Bajnokok_Ligája kategória bejegyzései

Kínhalál – de előtte egy kis ungibungi

Közzétéve Szerző:
Válasz

Egy – talán inkább másfél – epizód kivételével a Sevilla-Juventus Európa Liga-elődöntőben benne volt az egész átkozott szezonunk. Az egy a Cuadrado agyatlan becsúszása után elmaradt büntető, a fél meg hogy Vlahovic szokásával ellentétben nemcsak helyzetbe került, de belőtte a ziccerét. A többi a falakra volt írva. Monstre tl/dr poszt következik. Sapka-sál legyen, átmegyünk a hegyen!

“Ha a lófaszerdőben jársz, legyen nálad síkosító” – tartja a bölcs navajo mondás, és aki figyelemmel kíséri szeretett csapatunk hányattatásait, az ki sem teszi a lábát otthonról egy bödön öklözőzsír nélkül. Ami a Juventusszal történik a 2022/23-as szezonban, az nem elhanyagolható részben az elmúlt évek hozadéka, ám a Marotta távozása – Ronaldo érkezése – Covid pandémia bermuda háromszögön túl is kizárólag olyan események történtek kb. 2018 óta, amik vagy azonnal az arcunkba robbantották a szaros rántottát, vagy más tényezőkkel kiegészülve, késleltetve szálltak bele páros lábbal a Juventusba.  

Ha csak a futballpályán bemutatott esés-kelést nézzük, és eltekintünk minden más körülménytől, akkor a Marotta munkáját átvevő hitvány pribék, Fabio Paratici a culprit. Ám a jelenlegi problémáknak csak a tünete, ami a pályán történik, maga a betegség Andrea Agnelli, illetve kisebb részben az Arrivabene-Nedved páros áldatlan tevékenységének hála ütötte fel a fejét. Mondjuk ki: a 2010-es éveket uraló aranycsapat építészei öt év alatt porig romboltak mindent, amit korábban féltő gonddal és nagy hozzáértéssel létrehoztak. 

Fejétől bűzlik 

Agnelli nem véletlenül érezte magát omnipotens főfasznak nemcsak az olasz, de az európai futballban is. Kilenc bajnoki cím zsinórban döbbenetes eredmény, ha hozzácsapjuk a stadion átadása (2012) óta lejátszott két BL-döntőt, egy elődöntőt és egy Európa Liga-elődöntőt meg a seregnyi kupát és szuperkupát, jogosan gondolhatta azt, hogy bármilyen szobába lépett, neki volta legnagyobb dorongja. Az európai klubfutball messiásává válásához már csak egy lépés hiányzott: a Szuperliga. 

Részben már Ronaldo érkezése is a klubok által birtokolt páneurópai csúcsbajnokság jegyében történt, és ha most a Juventust sújtó gondok nulladik kilométerkövének is tűnik a portugál szerződtetése, az akkor nemcsak logikus, de üzletileg is kifizetődő lépésnek tűnt. Miként a spanyol inkvizícióra, úgy a pandémiára sem számíthatott senki, de még mielőtt a nyakunkba szakadt a járvány, történt még valami, ami a mostani problémák egyik fontos oka. 

Én személy szerint pont olyan képmutatóan viszonyulok az ultrákhoz, mint a borjúhúshoz: utóbbit kétpofára fogyasztom, és közben nem gondolok a vágóhídra terelt, keservesen síró bocikákra, előbbiknek pedig köszönöm szépen a stadion hidegrázós hangulatát, és közben nem gondolok rá, hogy jobbára aljadék bűnözőkről, a söpredék legaljáról beszélünk. Az ultrák sok klubot fognak a tökénél fogva, és nem volt ez másként Torinóban sem: ingyenjegyek, privilégiumok, saját cuccok értékesítésének jogai jártak cserébe azért, hogy ne kelljen állandóan büntetéseket fizetni. A 2017-ben kipattant bírósági ügy (biztosan sokan emlékeztek, ennek az ügynek lett a folyománya, hogy egy komplett fegyverraktárat, benne föld-levegő rakétákkal (!) foglaltak le a Drughi egyik raktárában) vége az lett, hogy Agnelli végleg szembe fordult az ultrákkal. És bár ebben morálisan abszolút támogatom, a stadion jelenlegi hangulata (és kihasználtsága) az én szememet is csípi. Mondjuk ki: az Allianz Arénában akkor van jó hangulat, ha sok és hangos vendégszurkoló érkezik. 

Ennél persze sokkal nagyobb baj volt a pandémia által gerjesztett lófaszcunami, benne a Ronaldo és társai által zsebre tett csillagászati fizetésekkel, a kieső bevételekkel, a rossz szakmai és pénzügyi döntésekkel – utóbbiakat bátran nevezhetjük könyvelési csalásnak -, valamint a létező legrosszabb pillanatban előhozott, előkészítetetlen Szuperliga projekttel. Mondhatjuk, hogy Paratici egy fasz, Allegri egy kókler, Bonucci meg szar védő, de a mostani problémák igazi okai sokkal inkább a fentiek. 

A plafonig ér 

Mivel Agnelli nemcsak Olaszországban, de egész Európában páriává vált, a Juventus minden – vélt vagy valós – érdekérvényesítő képességét elveszítette, és 2006 óta tudjuk, hogy az ilyen pillanatokra azonnal lecsap az ellenség. A calciopoli-utánérzés nem véletlen, hiszen a Juve távolról sem ártatlan, de nem is bűnösebb a többi klubnál, mégis egyedül viszi el a hátán a plusvalenza ügyet, ami talán még Moggi emberrablós vádjánál is nagyobb idiótaság. Az Inter hatalmi hálója által gründolt calciopoli után most újra ott tartunk, hogy a Juventust bevallottan, sőt felvállaltan gyűlölő bírák mondhatnak ítéletet életről és halálról. A zsebbe fizetős sztorival együtt ennyi már elég volt ahhoz, hogy az egyébként is ezer sebből vérző klubra döntő csapást mérjen az ellenség. 

A vezetőség távozásával akár azt is mondhatnánk, a megtisztulás útjára lépett a Juventus, ezzel szemben az igazság az, hogy ez a folyamat még csak most kezdődött, és további fájdalmas lépések várnak ránk. Most ott tartunk, hogy anyagilag – a 2021 őszén megszavazott 400 milliós tőkeinjekció ellenére – gatyán vagyunk, a klubot Európában az UEFA, Olaszországban a FIGC és több kerületi ügyészség szedi fecnikre, és nincs egy kurva szövetséges a láhatáron. Minden bokorban ellenségek lapulnak, akik alig várják, hogy saját eszközeikkel odabasszanak egyet a Juventusnak. 

Így értünk el a mostani helyzetig, amiben azt sem tudjuk, hányadikak vagyunk a Serie A-ban, de abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz jövőre európai kupaindulás, mert vagy a szövetség büntet szarrá, vagy az UEFA tilt el – utóbbi lehetőség a tegnapi vereséggel már amúgy sem áll fenn igazán. De mindezt sokkal könnyebb lenne megemészteni, ha legalább a pályán rendben mennének a dolgok. [nagyot sóhajt] 

Paratici, Paratici, vaffanculo!

Az utóbbi évek klubvezetőségi baklövései és a Juventus hányatott sorsú futballcsapata közti összefüggések az olyan pillanatokban a leglátványosabbak, mint amikor az életéért harcoló csapat az Európa Liga-elődöntő hosszabbításában egy 19 éves, ragyás kamaszt kénytelen becserélni, miközben sorra érkeznek a hírek, hogy a milliárdos buktákat indukáló, nagy nehezen kikölcsönzött kenyérpusztítókra nem tartanak igényt új klubjaik, így újra Torino felé veszi az irányt Arthur, McKennie, Zakaria és Kulusevski is. Ramsey is csak azért nem, mert fizettünk neki, hogy elhúzzon a picsába. 

Ez a helyzet Fabio Paratici sarlatánságának köszönhető, és hiába születtek a kontár sportigazgató távozása óta szinte kizárólag építő jellegű, hovatovább kiváló döntések, az általa okozott kár még jó ideig éreztetni fogja a hatását. Mert hiába rendkívül ígéretesek a primaverából kiemelt fiatalok, Miretti, Illing-Junior, Soulé és főleg Fagioli (sőt, talán ide vehetjük Gattit is, bár ő nem a mi kutyánk kölke és már nem is olyan fiatal), a Paratici által ránk hagyott ballaszttól sem anyagi, sem sportszakmai szempontból nem fogunk tudni megszabadulni. Bonucci, Alex Sandro, Cuadrado, De Sciglio és a tegnapi frenetikus teljesítménye ellenére Szczesny is iszonyatos teher a fizetési oldalon, miközben a legmagasabb szinten már kb. használhatatlan játékosokról beszélünk. Sőt, a fontos meccseken mutatott teljesítménye miatt ide sorolom Di Mariát is, de tőle legalább könnyen meg tudunk szabadulni. Pogba is beleillik a sorba, de valamiért én őt még nem tudom teljesen leírni. Wishful thinking? Lehet. 

