Szeretlek, Antonio, a kurva anyádat!

Conteista vagyok. 4life. Nem cserélek csapatot, és hősöket sem szívesen, még akkor sem, amikor lehet, hogy tényleg kellene. Márpedig most az a helyzet, hogy Antonio Conte az Izé edzője lett, ami nyilván sokak szemében megbocsáthatatlan bűn, ugyanakkor Contétól a legkevésbé sem meglepő húzás.

Egyrészt azért nem, mert még a Juve edzője volt, amikor feltették neki a kérdést, hogy vezetne-e más olasz csapatot is, például az Izét, és már akkor sem hátrált ki a kérdésből, hanem közölte: a futball olyan, hogy ja, előfordulhat bármi. Persze a most nagy hangon kutyázó, köpködő sutyerákok akkor még elnézték neki, mert zsinórban a harmadik bajnoki cím felé vágtatott a néhány évvel korábban minden szembejövő által szétpofozott Juventus.

Másrészt azért sem meglepő, mert miután Conte visszavonult, bohóckodott néhány évig az Arezzónál, előtte meg segédedzőként a Sienánál, aztán általános meglepetésre nemcsak elfoglalta a Bari kispadját, hanem meg is nyerte a Kakaskákkal a Serie B-t. Márpedig ez egy leccei futballistától főbenjáró bűn, sőt megbocsáthatatlan vétek, amivel örökre stigmát tett saját homlokára.

Már haza sem mehet soha többé

Conte nem sok Oravecz Nórát olvasott, sőt állítólag Coelhót is kerülte, és kiscicás videókat sem néz, így érzelmileg teljesen alulfejlett entitás maradt közel az ötvenhez is. Emlékszünk még, amikor távozott a Juventustól, miket nyilatkozott? Volt, ami kicsit fájt csak, és volt ami jobban, de akit szeret az ember, annak talál mentséget. Én is találtam Conténak: az európai kudarcok, és persze a közismert negatív EQ-szint miatt dobta le a láncot a Macska. Ettől függetlenül őszintén drukkoltam neki a Chelsea-nél, és még annál is jobban az olasz válogatottnál. Iránta érzett szerelmem csitult, de soha nem hunyt ki.

Most, azon a reggelen, amikor Conte kvázi a teljes Juventus-közösség számára megszűnt létezni, illetve végleg ősellenséggé vált, nekem is furcsa érzéseim vannak. Én is úgy érzem, megcsalt, akit szívből szerettem, de nyilván nem csak emiatt kívánom neki azt, hogy soha a kurva életbe ne nyerjen egyetlen meccset sem, sőt essen ki ezzel a mocskos, undorító klubbal együtt a Serie A-ból, mint szar a vonatból.

Mivel azonban volt néhány napunk, amikor már biztos volt, hogy az Izét fogja választani, fel lehetett dolgozni a fenyegetően közeledő végkifejletet. Én legalábbis sokat gondolkodtam rajta, és furcsamód pont a Juventus-tábor (egy része) döbbentett rá, hogy hol is van a helyem ebben a helyzetben.

Ott a helye, ahol van!

Valószínűleg azok, akik kezdeményezték Conte csillagának a visszavonását, egy kasztba tartoznak. Ebben a kasztban egyrészt szomorú, frusztrált faszfejeket találunk, akik felőlem akár mehetnének is a kurva anyjukba szép, tömött sorban. Másrészt olyanokat, akik nem látták a Juventusban játszani Contét, és 2011 előtt a csapatot is maximum fél szemmel követték, csak a – pont Conte által elhozott – visszatérés után ültek fel a bandwagonra.

Aki emlékszik, milyen helyzetben vett át minket Conte, és milyen iszonytató vergődés volt a Juventusnak szurkolni kb a calciopolitól kezdve egészen az Ordibátor érkezéséig, az kétszer is meggondolja, kutyázzon-e teli szájjal egy olyan súlyú klubikont, amilyen Antonio Conte. Aki fényt gyújtott, amikor a legsötétebb volt az éjszaka. Akit soha nem érdekelt a győzelmen kívül semmi, sőt bárkin és bármin áttaposott, ha az útjába állt (helló, Alex!). Aki berontott a kétszer egymás után a Serie A 7. helyén végző csapat öltözőjébe, és addig üvöltött nyálpermetbe vonva az egész öltözőt, míg vigyázzba nem állt a szar minden játékosban. Aki nemcsak a Serie A élmezőnyébe, hanem Európába is visszavezette azt a Juventust, amely történelmi mélypontra került.

