. Mindjárt kifejtjük bővebben is.
Helló, mi?
Nővérke, kérhetnék még abból az opiátból egy csöppet a mai elalvós infúzióba? A múltkor is úgy éreztem, mintha a mennyei szférák muzsikáját a Dave Lombardo, Trey Azagtoth, Geezer Butler trió húzná a szoba sarkából. Beküldené azt a fiatal medikus gyereket, hogy inkább ő katéterezzen meg? Tudom, hogy semmit sem fogok érezni, de érti, na. És mielőtt kirántja a drént a csont mellől, megtenné, hogy a képembe gyűr egy apportfát, amire ráharaphatok?
…még szerdán a jó irányba. A gyepnek csúfolt helsinki lápot, illetve annak cirka 500 négyzetméterét háromszor (HÁ-ROM-SZOR, nem írtuk el, baszki, tényleg 8x) csapolták le húzták újra friss gyeptéglákkal a BL-meccs előtti két hétben, és mégis egy fostalicska talajon kellett ölre menni a hisztis vikingekkel (ez milyen oximoron már). Bár az elegáns játék mindenkori istene, Scirea a meccset fentről figyelve nem zokogott a gyönyörűségtől, nincs okunk panaszra: hangyányi választ el minket a továbbjutástól, kezd összeérni Allegri négyvédős rendszere, a csatáraink gyengébb napjaikon is tüsszentenek 1-1 gólt, és hosszú szünet után Chiellini mellett végre Vidal is villantott egy EU-konformot. Hajtás után északi muzsika (némi pesti kötődéssel), visszatekintés és némi derbi-előzetes. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A Lazio valamiért a Conte-éra egyik legnagyobb ellenfele volt. Nekem legalábbis úgy tűnik. Nem azért, mert a bajnoki címért harcoltak, vagy akár a legcsekélyebb veszélyt is jelentették a bajnoki címeinkre, hanem azért, mert mindig jó meccseket játszottunk velük, és gyakran nem is sikerült legyőznünk őket.
Beni csodálatos, törökverést értékelő posztja óta két apróságot írhattunk volna be a klub emlékkönyvébe, ha visszatarthatatlan ihletünk támadt volna: egyrészt Sándorunk belépett az ötödik ikszbe, másrészt fossá vertük a Parmát. Capitanót már tucatnyi alkalommal istenítettük porzó nyálmirigyekig, a mai napig a szívünk hasad meg, hogy nem láthatjuk legalább a padon senyvedni, az obligát ömlengésen túl viszont kevés mondanivalónk akad az épp Indiában levezető istenségről. Ellenben a Parma-HAM-mering elvileg megért volna néhány sort: bő 30 éve nem szórtunk meg így senkit a bajnokságban, Morata először duplázott, Tevez nyomott egy maradonát, formációt váltottunk, csupa-csupa érdekesség. Alant részben azt olvashatjátok, miért nem tartottuk mégsem fontos, pláne nem perdöntő erőmérőnek a hétvégi vérfürdőt. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
…, hogy ebből a srácból lehet valaki. Ha hihetünk karizma nélküli edzőnknek, a Pisa ellen első bajnoki startjára készül Morata, és ennek kapcsán jutott eszünkbe egy epizód az Olimpiakosz elleni gyufa első félidejéből, amikor még joggal hittünk a győzelemben. Főszereplők: Eric Abidal, háromszoros francia, négyszeres spanyol bajnok, kétszeres BL-győztes, Világkupa-győztes, VB-döntős, egy agyondekorált karrierrel a háta mögött, és Alvaro Morata takonypóc. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Szerencsére pár éve ismét készség szinten vágjuk, hogy általában sűrű a háromfrontos naptár, mint a kora őszi slájm, de így sem hétköznapi, hogy 144 órán belül 3 komplett meccset is le kell gyűrni. Ebből a harmadik számunkra a közöny ázottfarmer-szagú mocsarába taszíthatja a komplett európai futballszezont, van néhány tucat sérült védőnk, pár formán kívül lézengő kulcsemberünk, innen szép felállni. Nyomassuk!
Még mielőtt a varjak mély gödörbe károgták volna a Juventust (a jövő héten egyébként már több helyen fagyni fog!), a Palermo legyőzésével befogtuk a csőrét a vészmadaraknak. Nem volt nehéz meccs, ezért messzemenő következtetéseket ne vonjunk le. Villámgyors értékelés. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ma játszunk a Cataniával. Vagy a másik korzikai csapattal, mindegy.
