Egy – talán inkább másfél – epizód kivételével a Sevilla-Juventus Európa Liga-elődöntőben benne volt az egész átkozott szezonunk. Az egy a Cuadrado agyatlan becsúszása után elmaradt büntető, a fél meg hogy Vlahovic szokásával ellentétben nemcsak helyzetbe került, de belőtte a ziccerét. A többi a falakra volt írva. Monstre tl/dr poszt következik. Sapka-sál legyen, átmegyünk a hegyen!
“Ha a lófaszerdőben jársz, legyen nálad síkosító” – tartja a bölcs navajo mondás, és aki figyelemmel kíséri szeretett csapatunk hányattatásait, az ki sem teszi a lábát otthonról egy bödön öklözőzsír nélkül. Ami a Juventusszal történik a 2022/23-as szezonban, az nem elhanyagolható részben az elmúlt évek hozadéka, ám a Marotta távozása – Ronaldo érkezése – Covid pandémia bermuda háromszögön túl is kizárólag olyan események történtek kb. 2018 óta, amik vagy azonnal az arcunkba robbantották a szaros rántottát, vagy más tényezőkkel kiegészülve, késleltetve szálltak bele páros lábbal a Juventusba.
Ha csak a futballpályán bemutatott esés-kelést nézzük, és eltekintünk minden más körülménytől, akkor a Marotta munkáját átvevő hitvány pribék, Fabio Paratici a culprit. Ám a jelenlegi problémáknak csak a tünete, ami a pályán történik, maga a betegség Andrea Agnelli, illetve kisebb részben az Arrivabene-Nedved páros áldatlan tevékenységének hála ütötte fel a fejét. Mondjuk ki: a 2010-es éveket uraló aranycsapat építészei öt év alatt porig romboltak mindent, amit korábban féltő gonddal és nagy hozzáértéssel létrehoztak.
Fejétől bűzlik
Agnelli nem véletlenül érezte magát omnipotens főfasznak nemcsak az olasz, de az európai futballban is. Kilenc bajnoki cím zsinórban döbbenetes eredmény, ha hozzácsapjuk a stadion átadása (2012) óta lejátszott két BL-döntőt, egy elődöntőt és egy Európa Liga-elődöntőt meg a seregnyi kupát és szuperkupát, jogosan gondolhatta azt, hogy bármilyen szobába lépett, neki volta legnagyobb dorongja. Az európai klubfutball messiásává válásához már csak egy lépés hiányzott: a Szuperliga.
Részben már Ronaldo érkezése is a klubok által birtokolt páneurópai csúcsbajnokság jegyében történt, és ha most a Juventust sújtó gondok nulladik kilométerkövének is tűnik a portugál szerződtetése, az akkor nemcsak logikus, de üzletileg is kifizetődő lépésnek tűnt. Miként a spanyol inkvizícióra, úgy a pandémiára sem számíthatott senki, de még mielőtt a nyakunkba szakadt a járvány, történt még valami, ami a mostani problémák egyik fontos oka.
Én személy szerint pont olyan képmutatóan viszonyulok az ultrákhoz, mint a borjúhúshoz: utóbbit kétpofára fogyasztom, és közben nem gondolok a vágóhídra terelt, keservesen síró bocikákra, előbbiknek pedig köszönöm szépen a stadion hidegrázós hangulatát, és közben nem gondolok rá, hogy jobbára aljadék bűnözőkről, a söpredék legaljáról beszélünk. Az ultrák sok klubot fognak a tökénél fogva, és nem volt ez másként Torinóban sem: ingyenjegyek, privilégiumok, saját cuccok értékesítésének jogai jártak cserébe azért, hogy ne kelljen állandóan büntetéseket fizetni. A 2017-ben kipattant bírósági ügy (biztosan sokan emlékeztek, ennek az ügynek lett a folyománya, hogy egy komplett fegyverraktárat, benne föld-levegő rakétákkal (!) foglaltak le a Drughi egyik raktárában) vége az lett, hogy Agnelli végleg szembe fordult az ultrákkal. És bár ebben morálisan abszolút támogatom, a stadion jelenlegi hangulata (és kihasználtsága) az én szememet is csípi. Mondjuk ki: az Allianz Arénában akkor van jó hangulat, ha sok és hangos vendégszurkoló érkezik.