Antonio Conte csillagának ott van a helye a stadion mellett, mert nemcsak azokhoz képest tett rengeteget a Juventusért, akik gagyi hamisított mezekbe öltözve lehúzzák a Juvét, de közben nagy hangon követelik egy klubikon megvesszőzését, hanem több olyan figurához képest is, akiknek senki nem vitatja a csillagát.

99-ben még sokan nem ültek a bandwagonon

Szándékosan nem mentem bele, hogy a futball Conte szintjén már nem az érzelmekről szól, és hogy miért is kellene neki nemet mondania egy olyan szerződésre, ami a világ ötödik legjobban fizetett edzőjévé teszi, különös tekintettel a fosra, amit néhány Juve-szurkoló rá merészelt lapátolni a távozása után. Ezt lezárhatjuk annyival, hogy nekünk érzelmi kérdés, neki viszont a munkája, a karrierje, és most kérdezd meg magadat, kedves olvasó, hogy te érzelmi alapon döntesz-e, amikor munkahelyet választasz.

Nyilván nekem is fáj, ami történt. De én ilyennek fogadtam el, és szerettem meg Contét, aki pedig nem, az félreismerte. Természetesen nem kívánunk neki sok sikert, sőt baszódjon meg a csapatával együtt, érje rengeteg kudarc, és rúgják ki még szeptemberben (mint szegény Gasperinit, aki idén széles vigyorral a képén előzte meg az Izét az Atalantával).

De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elérzékenyül, ha felidézi, mit tett értünk ez a vicces hajú emberke, és milyen hatása van a jelenre annak, hogy ő vette át a csapat irányítását 2011-ben. Baszódj meg, Antonio, te hülye fasz, hogy ilyen helyzetbe hoztál. De én akkor is szeretlek, és ezen nagyon kevés dolog változtathat.

Mindenki hazudik

…szólt Dr. House a maga Vicodin-ízű cinizmusával, és a napokban ismét bebizonyosodott, hogy igaza van az embergyűlölő, önmarcangoló karakternek. Vagy ha nincs is igaza, és van, aki igazat állít, az elképesztő információs zajban jelenleg nem tudjuk eldönteni, kinek hihetünk. Miután újraolvastátok _beni Allegri távozása mögé pöttyintett, könnyfakasztó posztját, ami nagyjából felrajzolja, milyen örökséget vesz át Max utódja, beszélgetünk egyet a jelenlegi hírekről.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Max

Semmi szép nincs ebben a búcsúban. Az van az emberben, hogy Már nem volt nagyon jó együtt, de külön még szarabb lesz.  

Testületileg nem örültünk Allegrinek, főleg Conte helyén nem, aki kivezetett minket a napfényre. A legoptimistább pillanatainkban sem gondoltuk, hogy Max tábornok nemcsak megvesz minket kilóra, de a szívünket is elrabolja.

Allegri a Juventust vezetve vált a világ egyik legjobb edzőjévé. Az ő sikerei a mi sikereink is voltak, és mivel ilyen gazdag időszak nem sok volt a klub egész történetében, amikor Allegri helyét keressük a Juventus örökranglistáján, csak Trapattonik és Lippik közelében tegyük. Ő vezetett vissza bennünket oda, ahol a helyünk van, és nem elfeledve Conte érdemeit is azt kell mondanunk, a XXI. század legjobb Juventus-edzőjétől búcsúzunk most.

Massimiliano Allegri az öt Juventusszal szerzett bajnoki címét öt különböző Juventusszal nyerte meg. Egy kivételével mindet ő kendácsolta össze (az elsőt még Contétól örökölte, és csak óvatosan nyúlt bele), és mindegyik más volt. Többnyire jobb, mint az előző. Úgy, hogy ilyen-olyan okok miatt szép lassan Tevez, Pogba, Pirlo, Vidal, Dani Alves és Barzagli esett ki alóla, de valahogy mindig mentünk előre, mint egy kibaszott orosz tankhadosztály.

Nem emlékszem hozzá hasonlóan sokoldalú edzőnkre. Talán egy kicsit az is volt a baj ebben az évben, hogy állandó taktikai kísérletezésben voltunk, így végül lassan eltűnt a csapat játéka. Az általa levezényelt változások jobbára egyértelműen pozitív eredményt hoztak a háromvédős rendszer elhagyása, a 4-3-meglátjuk-formáció, aztán a 4-2-3-1 mind scudettókkal, kupákkal és nagy európai győzelmekkel kamatoztak, és tavaly eljutottunk odáig, hogy azt is elhittük neki, amit kérdezett.