A fentebb részletezett pusztító foscunami a sportszakmai oldalt is elérte, Chiesa térdének szétcsesződése, valamint a 22 hasznos másodperc után megsérülő Pogba kiesése “rebuilding year” feliratot biggyesztett a szezonunkra, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj. Allegri magától az életben nem adott volna ennyi esélyt a primaverából kikerülő fiataloknak, kényszerből azonban megtette, és a szezon kevés pozitív hozadéka lett a sihederek sokszor a rutinos rókákat szégyenbe taszító kiváló teljesítménye. 

Hogy reális elvárás volt-e ettől a csapattól a BL-csoportból való továbbjutás, a bajnoki címért és a kupadöntőért támasztott igény, vagy később az Európa Liga-döntőbe kerülés? Valószínűleg nem, de mielőtt ráfordulunk a következő pontra, tegyük fel másként, már a jelenlegi tudásunkkal a kérdést: elfogadható szezon-e ettől a csapattól az Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, illetve a második hely a bajnokságban? Erre már sokkal könnyebb válaszolni: kurvára az! 

Félreértett zseni vagy avítt futballnagypapa? 

A napokban posztoltam egyet Allegriről a Bianca néni Facebook-oldalára, és a kommentek alapján sokan nem értettek egyet velem. Felrótták a Misternek az esélytelen, néhol igen kellemetlen pillanatokat hozó BL-kiesést, a kiesőjelöltek és újoncok ellen elszenvedett arcpirító vereségeket, valamint a nézhetetlen, legtöbbször esetleges játékot, amit nevezhetünk célfocinak, de attól még ugyanúgy pimpós szagot árasztó szemétdomb marad. 

Egy dolgot azonban nem lehet elvenni Allegritől: hogy az eredményeket kurvára szállítja ezzel az ütött-kopott, viharvert, rosszul felépített és menedzselt, rengeteg használhatatlan elemet tartalmazó, sekély és töketlen kerettel, amit részben Paratici, részben a balsors szállított a kezei alá. 

Nézzük a helyzetet Allegri szempontjából. 2022 augusztusa van, kezdődik a bajnokság és a BL, utóbbiban – természetesen – sikerült egy kimondottan szar csoportba kerülni. Pogba az első edzőmeccsén megsérült, és nem hajlandó megműttetni magát, helyette Griffmadár spermájával és a Kraken könnyeivel próbálja gyógyíttatni magát, hátha felépül a vébére. Chiesára még hónapokat kell várni, de Max talán már tudja, hogy igazából legalább egy évet. Tele a kerete használhatatlan szarcsimbókokkal, és kénytelen felhozni egy csomó olyan ifistát, akikből a jó ég tudja, mit lehet kihozni. 

A SWOT-elemzés feketén-fehéren megmutatja Allegrinek, hogy nemzetközi szintű játékosai kizárólag a védelemben, illetve a védekezésben használható figurákból állnak: Bremer, Danilo, reményei szerint Gatti, illetve a két jó kapus és a középpályán kiválóan védekező, sokat futó Rabiot, valamint a rengeteget dolgozó Locatelli. Egyébként sem áll Allegritől messze ez a fajta játék, de ha úgy is lenne, akkor is azt a döntést kellett meghoznia, hogy hátulról építkezik. 

Igen, teljesen jogosan merül fel a kritika, hogy az idén látottaknál azért fordíthatott volna nagyobb figyelmet a támadásokra, mert azokra tényleg csak annyi jutott, hogy “oldjátok meg, srácok!”. Emiatt tűnik világtalan balfasznak az összes centerünk, elsősorban a kiszolgálás nélkül semmire nem alkalmas Vlahovic és Kean, de az összjátékban sokkal hasznosabb Miliknek sem ez az álomjátéka. De ha ott ülnél Allegrivel szemben, és a szemére vetnéd ezt, minden további nélkül visszakérdezne: oké, de kivel akarnál sziporkázó támadójátékot csinálni? 

Fagioli ügyeske, Miretti ígéretes, Illing-Junior és Soulé mozgékony és izgalmas játékosok, de melyik lenne képes a Juventus támadójátékát mozgatni? Főleg úgy, hogy nincs a keretben értékelhető képességkészlettel rendelkező szélső védő sem, akiknek a fellépése legalább gólpasszokkal kamatozhatna. Nincs Pogba, aki a gyilkos passzokat osztogathatná. Nincs Chiesa, aki a ritmusváltásaival és a sebességével bonthatná meg az ellenséges vonalakat. 

Allegri rossz edző lett volna, ha sutba vágja a védekezést, és megpróbál az abszolút esetleges támadójátékra építeni. Ehelyett allegris módon beszipkázta Di Mariát, hogy ha már előre kerül a labda, legyen ott egy kreatív láb, és elhozta gólpasszkirály Kosticot, hogy legalább szélességében tudja használni a pályát, és valaki néha megtalálja a lóbaszó centereket a 16-oson belül. Oké, ha csak ennyi gondolatot szentelsz a támadójátéknak, akkor abból valószínűleg olyan végeredmény kerekedik ki, ami miatt hétről hétre kötőtűket döfködünk a saját szemünkbe. És ha emiatt nehéz is ránézni a futball egyetlen objektív mérőszámát biztosító másik serpenyőre, azért most tegyük meg: második hely a bajnokságban, Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, valahol 75-77 pont körüli várható végeredmény, nem sok, de nem is kirívóan kevés rúgott, cserébe rendkívül kevés kapott gól. 

Mr Pragmatika szégyentelenül felrakta a három belső védőt, hogy labdavesztés után ötvédős rendszerben ellenőrizhesse a pálya teljes szélességét, és közben leszarta, hogy Kostic nem bír felérni a támadásokkal, Cuadrado pedig a sebességével az utolsó nemzetközi készségét is elveszítette. Feltette Locatellit 6-osba, mert a meccsenkénti két szerelését és egy labdaszerzését többre tartotta, mint a 8-asban várható átlövéseket és gólpasszokat. Alapembere lett a támadásban szinte semmire nem használható – bár idén néha megvillanó – Rabiot, aki a keret legtöbbet futó és szerelő játékosa, de az első gondolata mindig a hátrapassz. Ez lett a Juventus alapjátéka, és aki szerint más edző, más felfogás vagy más játék ugyanennyi, esetleg több pontot hozott volna a konyhára, az olvassa el újra a támadóinkról szóló passzust. 

Nem tehervonat, hanem tényleg az alagút vége

Az Európa Liga-kieséssel gyakorlatilag lezárult a szezonunk. Van még egy Milan elleni rangadó, és a kezünkben van a lehetőség, hogy a legjobb négyben végezzünk, de egyrészt már biztos, hogy zsinórban másodszor zárjuk üres kézzel a szezont, másrészt hiába végzünk BL-helyen, valószínűleg a szövetség visszasorol anyánkba. 

Sok szempontból igen sötétnek látszik a jövő, hiszen az esetleges erősítésekre fordítható potenciális forrásoknak jó része nem jön be, helyette visszatér a sokat kereső, de teljesen használhatatlan csőcselék. Mivel jövőre vélhetően nem lesznek európai kupameccseink, lehetne építkezésre fordítani a szezont, de ott feszül a kérdés, hogy erre Allegri-e a legmegfelelőbb személy, és ha nem, akkor kicsoda. A kieső bevételek okozta súlyos anyagi gondokat csak tetézné az edző kirúgása (és az új szaki fizetése), de közben az sem járja, hogy kiürül a stadion, mert a jalapeno paprika fityma alá dugdosása is élvezetesebb tevékenység a Juventus-meccsekre járásnál. Látszólag tehát kurva nagy szarban vagyunk. 

De most tekintsünk el Allegri személyétől, és nézzünk végig a következő szezonra felsorakozó Juventuson. Tegyük fel, hogy a remittendától sikerül épeszű kompromisszumok árán megszabadulni (bár én Kulu helyét látni vélem a csilliárdokért szart sem csináló Di Maria helyett), Arthurból pedig vagy férfiprostit csinálunk, vagy a régi autószerelői megoldáshoz folyamodva apránként eladjuk szervkereskedőknek. Lássuk, mi marad. 

