Egyrészt én meg voltam győződve róla, hogy Beni dörgedelmes írása ellenére nem fogják leváltani Sarrit. Aztán Agnelli hívott minket, hogy rendben, mégsem akarja magára haragítani a világegyetem legnagyszerűbb sportújságíróját, aki amúgy egy offshore cégen keresztül az Agnelli család 47%-át is birtokolja.
Végre egy kibaszott divatikon ül a kispadra. Még el sem kedődik a meccs, már NYERÜNK.
Tehát hipp-hopp kibaszták Sarrit. Az én véleményem az, hogy a játékunk fos volt, Sarri nem volt valami rugalmas csávó, ugyanakkor el kell ismerni, hogy fosadék egy szezon volt ez, és az újraindulás után 48 nap alatt sikerült 14 meccset lejátszani egy totálisan romos kerettel.
Viszont függetlenül a játéktól, a helyzet az, hogy Sarri sosem tűnt Juve-kompatibilisnek, a hozzáállása, a nyilatkozatai sem voltak szimpatikusak, a kötődéséről (azaz annak teljes hiányáról) pedig nem is beszéltünk még. Egyszerűen nem volt Spirito benne – ilyen szempontból mondjuk már a kinevezése is totális tévedés volt.
Pirlo nem rest a gyepszőnyeget sem locsolni! Eközben is jól érzi magát!
No, a lényeg az, hogy kibaszták az öreget, én pedig lelkenedzve írtam Dincsinek, mennyire izgatott vagyok, hogy mi fog történni a következő héten. Ám egy óra múlva ki is nevezték Pirlót, így sajnos nem jött el az izgalmas találgatások időszaka.
A döntés gyors volt, aminek egy előnye mindenképpen megvan: lófasz idő sincs a következő idény kezdetéig, senkinek nem lett volna jó több napig tartó bizonytalanság. Döntöttek, lehet tovább dolgozni.
Nézzük akkor Pirlót, új Mesterünket:
Soha a büdös életben nem vezetett még csak egy edzést sem.
Nemhogy felnőtt csapatnak, de ifistáknak sem.
Egyetlen meccsen sem irányított csapatot, semmilyen korosztályban.
Nem volt segédedzője sem senkinek.
2018-ban kezdte el a FIGC edzőképzését, amit direkt exjátékosoknak találtak ki, és a képzés végén akár Serie C-s felnőttcsapatot is edzhet a sikeres vizsgázó.
Azóta talán elvégzett még valami gyorstalpalót, hogy legyen licence a világegyetem egyik legsikeresebb, BL-győzelemre és zsinórban a 10. scudettójára törő egyesület vezetésére is.
Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a pályán hatalmas tanár volt, intelligens figurának tűnik, és persze azt is, hogy EGYSZERŰEN IMÁDJUK PIRLÓT.
Szoptatok
A Maestro és Agnelli között állítólag több van, mint sima üzleti kapcsolat! No, sajnos nem szerelem, csak barátság.
Azonban Agnelli nagyon bízik Pirlóban, és a hírek szerint az amúgy is _kifelé álló rúddal_ lődörgő Nedved-Paratici duó ellenében nevezte ki gyorsan az első csapat élére.
A fizetésével nem tudunk nagyot bukni (1,8 millió eurós éves bérezést kap, szemben Conte 11 milliójával, Allegri 7,5 milliójával vagy Sarri 5,5 milliójával), cserébe minden mással igen!
Közbevetés hirtelen a bérekről: az izét második helyre lavírozó Conte 11 milliója mulatságosan soknak tűnik ahhoz képest, hogy mi 5,5 millióért nyertük meg Sarrival a Serie A-t. Ám ne feledjük, hogy a Juventusnál két edző volt a fizetési listán: Allegri utolsó évét is kifizettük, szerződés szerint. Így valójában a Juventus 13 millióért foglalkoztatott edzőket az előző idényben!
Nos, Pirlo totális tapasztalatlansága ELKÉPESZTŐEN HATALMAS lutri. Ugyanakkor a döntés valójában nem meglepő. Modern, merész lépés az új generációt egyből a mélyvízbe dobni, és ki bírná ezt jobban, mint az olaszok legendája, Pirlo?!
Megtanította azt is, amiről nem is tudtuk, hogy tananyag
Zidane-nak bejött, ám ő előtte a Real ificsapatát edzette sikeresen. Ferrara esetében kiderült, hogy teljesen alkalmatlan a magas színvonalú edzősködésre, pedig Lippi mellett volt asszisztens a világbajnok olasz csapatnál. Nagy Inzaghi perecelt a Milannál (pedig előtte a Milan ificsapatainál tanulhatott), kis Inzaghi az utóbbi idők legjobb Lazióját rakta össze, ám az ő esetében is mögötte volt már 6 év a Lazio ifistáival, mielőtt megkapta volna a nagycsapatot. Gattuso megítélése elég vegyes, ám ő nagyon kis csapatoknál kezdett, mire a Milan és a Napoli padjára kerülhetett volna, tehát nem állíthatjuk, hogy hirtelen dobták a mély vízbe, ennek ellenére eddig nem alkotott maradandót sehol.
Hirtelen nem jut eszembe más, aki mostanában került exjátékosként nagycsapat kispadjára!
Mind közül Pirlo az, aki valóban 0 (nulla, zéró) tapasztalattal vesz át egy igencsak komoly babérokra törő csapatot.
A jó hír, hogy igazán nem várhatunk tőle semmit, mert minden történés igazi meglepetés lesz ezután. Az ellenfelek sem tudják, mit akar Pirlo játszatni majd, hiszen még egy óvodai futballmeccsre sem készített fel kislurkókat. Agnelli biztosan nagyon fogja támogatni, és a hírek szerint Paraticinek elég keményen ki lett adva az ukáz, hogy kit kell kibaszni a keretből és kiket kellene leigazolni. Ő is az utolsó esélyét kapja a mostani mercatóval.
Pirlo érkezésével újraéledhetnek a Tonali leigazolásáról szőtt álmok, az Instagram szerint jóban vannak, hátha mégis minket választ a kis pirlófejű gyerek. Zaniolo érkezése az új Róma-tulajjal vélhetően esélytelen. Pirlo állítólag mindkettőt akarja. Mindegy is, franc foglalkozik ezzel. Majd meglátjuk mi az, ami megtörténik.
Tehát, fogalmunk sincs, hogy mi lesz, de Beni elég jól megfogalmazta az én érzéseimet is:
„nem tudom megfogalmazni, miért gondolom így, de én teljesen nyugodt vagyok. kicsit le is szarom, bevallom, ez legalább izgalmas lesz így. és én nagyon fogok tudni drukkolni pirlónak is, meg pirlo csapatának is. „
Összességében nagyon bizakodóak vagyunk, mégha ennek semmi alapja nincs. Teljesen adja magát, hogy halál kilátástalan játékkal lavírozunk be az ötödik hely környékére, úgy, hogy februárban Zaccheroni veszi át Pirlo helyét. És mindennek ellenére mi azt látjuk magunk előtt, ahogy Pirlo közömbös arcal emeli fel a nagyfülűt és utána azt nyilatkozza, hogy „egyáltalán nem izgultam, tegnap este playstationöztem, aludtam egy nagyot, aztán kijöttünk és megnyertük a BL-t.”
Megdögölhet mindenki, bármi lesz, akkor is NEKÜNK VAN A LEGMENŐBB EDZŐNK.
A világon.
(Ja, és Pirlo az első „social media kompatibilis” manager, tizenvalahány milliós követőtáborral a különböző felületeken.)
Húsz évvel ezelőtt, 2000-ben Carlo Ancelotti egy hasonlóan hitvány szezont futott a Juventusszal, amilyet idén Maurizio Sarri. Akkor fordult elő utoljára, hogy az edző kapott még egy évnyi türelmet, holott nem szolgált rá. Az eredmény: tragédia.
Én, bevallom, nem tudtam elképzelni, hogy kiesünk a Lyon ellen. Egész évben jól látszott, és végül bajnoki címmel kamatozott, hogy Sarri minden tehetetlensége ellenére a csapat, vagyis inkább a klub karakterisztikája megmarad, azaz a Juventus tud nyerni akkor is, amikor a játékából nem ez következik. Ezért voltam úgy vele, hogy Ronaldo lő egyet az elején, aztán valami szart bekotrunk a végén, és továbbkínlódjuk magunkat. Arra már én sem gondoltam, hogy Lisszabonban feldúljuk a várost, megrontjuk a palotákat, és felgyújtjuk a menyecskéket, de a Lyon elleni továbbjutást biztosra vettem.
Már csak azért is jó lett volna, ha végül tényleg továbbjutunk, mert most nem kellene két irtózatos arcvesztés közül választania Paraticinek. Az egyik, hogy kirúgja Sarrit, amivel a saját szájába szarik, hiszen – rendkívül okosan – még a BL-párharc előtt kijelentette, hogy Sarri marad. A másik, hogy úgy szarik a szájába, hogy szűk egy héttel a fenti kijelentés után mégis kirúgja Sarrit, és megpróbál egy értelmezhető edzőt keríteni két hét alatt. Utóbbi duplán sebez Paratici amúgy is viharvert reputációján, hiszen egyúttal beismeri a tévedését, és vastag, fekete postaironnal húzza alá, hogy egy évet kibasztunk az ablakon.
Ha már a nyalka Fabio szóba került, jegyezzük meg, hogy az Allegri-Marotta páros után nem biztos, hogy Sarri volt a nagyobb visszalépés. Paratici három szélső védővel (amiből kettő hulladék) vágott neki a szezonnak, és beérte annyival Marotta majmolását, hogy ő is hozott jó(nak tűnő) játékosokat ingyen. A Juventus működésképtelensége részben az ő hibája, meg persze volt egy csomó kellemetlen körülmény, amikről nem tehetett. De volt egy olyan is, amiről igen: Maurizio Sarri szerződtetése.