A távozásához vezető út jeleit tavaly láttuk először, és ennek elég egyszerű oka van: a célfutballt csak akkor fogadják el a szurkolók, ha eléri a célját. Tavaly kurva messze volt tőle, hiszen még a bajnoki címért is véreset kellett fosni (mondjuk a kupadöntőben kivasaltuk a Milant), és a BL-ben sem ért továbbjutást a kiváló madridi meccs. A 0-3 utáni visszavágó egyike volt a nagyjából 5-6 jó meccsünknek az egész szezonban, de még ennél is fontosabb, hogy a tavalyi volt Allegri első olyan éve, amikor nem fejlődött semmit a Juventus.

És ez idén sem változott jelentősen, ami elsősorban azért meglepő, mert úgy láttunk neki Ronaldóval megerősítve a szezonnak, hogy október végéig folyamatosan állt a cerka. A bajnokságban mészároltunk, a BL-ben oda-vissza agyonvertük a Unitedet, a valenciai meccs után pedig az összes haveromnak esküdöztem, hogy a Juve nyeri a BL-t. Aztán kiderült, hogy nem a keret erejével volt a baj tavaly sem.

Az Atlético Madrid ellen még megcsináltuk a csodát, de csak elodáztuk az ítéletet, amit aztán az Ajax olvasott a fejünkre. Nem volt elég modern a játékunk, sebességben és fizikai erőben is elmaradtunk az ellenfelektől, ráadásul a nyilvánvaló balszerencse mellett Allegri néhány döntése is rosszul sült el. Gondolunk itt Benatia jegelésére, De Sciglio keretben tartására, a Pjanic nélküli B-terv teljes hiányára, a támadójáték feláldozására.

Erős kerete volt, mégis avíttas célfutballra futotta csak, és hát könnyebb lenne megbocsátani, ha most a szar játékunkkal a BL-döntőt várnánk. De nem játszunk, és főleg azért nem játszunk, mert november óta egyetlen Juventushoz méltó minőségű meccsünk volt: az AtMa elleni visszavágó. Ebből a szempontból teljesen érthető Allegri elküldése.

Két szar szezon egymás után, egy olyan időszakban, amikor a bajnoki címek értéke a sorozatban szerzett pajzsok számával együtt devalválódik, idén már a kupa sem jött össze, és újra nem sikerült az elődöntőig se jutni a BL-ben. Ez a sikerekért mozgósított forrásokat elnézve nem siker, hanem kudarc, és azért mindig az edzőt vonják felelősségre.

De Allegrinél még mindig jobb helyen lenne a marsalbot, mint bárki másnál. Régóta itt van, ismeri a közeget, a játékosokat, a klubot, és minden bizonnyal lenne ötlete rá, hogyan építse újra a csapatot, amíg még Ronaldo nem túl öreg ahhoz, hogy a különbséget jelentse. Egy dolog biztos: bárki követi is, a Juventus szempontjából nem lesz jobb edző Allegrinél.

Ha a klub döntése volt, hogy távozzon (most már tudjuk, hogy az volt), akkor nyilván tervük van arra nézve, hogy kivel lesz jobb. A sajtóban pörgő nevek közül egyik sem garancia semmire. A jelöltek egyik része csak Seggem és környéke bajnokságokban szerzett zászlócskákkal büszkélkedhet, a másik fele csak válogatottal tudott nemzetközi sikereket elérni, és van köztük egy nagyképű tajparaszt is, akinek az érkezésénél csak Icardié sebezne nagyobbat.

Azt nyilván nem tudhatjuk, Allegri mennyire akart menni, de van egy olyan érzésünk, hogy itt most tényleg egy közös megegyezéses válást látunk. Ha ez így van, akkor máris életbe lép a Juventus credójának egyik alapköve: aki menni akar, annak tipli van.

Ennek a történetnek most vége van, és ilyenkor az ember mérleget von. Allegrivel kapcsolatban ez nem nehéz: öt torinói éve alatt az idei olasz kupa volt az egyetlen hazai trófea, amit nem nyert meg, kétszer is bevitt minket a BL-döntőbe, és az első szezonját kivéve mindegyiknek a Bajnokok Ligája egyik esélyeseként futhatott neki. Ezért, és minden másért is csak köszönet illeti. Csak a szépre kell emlékezni. Úgy, ahogy ő. (A Ragazzi Ungheresi Juventus teljes fordítása itt található)

“Juventus szurkoló vagyok. (….) Mit jelent juventinónak lenni? Egy 120 éves, a világon teljesen egyedülálló családhoz tartozni, amelynek a vérében van a győzelem. Életre nevel, munkára, tiszteletre és fegyelemre tanít. Ebben az öt évben ezeket szívtam magamba, emberileg rengeteget fejlődtem – köszönhetően a klub felfogásának.”

Köszönjük, Mister. Valami azt súgja, rohadtul fogsz hiányozni.