Visszatér egy potens szélső védő a Bolognában kiválón játszó Cambiaso személyében, és a Monzával újra bizonyító Rovellá is hazatér, így végre lesz egy munkakönyve szerint is registának nevezendő futballista a csapatban. Ők nem kerülnek pénzbe, mert a mi kölcsönjátékosaink. Az idei szezon messze nem megy a kukába, hiszen tapasztalatot, rutint és szükséges sebeket gyűjtött be Fagioli, Miretti, Soulé, Illing-Junior, Barrenechea, és a nextgenben ott kaparászik egy potenciális aranyrög a napokban a 18. évét betöltő Kenan Yildiz személyében. 

Ha nem is igazol senkit a Juventus, csak a két kölcsönből visszatérő játékossal fel tudunk állni kizárólag olaszokkal, ami – látva az agyonfizetett zsoldossereg lelketlen töszkölődését – máris komoly előrelépés. Ha pénz kell, el lehet engedni Vlahovicot (főleg ha marad Allegri), sőt szerintem Rabiot-t is, mert csak addig játszik jól, amíg meg nem kapja a zsíros szerződését (vagy a francia válogatott miatt teper). Ha esetleg még marad pénz egy rutinos, máshol talán már kikopott, de minket még a szarból kihúzó játékosra – mint amilyennek Di Mariát szánták -, az szuper, de ha nem lesz európai kaland, akkor azzal is ráérünk egy évet. 

Fontos pillanatok ezek a klub életében. Lezártuk a példátlan sorozatunkat, elkezdődött az újjáépítés, ám most nemcsak csapat-, de klubszinten is kénytelenek vagyunk megújulni. Röpködnek a nevek Zidane-tól Giuntolin át Del Pieróig, és teljesen normális, hogy egy ilyen helyzetben ködösnek látszik a jövő. 

De amikor azt látod, hogy a Lazio elleni vereség után Fagioli a kispadon zokog, Agnelli magától megy, John Elkann pedig személyesen jár el a klub védelmében, és a gondok ellenére egyből van jövőkép, ötlet és féltő gondoskodás, akkor rájössz, hogy a Juventust nem lehet elpusztítani. Megérted, hogy történelmi léptékkel nézve az utóbbi öt év rossz döntései és peches körülményei csak döccenők az újabb győzelmek felé vezető úton, és biztosan tudod, hogy azok, akik most a gyötrelmeinken élősködnek, hamarosan ugyanúgy a seggünket fogják nézni, ahogy történelmük jelentős részében. 

Allegri, nehogy takarodj!

Közzétéve Szerző:
1

Bár hosszas tárgyalások voltak a témában, végül Allegri sokallta az általunk kért összeget, és nem szerződtünk le a védelmére. Az alábbi poszt tehát nem azért született, mert pénzt kapunk érte, hanem azért, mert újra igaztalan támadások zuhognak a misterre. 

Nem tűnik fontos kérdésnek, de ez a melegítő mez mi a ferde fasz már megint?

Fáj, persze, hogy fáj, hogyne fájna? Európai középcsapatok vernek pofán most már zsinórban három éve a nyolcaddöntőkben (az Ajaxot semmiképpen nem sorolnám közéjük), a sztárjaink nem hozzák magukat, a csapatembereink még annyira sem, és az összes problémánk belerobban az arcunkba ezeken a meccseken. De most, azt gondolom, speciális a helyzet, és a véleményt formálók nagyon nagy része mintha szándékosan nem akarná látni a tényeket. 

Kezdjük azzal, amivel kell: a kezdőcsapattal. Allegri variációs lehetőségei a következők voltak: vagy felrakja azt a csapatot, amivel kezdett, vagy csak tíz játékost küld pályára. Moise Kean volt az egyetlen olyan játékosa a kispadon, aki akár kezdhetett volna, a többiek (Dybala, Bernardeschi, Chiellini) nemhogy egy meccset, de félórát sem bírnak. 

A zéró variációs lehetőség a csapat formációját tekintve is igaz volt, ugyanazt csináltuk, amit az utóbbi időben mindig: 4-4-2-ben védekeztünk, 3-4-3-ban támadtunk. Ezzel kapcsolatban egyébként azt gondolom, ha mindenki egészséges, akkor is ezt kell játszania a Juventusnak, mert ez ígéri a legtöbb sikert. Ami persze nem azt jelenti, hogy ennek így ne lennének nagyon súlyos veszélyei. De ne szaladjunk ennyire előre. 

2-0 lett volna a reális eredmény a szünetben

Allegri nemcsak azzal mozgott korlátok között, hogy kikből álljon a kezdőcsapata, hanem azzal is, hogy mit lehet kihozni a rendelkezésre álló eszközökből. Nagyon helyesen úgy döntött, az első félidőben megpróbál szerezni egy gólt, aztán szépen visszahúzódik (ahogy szokott), ezzel kimozgatva a Villarrealt a komfortzónájából, és talán egy kósza kontrából üt még egyet a csapata. Reálisan nézve ezt lehetett kihozni a helyzetből. 

Az első félidőben a Juve kilencszer lőtt kapura, négyszer kellett védenie Rullinak (kétszer bravúrral), Vlahovic pedig szétlőtte a kapufát. Igaz, volt helyzete a Villarrealnak is, de a Juve mindenben ellenfele fölé nőtt az első félidőben, egyértelműen vezetnie kellett volna a szünetben. De nem vezetett, és ez nagyon nagy baj volt, mert meggyőződésem, hogy Allegri pontosan tudta, mi fog történni a második félidőben. 

És meg is történt: a Villarreal egy nagyjából húszméteres sávba terelte be a játékot, és ebben a vákuumban nemcsak az volt a baj, hogy minden Juve-játékos a kapunak háttal állt, hanem az is, hogy Cuadradón kívül nincs olyan futballistája Allegrinek, aki egy az egyben le tud venni egy védőt. Mivel a kolumbiait jól be is duplázták, innentől kezdve jött az, hogy a Juve mindenféle ötlet vagy elgondolás nélkül járatta a labdát 30-40 méterre az ellenfele kapujától. Mindezt azzal súlyosbítva, hogy az osztogatás feladata Arthurra hárult, akit az általam egyébként egy cseppet sem kedvelt Capello rögbijátékosnak nevezett (NB: a rögbiben tilos előrefelé passzolni). Emery a taktikai zseni, Allegri meg a csicskája, amiért így történt? Komolyan??

Egy ilyen kellett volna, semmi több!

Szóval felállt ez a helyzet, és hát a napnál világosabb volt, hogy innen a Juventus nem fog tudni kimozdulni. Persze mindig benne van, hogy egy szögletet bebólint valaki, vagy egy jól eltalált lövés hozza meg a gólt, de az igazság az, hogy egyikhez sem tudott elég közel kerülni a kapuhoz a Juventus. A labdarúgásban az ilyen helyzetekre létezik egy megoldás, amivel gyakran élnek is az edzők: cserélni kell. 

A második félidő közepe táján Emery meg is tette, tíz perc alatt kicserélte a középpályáját, tette mindezt frissítési célból, nem azért, mert megváltoztatta volna a taktikáját. Nyilván Allegri is látta, hogy Locatellit megeszik a védők, De Sciglio megeszi magát, Cuadrado impactje is korlátozott, a csatárok pedig teljesen elszigetelődnek, de mégis mit kellett volna tennie? Nem hozhatja be Dybalát idejekorán, mert az egyre valószínűbbnek tűnő hosszabbítással együtt még csaknem egy óra játékidő hátra lehet, és hasonló a helyzet Bernardeschivel is, ráadásul mindkettő hatása a játékra meglehetősen kérdőjeles. És ez még akkor is igaz, ha közben nemcsak a minőség volt problémás a pályán, hanem a frissesség is, hiszen ez a középpálya másfél hónapja csere nélkül játszik.

Oké, behozhatod Keant valamelyik támadód helyére, de hát ez egy hail mary! semmi több. A lényeg, hogy Allegrinek semmiféle lehetősége nem volt belenyúlni a meccsbe, olyan legalábbis nem, amivel ne veszélyeztette volna súlyosan az egyébként meglévő balanszot a pályán. 0-0-nál Allegri nem fog ilyen kockázatot vállalni, ezt jól tudjuk. Lehet ezért kutyázni, én mindenesetre támogatom ebben. 

Hát ez pech, bassza meg.