Ennél persze sokkal nagyobb baj volt a pandémia által gerjesztett lófaszcunami, benne a Ronaldo és társai által zsebre tett csillagászati fizetésekkel, a kieső bevételekkel, a rossz szakmai és pénzügyi döntésekkel – utóbbiakat bátran nevezhetjük könyvelési csalásnak -, valamint a létező legrosszabb pillanatban előhozott, előkészítetetlen Szuperliga projekttel. Mondhatjuk, hogy Paratici egy fasz, Allegri egy kókler, Bonucci meg szar védő, de a mostani problémák igazi okai sokkal inkább a fentiek.
A plafonig ér
Mivel Agnelli nemcsak Olaszországban, de egész Európában páriává vált, a Juventus minden – vélt vagy valós – érdekérvényesítő képességét elveszítette, és 2006 óta tudjuk, hogy az ilyen pillanatokra azonnal lecsap az ellenség. A calciopoli-utánérzés nem véletlen, hiszen a Juve távolról sem ártatlan, de nem is bűnösebb a többi klubnál, mégis egyedül viszi el a hátán a plusvalenza ügyet, ami talán még Moggi emberrablós vádjánál is nagyobb idiótaság. Az Inter hatalmi hálója által gründolt calciopoli után most újra ott tartunk, hogy a Juventust bevallottan, sőt felvállaltan gyűlölő bírák mondhatnak ítéletet életről és halálról. A zsebbe fizetős sztorival együtt ennyi már elég volt ahhoz, hogy az egyébként is ezer sebből vérző klubra döntő csapást mérjen az ellenség.
A vezetőség távozásával akár azt is mondhatnánk, a megtisztulás útjára lépett a Juventus, ezzel szemben az igazság az, hogy ez a folyamat még csak most kezdődött, és további fájdalmas lépések várnak ránk. Most ott tartunk, hogy anyagilag – a 2021 őszén megszavazott 400 milliós tőkeinjekció ellenére – gatyán vagyunk, a klubot Európában az UEFA, Olaszországban a FIGC és több kerületi ügyészség szedi fecnikre, és nincs egy kurva szövetséges a láhatáron. Minden bokorban ellenségek lapulnak, akik alig várják, hogy saját eszközeikkel odabasszanak egyet a Juventusnak.
Így értünk el a mostani helyzetig, amiben azt sem tudjuk, hányadikak vagyunk a Serie A-ban, de abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz jövőre európai kupaindulás, mert vagy a szövetség büntet szarrá, vagy az UEFA tilt el – utóbbi lehetőség a tegnapi vereséggel már amúgy sem áll fenn igazán. De mindezt sokkal könnyebb lenne megemészteni, ha legalább a pályán rendben mennének a dolgok. [nagyot sóhajt]
Paratici, Paratici, vaffanculo!
Az utóbbi évek klubvezetőségi baklövései és a Juventus hányatott sorsú futballcsapata közti összefüggések az olyan pillanatokban a leglátványosabbak, mint amikor az életéért harcoló csapat az Európa Liga-elődöntő hosszabbításában egy 19 éves, ragyás kamaszt kénytelen becserélni, miközben sorra érkeznek a hírek, hogy a milliárdos buktákat indukáló, nagy nehezen kikölcsönzött kenyérpusztítókra nem tartanak igényt új klubjaik, így újra Torino felé veszi az irányt Arthur, McKennie, Zakaria és Kulusevski is. Ramsey is csak azért nem, mert fizettünk neki, hogy elhúzzon a picsába.