A nap, amikor megvettem Ázsiát

Drága testvérünk, törzsolvasónk és -kommentelőnk, bombahoppa számtalan alkalommal kápráztatott el minket virtuóz posztjaival, akár a blogbejegyzések alatt, akár fórumunkon. Ezúttal egy komplett vendégposztot küldött nekünk, amit örömmel teszünk közzé. Dőljetek hátra, induljon a bombahoppa-trip!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Miért?

Hiába nyertük meg a sokadik scudettópajzsot, mégis lucskosra áztatják könnyeink egymás dús mellprémjét: leégett a Notre Dame (Tylernek saját széfe volt az egyik megsemmisült szárnyban, Dina meg szeretett néha beugrani az egyik ministráns fiúhoz, most kereshetnek másik zugot), a műtét előtt álló Perin, Khedira, valamint Mandzukic szezonjának vége, és a BL-kiesést követően jelentőset veszítettünk vagyonunkból, miután bezuhantak a Juventus részvényei. _beni ugyan már írt egyet az idei szezon legfájdalmasabb mérkőzéséről, de úgy gondoltuk, közösen is picsogunk egyet.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Harvester of sorrow

Meg kellett baszódni, megbaszódtunk.

Ebben elég sok minden benne van

Nincs mentség: a jobb csapat jutott tovább. Az Ajax gyorsabb volt, keményebb és határozottabb, jobban játszotta a játékát, mint a Juventus a sajátját (?). Alig nyertünk párharcot, fulladoztunk az Ajax bitang labdapresszingje alatt, és amikor a legjobban kellett volna, egyetlen extra teljesítményt sem tudtunk felmutatni. Sőt, ahogy ilyenkor lenni szokott, inkább a gondjaink kerültek napvilágra.

Röviden így lehet összefoglalni magát a kiesést jelentő meccset, de – mivel hivatalosan is kurvára vége van a szezonunknak – érdemes továbbgondolni a dolgokat. Mit jelent a kiesés a Juventusra nézve? Min kell változtatni, hogy ne történhessen meg ilyesmi újra? Kivel, kikkel kell elkezdeni a következő szezonra való építkezést? Zenénk is van hozzá:



1. A Ronaldo-kísérlet összegzése

Cristiano Ronaldo a miénk, de nem tudtuk igazán kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Oké, továbblőtt minket az Atléti ellen, és az Ajax ellen is oda-vissza gólt szerzett, azaz kijelenthető, hogy rajta aztán tényleg semmi nem múlt. De a kérdés nem egyszerűsíthető le gólokra, még nagyon fontosakra sem.

Szedd ki, csimasz!

A Ronaldo kérdéskör egy összetett mondatban foglalható össze: tud-e annyi gólt szerezni, illetve lesz-e annyi impactje a meccseken, hogy érdemes legyen a Juventus kiforrott, korábban minden játékosnak ilyen-olyan helyet biztosító támadójátékát egyetlen játékosra építeni?

Az a legdurvább, hogy a kiesés ellenére sem könnyű választ adni a kérdésre. Az biztos, hogy Ronaldo érkezése nem volt jó hatással a támadóinkra – Mandzukicot kivéve, de ő meg teljesen kifingott a szezon végére. Dybala teljesen összeesett, Costa hol sérült, hol rossz formában van, de az biztos, hogy nem tudja kijátszani magából, ami benne van, Kean pedig hiába óriási ígéret, egy Ajax elleni meccsen még nem várható tőle markáns teljesítmény. Az egyetlen kivétel talán Bernardeschi, akivel egészen jól megérti magát a portugál, de ő még nem kiforrott világklasszis, csak képes világklasszis teljesítményre. (Meg olyan fossal gazdagon borított szarra is, mint az Ajax ellen.)

A ronaldisták válasza erre az, hogy Ronaldo azért jött, hogy gólokat lőjön, és a fontos meccseken lőtte is őket, ahogy kell. A többiek sara, hogy nem tudtak alkalmazkodni a portugálhoz, akihez igenis mindenkinek kötelessége lett volna alkalmazkodni. (Egyébként érdekes kérdés lett volna Cuadrado játéka, ha nem veszítjük el kb. egész évre a Pumuklit). Ronaldónak voltak kiemelkedő meccsei, amiket vártunk is tőle a nehéz pillanatokban, de van egy megdöbbentő észrevételünk is: az Ajax ellen idegenben és otthon is a gólja volt az egyetlen jó megmozdulása, és onnantól a csapat szempontjából hasznosabb lett volna a helyén egy más típusú játékos a pályán. Persze ezen nem volt sok időnk agyalni, mert mindkét góljára perceken belül válaszolt az Ajax, de ez most mindegy.