A 72. percben szuperszonikus sebességgel érkezett a seggünkbe a lófasz, és abban a szentséges pillanatban, amikor befújták a 11-est, el is dőlt a sorsunk. Ott már nem volt mire várni, jött is befele mindenki, aki tudott járni, de hát láttuk az utolsó negyedórában, hogy mekkora impactje volt Dybalának és Bernardeschinek, hogy Keanről már ne is beszéljünk. A 0-3 nyilván már a fejben szétesés eredménye is, szarul mutat nagyon, főleg a meccs képéhez képest, de nem akarom anyázni Danilót, vagy Ruganit a hibáiért. Amíg számított, mindkettő jól játszott, Rugani hetek óta megbízható, most csinált egy nagy faszságot, de ennél a nagy képet tekintve sokkal fontosabb, hogy a negyedik számú védőnknek kell egy élet-halál meccsen játszania. Pont, mint négy éve az Ajax ellen. 

Nincs továbbá Chiesa, akivel a másik oldalon is lett volna egy gyors, jól cselező játékos, nincs McKennie, aki a 60. perc körül leválthatta volna a szenvedő Locatellit, nincs Dybala, aki akár szabadrúgásból, akár szögletből, akár mezőnyből a legveszélyesebb támadónk, nincs Zakaria, aki Arthur helyett hozhatott volna néhány kulcspasszt, nincs Alex Sandro, aki a világ legszürkébb játékosát válthatta volna, és persze nincs se Bonucci, se Chiellini, akiket egy olyan keresztmozgással nem lehetett megszívatni, ami után Rugani a büntetőt csinálta. 

Nem mondom, hogy az Allegrit támadók érvei között nincsenek védhetők, sőt nagyon is megalapozottak, de ezúttal teljes mértékig egyetértek a Misterrel, amikor azt mondja, mindent ugyanígy csinálna, ha újrakezdhetné a meccset. Ennek nem az az oka, hogy Allegri jó, vagy éppen rossz, hanem az, hogy a csapatot sújtó gondok miatt kb. az egyetlen lehetősége ez volt. 

Kiestünk a BL-ből, és nem leszünk bajnokok sem. Megnyerhetjük a kupát, de arra sem nekünk van a legnagyobb esélyünk, viszont az egyetlen igazán fontos idei cél, a legjobb négy nagyon úgy fest, hogy a kezünkben van. Lehet rajta vitatkozni, hogy felül-, vagy alulteljesít a Juventus, vagy pont azt hozza, amit várható tőle, de egy dolog leszögezhető: a Villarreal elleni meccset nem szúrta el senki, egyszerűen borzasztó nagy pechünk volt. Vagy ahogy a Fb-on írtam: a centik ezen a napon nem velünk voltak, hanem ellenünk. 

És akkor eljött a money time, Ronaldo meg sehol

Közzétéve Szerző:
1

Annyi körülmény dolgozik egyszerre ellenünk idén, hogy már az sem egyértelmű, Andrea Pirlo egyike ezeknek a körülményeknek, vagy inkább az áldozatuk. Kiestünk a BL-ből, mint szar a vonatból, mert egyszerre túl sok körülmény nem kedvezett nekünk. Mufurc berzenkedés következik alább.

A BL legeredményesebb futballistája / foto Daniele Buffa

Azzal kell kezdenünk, hogy sokadszor is felhívjuk a figyelmet a tisztánlátás fontosságára, egyúttal felszólítunk mindenkit, hogy ne az eredmények alapján hozzon ítéletet. Azért ne, mert egészen más lett volna 2-2-ről kezdeni a visszavágót (bíró 1.), vagy nem hátrányba kerülni Torinóban (bíró 2.), esetleg nem kiesni (bíró 3.), de a sok körülmény közül én sem a játékvezetéssel akarok foglalkozni. Azzal ugyanis nincs mit tenni, kapod, viszed. 

Fontos körülmény Pirlo is, aki ugyanúgy felelősségre vonható a Porto elleni első félidő rettenetes kínszenvedéséért, mint amennyire dicsérhető a második félidő káprázatos feltámadásáért. Nem lényegtelen körülmény – sőt, talán nem is független Pirlótól – a rengeteg egyéni hiba, illetve gyenge teljesítmény kulcsposztokon játszó futballistáktól. Sérülések, betegségek, eltiltások, a balszerencse minden létező formája ráadásul egy kimondottan rosszul összetákolt keretet szecskáz miszlikbe. 

A fentiek mind szerepet játszottak a Juventus BL-kiesésében, de a legfontosabb ellenünk forduló körülmény ironikus módon a saját csatárjátékunk volt. Az ironia elsősorban nem is abban nyilvánul meg, hogy a Juventusnak egy évben durván 70 millió eurójába kerül Cristiano Ronaldo és Alvaro Morata bérezése (bár semmiképp nem mindegy egy 115 milliós veszteséget hozó pénzügyi év után), hanem abban, hogy ha az ember szűz szemmel ránézett a Juve kezdőjére, akkor a csatársor tűnt a legkisebb gondnak. 

Ekkora gond volt

Moratával kapcsolatban persze nem döbbenünk meg az ilyen teljesítmények láttán, mondom ezt úgy, hogy imádom a csávót. Láttuk a korábbi torinói időszaka alatt is, hogy nemcsak nevetséges helyzeteket képes kihagyni, de hajlamos hosszabb, néha hetekig tartó gyenge formára is, amikor egészen botrányosan mutat a pályán. Ha ez mentség a Juventus mindenkori kilencesének, akkor klubszinten van baj, és ez a kijelentés még akkor is igaz, ha bombaformában tért vissza ősszel, és jelenleg nincs alternatívája a bénán összerakott keretünk miatt.

Ronaldónak már sokkal nehezebb mentséget találni. Nem tudjuk, mi szerepel pontosan a két fél szerződésében, de a legfontosabbak a szerződés azon pontjai, amik nem szerepelnek benne, de mindkét fél tisztában van vele. Gyere hozzánk, Cristiano, harminchárom évesen is a világ második legjobban kereső sportolójává teszlek, te leszel a címerállat Torinóban. Cserébe tolod szarásig a SIIUUU-t, akkora clutch player leszel, hogy lelógsz a térképről, és megnyered nekünk a BL-t. Ronaldo tehát szerződésszegést követ el. És visszaeső. 

Emlékszem, a 2019-es BL-kiesés után a Bianconeri szerkesztőségi ülésének borús hangulatába még az sem tudott vidámságot csempészni, hogy a Lady Mrd fedélzetén éppen S4tchy saját Karib-tenger szigete felé hajóztunk. Akkor hangzott el – már nem tudom, kitől, mert mindannyian iszonyú okosak vagyunk – az a mondat, hogy “idén lehetett volna utoljára BL-t nyerni Ronaldóval”. Persze amikor az ember ilyeneket mond, mindig reméli, hogy nem lesz igaza, de nem lennénk dúsgazdag aranyifjak, ha ilyen fontos kérdésekben téves prognózist adnánk. Mindenesetre tény, hogy miként a tavalyi, Lyon elleni kiesésnek, úgy a Porto elleni perecnek is inkább okozója volt Ronaldo, mint elszenvedője. Ez bárki mástól bocsánatos bűn lenne, de tőle nem az. Túl sok áldozatot hoz a Juventus azért, hogy Cristiano Ronaldót a csapatában tudja, és még csak nem is a fizetésére gondolunk. 

Csak a főkönyvelő szomorúbb nála

Ronaldo az összes létező szempontból dominálja a Juventus támadójátékát. Mindenkinek őt kell keresnie az ellenfél térfelén, sőt a többiek helyezkedését is az ő mozgása határozza meg, és persze az övé az összes szabadrúgás és 11-es. Védekezni nem fog, visszafele csak annyit fut, hogy ne legyen lesen, de azt is csak akkor, ha úgy hozza a kedve. Lecserélni nem lehet, majd ő eldönti, mikor pihen. 

Ne érts félre, Cristiano Ronaldónak kijártak ezek az előjogok, és bármelyik edző hülye lett volna megtagadni tőle. A szélvészgyors vágták közepette is mindig a lábán volt a labda, nem lehetett szabályosan szerelni, a 16-oson belülre törve pedig egy vadállattá vált: jobbal-ballal tökéletesen lőtt, fejjel pedig egyszerűen verhetetlen volt. A fent leírt Ronaldóban és a Porto ellen látott Ronaldóban azonban csak a fizetésük volt közös. 

A leépülés már tavaly is látványos volt, főleg, mert egy évvel korábban az Atlético ellen még visszaronaldózott minket a pöcegödör mélyéről, de a lyoni meccsen már a gyengék közé tartozott. A Porto ellen pedig talán a leggyengébb játékosunk volt, ami egyszerűen nem fér bele. NEM. FÉR. BELE. Nem lehetsz te a legszarabb, ha ötvenszeres aranylabdás, százszoros BL-győztes fővezér vagy! Nem baszhatod a kurva sorfalba a százezredik kibaszott szabadrúgást! Nem lőhetsz, ha passzolni kell! És főleg ha eljön a money time, akkor nem tűnhetsz el a pályáról. 