Ez a helyzet Fabio Paratici sarlatánságának köszönhető, és hiába születtek a kontár sportigazgató távozása óta szinte kizárólag építő jellegű, hovatovább kiváló döntések, az általa okozott kár még jó ideig éreztetni fogja a hatását. Mert hiába rendkívül ígéretesek a primaverából kiemelt fiatalok, Miretti, Illing-Junior, Soulé és főleg Fagioli (sőt, talán ide vehetjük Gattit is, bár ő nem a mi kutyánk kölke és már nem is olyan fiatal), a Paratici által ránk hagyott ballaszttól sem anyagi, sem sportszakmai szempontból nem fogunk tudni megszabadulni. Bonucci, Alex Sandro, Cuadrado, De Sciglio és a tegnapi frenetikus teljesítménye ellenére Szczesny is iszonyatos teher a fizetési oldalon, miközben a legmagasabb szinten már kb. használhatatlan játékosokról beszélünk. Sőt, a fontos meccseken mutatott teljesítménye miatt ide sorolom Di Mariát is, de tőle legalább könnyen meg tudunk szabadulni. Pogba is beleillik a sorba, de valamiért én őt még nem tudom teljesen leírni. Wishful thinking? Lehet.
A fentebb részletezett pusztító foscunami a sportszakmai oldalt is elérte, Chiesa térdének szétcsesződése, valamint a 22 hasznos másodperc után megsérülő Pogba kiesése “rebuilding year” feliratot biggyesztett a szezonunkra, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj. Allegri magától az életben nem adott volna ennyi esélyt a primaverából kikerülő fiataloknak, kényszerből azonban megtette, és a szezon kevés pozitív hozadéka lett a sihederek sokszor a rutinos rókákat szégyenbe taszító kiváló teljesítménye.
Hogy reális elvárás volt-e ettől a csapattól a BL-csoportból való továbbjutás, a bajnoki címért és a kupadöntőért támasztott igény, vagy később az Európa Liga-döntőbe kerülés? Valószínűleg nem, de mielőtt ráfordulunk a következő pontra, tegyük fel másként, már a jelenlegi tudásunkkal a kérdést: elfogadható szezon-e ettől a csapattól az Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, illetve a második hely a bajnokságban? Erre már sokkal könnyebb válaszolni: kurvára az!
Félreértett zseni vagy avítt futballnagypapa?
A napokban posztoltam egyet Allegriről a Bianca néni Facebook-oldalára, és a kommentek alapján sokan nem értettek egyet velem. Felrótták a Misternek az esélytelen, néhol igen kellemetlen pillanatokat hozó BL-kiesést, a kiesőjelöltek és újoncok ellen elszenvedett arcpirító vereségeket, valamint a nézhetetlen, legtöbbször esetleges játékot, amit nevezhetünk célfocinak, de attól még ugyanúgy pimpós szagot árasztó szemétdomb marad.
Egy dolgot azonban nem lehet elvenni Allegritől: hogy az eredményeket kurvára szállítja ezzel az ütött-kopott, viharvert, rosszul felépített és menedzselt, rengeteg használhatatlan elemet tartalmazó, sekély és töketlen kerettel, amit részben Paratici, részben a balsors szállított a kezei alá.
Nézzük a helyzetet Allegri szempontjából. 2022 augusztusa van, kezdődik a bajnokság és a BL, utóbbiban – természetesen – sikerült egy kimondottan szar csoportba kerülni. Pogba az első edzőmeccsén megsérült, és nem hajlandó megműttetni magát, helyette Griffmadár spermájával és a Kraken könnyeivel próbálja gyógyíttatni magát, hátha felépül a vébére. Chiesára még hónapokat kell várni, de Max talán már tudja, hogy igazából legalább egy évet. Tele a kerete használhatatlan szarcsimbókokkal, és kénytelen felhozni egy csomó olyan ifistát, akikből a jó ég tudja, mit lehet kihozni.