Nem ehhez szokott

Szóval a jövőre nézve a Ronaldo-kérdés mindenképpen egy megoldandó probléma. Őszintén szólva nem nagyon látom, hogy a jelenlegi csatársor-összetételben hogyan lehetne mindenki számára megnyugtató megoldást találni, de szerencsére nem is az én vállamat nyomja a felelősség, hogy kitaláljam.

2. Siamo tutti Allegri?

Max Allegrinél jobb edző utoljára 2006-ban irányította a Juventust, sőt még az sem biztos, hogy Kalap úr állja az összehasonlítást General Max-szal. Amióta ő vezeti a csapatot, csak elvétve fordult elő, hogy a kispadon vereséget szenvedtünk. A döntőkben talán jobb csapatokkal találkoztunk, a Bayern ellen Evra, a Real ellen meg Ronaldo jelentette a különbséget, a bajnokságban pedig ritkán játszottunk éles meccseket, azokat viszont meg is nyeregettük jobbára.

Lécci, még egyet, köszi.

De most eljutottunk odáig, hogy kijelenthetjük: a Juventus az elmúlt két évben jottányit sem fejlődött. Tavaly is szar szezonunk volt, alig játszottunk jó meccset, és ez idénre sem változott jelentősen. A Manchester elleni BL-meccsekre, az Atléti elleni visszavágóra, illetve a Napoli hazai legyőzésére szívesen fogunk emlékezni, de ez kb ugyanazt adja ki, mint tavaly: 4-5 igazán jó meccsünk volt egész évben.

A BL-kiesésben azonban tavaly Allegri nem volt hibás: jó meccset játszottunk itthon a Reallal, a játék képéből nem következett a 0-3, ráadásul idegenben brutális feltámadást produkáltunk. Idén azonban ez is megfordult, mert az Ajax elleni kiesésben – az ismert, a vártnál is súlyosabbnak mutatkozó gondok ellenére – vastagon benne volt Allegri is. Kezdve a furcsa kezdőcsapattal, aztán a még furcsább cserékkel, és főleg azzal, hogy a Juve csak percekre volt képes nyomás alá vonni az ellenfél kapuját még akkor is, amikor már nagyon szorult a kapca.

Időközben Dybala teljesen leépült, Douglas Costából sem tudtunk semmit kihozni, és hát Ronaldo csapatba illesztése sem sikerült zökkenőmentesen. A támadójátékunk esetlegessé válása nyilván nem csak Allegri hibája, abban viszont nyilvánvalóan megvan a felelőssége, hogy egy olyan kiváló adottságú játékos, mint Alex Sandro két éve csak a fingot habosítja a pályán, arra meg talán ő sem emlékszik, mit látott De Sciglióban, amiért muszáj volt leigazolni. És közben ott lóg a levegőben Rugani, a Bonucci-sztorin pedig nyertünk egy hibafaktort, viszont vesztettünk egy kiváló, bármikor bevethető védőt Benatia személyében. Ezekben nem vitatható Allegri felelőssége.

Kár érte, jó ügynök volt

Nem hiszem, hogy tudunk jobb edzőt találni nála, és ebből a szempontból nyilván üdvözítő lenne a maradása. Viszont előfordulhat, hogy tényleg elfáradt ez a kapcsolat, és a továbblépéshez újra legalább akkorát kell kockáztatni, mint amekkorának a Conte-Allegri csere tűnt elsőre. Mindent összevetve, azt hiszem, mennie kéne, de az én véleményem szart sem számít, mert még be sem tette a lábát Vinovóba, én már felakasztottam, felnégyeltem, megbotoztam és csak utána erőszakoltam meg.

3. La Juventus

Azt hittük, pedig dehogy. Most nyilván rohadtul fáj ez, de ha megnézzük, kik végeztek mögöttünk az idei BL-szezonban, nem olyan vészesen csúnya ez, kivált, ha az Ajax még legalább háromszor tudja hozni azt a játékot, amivel velünk törölte fel a saját stadionunk gyepszőnyegét.

Ne tévedjünk, borzasztó nehéz feladat áll most a klubvezetők előtt. Erre a szintre fel lehet érni sok pénzzel és egy jó edzővel, ezen túllépni azonban már olyan feladat, amihez egyszerre kell együtt állnia jó sok csillagnak. Elég egy aprónak tűnő hiba (mint például Benatia elengedése, aminek akkor nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget), ami aztán óriásira duzzadva robban bele a képedbe a lehető legrosszabbkor. Az pedig, hogy mindennek stimmelnie kell, már jelentős részben szerencse dolga is.

Lécci, apuuu!