A kockás has a tükörben megtéveszti, és azt hiszi magáról, hogy ugyanaz a játékos, aki öt éve volt. Nem tudja meggyőzni senki, hogy nincs igaza, pedig már a Crotone védői is szenvtelen pofával szerelik le a szobabiciklizés közben. Védekezni természetesen továbbra sem hajlandó, hogy balanszolja a károkat, de ez még oké, felesleges lenne ilyesmit várni tőle. Arra viszont nincs hihető magyarázat, hogy miért nem húzza már be végre a belét 9-est játszani. 

Ronaldo már szinte kizárólag a 16-oson belül használható, ezt az elmúlt két éve egyértelműen bizonyította. Az Empolinak – még 2019-ben – ragasztott egy rohadt nagy gólt, de a távoli lövései, illetve a szabadrúgásai jobbára veszélytelenek, beadni nem szeret annyira, és csak összezavarja a többieket a keresztbe szaladgálással. Semmi haszna az egésznek, miközben a kevés megmaradt erénye között még ott van a káprázatos fejjátéka, és továbbra is nagyon érzi a kaput, arról nem is beszélve, hogy számtalan 11-est tudna kiharcolni, amiket aztán belődözhetne. Win-win. Helyett lose-lose. 

Két fontos körülmény egymástól pár méterre

Az egyensúly ebben az esetben egy egyszerű kérdés: ha minden Ronaldón múlik támadásban, akkor azt kell megnézni, teljesít-e úgy, hogy ez megérje. A jó Ronaldo még mindig nagyon jó, viszont a rossz már nagyon rossz, így ez kulcskérdés, a csapat támadójátéka, és így az eredményessége múlik rajta. A góltermésére mindent összevetve nem lehet panasz – természetesen a bajnokságra gondolunk, mert a BL-ben három szezon alatt sem tudott annyi gólt összekaparni (14), amennyit az utolsó madridi szezonjában szerzett (15) -, de ettől még nem egyértelmű, hogy érdemes-e a komplett támadójátékot Ronaldo uralma alá rendelni. Én tudom, mit gondolok.

Ez a kávé lefőtt, lehet, hogy a brand miatt most már érdemes adni még egy évet a dolognak, de csak akkor, ha hajlandó bemenni centernek. Ha nem, akkor az elmúlt két évben látott hanyatlás folytatódni fog tovább rontva a már most sem fényes haszon-kár determinációs együtthatót. 

Bocs.

Disclaimer: ennek a posztnak Federico Chiesáról kellett volna szólnia. De az élet igazságtalan. A Juventus például kiesett a kurva BL-ből. 

Nápoly és Porto között

Közzétéve Szerző:
1

Amikor az Inter elleni vereség után ránéztünk a naptárra, a fenyegető balsors jeges ujjakkal markolt rá a zacsinkra. Ha akkor azt mondja valaki, hogy úgy készülünk a sorozat lezárását jelentő, Pacus Ferreira elleni lisszaboni meccsre, hogy egyetlen vereséggel és kupadöntősként utazhatunk el a festői szépségű spanyol városba, azt forrón a keblünkre öleljük, és elkísérjük a legközelebbi orvosi rendelőbe. 

Ezek az új labdák már a döntőre készültek, mi rúgunk bele először a BL-ben.

A nápolyi vereséggel lezárt győzelmi sorozat nemcsak az eredmények, hanem a kiegyensúlyozott és hatékony játék miatt is felélesztette a bajnoki reményeket, és bár ezek komoly ütést kaptak Chiellini helikopterezése miatt, azért nem mondható, hogy rossz helyzetből várjuk a felfele ívelő forma európai manifesztálódását. Amint a csapatba került a harmadik belső középpályás, a játékunk egyszerre let stabilabb és hatékonyabb, és ami még fontosabb, már tudjuk, mit akarunk csinálni a pályán. Februárban ezért már nem jár nyalóka Pirlónak, de végül összeállni látszik a dolog. 

Gondunk persze van szarásig, a szezon eddigi legjobb Juve-játékosa, Cuadrado például biztosan nem lép pályára, de még ennél is rosszabb, hogy Bonucci felépült, ezért ő meg igen. Ezeket a csapásokat ki kellene tudnunk hordani lábon, és meg is tennénk, ha végre mindenki a tudása és fizetése szerint tenné a dolgát a csapatban. Ez viszont sajnos egyáltalán nem garantált, és ezért nehéz esélyekről beszélni a portói meccs előtt. 

Nápolyban egyáltalán nem hozott le rossz meccset a Juventus, nem brillírozott a csapat, de tette a dolgát, csak az egyéni teljesítmények közül több sem nőtt fel a csapat szintjére. Ha pedig ezek között jobbára csatárokat találunk, akkor abban simán benne van, hogy kopaszra vernek. A Napoli, annak ellenére, hogy a második félidőben a 16-osáról is alig kandikált ki, megtette. A Gil Vicente pedig az elmúlt öt BL-meccsén egyetlen gólt sem kapott, más szóval nem tűnik esélytelennek arra, hogy nullán tartsa a Juvét, ha a csatárai hasonlóan lankasztó teljesítményt nyújtanak, mint Nápolyban. 

Ronaldo, a nápolyi vereség egyik főkolomposaként azt mutatta meg, mennyire kilátástalan, ha egy rossz Ronaldo dominálja a Juventus támadójátékát. Viszont a BL egyenes kieséses szakasza az ő játszótere, és lehetősége van megmutatni, milyen, amikor egy jó Ronaldo mozgása határozza meg az összes támadóharmadban eszközölt passzt. De itt sem egyértelmű a helyzet, mert tavaly a Lyon elleni szégyenletes kiesésnek ugyanúgy a felelőse volt CR, igaz, Sarri Juventusa nemcsak a lyoni meccsen, de még a fél évvel későbbi torinóin sem tudta, mit akar csinálni. Ronaldo nélkül pedig azért is lesz nehéz, mert Morata mostanában úgy játszik, ahogy féltünk tőle, hogy játszani fog, amikor visszatért. 

Ezt meg hagyjuk is

A jó BL-szereplés azért is lenne fontos, mert a dolgok éppen kezdenek jól alakulni, viszont még elég törékenynek tűnnek ahhoz, hogy egy rossz nemzetközi szereplés ne mérjen rájuk komoly csapást. Bizony, a Juventus még minden sorozatban harcban áll a végső győzelemért, a kupadöntőbe már bejutott, és a Szuperkupát is beszákolta. Nyilván nem emlegetjük a BL esélyesei között a csapatot, de ahhoz, hogy ilyen ütemben fejlődjön tovább a játéka, nagyon kellenek a BL-sikerek, sok önbizalmat adó győzelem, és közös meccsrutin. Demiral és De Ligt csak jobbak lesznek ennél, McKennie és Rabiot szintén, Chiesa meg főleg, és talán Bentancur is megnyugszik végre. Menni kell tovább minden fronton, gyűjteni a közös élményeket, és közben tudni, hogy a következő évek Juventusának az alapjait kell lerakni. Tele vagyunk fiatalokkal, akiknek óriási szükségük van arra a rutinra, amit csak BL-meccseken szerezhetnek, és a szerdai kezdőnkből 3-4 játékosnak az idei az első éve a BL-ben. 

Amikor legutóbb megtartottunk egy ilyen kóklert

Közzétéve Szerző:
1

Húsz évvel ezelőtt, 2000-ben Carlo Ancelotti egy hasonlóan hitvány szezont futott a Juventusszal, amilyet idén Maurizio Sarri. Akkor fordult elő utoljára, hogy az edző kapott még egy évnyi türelmet, holott nem szolgált rá. Az eredmény: tragédia.

Én, bevallom, nem tudtam elképzelni, hogy kiesünk a Lyon ellen. Egész évben jól látszott, és végül bajnoki címmel kamatozott, hogy Sarri minden tehetetlensége ellenére a csapat, vagyis inkább a klub karakterisztikája megmarad, azaz a Juventus tud nyerni akkor is, amikor a játékából nem ez következik. Ezért voltam úgy vele, hogy Ronaldo lő egyet az elején, aztán valami szart bekotrunk a végén, és továbbkínlódjuk magunkat. Arra már én sem gondoltam, hogy Lisszabonban feldúljuk a várost, megrontjuk a palotákat, és felgyújtjuk a menyecskéket, de a Lyon elleni továbbjutást biztosra vettem. 