A SWOT-elemzés feketén-fehéren megmutatja Allegrinek, hogy nemzetközi szintű játékosai kizárólag a védelemben, illetve a védekezésben használható figurákból állnak: Bremer, Danilo, reményei szerint Gatti, illetve a két jó kapus és a középpályán kiválóan védekező, sokat futó Rabiot, valamint a rengeteget dolgozó Locatelli. Egyébként sem áll Allegritől messze ez a fajta játék, de ha úgy is lenne, akkor is azt a döntést kellett meghoznia, hogy hátulról építkezik.
Igen, teljesen jogosan merül fel a kritika, hogy az idén látottaknál azért fordíthatott volna nagyobb figyelmet a támadásokra, mert azokra tényleg csak annyi jutott, hogy “oldjátok meg, srácok!”. Emiatt tűnik világtalan balfasznak az összes centerünk, elsősorban a kiszolgálás nélkül semmire nem alkalmas Vlahovic és Kean, de az összjátékban sokkal hasznosabb Miliknek sem ez az álomjátéka. De ha ott ülnél Allegrivel szemben, és a szemére vetnéd ezt, minden további nélkül visszakérdezne: oké, de kivel akarnál sziporkázó támadójátékot csinálni?
Fagioli ügyeske, Miretti ígéretes, Illing-Junior és Soulé mozgékony és izgalmas játékosok, de melyik lenne képes a Juventus támadójátékát mozgatni? Főleg úgy, hogy nincs a keretben értékelhető képességkészlettel rendelkező szélső védő sem, akiknek a fellépése legalább gólpasszokkal kamatozhatna. Nincs Pogba, aki a gyilkos passzokat osztogathatná. Nincs Chiesa, aki a ritmusváltásaival és a sebességével bonthatná meg az ellenséges vonalakat.
Allegri rossz edző lett volna, ha sutba vágja a védekezést, és megpróbál az abszolút esetleges támadójátékra építeni. Ehelyett allegris módon beszipkázta Di Mariát, hogy ha már előre kerül a labda, legyen ott egy kreatív láb, és elhozta gólpasszkirály Kosticot, hogy legalább szélességében tudja használni a pályát, és valaki néha megtalálja a lóbaszó centereket a 16-oson belül. Oké, ha csak ennyi gondolatot szentelsz a támadójátéknak, akkor abból valószínűleg olyan végeredmény kerekedik ki, ami miatt hétről hétre kötőtűket döfködünk a saját szemünkbe. És ha emiatt nehéz is ránézni a futball egyetlen objektív mérőszámát biztosító másik serpenyőre, azért most tegyük meg: második hely a bajnokságban, Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, valahol 75-77 pont körüli várható végeredmény, nem sok, de nem is kirívóan kevés rúgott, cserébe rendkívül kevés kapott gól.
Mr Pragmatika szégyentelenül felrakta a három belső védőt, hogy labdavesztés után ötvédős rendszerben ellenőrizhesse a pálya teljes szélességét, és közben leszarta, hogy Kostic nem bír felérni a támadásokkal, Cuadrado pedig a sebességével az utolsó nemzetközi készségét is elveszítette. Feltette Locatellit 6-osba, mert a meccsenkénti két szerelését és egy labdaszerzését többre tartotta, mint a 8-asban várható átlövéseket és gólpasszokat. Alapembere lett a támadásban szinte semmire nem használható – bár idén néha megvillanó – Rabiot, aki a keret legtöbbet futó és szerelő játékosa, de az első gondolata mindig a hátrapassz. Ez lett a Juventus alapjátéka, és aki szerint más edző, más felfogás vagy más játék ugyanennyi, esetleg több pontot hozott volna a konyhára, az olvassa el újra a támadóinkról szóló passzust.
Nem tehervonat, hanem tényleg az alagút vége
Az Európa Liga-kieséssel gyakorlatilag lezárult a szezonunk. Van még egy Milan elleni rangadó, és a kezünkben van a lehetőség, hogy a legjobb négyben végezzünk, de egyrészt már biztos, hogy zsinórban másodszor zárjuk üres kézzel a szezont, másrészt hiába végzünk BL-helyen, valószínűleg a szövetség visszasorol anyánkba.
Sok szempontból igen sötétnek látszik a jövő, hiszen az esetleges erősítésekre fordítható potenciális forrásoknak jó része nem jön be, helyette visszatér a sokat kereső, de teljesen használhatatlan csőcselék. Mivel jövőre vélhetően nem lesznek európai kupameccseink, lehetne építkezésre fordítani a szezont, de ott feszül a kérdés, hogy erre Allegri-e a legmegfelelőbb személy, és ha nem, akkor kicsoda. A kieső bevételek okozta súlyos anyagi gondokat csak tetézné az edző kirúgása (és az új szaki fizetése), de közben az sem járja, hogy kiürül a stadion, mert a jalapeno paprika fityma alá dugdosása is élvezetesebb tevékenység a Juventus-meccsekre járásnál. Látszólag tehát kurva nagy szarban vagyunk.
De most tekintsünk el Allegri személyétől, és nézzünk végig a következő szezonra felsorakozó Juventuson. Tegyük fel, hogy a remittendától sikerül épeszű kompromisszumok árán megszabadulni (bár én Kulu helyét látni vélem a csilliárdokért szart sem csináló Di Maria helyett), Arthurból pedig vagy férfiprostit csinálunk, vagy a régi autószerelői megoldáshoz folyamodva apránként eladjuk szervkereskedőknek. Lássuk, mi marad.
Visszatér egy potens szélső védő a Bolognában kiválón játszó Cambiaso személyében, és a Monzával újra bizonyító Rovellá is hazatér, így végre lesz egy munkakönyve szerint is registának nevezendő futballista a csapatban. Ők nem kerülnek pénzbe, mert a mi kölcsönjátékosaink. Az idei szezon messze nem megy a kukába, hiszen tapasztalatot, rutint és szükséges sebeket gyűjtött be Fagioli, Miretti, Soulé, Illing-Junior, Barrenechea, és a nextgenben ott kaparászik egy potenciális aranyrög a napokban a 18. évét betöltő Kenan Yildiz személyében.
Ha nem is igazol senkit a Juventus, csak a két kölcsönből visszatérő játékossal fel tudunk állni kizárólag olaszokkal, ami – látva az agyonfizetett zsoldossereg lelketlen töszkölődését – máris komoly előrelépés. Ha pénz kell, el lehet engedni Vlahovicot (főleg ha marad Allegri), sőt szerintem Rabiot-t is, mert csak addig játszik jól, amíg meg nem kapja a zsíros szerződését (vagy a francia válogatott miatt teper). Ha esetleg még marad pénz egy rutinos, máshol talán már kikopott, de minket még a szarból kihúzó játékosra – mint amilyennek Di Mariát szánták -, az szuper, de ha nem lesz európai kaland, akkor azzal is ráérünk egy évet.
Fontos pillanatok ezek a klub életében. Lezártuk a példátlan sorozatunkat, elkezdődött az újjáépítés, ám most nemcsak csapat-, de klubszinten is kénytelenek vagyunk megújulni. Röpködnek a nevek Zidane-tól Giuntolin át Del Pieróig, és teljesen normális, hogy egy ilyen helyzetben ködösnek látszik a jövő.
De amikor azt látod, hogy a Lazio elleni vereség után Fagioli a kispadon zokog, Agnelli magától megy, John Elkann pedig személyesen jár el a klub védelmében, és a gondok ellenére egyből van jövőkép, ötlet és féltő gondoskodás, akkor rájössz, hogy a Juventust nem lehet elpusztítani. Megérted, hogy történelmi léptékkel nézve az utóbbi öt év rossz döntései és peches körülményei csak döccenők az újabb győzelmek felé vezető úton, és biztosan tudod, hogy azok, akik most a gyötrelmeinken élősködnek, hamarosan ugyanúgy a seggünket fogják nézni, ahogy történelmük jelentős részében.