Az ember ilyenkor mindig a bűnbakot keresi először, és bár van rá bőven jelentkező, most érdemes inkább globálisan megközelíteni a kérdést. A legnagyobb baj az volt, hogy a sokat bizonytalankodó védelem miatt Allegri nem tudott átállni a kerethez leginkább illő 4-2-3-1-es formációra, folyamatosan szükség volt a három középpályásra, hogy ne kelljen sokat egy az egyben védekeznie a hibázásra bármikor kapható védőknek. Ez ugyanakkor még nem volt tragikus, hiszen Pjanic személyében az egyik legjobb regista kezében volt a pálca, de egyrészt az ő, másrészt a mellette szolgálatot teljesítő középpályások formaingadozása miatt sokszor elveszett a balansz a csapatunk játékából. Hol reménytelenül beszorultunk, hol nem tudtunk átmenni támadásba, az pedig összességében az elmúlt két év minden fontos meccsén igaznak bizonyult, hogy az igazán jó csapatok ellen nem tudjuk elviselni a komoly presszinget.

Ha tippelnem kéne, erre a problémára az lesz a Juventus válasza, hogy a klasszikus irányítóiskola másik olvasatát fogjuk erőltetni: a labdákat osztogató 10-esünk nem a regista posztján játszik majd, hanem a trequartistáén. Ez lesz Ramsey, és – szerintem – ezért nem lesz velünk jövőre Pjanic, akit Dybalához, Alex Sandróhoz és talán Douglas Costához hasonlóan sok pénzért el fogunk engedni.

Ezt követeli meg a modern futball. Nem azok a csapatok játszanak majd a BL-döntőben, akik jól bírják a nyomást, hanem azok, akik képesek kifejteni azt, és mi erre – talán részben Ronaldo miatt – nem voltunk alkalmasak.

A fentiekkel azt is elmondtam, hogy szerintem jelentős változások állnak be a keretben is. Létfontosságú, hogy Chielliniek az utolsó két jó évében magabiztos, jó párja legyen a védelem közepén, és a két szélre is kell játékost vennünk. Ramsey mellé kell középpályás is, box-to-box csávóra lenne leginkább szükség, amolyan Vidal 2.0-ra, és attól függően, hogy kik távoznak a csatársorból, nyilván oda is kellenek pótlékok. (Egy dolog biztos: ha Mauro Icardi valaha magára húzza a Juventus mezét, iszonyatosan csalódott leszek.)

Oké, ne csak a levegőbe beszéljünk: a védelembe Umtitit hoznám a Barcából, vagy Koulibalit a Napoliból, a szélső védő posztjára Darmiant, méghozzá azért, mert mindkét oldalon tud játszani. A középpályára az elérhető csávók közül talán Rakitic lenne a legjobb megoldás (Pogbáról felesleges álmodozni), de Nápolyból simán megléptetném Fabian Ruizt, még ha van is benne kockázat. A csatársorból pedig nem tudjuk, kik távoznak, úgyhogy nehéz nevesíteni a pótlékot is.

4. Konklúzió

Láttuk tegnap, hogy a Napoli kiesett az Arsenallal szemben, mint szar a vonatból, és eltéveszthetetlen a párhuzam a Juve-Ajax-szal. Egyik csapatnak sem tett jót, hogy a bajnokságban hosszú hetek óta csak taknyot habosítanak a játékosai (ez nyilván válasz is az általunk feltett kérdésre), mert ilyen állapotból nagyon nehéz üzemi hőfokra felpörögni. A két olasz élcsapat kieséséért tehát nyugodtan tetemre hívható a mezőny többi tagja, akik pusztán NBI.-es terhelést tudnak biztosítani a Serie A-ban. Márpedig aki hétvégén a kiscsoportosokkal játszik, azt hét közben a nagycsopisok leverik, mint vak a poharat.

Nagycsoport

Ezen kívül a szerencse sem állt igazán mellénk. Benatia távozása után pont a legrosszabbkor röttyent meg Giorgio is, és borzasztóan kellett volna a jó teljesítmény a két szélső védőtől, akik életük legrosszabb formájába kerültek a legfontosabb meccsekre. Ebben nyilván megvan Allegri felelőssége is (abban meg főleg, hogy Dybalát Kean váltotta, és nem Cancelo), de azért ez inkább pech.

Az a legnagyobb baj most – mármint akkor, ha eljutottunk odáig, hogy egy jobb csapat kivert minket, és fel tudjuk dolgozni, hogy Ronaldóval a fedélzeten sem sikerült -, hogy egyébként kimondottan értékes, minden szezonban igencsak várt meccseink mennek a levesbe a következő másfél hónapban. Játszunk még az Izével, a Romával, és lesz egy derbi is, amiken lehetne izgulni és örülni, de hát ez meg van baszva, ahogy van. Nem lesz itt már idén semmi, csak egy olyan bajnoki cím, aminek nem lesz könnyű tiszta szívből örülni.  