Már csak azért is jó lett volna, ha végül tényleg továbbjutunk, mert most nem kellene két irtózatos arcvesztés közül választania Paraticinek. Az egyik, hogy kirúgja Sarrit, amivel a saját szájába szarik, hiszen – rendkívül okosan – még a BL-párharc előtt kijelentette, hogy Sarri marad. A másik, hogy úgy szarik a szájába, hogy szűk egy héttel a fenti kijelentés után mégis kirúgja Sarrit, és megpróbál egy értelmezhető edzőt keríteni két hét alatt. Utóbbi duplán sebez Paratici amúgy is viharvert reputációján, hiszen egyúttal beismeri a tévedését, és vastag, fekete postaironnal húzza alá, hogy egy évet kibasztunk az ablakon. 

Ha már a nyalka Fabio szóba került, jegyezzük meg, hogy az Allegri-Marotta páros után nem biztos, hogy Sarri volt a nagyobb visszalépés. Paratici három szélső védővel (amiből kettő hulladék) vágott neki a szezonnak, és beérte annyival Marotta majmolását, hogy ő is hozott jó(nak tűnő) játékosokat ingyen. A Juventus működésképtelensége részben az ő hibája, meg persze volt egy csomó kellemetlen körülmény, amikről nem tehetett. De volt egy olyan is, amiről igen: Maurizio Sarri szerződtetése. 

Kösz a halat, fiúk!

Az egy év kikukázását most úgy tessék érteni, hogy Ronaldóval tavaly lehetett volna utoljára BL-t nyerni, Chiellinit talán már soha többet nem látjuk Juve-mezben, és Buffon sem bohóckodhat a végtelenségig. Ez lehetett volna az az év, amikor összejön valami, de nem jött össze semmi. 

Nem mentegetem Sarrit, de volt néhány körülmény, amivel egyetlen edző sem tudott volna mit kezdeni. De Ligtnek sokkal jobb lett volna Chiellini mellett, de Giorgio egész évre kidőlt. Így Bonuccinak, aki csak és kizárólag háromvédős rendszerben értelmezhető védőjátékosként rengeteg játékperc jutott, ami az egész csapat játékára, és persze Sarri csapatösszeállítási gondjaira is hatással volt. Ősszel Ronaldo volt nagyon szar, miközben Higuaín és Dybala villogtak, de a portugált akkor is játszatni kellett, így Pufi szép lassan odáig épült le, amit a Lyon ellen láttunk tőle: nagyon mélyre. Pjanic makacs sérülése, amiből nem volt ideje visszajönni, szintén nem Sarri hibája, márpedig tudjuk, hogy a regista mennyire fontos szereplője a sarriballnak. Arról sem tehet, hogy Ramsey és Douglas Costa reggelizés közben is képes sérülést szenvedni. A covidszünet sem az ő hibája, és az sem, hogy teljesen kifingott csapattal mentünk a Lyonra. 

Az, hogy a mai hírek kivétel nélkül a lehetséges Sarri-utódokról szólnak, annyira nem véletlen, hogy minden Sarri ellen szóló körülménnyel szemben fel tudunk sorakoztatni legalább két olyat, amiben viszont nyakig benne van, gyakran de facto az ő hibája. 

A legfontosabb: a Juventusnak nincs kiforrott alapjátéka, és ebben a kérdésben Sarri semmiféle előrelépést nem ért el az idény során. Ugyanolyan esetlegesek, a játékosok egyéni képességének köszönhető villanásokon kívül tompák és kiszámíthatók vagyunk. Egy év sarriballozás után sincs válaszunk olyan kérdésre, mint hogy hol vannak a presszingzónáink? Hány méteres csapat a Juventus? Mit akar védekezni csapatként? Abban mik az egyéni szerepek?

Ezek fundamentális kérdések, mert ha nincsenek tisztázva a szerepek a csapaton belül, akkor a játékosok komfortjának is lőttek, az pedig csak formahanyatlást eredményezhet. (Bernardeschi esetében ez világtalan bolyongást jelent.) Nézzük meg, egész évben milyen formában volt Pjanic, Bonucci, Matuidi, és már érzékeljük is, milyen keretek közé szorította magát Sarri azzal, hogy a fenti kérdésekre nem talált választ nagyon gyorsan. Nem mintha az nem az ő felelőssége lenne, hogy a játékosai fejben és fizikailag is jó formában legyenek, de azt előre tudtuk róla, hogy nem egy nagy motivátor, mert nincs érzelmi motivációja a Juventusnál dolgozni. 

Sarri úgy kezdte, hogy elküldte Mandzukicot, így mondhatjuk, hogy kezdetnek tökön lőtte magát. A horvát az egyetlen potenciális megoldás lett volna a Juventus idén rengetegszer sújtó dupla problémára, hogy nincs jelenléte a 16-oson belül, és nincs, aki védekezzen Ronaldo helyett. Mandzukic emellett küzdőszellemet és győzni akarást hozott a csapatba, de Sarri elképzelt rendszerébe nem illett, ezért mennie kellett, és a két fenti probléma az arcunkba robbant. 

A bagós kétszer is megpróbált belenyúlni a formációba a szezon során, de nem járt szerencsével. Először egy trequartista beillesztésével próbálta meg zökkenőmentesebbé tenni a tranzíciós játékot – előre és hátra egyaránt -, de Bernardeschi ennél sokkal egyszerűbb feladatokat is képtelen ellátni, Ramsey pedig két sérülés között csak elvétve tudott jó teljesítményt nyújtani. Aztán a covidbreak előtt megpróbálkozott egy 4-4-2-vel, ami szerintem kimondottan jó ötlet volt, mert Cuadrado jobboldali középpályásból labdaszerzés után feljebb léphetett jobbszélsőnek, így elméletben a stabilitás is megmaradt és a támadópotenciál sem sérült. Sarri pár meccsen át próbálkozott vele (ezek nem sikerültek igazán jól), aztán egyszerre fingott ki a két fostalicska jobbhátvéd, és kénytelen volt Cuadradót visszahúzni jobbhátvédnek. A karanténszünet után már csak a fos 4-3-3-at láttuk, amiről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem működik. 

A bajnoki cím meglett, de hogy mennyire nem Sarrinak köszönhetően, azt jól mutatja, hogy miután a csapat egyetlen igazi erénye, a győzni tudása kihúnyt, jöttment senkiháziak pofoztak le minket zsinórban. Azért, mert a játékunkból, illetve annak minőségéből az következett, hogy ha nem csinál valaki valami váratlant, akkor lehet, hogy nálunk lesz a labda 70 százalékban, de ziccerünk egy sem lesz, és gólt sem szerzünk. Vagy ha igen, akkor valamelyik nagy lövőnk seggbe rúgja a labdát a 16-oson kívülről, amit nehéz a csapatjáték szerves részeként elképzelni. Mint tegnap, a Lyon ellen: Ronaldo irgalmatlanul bekúrta, de számoljuk meg bátran, hány ziccert sikerült kialakítani a 96. perc alatt. Úgy, hogy az elejétől kezdve nekünk kellett mennünk a gólért. 

Ha már a meccs szóba került 

Nem, nem volt kamutizenegyes a Lyoné. Gondolom, azóta már mindenkivel szembe jött a felvétel, amin látszik, hogy a vadbarom Bernardeschi lép oda Depaynak, és a bíró sem Bentancur (tanítani való) szerelését fújja le. A mi büntetőnk ellenben nevetséges volt, pont úgy, ahogy az Atalanta elleni, hasonló “kezezésért” megítélt 11-es is. Ez egy kicsit visszahozta a reményt, az pedig bajnoki címet hozott, mert meggyőződésem, hogy ha azt a meccset megnyeri Torinóban az Atalanta, akkor most a bergamóiak lennének a bajnokok. A következő körben is ikszeltünk, így az Atalanta négy pontra feljött volna mögénk. El tudjuk képzelni, milyen pánik lett volna úrrá a nyomást amúgy is borzasztó szarul viselő csapaton? Azon, amelyiknek a Milan ellen egy befújt 11-es is elég volt az összeomláshoz? Amelyiknek harminchét (37!) perc sem volt elég az egyre fáradtabb Lyon ellen, hogy a nyomástól felpörögve begyötörje a továbbjutást jelentő gólt? 