Kösz a halat, fiúk!
Az egy év kikukázását most úgy tessék érteni, hogy Ronaldóval tavaly lehetett volna utoljára BL-t nyerni, Chiellinit talán már soha többet nem látjuk Juve-mezben, és Buffon sem bohóckodhat a végtelenségig. Ez lehetett volna az az év, amikor összejön valami, de nem jött össze semmi.
Nem mentegetem Sarrit, de volt néhány körülmény, amivel egyetlen edző sem tudott volna mit kezdeni. De Ligtnek sokkal jobb lett volna Chiellini mellett, de Giorgio egész évre kidőlt. Így Bonuccinak, aki csak és kizárólag háromvédős rendszerben értelmezhető védőjátékosként rengeteg játékperc jutott, ami az egész csapat játékára, és persze Sarri csapatösszeállítási gondjaira is hatással volt. Ősszel Ronaldo volt nagyon szar, miközben Higuaín és Dybala villogtak, de a portugált akkor is játszatni kellett, így Pufi szép lassan odáig épült le, amit a Lyon ellen láttunk tőle: nagyon mélyre. Pjanic makacs sérülése, amiből nem volt ideje visszajönni, szintén nem Sarri hibája, márpedig tudjuk, hogy a regista mennyire fontos szereplője a sarriballnak. Arról sem tehet, hogy Ramsey és Douglas Costa reggelizés közben is képes sérülést szenvedni. A covidszünet sem az ő hibája, és az sem, hogy teljesen kifingott csapattal mentünk a Lyonra.
Az, hogy a mai hírek kivétel nélkül a lehetséges Sarri-utódokról szólnak, annyira nem véletlen, hogy minden Sarri ellen szóló körülménnyel szemben fel tudunk sorakoztatni legalább két olyat, amiben viszont nyakig benne van, gyakran de facto az ő hibája.
A legfontosabb: a Juventusnak nincs kiforrott alapjátéka, és ebben a kérdésben Sarri semmiféle előrelépést nem ért el az idény során. Ugyanolyan esetlegesek, a játékosok egyéni képességének köszönhető villanásokon kívül tompák és kiszámíthatók vagyunk. Egy év sarriballozás után sincs válaszunk olyan kérdésre, mint hogy hol vannak a presszingzónáink? Hány méteres csapat a Juventus? Mit akar védekezni csapatként? Abban mik az egyéni szerepek?
Ezek fundamentális kérdések, mert ha nincsenek tisztázva a szerepek a csapaton belül, akkor a játékosok komfortjának is lőttek, az pedig csak formahanyatlást eredményezhet. (Bernardeschi esetében ez világtalan bolyongást jelent.) Nézzük meg, egész évben milyen formában volt Pjanic, Bonucci, Matuidi, és már érzékeljük is, milyen keretek közé szorította magát Sarri azzal, hogy a fenti kérdésekre nem talált választ nagyon gyorsan. Nem mintha az nem az ő felelőssége lenne, hogy a játékosai fejben és fizikailag is jó formában legyenek, de azt előre tudtuk róla, hogy nem egy nagy motivátor, mert nincs érzelmi motivációja a Juventusnál dolgozni.
Sarri úgy kezdte, hogy elküldte Mandzukicot, így mondhatjuk, hogy kezdetnek tökön lőtte magát. A horvát az egyetlen potenciális megoldás lett volna a Juventus idén rengetegszer sújtó dupla problémára, hogy nincs jelenléte a 16-oson belül, és nincs, aki védekezzen Ronaldo helyett. Mandzukic emellett küzdőszellemet és győzni akarást hozott a csapatba, de Sarri elképzelt rendszerébe nem illett, ezért mennie kellett, és a két fenti probléma az arcunkba robbant.
A bagós kétszer is megpróbált belenyúlni a formációba a szezon során, de nem járt szerencsével. Először egy trequartista beillesztésével próbálta meg zökkenőmentesebbé tenni a tranzíciós játékot – előre és hátra egyaránt -, de Bernardeschi ennél sokkal egyszerűbb feladatokat is képtelen ellátni, Ramsey pedig két sérülés között csak elvétve tudott jó teljesítményt nyújtani. Aztán a covidbreak előtt megpróbálkozott egy 4-4-2-vel, ami szerintem kimondottan jó ötlet volt, mert Cuadrado jobboldali középpályásból labdaszerzés után feljebb léphetett jobbszélsőnek, így elméletben a stabilitás is megmaradt és a támadópotenciál sem sérült. Sarri pár meccsen át próbálkozott vele (ezek nem sikerültek igazán jól), aztán egyszerre fingott ki a két fostalicska jobbhátvéd, és kénytelen volt Cuadradót visszahúzni jobbhátvédnek. A karanténszünet után már csak a fos 4-3-3-at láttuk, amiről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem működik.
A bajnoki cím meglett, de hogy mennyire nem Sarrinak köszönhetően, azt jól mutatja, hogy miután a csapat egyetlen igazi erénye, a győzni tudása kihúnyt, jöttment senkiháziak pofoztak le minket zsinórban. Azért, mert a játékunkból, illetve annak minőségéből az következett, hogy ha nem csinál valaki valami váratlant, akkor lehet, hogy nálunk lesz a labda 70 százalékban, de ziccerünk egy sem lesz, és gólt sem szerzünk. Vagy ha igen, akkor valamelyik nagy lövőnk seggbe rúgja a labdát a 16-oson kívülről, amit nehéz a csapatjáték szerves részeként elképzelni. Mint tegnap, a Lyon ellen: Ronaldo irgalmatlanul bekúrta, de számoljuk meg bátran, hány ziccert sikerült kialakítani a 96. perc alatt. Úgy, hogy az elejétől kezdve nekünk kellett mennünk a gólért.
Ha már a meccs szóba került
Nem, nem volt kamutizenegyes a Lyoné. Gondolom, azóta már mindenkivel szembe jött a felvétel, amin látszik, hogy a vadbarom Bernardeschi lép oda Depaynak, és a bíró sem Bentancur (tanítani való) szerelését fújja le. A mi büntetőnk ellenben nevetséges volt, pont úgy, ahogy az Atalanta elleni, hasonló “kezezésért” megítélt 11-es is. Ez egy kicsit visszahozta a reményt, az pedig bajnoki címet hozott, mert meggyőződésem, hogy ha azt a meccset megnyeri Torinóban az Atalanta, akkor most a bergamóiak lennének a bajnokok. A következő körben is ikszeltünk, így az Atalanta négy pontra feljött volna mögénk. El tudjuk képzelni, milyen pánik lett volna úrrá a nyomást amúgy is borzasztó szarul viselő csapaton? Azon, amelyiknek a Milan ellen egy befújt 11-es is elég volt az összeomláshoz? Amelyiknek harminchét (37!) perc sem volt elég az egyre fáradtabb Lyon ellen, hogy a nyomástól felpörögve begyötörje a továbbjutást jelentő gólt?
A problémáink tökéletesen kirajzolódtak a Lyon ellen (= Rudi Garcia leverte Sarrit, mint vak a poharat), 16 kapura lövésünk fele a 16-oson kívülről érkezett, és csak négyszer találtuk el a kaput. Két gól + Ronaldo első szabadrúgása, és az égből Lopes kezébe hulló lófasz fejes egy szöglet után – ezekből kellett volna kiejtenünk a Lyont. Most ugyan nem volt üres a 16-os, mert Higuaín kezdett, de az argentin annyira hitvány formában van, hogy nem sokat tudott hozzátenni, Bernardeschi pedig (hiába csinálta meg élete testcselét az alapvonalon) teljesen használhatatlan.
Dybalát nem varrom Sarri nyakába, mindannyian becseréltük volna egy ilyen helyzetben. De hogy helyette Marco Oliverit kell behoznunk az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, az újra Paratici munkásságának kérdéseit veti fel.
#sarriout
Nem tudom, mi lesz most. A sajtó biztosra veszi, hogy Sarrit kirúgják, mert a nyolcaddöntős kiesés nem fért bele. Ha így lesz, már csak egy kérdés marad: sikerül-e elhozni Zidane-t, vagy hasonlóan nagy kockázatot vállalunk egy másik edzővel, mint amekkorát Sarri maradása jelentene. Rulett ez, és egy számon van az összes pénzünk: ha nem Zidane, onnantól exponenciálisan nő a perecelés esélye.
De mi van, ha ezek csak sajtópletykák, és Paraticiék megtartják Sarrit. És akkor neki is fognak igazolni, én pedig előre szólók, hogy agyérgörcsöt fogok kapni, ha meglátom Jorginhót Juve-mezben. Sarri maradása, teljesen mindegy, kiket igazolunk neki, önmagában is komoly kockázat, úgy meg végképp, hogy a csapatnak az idei szezon minden lelki és pszichés terhét is cipelnie kell. Sarri pedig előbb lesz úrrá a csapatjáték problémáin, mint a pszichés és motivációs gondokon, mert utóbbiakhoz tök tufa.
A megtartása ellen szóló legerősebb érv egy egyszerű végkövetkeztetés: Maurizio Sarri hitvány minőségű munkát végzett a Juventusnál, és bár erre egyetlen idei nyilatkozatában sem utalt, ő a legnagyobb felelőse a rettenetes játék mellett erősen visszaeső eredményeknek is. Ha a Juventus úgy dönt, hogy Sarri megérdemel még egy esélyt, akkor egy olyan helyzet áll elő, ami legutóbb – emlékeim szerint – 2000-ben fordult elő utoljára: egy borzalmas szezonját óriási pereceléssel záró, közutálatnak örvendő edzőt tartottak a csapat élén még egy évre. Az eredmény: Ancelotti az egyik római lúzer után a másikból is bajnokot csinált, mielőtt végül csak kibaszták, mint a gerelyt. Mondjuk Nápolyban az derült ki, hogy Sarri jobb edző Ancelottinál, de ez már csak játék a szavakkal.
A Conte által megkezdett sorozat kilenc tagja közül az idei pajzs volt a legrandább. Nem volt sok öröm a tavalyiban, sőt a tavalyelőttiben sem, már ekkor látszott, hogy valami nem stimmel, de ez volt mind közül a legrosszabb. Egy elveszített Szuperkupa-döntő, egy elbukott Olasz Kupa-döntő, és egy nyolcaddöntős BL-kiesés csúfítja tovább az egyébként is ronda képet. Visszatérve Ancelottira, a hasonlóság továbbra is megejtő: ő már a negyeddöntőben kiesett a kupából (a Lazio ellen), és az Intertoto-kupa megnyerése után az UEFA-kupa főtábláján egy kiscsapat, a Celta Vigo vágta agyon. Mégis megtartották, és nem akarok senkit idegesíteni, de a következő dolgok történtek: a BL-ben a csoportunk utolsó helyén végeztünk olyan hatalmasságok mögött, mint a Hamburg, a Depor és a Panathinaikosz, az Olasz Kupából pedig a Brescia ejtett ki, miután Torinóban tudott nyerni. A bajnokságban Van Der Sar ügyetlenkedése a Roma ellen a bajnoki címbe került. Hát, ezt üzeni a történelem.
Hogy én kirúgnám-e? Először is, én ide se hoztam volna, ahogy azt egy évvel ezelőtt a köszöntésekor is megfogalmaztam. Másodszor, és ez a fentiek fényében furcsa lesz, csak akkor rúgnám ki, ha Zidane, esetleg Allegri jönne a helyére. Ha rajtuk kívül valaki más, akkor inkább maradjon. (Simone Inzaghit nagyon karmolom, de egy ilyen helyzet kezeléséhez talán még nincs elég szőr a tökén.)
Őszintén szólva a legutóbbi három idényben inkább csak fellángolásokat láttunk a csapatunktól. A hazai trófeákhoz ez még elég volt, de már a 2017-18-as szezonban elindult lefelé a Juventus, és ha részfeladatokat megoldott is, a zuhanást nem tudtuk megállítani. Ez nem csak Sarri hibája, Allegri is csak azért ment tovább az Atlétin, mert Ronaldo még pont egy évvel, és egy góllal fiatalabb volt. Igaz, General Max Juvéja az egész szezon legjobb meccsét játszotta itthon az Atléti ellen, Sarrié pedig ugyanazt a taknyot cukrozta a Lyonnal szemben, amit egész évben. De nem lett finomabb tőle.
A hervasztó szezon lankasztó hajrája káprázatos leolvadással ért véget, aminek köszönhetően Maurizio Sarrinak is jutott két rekord a Juventus gazdag történelmében: ennyi vereséggel, illetve ilyen sok kapott góllal még senki nem lett bajnok a húszcsapatos Serie A-ban. Gratulálunk, Maurizio!
A mögöttünk hagyott szezonból kb. három meccset tudunk kiemelni: az Izé ellen oda-vissza jól mentünk (azért a hazai első félideje inkább sarriballosra sikerült), és az Atléti elleni két meccs is kiad egy jót, mert otthon masszívak és határozottak, idegenben pedig okosak és szervezettek voltunk. A többi néma csend.
A Sarri irányába a vezetőség oldaláról továbbra is élő feltétlen bizalomra szerencsére még rá lehet szolgálni, mert következik a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszának folytatása. Kiváló csapatunk – természetesen – hátrányból várja a francia bajnokság 7. helyén végző Lyon elleni élet-halál küzdelmet, hiszen a szezon egyik leghulladékabb játékával sikerült 1-0-ra kikapnunk az ezen őszintén meglepődő franciáktól. A visszavágót hazai pályán játsszuk, és ha netán sikerülne továbbjutnunk, akkor már Portugáliában, egymeccses rendszerben mehetünk tovább.
De mielőtt a Manchester City, a Real Madrid, ne adj Isten a Bayern München ellen látnánk dicső fiainkat, meg kell jegyeznünk, hogy a karanténszünet óta látott Juventus semmilyen szempontból nem számít esélyesnek a Lyon ellen. Játékban azért nem, mert nekünk nincs. Erőnlétben azért, mert míg a franciák négy hónapja pihennek, minket halálra fingatott a nyári erőltetett menet. Egyéni képességekben pedig azért, mert hiába vagyunk tele jó játékossal, ha ebből a pályán villanásokat is csak elvétve látunk. Azt is jobbára Dybalától, aki sérült, és nem biztos, hogy egyáltalán csereként pályára tud lépni.
Bevallom, nem vagyok optimista. A karanténszünet óta a volt a Milan ellen egy jó óránk, az Atalanta ellen 20-25 percünk, és kb ennyi. Ennyiszer sikerült jól játszanunk, és őszintén szólva semmiféle jelét nem látom annak, hogy most aztán megtáltosodunk, és feltöröljük a pályát az ellenséggel. Ettől még persze megtörténhet, de Agricolát és Moggit egyszerre kéne reaktiválni hozzá, és ez nem biztos, hogy menni fog.
Hogy miben bízhatunk? Először is abban, hogy a helyenként labdarúgóra emlékeztető entitások, Dybala, Rabiot, De Ligt és Cuadrado egyszerre fognak ki jó napot, és a hullámra fel tudnak kapaszkodni a többiek. Meg abban is, hogy az egyenes kieséses szakasz Ronaldo terepe, még ha ebből nem is derült ki sok a Lyon elleni első meccsen.
Amúgy a Lyon hosszabbításig, sőt 11-esekig fingatta a PSG-t a francia ligakupa döntőjében néhány nappal ezelőtt. Szóval aki azt gondolta, a hosszú szünet után ezeket kivasaljuk, az gondolja újra.
Blogunk kevés következetességet mondhat el magáról. Igazságtalanok vagyunk, nagyképűek, lusták, és az elmúlt 10 évben tulajdonképpen semmilyen szinten nem léptünk előre. Hiszen még egy nyomorult podcastunk sincs!
Van viszont közös posztunk, viszonylagos rendszerességgel. Mivel a Piemonte Calcio megnyerte történelme 897786858. scudettóját, így ismét indokolt lehet egy közös poszt, amelybe ezúttal különösen elmés kérdések kerültek (nem). Nézzük, mit válaszoltak a megfáradt bloggerek!
Unod már?
Benito: Mindig jó érzés hátranézni a mezőnyre, és akárhogy nézzük is, a scudettópajzs-tál megszerzése nagy eredmény, és minden évben az első számú, legfontosabb célkitűzés. A játékunkat, na azt untam, mint a szart.
Darti: A GYŐZELMET NEM LEHET MEGUNNI. De azért kicsit unalmas volt, hogy nem az ellenfelek, hanem magunk miatt kellett izgulni. Emlékszem még, milyen volt, amikor Thuram próbálta megállítani Seedorfot és hasonlók. Csak az sajnos majdnem 20 éve volt, így kissé talán inkább MEGÖREGEDTEM.
Dino: A Liverpool 200 évet várt a bajnoki címre – vicces volna, ha ezek után ásítoznék a Juve sorozata miatt. Nem unom, jól van ez így. Egy dolgot nem értek: a brazil válogatott a harmadik világbajnoki győzelem után végleg megkapta a Rimet-kupát. A JUVE MIÉRT NEM KAPJA MEG VÉGLEG A SCUDETTÓT????
s4tch: Én is a játékunkat unom.
Tyler: Különösebb érzelmeket nem váltott ki belőlem ez a scudetto.
Szerinted melyik idény Juventusa az elmúlt 9 év legerősebbje?
Benito: A 2015-ös. Még pont jó korban volt a BBC védelem, tökéletes volt az MVP középpálya, és OMFG volt Tevez az egész élén. A sok WTF ellenfélhez képest KBSZT messze jártunk, és a BEK-ben is csudálatosan teljesítettünk. És közben az Izé ROTFL volt.
Darti: Allegri második idénye. Amikor a reklám margit az ominózus tizenegyessel ejtett ki minket, miután lemostuk őket a Bernabőben.
Dino: Egyetértek Benivel, nekem is a 2015-ös tetszett a legjobban. Érzelmileg az első áll hozzám a legközelebb!
s4tch: 2015 szintén. Abból a kezdőből egy balbekk hiányzott, és a padot lehetett volna tuningolni. Kár, hogy azóta vagy oldalra, vagy hátra lépegettünk.
Tyler: A 2015-ös.
Mi az oka a sikersorozatnak?
Benito: 2012-ben akkora rajtot vettünk, hogy nagyon messze lehagytunk mindenkit, és csak mostanában kezdi összeszedni magát a mezőny. Szándékosan nem a saját szerepünket emelem ki, mert az elmúlt két évben mutatott játékunkkal vallatni lehet, de ettől még tény, hogy gyorsan és hatékonyan építkeztünk, amivel alaposan feladtuk a leckét a többieknek. Na, majd jövőre, amikor Vidalhoz és Modrichoz csatlakozik Messi az Izénél!!!4
Darti: Kurvajók vagyunk. Ide jönnek a közhelyek a tudatos építkezésről, de főképp a pénzügyi tervezés előnyeiről. Erős a keretünk, a többiek meg amúgy is szarok. De akárki akármit mond, 9-szer bajnoknak lenni zsinórban nem véletlen. A VAR első évében ráadásul láthatóan arra használták az egész hóbelevancot, hogy „na majd most elkapjuk a csaló juvét.” Beszopták.
Dino: Szerintem az, hogy a Juventusnak stabil a tulajdonosi háttere. Nincs kérdés: amíg világ a világ, az Agnellik kezében lesz a klub. Ezen belül lehet persze egyes döntéseket kiemelni, de a FUNDAMENTUM ez.
s4tch: Egy ilyen sorozatnál megkerülhetetlen, hogy a pénzen és a keret erején kívül egyéb okokat is keressünk. Miért nem vert meg minket a Napoli Sarri utolsó fikavárosi idényében, holott a kezdőjük hasonlóan erős volt? Miért zuhant meg nálunk is jobban a Lazio idén? Hát mert nálunk adott az a környezet, az a győzelemre hangolt vállalati kultúra, ami máshol csak álom. Előbb-utóbb el fogjuk veszíteni a bajnoki címet, de ahogy más csapatok nyerő szériáit általában a nihil követi, addig a Juve talpra fog állni.
Tyler: A pénz, és az azon összevásárolt, a többiekénél mélyebb, erősebb játékoskeret.
Megzavarta-e a járvány a játékosokat?
Benito: Igen, az összeset. Erre semmit nem lehet fogni a Juvénál, mert az egyik legnagyobb keretünk van az egész bajnokságban, így értelemszerűen nekünk kellett volna a legjobban bírnunk a gyűrődést. Nem is gondolom, hogy fizikai gondok miatt voltunk ennyire vértelenek.
Darti: Én nem tudom, hogy miként tudja annyira megzavarni a játékosokat egy járvány, amennyire a mieinket, de hát kurvára meg.
Dino: Abnormális, hogy a csúcsforma időzítésének heteiben hirtelen megáll minden. Úgyhogy igen, meg. Viszont úgy olvastam a Wikipédián, hogy állítólag nem csak a Juventust érintette a járvány, úgyhogy mégsem értem igazán ezt az elképesztő tompaságot.
s4tch: Nyilván. Ráadásul a sérülések miatt nálunk a bő keret is csak papíron állt rendelkezésre.
Tyler: Persze.
Ha Sarri nem maradna (de marad!), akkor kit látnál szívesen?
Benito: Én már tavaly is Simone Inzaghit akartam volna (főleg, mert fiatalítunk, kb új csapatot építünk), vagy Contét, hehe. Olaszt szeretnék, bevallom.
Darti: Valamiért nekem Deschamps van beakadva. Nem tudom megmagyarázni!!!
Dino: Gasperinit.
s4tch: Amíg a klub intézi az átigazolásokat, és az edzőnek nincs beleszólása a keret alakításába, addig a rugalmas edzők legrugalmasabbikja, Allegri lesz az ideális emberünk. Persze marad a bagós, így értelmetlen ezen agyalni.
Tyler: Ha már olyan dolgokról beszélünk, amelyek úgysem történnek meg, akkor Kloppot.
Van már új igazolás, eligazolás is, de az idei mercato rendhagyónak ígérkezik: számítasz-e nagyobb mozgásra a játékospiacon?
Benito: Ktulusevski (ITT OLVASTAD ELŐSZÖR, ÉN TALÁLTAM KI !!!) szerintem nagy vétel, sokkal hasznosabb lesz Douglas Koszta Jánosnál, Miliket viszont – ha tényleg igaz, hogy Sarri nagyon akarja – egy kicsit könnyűnek érzem a Juve kezdőjébe. Én arra számítok, hogy még egy nagyot dob Paratici, méghozzá a középpályára. Kanté? Pogba? Netán Seedorf? Annyira izgulok!
Darti: Mondjuk úgy, hogy remélek nagyobb mozgást, de nem számítok rá. Szerintem jó néhány játékos ránkrohad.
Dino: Szerintem alig lesz komolyabb mozgás. Nem lesz idő új stratégiákat mentén a kereteket alakítgatni. Úgyhogy az alapcsapat marad, és így várhatjuk majd a 2020-2021-es szezont, ahol kétnaponta kell majd játszani. Izgi lesz.
s4tch: Rövid előszezon, pénzhiány: nem lesz nagy mozgás.
Tyler: Nem számítok rá, de reménykedem benne.
Lesz-e címvédés?
Benito: Még Sarrival is biztos vagyok benne, hogy igen.
Darti: Szinte kizártnak tartom.
Dino: Igen!
s4tch: Érdemi erősítés nélkül nem. Arthur nem az, Kulusexy igen.
Tyler: Nem tudom.
Mi lesz a BL-ben?
Benito: Pl. a Milan elleni 60 varázslatos percet 30 borzasztó követte, szóval már nemcsak két meccs között, de egy meccsen belül is abszolút lehetetlen megmondani, mi várható a Juventustól. Megdöbbentő lenne, ha hirtelen elkedenénk futballozni, de én mindig, mindenhez pozitívan állok.
Darti: Kizúgunk már a Lyon ellen.
Dino: Ha valamikor ismét BL-t nyerünk, akkor szerintem az idén lesz: ismét lehet majd fanyalogni. 85-ben a Heysel árnyékolta be a sikert, 96-ban az, hogy csak 11-esekkel győzött a Juve, idén pedig az, hogy ez egy hülye torna volt, így teljesen irreális a végeredmény.
s4tch: Dybala nélkül a Lyon ellen sem lesz támadójátékunk. Nem fogjuk megnyerni, legalább 5-6 csapat erősebb nálunk, úgyhogy reálisan egy dolog miatt érdekel a BL: legyen némi pénz átigazolásokra.
A közelmúlt gyenge eredményei miatt kitört szerkesztőségi villongások eredményeképpen egy izé-közeli személy is csinált valamit valahol, ami miatt felmerült az is, hogy megszűnik az egész Bianconeri Blog!
Pedig mindannyian tudjuk, hogy Bianconeri Blog NINCS MÁSIK!
Sehol máshol nem olvashattok úgy a Juventusról, hogy valójában nem is a Juventusról olvastok! Sehol máshol nem találtok olyan olyan olasz bajnokiról beszámolót, amit még le sem játszottak, sehol máshol nem találtok útmutatót edzőöléshez és sehol máshol nem találtok szabálymódosító indítványokat, de említhetnénk Johannt a pálcikaembert is, aki szintén nincs sehol máshol!
Miután ez a hír kiszivárgott, olvasói levelek tucatjai kezdtek ömleni a szerkesztőség postaládájába, amit mi meztelenül, a vitákban és közelharcban leizzadt testtel olvasunk fel egymásnak, és természetesen megosztjuk ezeket az írásokat veletek is!
Sanya – Napoli-szurkoló
„Dögöljetek meg a mocskos blogotokkal együtt, férgek!” – üzeni Sanya nekünk, egy kicsit fel is izgatott mindannyiunkat.
Pelé – volt válogatott labdarúgó
„Eu leio o blog Bianconeri desde a adolescência. Foi uma verdadeira bússola no mundo do futebol para mim. Eu nunca teria marcado tantos gols se você não estivesse. Eu falaria sobre meus troféus da Copa do Mundo mais cedo do que você!” – Pelét mi sosem szívleltük, igazából nem is tudtuk, hogy olvas minket. 🙁
Orbán Viktor – Magyarország miniszterelnöke
„Minden reggelem így néz ki: Magyar Nemzet, Nemzeti Sport, Bianconeri Blog. A legjobb cikkeket el szoktam küldeni Erdögan barátomnak is. Ha a Bianconeri Blog megszűnne, egy tollvonással betiltanánk az Indexet is!” – írta egy magát Orbán Viktornak kiadó imposztor.
Darti – a Bianconeri Blog egyik szerzője
„Mit sem tudtam még a homoszexualitás és a labdarúgás kapcsolatáról, amíg meg nem keresett Dino Vercotti barátom, hogy szálljak be ebbe a csodálatos csapatba. Azóta számos kalandot éltünk át együtt, de a szeretet erejével minden rázós helyzetből erősebben jöttünk ki. Így lesz ez most is. Nem engedünk az izé-behatásnak, ha elég pénzt küldtök, akkor megvásároljuk Neymart, és ő is itt fog blogolni!” – Darti írása azért meglepő, mert ezt a blogbejegyzést is az ő neve alatt jelentetjük meg.
Zoli – Juventus-drukkernek született, már anyja méhében az volt
„Basszátok meg! Sosem voltatok igazi szurkolói a csapatnak, viccet csináltok mindenből, szarra való brigád vagytok. A Márta meg osztya az észt a tévében, aztán FEL SEM IGAZ ANNAK AMIT MOND! Az igazi szúrkoló tűzőn-vizen kiálla csapata mellett. Ti meg nem.” – Zoli a bizonyítéka annak, hogy megosztóak vagyunk, ezáltal nincs belőlünk másik!!!
Pavel Nedved – A cseh kúria
„Použitá česká piva jsem prodával v zaniklém metru, když mě našli autoři blogu Bianconeri. Tehdy jsem si uvědomil, že mohu být skvělým fotbalistou. Kdybych se pokusil dost tvrdě, nezastavil bych se až do zlatého míče. Nakonec jsem vyhrál zlatou kouli. Děkuji vám, doufám, že čtenáři posílají hodně peněz, abyste mohli v budoucnu nezávisle nahlásit své boje Serie A!” – Pavel <3
Nagyszerű István – híres közéleti személyiség
„Ti nevezitek magatokat újságíróknak?! Idióták!” – István, mi nem is ismerünk téged 🙁
Peti, régi olvasónk
„Hát ez az. Melyik másik futballblognál tudnád elképzelni az egyik asztalnál a Dino Vercottit a másiknál meg a s4tchyt. És itt semmiképp nem egy minőségi, hanem egy szerzői inspirációt ábrázoló skála súlypontjain gondolok rájuk. Lenyűgöző és példamutató a szerkesztőség emberi, írói sokszínűsége. Nyiss be bármilyen olyan helyre a sokból, amit már bekebelezett a mélyszürke homály. És se stílus, se tehetség, se hírérték, se kultúra. Számomra itt nem az az elsősorban drámai, hogy interes, vagy nápolyi, juvés, vagy rómás, vagy spanyol termék kerekedik felül. Hanem hogy egy mára már ritka, hazai, jó minőségű blog adná át a helyét már megint valaminek, amit olyan olvasni, mint sajtreszelővel rej ..” – Köszönjük, Peti! Küldj egy kis pénzt is, légyszi!
Edina, Érdről
„Szeretem, hogy pártatlanok vagytok. Hogy nem érződik, melyik csapatnak szurkoltok. Ez az igazi újságírás!” – Néha mi magunk sem tudjuk, Edó!
Sarri – a csapat edzője
„Tudnátok egy doboz cigit küldeni? Kifogytam.” – Már úton van, Mester!
Alsópataki Zorán
„Gyűlölöm, hogy ti vagytok a leghitelesebb blog. Gyűlölöm, hogy mindig titeket kell olvasnom, ha mosolygósabbá szeretném tenni a napomat. Gyűlölöm, hogy egy sziget vagytok ebben a Magyarország nevű őrületben” – Nekünk is nagyon nehéz, Zorán, gyere és szorítsd meg a kezünket is.
Juhár Tamás – ex-futballista
„Innentől lesz izgalmas, hogy Inzaghi mit csinál ezzel a Lazióval. Most kell venni egy nagy levegőt Rómában, és ami működött, azt megőrizni, és feltenni a kérdést, hogy „mit akarunk?”. Ha erre megtalálja a választ a Lazio, akkor még bármi lehet” – Köszönjük, Tamás, mi is izgulunk!
Potolai Ábel – milan-szurkoló
Igen, igen, jó a blog, persze. De ne felejtsük el, amikor viccet csináltatok a rangadóból, amikor egy hétig a Milánon köszörültétek a billentyűzetet, milános vicceket írtatok, és persze minden héten gyűlölködő rovattal írtatok az aktuális ellenfelekről. Gusztustalan, képmutató banda vagytok, ha megszűnne a blog, lehugyoznám azt a vincsesztert, amiről utoljára letörlik!” 🙁
Feri is írt nekünk Pápáról
„Csinálni kell tovább ezt a kurva blogot. Nem másokért. Magatokért! Hát az ég áldja meg, ti hoztátok ezt össze. Tessék felállni és továbbmenni! Azok meg, akik ezt teszik veletek…nos, azokról majd döntsön a nép.” – Belehúzunk, Feri, tenni fogjuk a dolgunkat!
Hát mára ennyi. Az adományokat a szerkesztőség jól ismert bankszámlaszámára küldjétek, iszonyatosan sok pénzre lesz szükségünk az elkövetkező néhány hónapban-évben.
Ui.: Természetesen minden név és írás a képzelet szüleménye, mint mindig. Tudjátok, olyan ez az oldal, mint a Hírcsárda, csak Juvés.
Szinte mindenkivel előfordult már, hogy tehetetlenül nézte kedvenc csapatának vergődését: ilyenkor cifraságok is kifutnak az ember száján. Szidja a kapust, a hátvédet, pokolba kívánja a csatárokat. És amikor már nagyon elfajul a helyzet (mint pl. egy hét alatt kétszer is előfordul, hogy a kedvencei 2-0-s előnyt elbukva hátrányba kerülnek), akkor óhatatlanul megfordul az ember fejében, hogy legyilkolja a csapat edzőjét. Nincs ebben semmi szégyen: a statisztikák szerint az edzőgyilkosság a szurkolók 90 %-nál felmerül mint megoldás.
Persze ennél jóval kevesebb a megvalósult edzőleölések száma. Az EUROSTAT szerint az elmúlt 30 évben mindösszesen 2 edzőt öltek meg eredménytelenség miatt az ÖREG KONTINENSEN. A Serie A-ban pedig az elmúlt 50 évben egyáltalán nem történt edzőgyilkosság!
A téma elmúlt 30 évének statiszikája
A számok is azt mutatják, hogy van valami ok, ami miatt az edzők leölése kockázatosabb vagy nehezebb feladat a többi, erőszakos bűncselekménynél. Ez kétségtelenül így van. Az edzők általában az edzőközpontokban vannak, ahova nem egyszerű csak úgy besétálni. Az edzők szinte mindig értekezleteken vagy tárgyalásokon ülnek, ha pedig nem, akkor edzést tartanak. Nyilván sokkal nehezebb úgy megölni egy edzőt, ha sok ember veszi körül!
Ezért javasoljuk, hogy távolról próbáljuk követni a mestert: figyeljük ki, hogy milyen irányból érkezik az edzőpályához az autójával, és tapasztaljuk ki azt is, hogy melyik időpontokban parkol le. Ha szerencsénk van, és egy informatív honlappal rendelkező klubnak drukkolunk, akkor könnyen megtudhatjuk, hogy mikor kezdődnek a foglalkozások!
FIGYELEM! A nyilvános, tehát szurkolók előtt zajló tréningeken sose próbáljuk meg véghezvinni a gyilkosságot, hiszen akkor még többen vannak az edző környezetében!
Tehát, az első lépés: az edzői szokások feltérképezése. Ha megtudtuk, hogy mikor és honnan érkezik az edző, akkor törekedjünk arra, hogy az érkezési irány felé elsétálgatunk a megfelelő időpontban, hiszen így még pontosabban behatárolhatjuk, hogy a központhoz vezető útra honnan fordul. Ha ez is megvan, akkor némi türelemmel és kitartó figyelemmel gyakorlatilag szinte eljuthatunk a házához.
De sajnos ez sem tökéletes a célunk tekintetében, ugyanis – főleg egy sztárcsapatnál – előfordulhat, hogy az edző gyakorlatilag egy erődítményben él, amelyet nem tudunk megközelíteni. Persze még így sem olyan kockázatos a háza környékén elkövetni a bűncselekményt, mint a munkahelyén. A nyilvánvaló megoldás az, hogy megvárjuk, amíg elindul a háztól. Szerencsére többnyire csendes környéken élnek a sztáredzők, így amíg lassan gurulnak a hibrid vagy elektromos gépjárművükkel a lakóövezetükben, talán lesz módunk lecsapni rájuk!
Az optimális megoldás a kerékpárral vagy elektromos kismotorral történő megközelítés. Fontos, hogy senki más ne legyen a környéken. Természetesen arra is ügyeljünk, hogy az edző egyedül üljön a kocsiban! Óvatosan, szabadidős kerékpározást színlelve kerüljünk a közelébe. Az sem gond, ha van velünk egy nagyobb testű kutya, akit pórázon futtatunk magunk mellett – így az álca még tökéletesebb!
Mondani sem kell, hogy legyünk körültekintőek a fegyver kiválasztásánál is: olyan pisztolyt válasszunk, amelyik biztosan üti át a gépjármű ablakát. Természetesen nem feledkezhetünk meg a hangtompítóról sem.
Könnyebb a helyzetünk, ha mondjuk egy olyan edzőt akarunk megölni, aki LÁNCDOHÁNYOS, így állandóan le van engedve vezetés közben a gépkocsijának ablaka!
A kép csak illusztráció!
Ha a közelébe kerültünk, és rávettük magunkat arra, hogy meghúzzuk a ravaszt, akkor inkább a minőségre, mint a mennyiségre koncentráljunk. Keveset lőjünk, de azzal a kevés lövéssel a létfontosságú szerveket próbáljuk meg célba venni. Ha ügyesek vagyunk, akkor az edző halkan rábukik a kormányra, a kocsi pedig fokozatosan lassulva megáll. Ezen a ponton viszont álljunk meg mi is!
Csak olyan autóban ülő edzőre tüzeljünk, amely autó távolságtartó tempomattal van felszerelve. Hiszen, ha nincs ilyen rendszer benne, akkor a tréner bizony a gázpedálon tarthatja a lábát, és a halál beálltakor a magatehetetlen test ránehézkedhet a gyorsításért felelős szerkezetre!
Ha nem ilyen autója van a szakmai stáb vezetőjének, akkor sem kell elkeserednünk: vásároljunk egy ilyen kocsit, és a klub iránti tiszteletből ajánljuk fel használatra az edzőnek! Persze könnyebb, ha mondjuk egy autószalon vezetői vagyunk, ezáltal szponzori szerződés keretében is meg tudjuk oldani a dolgot!
Most pedig vissza a gyilkossághoz! A lövés/lövések – hangtompított (!) – eldördülését követően a legközelebbi mocsárba dobjuk el a fegyvert (azt mondanunk sem kell, hogy mocsaras területen kell az edzőölést végrehajtani – ez nyilván eddig sem lehetett kérdés). Maradjunk nyugodtak, továbbra is kutyasétáltatást tettetve biciklizzünk tovább, így eltereljük a személyünkről a figyelmet.
Az amúgy ritkán előforduló (lásd EUROSTAT-táblázat) edzőgyilkosságok esetében a nyomozók először a rivális edzők irányába tekintenek (hiszen ők pályázhatnak az elhunyt szakember helyére!), de könnyen célkeresztbe kerülhetnek a mellőzött labdarúgók is. Így – ha jól csinálunk mindent – mi minden gyanú felett állhatunk!
Megvan az érzés, amikor azt hiszed, hogy egy rohadt jóleső fingot fogsz kitolni, de végül váratlanul befosol?
Gól! Ja, nem.
Sokkal könnyebb lenne elviselni a helyzetet, ha nem lett volna az Izé elleni második félidő még márciusban. A Férgek lemészárlása magasztos küldetés, az év legfontosabb feladata, és azon a meccsen a szünet után az év legjobb Juventusát láthattuk (okés, bitang volt az őszi, milánói meccs is. Sőt, most, hogy belegondolok, ez a két igazán jó meccsünk volt idén.) Ez azt a képzetet kelthette, hogy Sarri rájött valamire.
Adja magát, hogy – hosszú idő után először – Pjanic nélkül állt fel az Izé ellen, szóval lehet, hogy a féket találta meg. Vagy a Cuadrado huzogatásából (hehe) eredő 4-4-2 — 4-3-3 hibridet. Vagy a De Ligt-Bonucci páros csiszolódott össze (az Izé ellen tízesre játszott mindkettő). Esetleg a gól + gólpassz kombót virító Ramsey bevetése? Hogy melyik okozta a csapat játékának ugrásszerű javulását, azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem Maurizio Sarri sem. Utóbbi hatmillió eurót keres, plusz bónuszok, bár ezekhez a ferences rendi szerzetesek önmegtartóztatásával áll.
Sarri szerint a csapágyasra hajtott Pjanic volt a fék? Nem, mert az újraindulás óta mindkét meccsen vele kezdett. A kupadöntőben is, pedig az elődöntőben minősíthetetlenül hulladék volt a girnyó kis bosnyák. Akkor a középpályát is stabilizáló, támadásban pedig egy kiválóan beadó szélsővel erősödő hibrid formáció pofozta helyre a Juventust? Nem, mert Sarri mindkét meccsen az idén már számtalanszor csődöt mondó 4-3-3-mal kezdett Douglas Costával, és az így igen kevés hasznot hajtó Dybalával. Akkor alán Ramsey volt a nyerő? Nem tudhatjuk, hat percet kapott csak a kupadöntőben.
Maurizio Sarri a kupával
A Juve egyik meccset sem kezdte rosszul, sőt a Milan elleni első félóra kimondottan pofás volt. Ekkor – fejünkben még a frissnek ható, Izé elleni élménnyel – éreztük úgy, hogy jön az óriáspuki. És ebből lett kisvártatva a gatyatrüffel. Amint kiderült, hogy nem jön könnyen és gyorsan a gól, a játékosok mintha megsértődtek volna, ami persze a játékunk színvonalának meredek zuhanását eredményezte. Sarri egy darabig nézegette a csapatát, aztán megpróbált belenyúlni a meccsbe. A Milan elleni hármas cseréje, amikor egyszerre küldte be Khedirát, Bernardeschit és Rabiot-t, egy LSD-tripp volt a Delneris időkbe. Az eredménye is hasonló volt, mint a rágcsálóarcú kis zsebmetszőnél, viszont legalább továbbjutást ért. A döntőben egy kicsit megörültem Bernardeschi érkezésének. Egyrészt azért, mert Pjanic nagyon szar volt, másrészt meg azért, mert Sarri nekünk írt levelében már jelezte, hogy gyakran fogunk egy olyan 4-4-2-t látni, aminek Cuadrado és Berna a két széle. De átvertek, mert a Wham!-frizurát növesztő kis kancsónak esze ágában nem volt kihúzódnia balra, inkább valami mást csinált. Hogy mit, arra nem tudtunk rájönni.
Az egész fenti gondolatmenetnek az lehet a konklúziója, hogy az Izé elleni egy kifutott meccs volt. Egyszerűen jól jöttek ki a dolgok, és bár csak egy fokkal játszottunk jobban, az Izé annyira kifingottnak tűnt, hogy ettől mi is sokkal jobban néztünk ki a valós képünknél.
Sarri 2/0 (azaz nulla) a torinói döntőkben. Nem ezt szoktuk meg. Az utolsó két évben Allegri alatt sem volt egy leányálom a Juventust nézni, de a 2-2 bajnoki- és kupacím, meg egy BL-döntő jelentősen árnyalta a képet. Sarrit azért hozta a vezetőség, hogy a győzelmek mellé végre szép játék is párosuljon, de egyelőre a két szék közé ült a Juventus: ocsmány játékkal nemnyerünk.
A láncbagós terrone sem a legerősebb kezdő, sem a legjobb formáció ügyében nem hozott végleges döntést, a védekezés sem lett stabilabb alatta, a támadások színvonala pedig borzasztó hullámzó továbbra is. A játékosok motiváltsága a béka segge alatt, és ha ezért nem is tudjuk őszintén elővenni Sarrit, hiszen tudjuk, hogy neki magának is zéró érzelmi motivációja van a Juventushoz, az már feltétlenül az ő felelőssége, hogy botrányos sportformában vannak a futballistái.
A két eddig elbukott döntő, valljuk be őszintén, inkább a két ellenfélnek volt fontos. Nekem legalábbis nem okoz egyetlen álmatlan éjszakát sem a Szuperkupa, sem az Olasz Kupa elvesztése. Sokkal nagyobb bajnak érzem a két, még elérhető trófea szempontjából, hogy a mutatott játékunkkal nemhogy a BL-győzelemre, de még a scudettópajzsra sem lesz szemernyi esélyünk sem.
Valaminek kurva gyorsan történnie kell, sporttársak!
Tegnap, azaz 2020. 06. 17-én, este kilenc órai kezdettel lezavarták az Olasz Kupa döntőjét. A végén, tizenegyesrúgások után, a Napoli csapata emelhette a magasba a salátástálat.
Nézzük, milyen izgalmas dolgok történtek ez alatt a 90 perc alatt:
Alaszka, valahol Bettles közelében, délelőtt 11:00:
Liam már évek óta repüléssel foglalkozik, így nem volt meglepő, hogy az Olasz Kupadöntő napjának reggelén is beült kis méretű, mindössze 4 személy szállítására (egy pár koffer elfért még azért hátra) gépébe és nekilátott, hogy indulás előtt kipipálja a biztonsági szempontból fontos checklist pontjait.
Mire Ronaldo lövését a Napoli kapusa könnyedén félreütötte, Liam már tisztában volt vele, hogy valahol van egy kis olajfolyás az egyik dugattyúnál. Sajnos ez olyan probléma, amit nem tud megoldani helyben, tudta, hogy mielőtt újra turistákat reptethetne (amire amúgy is kicsi volt az esély, így, a COVID-szituáció utáni napokban) el kell mennie Wyatthoz, régi barátjához, akinél megvoltak a megfelelő szerszámok.
Wyatt repülőgépeket szerelt ugyanis.
Liamnak fogalma sem volt róla, hogy már a félidőben járunk, amikor rövid dél felé haladás után kelet felé fordította a gépet, hogy Beaverbe érkezhessen.
Liam kisgépe még új korában
Bonucci sárga lapját emelte éppen fel a spori, amikor Liam fura hangot hallott a motor felől. Érezte, ebből baj lehet. Kicsit feljebb húzta a gépet, hogy jobban belássa a tájat. Szerencsére az alaszkai nyár kellemes, 20 fok körüli meleggel és tiszta idővel segítette a tájékozódást.
Ám alig jutott a Juventus lélegzethez, amikor a motor megadta magát. Sűrű füst gomolygott a gép orrából, az erő is elszállt a gépből. Liam bajban volt!
Egy közeli tisztás felé kormányozta a kisgépet, tudta, hogy csak egy esélye lesz letenni. Ha nem sikerül, összetöri magát, nem tud kimászni a gépből, a medvék és a farkasok fogják megzabálni.
Dybala is besárgult, Liam pedig egyre jobban izzadt a botkormány mögött. A motor néhány köhintéssel teljesen kimúlt, a hirtelen beálló csend meglepő volt, mint egy coca-colás kivetítés a Stadio Olimpico széksorain.
Ám Liam tapasztalt pilóta volt, sokkal jobban figyelt, mint Bernardeschi, aki konkrétan kivezezett a labdát a saját csapatának alapvonalán, senkitől sem zavartatva.
A kisgép a biztonságosnál kicsit nagyobb sebességgel és nagyobb süllyedéssel ért földet az ázott talajon, Buffon éppen kivédte Maksimovic fejesét, amikor Liam kikapcsolta a biztonsági övét. Hiába, mindketten több évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött tették a dolgukat.
Cuadrado egy kihagyott helyzet(?) miatt bosszankodik, másik meg az életükért küzdenek közben.
Liam tudta, hogy bár a repülésnek vége, előtte áll még néhány fontos dolog. Dybala szarul rúgta a tizenegyest, de nyilván megérdemli a 15 milliós fizetést majd, hiszen nem ezen múlik. Ám Liam élete ennél fontosabb dolgokon múlt, például azon, hogy működik-e még a rádiója vagy van-e jelzőrakétája a gépben.
Természetesen elegendő jelzőrakétája volt, hogy akár egy fél éjszakán át nappali világosságot varázsoljon az alaszkai senki földjére, de szerencsére a rádiója is működött. Hiába, Liam nem egy kibaszott focista volt, akinek annyi lenne csak a dolga, hogy 11 méterről berúgjon egy labdát egy IFA-méretű kapuba.
Így, mire kedvenc csapatunk már a csapatbuszban ült hazafelé tartva, azon gondolkodva, miként nem sikerült 180 perc alatt egy gólt sem rúgni, hiába a Ronaldo, Dybala, Douglas Costa támadótrió és a Sarriball mítikus fegyvere, nos, addigra Liam már megnyugodva szalonnázhatott gépe mellett.
Wyatt 30 perccel később felszedte.
IZGALMAS KALAND VOLT, LIAM!
Ausztrália, valahol Alice Springs közelében, hajnali 4:00
Pedro 17 éve érkezett Ausztráliába, villanyszerelőként. Azóta valahogy kamionsofőr lett, maga sem pontosan emlékszik, miért. Ám ezt is nagyon élvezte: hatalmas guruló vonatot vezetett keresztül Ausztrália vadregényes, nemritkán valóban veszélyes vidékein. Büszke volt rá, hogy néhány év alatt megkapta az engedélyt ezeknek a monstrumoknak a vezetésére. Pedro nem kevés pénzt fizetett azért, hogy egy kibaszott kamiont vezethessen, miközben Rabiot évi hétmillióért nem hajlandó áttenni időben a seggét az egyik városból a másikba, vagy kulturáltan odatenni magát edzésen és a pályán.
Pedro nem ismerte Rabiot-t. Igazából világéletében gyűlölte a focit, meghökkentő módon a krikett volt az ő sportága. Ne is vesztegessünk erre több szót. Még alig derengett valami a horizonton a napfelkelte előjeleként, amikor a kezdő sípszó elhangzott az Olimpicóban. Szinte ezzel egyidőben indította be a gépet Pedro is.
Tudta, hosszú út van mögötte, de ezután is pont ugyanannyira kell figyelni, mint eddig, hiszen elég egy kis kihagyás és súlyos árat fizethet érte. Nem elég csak beülni a pilótafülkébe, arra várni, hogy majd magától elmegy a kamion A-ból B-be.
Pedro egyszerű ember, ám a maga módján bölcs. Megoszthatta volna ezt a bölcsességet a pályára küldött 11 juventus-játékksal is.
Az elején az út rendben ment, egyre világosabb lett, az ausztrál táj megnyugtatóan terült el Pedro előtt. Biztatóan duruzsolt a motor, eközben több ezer kilométerre Pedrótól a Juventus is letámadott, védekezésből pedig szépen járatva hozták ki a labdát. Ki hitte volna, hogy ez az egész idill csak időleges. Pillanatok alatt elszaródhat minden.
A kengurucsapat jobbról jött, pont ahogy a jobb kapufát találta el a Napoli is szabadrúgásból. Ezt nem lehet kivédeni, ha szerencséd van, nem lesz baj, ha nincs, akkor baj lesz. A Juventusnak szerencséje volt, Pedrónak sajnos nem.
Miközben a dupla defektet kapott kamiont próbálta az úton tartani, Pedro egy pillanatig sem gondolt arra, hogy miként lehet az, hogy a Juventus idén lényegében teljesen veszélytelen mindenfajta szabadrúgásból, hiába vannak technikás játékosok a csapatban.
Pedro egy év alatt megkeresi Rabiot heti fizetésének a felét, 12 órákat vezetve.
A kamion teljesen kifordult és a hatalmas rakomány miatt menthetetlenül az oldalára borult. Pedro rettenetesen bebaszta a fejét, és elködösülő tudatával még arra gondolt, bárcsak láthatná még a családját: Rose-t, a feleségét, és két gyereküket: Johnt és Jesust.
Eközben az Olimpicóban semmi sem történt. A világ 9. legmagasabb fizetéseit felmarkoló 11 játékos tanácstalanul passzolgatott, és egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy gólt kapjanak. Pedro az eszméletlenség jótékony homályába merülve feküdt egy oldalára borult kamionban, miközben kedvenc csapatunk évi 281 millió fontnyi fizetésért szívta a brét egy kellemesen csendes stadionban.
Vajon ki vagy mi talál rá Pedróra hamarab? Egy falka dingókutya, akik félénken bár, de elmajszolják a testét, vagy egy másik autós, esetleg egy kamionos kolléga?
Vajon ezidő alatt ki tudja bekkelni a csapat legalább azt, hogy a rendes játékidőben ne kapjon ki? Aztán vajon úgy állnak oda a 11-es rúgásokhoz, mintha még ők lennének megsértődve, hogy mi a fenéért nem kapott 3 gólt a Napoli 90 perc alatt, hogy elég legyen csak ünnepelni?
Danilo heti 66 000 fontért bemutatott teljesítményének méltó megkoronázása volt a világűrbe kirúgott labda.
Miközben Pedrót éppen egy kamionos kolléga próbálta némi vízzel magához téríteni, Alessandro, aki rendszeresen az Olimpico környékén sétáltatja kutyáját, megtalálta az egyik meccslabdát. Vélhetően a 11-es rúgások során került oda, miután megpattant a kibaszott Holdon.
Szerencsére Pedro megúszta kisebb sérülésekkel végül (agyrázkódás, és egy vállficam), ráadásul a kamionban és a rakományban esett kárt is téríti a biztosító, így az IZGALMAS TÖRTÉNET jó véget ért.
De mi simán szoptunk a Napolitól és immáron 180 perce nem rúgott a csapat egy árva gólt sem. Csoda, hogy tizenegyesből sikerült betalálni.
Ez életem legnehezebb levele, igazából még valamikor novemberben kezdtem bele az írásába. Mint tudjátok, nem vagyok egy szentimentális alkat. (Kivéve, ha kedvenc csapatomról, a Napoliról van szó, de ez most mindegy.) Az érzelmeknek az alábbi levélben is kevés szerepet szánok, inkább próbálok majd objektív maradni.
Nem kertelek: szarban vagyunk. De most tényleg, és nem úgy, mint október végén, amikor Leccében hagytunk két pontot. Az őszi problémák egy része amúgy is megoldódott, hiszen Ronaldo fossa a gólokat, és boldog, az meg mit sem számít, hogy közben leépült az ősz legjobbja, Higuaín, és hasonló sors vár Dybalára is. Én már akkor tudtam, hogy az igazi gond nem a támadásokkal van, ezt is bizonyítja, hogy ősszel az összes fontos meccsen jól játszottunk. Milánóban, Madridban, Bergamóban is jó eredményt értünk el.
Aztán jött a Lazio-meccs (a bajnoki), ahol óriási pechünk volt. Kurva jól játszottunk, vezettünk is, a Laziónak macsa nem volt, aztán Emre Can pályára lépése és vele a kettős emberhátrány kicsinált. Van ilyen, bárkivel előfordulhat. Elég jól lehoztuk az őszt, megnyertük a BL-csoportunkat (jutalma a Lyon lett), és az utolsó 2019-es fordulóban előzve a bajnokságban is az élre álltunk. Nem mondom, hogy nem látszottak a problémák, de elég eredményesek voltunk annak ellenére, hogy azért kaptunk néhány pofont.
Kezdjük a védelemmel
Lehet, hogy szóba sem kerülne a védelmünk ingatagsága, ha Chiellini nem szakítja szét a térdét augusztusban. A capitano kiesése miatt az egészségesnél sokkal több időt töltött a pályán De Ligt, aki hiába szupertehetség, még nincs elég szőr a tökén az ilyen melóhoz. Tudom, láttam. Aztán szépen beépítettük Demiralt, erre neki is elszakadt a térde. A védelem közepéről beszélünk, tessenek ezek fényében értelmezni a rengeteg bekapott gólt.
A mezei balszerencse mellett a klub szerepét sem vitathatjuk el a jelenlegi helyzetben. Nézzünk rá a szélső védő felhozatalra, és mondjuk meg, egy leendő BL-győztest idéz-e a De Sciglio, Danilo, Alex Sandro hármas. Eleve, mi az, hogy hármas? Ja, igen: csak egy balhátvédem van. Köszi, Fabio, te nyalka kis fasz, te! De Sciglio és Danilo ráadásul felváltva sérültek és szarok, egy-egy jobb meccsük akad, de közben annyira megbízhatatlanok, hogy kénytelen voltam Cuadradót visszahúzni. Védekezni ő sem tud, de előre megvan a haszna. A másik oldalon Alex Sandro meg nyilván csapágyasra van hajtva, ezért van az, hogy sokkal kevesebbet látjuk elöl, mert utál visszafele futni.
Összegezve: a védelem közepét a balszerencse, a széleit Paratici baszta el, és mondhatod rám, hogy köcsög nápolyi kontár vagyok, de ha csak Bonuccim és De Ligtem van, akkor úgy is őket kell játszatnom, ha látom, hogy előbbi iszonyatosan hulladék, utóbbi meg nem áll még készen. Ja, tényleg, van Rugani is. Egész jó kávét főz a kotyogóson. Focizni nem tud, pedig annak idején azt hittem.
(Levelem ezen részét valamikor január végén írtam, azóta jelentős változások ugyan nem álltak be, de az utolsó megrendezett fordulóban, az Inter elleni zárt kapus meccs második félidejében egycsapásra kiderült, hogy tudjuk jól is játszani a sarriballt, nemcsak szarul. Igaz, hogy ehhez többek között az kellett, hogy Bonucci és De Ligt kerek 10-esre játsszon.)
Középpálya
Elérkeztünk a legfontosabb részhez. Engem ugyebár nem azért hoztak a Juventushoz, mert szép vagyok, hanem azért, hogy a csapat Sarriballjában kiteljesüljön Ronaldo, és lehessen ontani a közösségi csatornákra a videókat a Cittadellának vágott mesterhármasról. Meg hogy nyerjünk valamit külföldön is, ne csak otthon. Haha, nekem is vicces volt, de mindegy.
A keret egyébként első blikkre abszolút alkalmasnak tűnt a sarriballozásra. Próbáljuk párba állítani a Juve kezdőjét az én Napoliméval, és látjuk, hogy abszolút megvagyunk: Pjanic még jobb regista is, mint Jorginho, Hamsikot játszhat Bentancur, és mivel egyik balszélső (Ronaldo-Insigne) sem védekezik, kell mögéjük egy jól szerelő játékos (Allan-Matuidi). Nem nagyon különbözőek Cuadrado és Callejon attribútumai sem, csak a Juvénál ide be tudom hozni Douglas Costát is. Ugye, az én fejemben is ilyen jól nézett ki a dolog.
A Juventus taktikailag csinálta is, amit kellett, de annyira nem tudta egyéni tartalommal megtölteni, hogy szép lassan azt kezdtem érezni a meccseken, hogy sajnos így néz ki a sarriball, ha szarul csinálják.
A játékom három legfontosabb eleme a magasra feltolt védekezés, az ellenfél térfelén való nyomás kifejtése, aminek labdaszerzés az eredménye, és a rengeteg kis passz a támadóharmad környékén. A védekezéssel az a baj, hogy a sok egyéni párharc nagy részéből szarul jövünk ki, és nem úgy, ahogy a Koulibaly-Raul Albiol páros. A középpályán az, hogy Matuidi a legelemibb szintű összjátékba sem vonható be, mert vérhólyagot harap az álló labdára, Bentancur formája pedig túl ingadozó ahhoz, hogy stabilitást adjon a középpályának. A rövidpasszos játék, azt mondom, még úgy-ahogy működött ősszel, lőttünk szépen kipasszolt gólokat, de ezzel is volt gond. Összegezve: a három tényezőből mondjuk másfél áll rendelkezésemre egy jobb napon. Egy rosszabbon egy se.
Íme a dilemma: felrakom Matuidit, hogy ne kelljen sokszor egy az egyben védekeznie a suta védőimnek, és ezzel lemondok a baloldali támadásépítésről (Alex Sandro megoldhatná, de gatteron van, ezt ne feledjük!), vagy megpróbálok inkább nyomást gyakorolni, és megtartani a labdát az ellenfél térfelén Rabiot-val, esetleg Cuadradóval a középpályán. És reménykedek, hogy jó napja lesz Bentancurnak, mert Pjanicot sajnos nem tudom pihentetni.
Már Nápolyban is az idegeimre mentek a rotálással! Azt hiszitek, hülye vagyok, és nem látom, hogy ki van facsarva egy játékos? Ha te látod, akkor hidd el, én jobban látom, mert minden mérési adat és orvosi lelet a rendelkezésemre áll. Csak akkor azt mondd meg, hogy a faszba pihentessem Pjanicot? Kit állítsak a helyére? Megpróbáltam Emre Cant, nem ment. Megpróbáltam Bentancurt, nem ment. Meccsen belül játszott itt Rabiot is, de a kaotikus félidő inkább azt üzente, soha többet! Pjanicnak játszania kell, és kész, mert nélküle szétszakad a pálya, se ritmusa, se szervezettsége nincs a játékunknak, ami persze nem jelenti azt, hogy ha ő a pályán van, akkor ezek mind megvannak. És főleg azért nincsenek, mert ki van fingva a puhány kis bosnyák girnyó. (Február végén írtam ezt a részt, onnantól végül addig állt fenn ez a szar helyzet, hogy az Izé ellen fogtam, és kihagytam.)
Azt hozzátok hasonlóan én is tényként kezeltem, hogy Pjanic kezd. Meg sem fordult a fejemben, hogy a bosnyákot kihagyom, mert nem úgy tűnt, hogy bárki képes lehet pótolni. Aztán az Izé ellen húztam egy merészet, és az év legjobb játékát mutatta a csapat. Nem akartam hinni a szememnek, de ez mindenképpen nagyon jó hír. Főleg, ha a legjobb pillanatban egy kipihent Pjanicot kapok vissza.
A játékunk egyensúlyának megtartására egyébként volt ötletem azután, hogy kiderült, a középpályás játékunk messze van az elvárt szinttől. Ez volt a trequartista, aki Bernardeschi esetében inkább középpályás, Ramsey-vel pedig 10-es fantasista volt. Csakhogy a kettőben volt egy közös vonás, amivel nem tudtam mit kezdeni: mind a kettő szar egész évben. A kettőtől összesen nem tudok felidézni öt értelmes megmozdulást, baszom alássan! (Ezt gondoltam a derbi előtt, azóta már egy kicsit mást gondolok.)
Közben ugye a változatosság kedvéért kidőlt a passzsávok legádázabb ellensége, Khedira is, akivel egyébként abszolút tudnék mit kezdeni. Ugyanazt, amit Allegri, aki egyszerre két dolgot is tudott garantálni a csodálkozó arcú kamunémettel: kurva szar meccs lesz, de nyerünk. Na, hát nélküle én csak az egyiket tudom garantálni.
Támadójáték
Minden más gondról segített volna elterelni a figyelmet, ha a tényleg iszonyat bivaly támadósor minden tagja kiegyensúlyozottan fasza. De ősszel Ronaldo nem volt jó, mégis játszatnom kellett, pedig láttam én is, hogy Higuaín és Dybala párosát kéne nyomnom, annyira jók voltak. Aztán mire Ronaldo újra jó lett, annak nem meglepő módon a két argentin, de főleg a dundi itta meg a levét. El ne feledjem, hogy Douglas Costa természetesen állandóan sérült. Nem akarok semmit elspoilerezni, de nyáron eladjuk a vérbe.
Sokan jöttek azzal, hogy miért nem teszem fel egyszerre a három csatárt. Ennek természetesen a középpálya a legfontosabb oka. Ha biztos lehetnék benne, hogy a rövidpasszos játékban elveszített labdák pillanatokkal később újra nálunk lesznek, örömmel feltenném őket hármasban, Dybala úgyis inkább trequartistának érzi magát a pályát, mint csatárnak. De ebben sajnos nem lehetek biztos, és semmiféle kockázatot nem ér meg, hogy egy kontra végén Bonuccinak kelljen egy az egyben védekeznie.
Egyensúly kell, különben nyerünk majd sokszor 4-3-ra, meg ki is kapunk ugyanilyen arányban. Ezért volt a trequartistás próbálkozás, ezért próbálnék box-to-box játékot kihozni Rabiot-ból, és ezért hiányzik Khedira. Tudom, nektek nem, de leszarom.
FourFourTwo
Nem tagadom, már régóta játszadozom a gondolattal, hogy a csapat mostani karakterének leginkább megfelelő 4-4-2-es formációban küldjem fel a Juventust, de csak az eredmények végleges ótvarosodásnak indulását látva mertem meghúzni a dolgot. Adom, nagyon szarul néz ki, hogy februárban, a BL-nyolcaddöntők előtt kezdek el hozzányúlni az alapformációhoz, de ki mondja, hogy nem a kétcsatáros játék lesz a nyerő?
Nem ijesztgetni akarok, de ha visszatér Bernardeschi, akkor sokszor látjuk majd a négyfős középpálya bal oldalon, a másikon Cuadradóval, középen pedig Pjaniccsal, és az ellenfélhez leginkább megfelelő párjával a Matuidi-Bentancur-Rabiot hármasból. Vagy Khedirával, míg újra meg nem sérül.
Ezzel a formációval egyszerre több gond is orvosolható lenne, de minden ötlet annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A Milan elleni kupameccsen próbáltam ki először. Na, hát az kurva szarul nézett ki. Azt a bravúrt is sikerült bemutatnunk, hogy egész jó csapatnak nézett ki a Milan. Aztán a Brescia ellen is ez volt, csak Cuadradót huzigáltam jobbra-balra az egész meccs alatt. Hát, ez is elég hitvány volt, pedig még Ramsey-t is bedobtam a középpályára, hátha elkapja a fonalat.
A 4-4-2 egyébként természetesen a védekezésben felvett alapfelállás, Cuadrado mozgásával nagyon is támadó jellegű 4-3-3-má, Ramsey előre húzódásával pedig 4-2-3-1-gyé változtatható labdaszerzés után. A játékosok megvannak hozzá, sőt a keret is, egy-egy cserével jóval támadóbbá, vagy biztonságosabbá tehető a csapat játéka. De ez is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle ugyebár.
Két meccs után még nem ítélhettem, de az utóbbi időben úgy néz ki, bármivel próbálkozom, nem jön be. Sajnos mostanra egyedül Ronaldo van jó formában a csapatból, és akadnak ugyan jobb teljesítmények (vagy egészen kiugróak, mint az Izé elleni hazain Bonucci és De Ligt), de kiegyensúlyozottan senki nem hozza magát. És hogy miért nem?
FINGOM NINCS, EMBER!
Én nem vagyok pszichológus, motivátor, lifecoach, meg faszomvége father figure. Bankár vagyok, bemegyek az irodába, és kiosztom a feladatokat, az alkalmazottaim meg megcsinálják. Nem érdekel, hogy mosolyognak-e közben, azt is leszarom, ha kiröhögik a pörköltszaftos atlétámat.
A Juventusnál akkora stáb dolgozik, hogy biztosan találnánk embert a motivációra, mert tőlem felesleges ilyesmit várni. Kimondjam, hogy miért? Oké: mert semmiféle érzelmi motivációm nincs a Juventusnál dolgozni, világ életemben utáltam ezt a klubot, és most is csak azért vagyok itt, mert kurva sok pénzt fizetnek. Teszem a dxolgomat a legjobb tudásom szerint, de a Juventus csak ennyit kérhet tőlem, szeretetet nem. Azt kérdezed, mi van a büszkeséggel, hogy itt dolgozhatok? Haha, nézz rám, és mondd meg, szerinted hiú ember vagyok-e.
Márpedig ha nekem nincs motivációm, akkor én sem fogok tudni senkit motiválni, igaz? Engem is zavar, hogy vértelen, sőt fasztalan játékot mutatnak a futballistáim, de nekik mi a mentségük rá? Nehogy már tőlem várják, profi játékosok a világ egyik legnagyobb klubjánál, helló!
Korona
Amit egykor gyűlöltem, most nem jött rosszul: a klub súlyának köszönhetően – teljesen logikátlanul – lejátszottuk az Izé elleni meccset, így úgy vonulhattunk a ki tudja, meddig tartó pihenőre, hogy vezetjük a Serie A-t, és oda-vissza elkentük a férgeket.
Elnézve a csapatot a derbin, persze én is sajnálom, hogy pont most állt le a bajnokság. Ha lejátszottuk volna a Lyon elleni meccset, és azon is így játszunk, akkor elég jól nézett volna ki a tavaszi hajrá rajtvonala. De ez van, most tényleg az a legfontosabb, hogy mindenki otthon maradjon a seggén, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta. Sejthetitek, hogy a láncdohányos tüdőm, illetve a nyár végi tüdőgyulladásom miatt a pöcsöm is reszket, ha eszembe jut a vírus, úgyhogy drukkoljatok. Mondjuk Ruganihoz utoljára októberben értem hozzá, amikor átnyújtotta a doboz Fecskét, amiért kiszalajtottam a tabacchiba.
Meglátásom szerint igenis le fogják játszani a szezonból hátralevő meccseket mind Olaszországban, mind az európai kupákban. Ha így lesz, a tökünkig lóg majd a nyelvünk, mert háromnaponta meccseket fogunk játszani, de szerencsére elég bő a keret, másoknak ez nagyobb gondot fog okozni, mint nekünk. Kivéve persze a szélső védők posztját. Kösz még egyszer, Fabio!