Aut vincere, aut morti!

Azért van latin címe, hogy lássátok, milyen kibaszott műveltek vagyunk!

Azon gondolkodunk mink, akik elbaszott okosak vagyunk úgy emberileg, mint szakmailag, hogy most akkor ez jó-e így nekünk, vagy inkább nemjó. Esetleg talán még rossz is.

Nem tiszteljük a Serie A-t, mondta Mihajlovic

Adott az a nagy derültségre számot tartó, alapjában véve felettébb örvendetes tény, hogy zsinórban nyolcadszor is a térdünkre fektettük az olasz mezőnyt (amit pusztán annak köszönhetünk, hogy Muntari gólját kivédte Buffon.) Egy pont választ el a scudettópajzstól, hamarosan élesíthetik a #scudotto hashtaget a My7h, és a Le6end után. Saját rekordunkat nyújtjuk tovább, méghozzá olyan befutóval, hogy hat fordulóval a vége előtt Allegri pályára küldi a masszőrét és a könyvelőjét is.

A szezonunk potenciális örömfaktorai közül már jó néhányat kipipálhattunk. Itt van mindenekelőtt az Izé szánalmas szereplése csapatkapitányuk főszereplésével, vagy a harmincpontos hátrányból bírózó Milan-tábor. És persze a legfontosabb: a brutális fordítás az Atlético Madrid ellen, amit azóta megfejeltünk egy amszterdami döntetlennel.

Ugyanaz a para

A belgák elleni visszavágó előtt ugyanaz a helyzet, mint a Bilbao ellen volt: ha kiesés van, a következő másfél hónap nemcsak dögunalmas lesz, de a végén még kénytelenek leszünk megnézni, ahogy az Atalanta gurít egy négyest a Milannak (az mondjuk pont fasza lesz). Szerencsére most nem a Kraken segglyukából kell visszakandikálnunk a torinói meccs előtt, de így sem lesz könnyű kiejteni a Feyenoordot. És itt jön a kérdés.

Vajon nem jobb-e tűzből menni a meccsekre? Fordítható úgy is a kérdés, hogy a mentális, vagy a fizikai fáradtság a kártékonyabb? Az biztosan jó, hogy nélkülözhetetlen kulcsjátékosok, mint Pjanic, Ronaldo és Bernardeschi pihenni tudnak a bajnokikon. De vajon milyen hatással lesz a hétközi punnyadás a BL-teljesítményre? Láttunk már olyat elégszer, hogy ez nem tett jót egy csapatnak.

A BL legjobb nyolc csapata közül egyedül mi vagyunk lazák. Oké, most már a Barca is, de nekik ehhez le kellett játszaniuk a múlt heti, Atlético Madrid elleni meccsüket, amit ha elveszítenek, meleg lehetett volna a befutó. Az angolok egymást ütik a BL-helyekért és a bajnoki címért, az Ajax meg múlt héten vette csak át a vezetést a PSV-től, most gólkülönbséggel vezet. Mindenki tűzben van, vagyis a fenti kérdésre igen lesz a válasz, ha Barca-Juve döntőt rendeznek. (You’d better gimme an amen for that, believers!)

Én egyébként optimista vagyok, és nem csak azért, mert biztos vagyok benne, hogy a feddhetetlen UEFA kimondott célja, hogy Messi játssza a döntőt Ronaldo ellen. Mivel maradt egy kis zsetonunk Fabbri lefizetése után, megtámogattuk a projektet néhány maláj kurvával, úgyhogy nincs miért aggódni.

Ha nem is sikerülne eltalálnünk a döntéshozók ízlését, akkor is egészen jól nézünk ki. Ronaldónál a fontos meccseken rendre beköszön a beast mode, ami már önmagában döntő faktor, Bernardeschi is bizonyítja, hogy képes nemzetközi szinten is meghatározó teljesítményre, Rotterdamban pedig végre felébredt Bentancur is, baszom a száját. Allegri kirakósa nagyon szépen alakul, hitvány ballasztból dagadó vitorlát font Emre Can dús mellszőrzetéből, és még Ruganiból is ki tudott préselni egy kiváló meccset egy rangadón.

Persze futattunk egy csomó rizikót is, a random hülyeséggenerátort gondolkodás nélkül kapcsolgató Bonucci, illetve a róla Cancelóra és AlesSandróra átragadó holdkór üthet rajtunk nagyokat, és ezért nyilván felmerül a kérdés, hogy ez BL-győztes matéria-e a Juventus, és pontosan erre fogunk ma választ kapni.

Ettől beszartunk volna néhány hónapja

Két fajsúlyos hiányzónk is lesz ma este: Chiellini nem épült fel, Mandzukic pedig izomsérülést szenvedett, ezzel két stabil kezdőnket veszítettük el. Szarul hangzik, de Eindhovenben – hiába rettegtünk tőle előzetesen – elég jól muzsikált a Bonucci-Rugani kettős, Mandzukic pedig azért nem fog hiányozni, mert az utóbbi időben (és így Hágában is) a legelapvetőbbnek gondolt attribútumait sem tette bele a közösbe. Más szóval : szar.

Mégsem gondolom, hogy a gólokat bombasztikus formában ontó Roy Keane fog kezdeni az Utrecht ellen. Szerintem vagy Dybala lesz a hol hamis, hol igazi 9-es, vagy Ronaldo megy be középre, és Douglas Costával fogjuk támadni az eltiltás miatt kieső balhátvéd helyét. Aztán az utolsó 20 percre beszáll a kis csoki, és üt még egyet. A védelem nagyjából adott, bármilyen szar volt is Cancelo Bredában, biztosan vele kezd Allegri, és Alex Sandro is megőrzi a helyét a kezdőben, és a középpályán sincs kérdés, hiszen azzal, hogy Bentancur játszott a SPAL ellen, szinte biztosra vehető, hogy Emre Cannal kezdünk a Fortuna Sittard ellen.

Egy dologtól tartok csupán. A Bonucci-Rugani kettősnek, illetve a védelem két oldalán szerencsétlenkedő sporttársaknak tulajdonképpen még jól is jött, hogy a vártnál (és tervezettnél) jó 10 méterrel hátrébb szorult a Juventus, hiszen a tömörülésnek köszönhetően kevésszer kerültek egy az egybe a Heerenveen támadóival. Ez most biztosan másként lesz, hiába kezdjük előnyből a visszavágót, biztosan feljebb megyünk, az így megnyíló területek miatt vélhetően lesz néhány meleg pillanat.

Este 9-kor sípszó, az M4 adja a meccsünket, úgyhogy ha szerencsénk van, Hajdú Pisti tolja majd az okosat, ha nincs, akkor meg Knézy ÉnMegmondtam Jenő a butát. és a Spílerrel megnyerjük a kiváló Baumstark Tibit. Jó mulatást, basszatok be addig!

Félig

Miután a DZS-csapat kikapott a LIDL-től, és hivatalosan csúszott egy hetet a már nagyjából december óta végképp egyértelmű bajnokavatás, beszéljünk valami fontosabbról. Tudjátok, van az a mondás az optimistáról és a pesszimistáról, meg a fél pohár vízről. Ezzel le is lőttük a poszt érdemi mondandóját: nézőpont kérdése, hogyan értékeljük a rotterdami 90 percet.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

TISZTÁZÁS

Kedves Milan-drukkerek!

A Juventus számára nem volt élet-halál kérdés a szombati mérkőzés: ezt a bajnokságot még úgy is behúzná a csapat, ha Medveczky Ilona lenne a középhátvédje. Ha a játékvezetőben keresitek a hibát, akkor se a Juvét szidjátok, hanem az Intert vagy a Laziót (esetleg az Atalantát), mert valószínűleg tőlük fizethette le valaki a SÍPMESTERT.

De azért gondolkodjatok el valamin: ha Alex Sandro mozdulata után tizenegyest kap a Milan, az pontosan hogyan alakította volna a meccs folyását? Ha belövi a büntetőt a Milan, akkor ugyanúgy jön Boniek, és PONTOSAN UGYANOLYAN játékhelyzetből megszerzi a második gólt? Így már 2-0 lett volna a Milan javára? Vagy a megítélt büntető hatására összeomik a Juve, és kap egy négyest?

A videóbíró rendszere a második évét tapossa a Serie A-ban: jól láthatóan az erőviszonyokat semmiben nem befolyásolja. Nem lett tőle erősebb Milánó egyik csapata sem, és a Juventus sem vált gyengébbé. A Roma nem nyer bajnokságot, ahogy a Napoli sem. Lassan úgy állunk, hogy a Serie A maradék csapatai összesen nem gyűjtöttek annyi pontot, mint amennyi a Juvénak van.

Esetleg fel lehetne még melegíteni a dopping-témát, arról már amúgy is régen olvashattunk.

A BL-helyért való csatához és az Olasz Kupához sok sikert kívánunk!

Üdvözlettel,

Andrea Agnelli