A problémáink tökéletesen kirajzolódtak a Lyon ellen (= Rudi Garcia leverte Sarrit, mint vak a poharat), 16 kapura lövésünk fele a 16-oson kívülről érkezett, és csak négyszer találtuk el a kaput. Két gól + Ronaldo első szabadrúgása, és az égből Lopes kezébe hulló lófasz fejes egy szöglet után – ezekből kellett volna kiejtenünk a Lyont. Most ugyan nem volt üres a 16-os, mert Higuaín kezdett, de az argentin annyira hitvány formában van, hogy nem sokat tudott hozzátenni, Bernardeschi pedig (hiába csinálta meg élete testcselét az alapvonalon) teljesen használhatatlan. 

Dybalát nem varrom Sarri nyakába, mindannyian becseréltük volna egy ilyen helyzetben. De hogy helyette Marco Oliverit kell behoznunk az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, az újra Paratici munkásságának kérdéseit veti fel. 

#sarriout 

Nem tudom, mi lesz most. A sajtó biztosra veszi, hogy Sarrit kirúgják, mert a nyolcaddöntős kiesés nem fért bele. Ha így lesz, már csak egy kérdés marad: sikerül-e elhozni Zidane-t, vagy hasonlóan nagy kockázatot vállalunk egy másik edzővel, mint amekkorát Sarri maradása jelentene. Rulett ez, és egy számon van az összes pénzünk: ha nem Zidane, onnantól exponenciálisan nő a perecelés esélye. 

De mi van, ha ezek csak sajtópletykák, és Paraticiék megtartják Sarrit. És akkor neki is fognak igazolni, én pedig előre szólók, hogy agyérgörcsöt fogok kapni, ha meglátom Jorginhót Juve-mezben. Sarri maradása, teljesen mindegy, kiket igazolunk neki, önmagában is komoly kockázat, úgy meg végképp, hogy a csapatnak az idei szezon minden lelki és pszichés terhét is cipelnie kell. Sarri pedig előbb lesz úrrá a csapatjáték problémáin, mint a pszichés és motivációs gondokon, mert utóbbiakhoz tök tufa. 

A megtartása ellen szóló legerősebb érv egy egyszerű végkövetkeztetés: Maurizio Sarri hitvány minőségű munkát végzett a Juventusnál, és bár erre egyetlen idei nyilatkozatában sem utalt, ő a legnagyobb felelőse a rettenetes játék mellett erősen visszaeső eredményeknek is. Ha a Juventus úgy dönt, hogy Sarri megérdemel még egy esélyt, akkor egy olyan helyzet áll elő, ami legutóbb – emlékeim szerint – 2000-ben fordult elő utoljára: egy borzalmas szezonját óriási pereceléssel záró, közutálatnak örvendő edzőt tartottak a csapat élén még egy évre. Az eredmény: Ancelotti az egyik római lúzer után a másikból is bajnokot csinált, mielőtt végül csak kibaszták, mint a gerelyt. Mondjuk Nápolyban az derült ki, hogy Sarri jobb edző Ancelottinál, de ez már csak játék a szavakkal. 

A Conte által megkezdett sorozat kilenc tagja közül az idei pajzs volt a legrandább. Nem volt sok öröm a tavalyiban, sőt a tavalyelőttiben sem, már ekkor látszott, hogy valami nem stimmel, de ez volt mind közül a legrosszabb. Egy elveszített Szuperkupa-döntő, egy elbukott Olasz Kupa-döntő, és egy nyolcaddöntős BL-kiesés csúfítja tovább az egyébként is ronda képet. Visszatérve Ancelottira, a hasonlóság továbbra is megejtő: ő már a negyeddöntőben kiesett a kupából (a Lazio ellen), és az Intertoto-kupa megnyerése után az UEFA-kupa főtábláján egy kiscsapat, a Celta Vigo vágta agyon. Mégis megtartották, és nem akarok senkit idegesíteni, de a következő dolgok történtek: a BL-ben a csoportunk utolsó helyén végeztünk olyan hatalmasságok mögött, mint a Hamburg, a Depor és a Panathinaikosz, az Olasz Kupából pedig a Brescia ejtett ki, miután Torinóban tudott nyerni. A bajnokságban Van Der Sar ügyetlenkedése a Roma ellen a bajnoki címbe került. Hát, ezt üzeni a történelem. 

Hogy én kirúgnám-e? Először is, én ide se hoztam volna, ahogy azt egy évvel ezelőtt a köszöntésekor is megfogalmaztam. Másodszor, és ez a fentiek fényében furcsa lesz, csak akkor rúgnám ki, ha Zidane, esetleg Allegri jönne a helyére. Ha rajtuk kívül valaki más, akkor inkább maradjon. (Simone Inzaghit nagyon karmolom, de egy ilyen helyzet kezeléséhez talán még nincs elég szőr a tökén.)

Őszintén szólva a legutóbbi három idényben inkább csak fellángolásokat láttunk a csapatunktól. A hazai trófeákhoz ez még elég volt, de már a 2017-18-as szezonban elindult lefelé a Juventus, és ha részfeladatokat megoldott is, a zuhanást nem tudtuk megállítani. Ez nem csak Sarri hibája, Allegri is csak azért ment tovább az Atlétin, mert Ronaldo még pont egy évvel, és egy góllal fiatalabb volt. Igaz, General Max Juvéja az egész szezon legjobb meccsét játszotta itthon az Atléti ellen, Sarrié pedig ugyanazt a taknyot cukrozta a Lyonnal szemben, amit egész évben. De nem lett finomabb tőle.  

Do something!

Közzétéve Szerző:
1

Maurizio, sírva kérlek, csinálj már valamit! 

A hervasztó szezon lankasztó hajrája káprázatos leolvadással ért véget, aminek köszönhetően Maurizio Sarrinak is jutott két rekord a Juventus gazdag történelmében: ennyi vereséggel, illetve ilyen sok kapott góllal még senki nem lett bajnok a húszcsapatos Serie A-ban. Gratulálunk, Maurizio! 

A mögöttünk hagyott szezonból kb. három meccset tudunk kiemelni: az Izé ellen oda-vissza jól mentünk (azért a hazai első félideje inkább sarriballosra sikerült), és az Atléti elleni két meccs is kiad egy jót, mert otthon masszívak és határozottak, idegenben pedig okosak és szervezettek voltunk. A többi néma csend. 

A Sarri irányába a vezetőség oldaláról továbbra is élő feltétlen bizalomra szerencsére még rá lehet szolgálni, mert következik a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszának folytatása. Kiváló csapatunk – természetesen – hátrányból várja a francia bajnokság 7. helyén végző Lyon elleni élet-halál küzdelmet, hiszen a szezon egyik leghulladékabb játékával sikerült 1-0-ra kikapnunk az ezen őszintén meglepődő franciáktól. A visszavágót hazai pályán játsszuk, és ha netán sikerülne továbbjutnunk, akkor már Portugáliában, egymeccses rendszerben mehetünk tovább. 

De mielőtt a Manchester City, a Real Madrid, ne adj Isten a Bayern München ellen látnánk dicső fiainkat, meg kell jegyeznünk, hogy a karanténszünet óta látott Juventus semmilyen szempontból nem számít esélyesnek a Lyon ellen. Játékban azért nem, mert nekünk nincs. Erőnlétben azért, mert míg a franciák négy hónapja pihennek, minket halálra fingatott a nyári erőltetett menet. Egyéni képességekben pedig azért, mert hiába vagyunk tele jó játékossal, ha ebből a pályán villanásokat is csak elvétve látunk. Azt is jobbára Dybalától, aki sérült, és nem biztos, hogy egyáltalán csereként pályára tud lépni. 

Bevallom, nem vagyok optimista. A karanténszünet óta a volt a Milan ellen egy jó óránk, az Atalanta ellen 20-25 percünk, és kb ennyi. Ennyiszer sikerült jól játszanunk, és őszintén szólva semmiféle jelét nem látom annak, hogy most aztán megtáltosodunk, és feltöröljük a pályát az ellenséggel. Ettől még persze megtörténhet, de Agricolát és Moggit egyszerre kéne reaktiválni hozzá, és ez nem biztos, hogy menni fog. 

Hogy miben bízhatunk? Először is abban, hogy a helyenként labdarúgóra emlékeztető entitások, Dybala, Rabiot, De Ligt és Cuadrado egyszerre fognak ki jó napot, és a hullámra fel tudnak kapaszkodni a többiek. Meg abban is, hogy az egyenes kieséses szakasz Ronaldo terepe, még ha ebből nem is derült ki sok a Lyon elleni első meccsen. 

Amúgy a Lyon hosszabbításig, sőt 11-esekig fingatta a PSG-t a francia ligakupa döntőjében néhány nappal ezelőtt. Szóval aki azt gondolta, a hosszú szünet után ezeket kivasaljuk, az gondolja újra. 

Szarrá koronázzuk a szomszédot

Közzétéve Szerző:
1

Haha, ez itt a Lyon elleni BL-meccs felvezető posztja. 

Nem lesz könnyű

Bordeaux-ban lép ma pályára Lombardia büszkesége, a Juventus. Sarri azt találta ki a meccsre, hogy szarrá fertőzzük koronával a jámbor francia szomszédot, és így nemcsak az Amiens-t, hanem a PSG-t is kivesszük a versenyből. Ravasz a vén rohadék!

Ennyit a meccsről, illetve a posztról is, csak akartam jelezni, hogy élünk, virulunk, és én november vége óta írok egy posztot, csak mire kilőném, már nem aktuális, vagy újabb aktualitások vannak. 

Annyit elárulhatok róla, hogy úgy csinálok, mintha Sarri levelet írna nekünk. Óriási, bazmeg, ÓRIÁSI! Pénzt utalni, és kitesszük! 

Atleticóba utazik a Juventus!

Közzétéve Szerző:
1

Minden játékosnak nagyon nehéz, amikor idegenbe kell menni, hogy lejátsszanak egy futballmérkőzést. Ilyenkor el kell hagyniuk a megszokott öltözőt, stadiont, az ismerős arcokat a lelátóról, akik tüzesen szurkolnak nekik. Néha rakétavetővel a vállukon, néha csak kézi lőfegyverekkel a zsebeikben.

Hát most játékosainknak el kell hagyniuk szívet melengető otthonukat, Juventus városát! Atleticóba utaznak, ahova nem kísérik el őket hűséges fegyverhordozóik (WINK WINK), az ultrák sem. 🙁

Nehéz lesz így megszerezni a 3 pontot!

Mivel nem szeretné(n)k nagyon belemenni a Sarriball juvés evolúciójának vesézgetésébe, és igazából halvány büdös fogalmunk sincs, hogy mire számítsunk a játék tekintetében a baszk fővárosban, ezért inkább régi futballista-legendákat interjúvoltunk meg, hogy mondják el gondolataikat úgy általában arról, amiről akarják. Nem baj az sem, ha az esti meccsről beszélnek.

Először Nedvedet hívtuk fel, aki nyilván készséggel válaszolt a világ legnépszerűbb blogjának:

„Sok szívemnek kedves emlék köt Portugáliához, gyermekként gyakran mentünk oda nyaralni, együtt rúgtuk a bőrt a strandon Ronaldinhoval és Alexszel – persze akkor még nem tudtam, hogy mindannyian ennyire hatalmas sztárok leszünk. Este szerintem Dybala is megmutathatja, mire képes, de a kezdőcsapat összeállítása a Mester illetékessége, szerintem az a legjobb, ha nem pofázok bele, hiszen ezzel őt bíztuk meg és hiszünk a képességeiben. Azt sem értem, hogy az egyszerű szurkolók mit sírnak-rínak 3 meccs után, amikor az edzéseket sem látják, a játékosok egymás közötti interakcióit sem és csak érzelmi alapon, irtózatos információhiányos állapotban fröcsögnek. A kedvenc BL-gólom egyébként az, amit bokából lőttem az Ajaxnak.” – mondta el nekünk Pavel Nedved, akiről jól tudjuk, hogy egy félisten, tehát mindig igaza van.

Nedved az Ajaxnak lőtt gólja után ünnepel – mindig is kifinomult futballista volt.

Ezután Alexet hívtuk fel, aki Los Angeles-i otthonában kapta fel a telefont egy „Sziasztok srácok, persze, hogy ébren vagyok, inkább le sem feküdtem, hogy felvehessem nektek a telefont éjjel kettőkor!” felkiáltással!

„Portugália? Igen, emlékszem, hogy sokat fociztunk ott Ronaldóval és Messivel a tengerparton, de én a legkevésbé Szoboszlai Dominik ellen szerettem játszani világéletemben. Nagyon technikás és legalább olyan jól zárja a passzsávokat a középpályán, mint Khedira. Ha ellene játszottam, alig tudtam labdához jutni. Szerintem a Firenze elleni meccs csak kisiklás volt, a srácok fejben már a fontosabb Bajnokok Ligája találkozóra készültek, ráadásul lesérült a technikás Douglas Costa, akinek nagyon kedvelem a játékát. A fiatal Illés Bélára emlékeztet.”

A fiatal Illés Béla – csak sérülékenyebb

De nem akartunk csak a saját klubunk háza tájékán interjúztatni, ezért felhívtuk Seedorfot is, hadd legyen egy milános legenda is alanyaink között!

„Végre hívtatok! Azt hittem már, hogy engem nem fogtok felhívni, Alex küldött smst, amiben írta, hogy „bibibe, engem felhívtak a bianconeris srácok, te fasz.”, hát ilyen viszonyban vagyunk az én öreg Alex barátommal! Az Atletico ellen mindig nagyon nehéz játszani, de nekem a legnehezebb az volt, ha Tacchinardi állt velem szemben, egyszerűen annyira jóképű volt fiatal korában, hogy nem tudtam a labdaátvételekre koncentrálni, folyton feszített a boxerem is. Ma megláthatjuk, hogy hol tart a Sarriball, de ne felejtsük el, hogy még csak néhány hét telt el a szezonból, és a Juventus kerete is jelentős átalakításokon ment keresztül. Nyilván az sem segített, hogy Sarri 1 hónapig vastüdőre volt kötve, csoda, hogy él. Bárki is nyeri ebben az idényben a Bajnokok Ligáját, az biztos, hogy én a keretükben leszek.”

Andrea Agnellit is megpróbáltuk elérni, de a személyi titkára szerint éppen a hűséges Drughi ultrák hangárjaiba próbál fegyvereket elrejteni, valamint saját magának küld zsaroló leveleket régi Blikkekből és Gazzetta Dello Sportokból kivágott betűkből összerakva. Tehát vele nem tudtunk beszélgetni.

Drughi ultrák a szurkolói ankéton – első a Juventus!

Mivel épp a szerkesztőségünkben volt Zinedine Zidane is (a tagdíjjal volt jelentős elmaradása, ezért személyesen jött be elnézést kérni és kifizetni a késedelmi kamatokkal jelentősen megterhelt elmaradást), ezért megkérdeztük őt is az élet dolgairól.

„Tudjátok, itt Budapesten járva mindig eszembe jut régi példaképem, Mészöly Kálmán. Nagyon technikás futballista volt, tőle tanultam azt a fejelő mozdulatot is, amivel gyakorlatilag szempillantás alatt leterítettem azt az olasz majmot. Bátran mondhatom, hogy a Juventust második otthonomnak tekintem, hihetetlenül profi munka folyik ott, és nem tudok meghatottság nélkül Pavel Nedvedre gondolni, aki nemcsak kiváló futballista volt – ó, azok a Portugál strandmeccsek! -, de hihetetlenül jó ember is. Tudtátok, hogy a fizetése felét a torinói hajléktalanoknak adja? A rászorulók járnak a kocsijával is, reggelente 10-15 árva gyermeket visz iskolába, és a nap végén elmegy értük, étteremben megvacsoráztatja őket, aztán visszaviszi őket az árvaházba. Este azért imádkozik, hogy rendes szülők fogadják örökbe a gyerekeket. Hihetetlen ember. Ha ettől eltekintünk, akkor igazából minden adott hozzá, hogy az Atletico puha fossá verje a Juventust. Majd meglátjátok ti is, miért mondom. De az ellenkezője is előfordulhat, ki tudja. Az biztos, hogy 1-nél több gól lesz.”

Na, hát ennyit tudtunk tenni most a meccs napján hirtelenjében.

Dybala nem kezd, az tuti. És nem lenne rossz, ha picsogás helyett inkább odatenné magát – engem meghökkent, hogy már a második edző is a padra vágja, ő pedig még mindig híján van minden önreflexiónak. Hegedű a faszom.

Nem ehhez szoktunk

Közzétéve Szerző:
2

Azzal, hogy a Valencia 3 kör után 2 ponttal áll a csoport harmadik helyén, és még vár rájuk egy kör a MU ellen, eldőlt, hogy gyakorlatilag 1 pont hiányzik a továbbjutáshoz. Ízlelgessük, ugyanis nem épp hétköznapi, hogy így álljunk a csoportkör félidejében: a most 3 meccs alatt összekaparandó egy pontért általában az utolsó körben szoktunk remegni. Most meg három meccsen 9 pont, 6 rúgott, 0 kapott gól a mérleg. Ennyire erős ez a Juve, vagy ennyire gyengék az ellenfelek, esetleg mindkettő?

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →