Gyakran előfordul, hogy az ember azon kapja magát, hogy nem reális, amit elképzel, amit szeretne. Szurkolóként gyakran kerülünk ilyen helyzetbe: miért nem veszi meg ezt vagy azt a játékost a klub? Miért nem adnak nagyobb fizetést a csapat legnagyobb sztárjának? Miért adják el a nélkülözhetetlennek tűnő klasszist? Marotta miért olyan zsugori? Aztán ránézünk a számokra, és elhallgatunk.
Már egy hete Allegri az edzőnk, és még mindig hitetlenkedem a történteken. Nem elsősorban Conte távozásán, bár az is meglepő volt, hanem az utódlásán vagyok kiakadva. Személy szerint úgy gondolom, hogy aki menni akar, nem kell minden áron tartóztatni, és senki sem pótolhatatlan. Ráadásul erősíti ezt az álláspontot, hogy a hírek egyre inkább arra engednek következtetni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a jó Antonio ártatlan áldozat lett volna az elválásban. Sőt, ha igazak azok a pletykák, hogy a klub háta mögött a Milannal tárgyalt, akkor teljesen jogosnak tartom az eltávolítását. De ez nem jelenti azt, hogy utódjának egy inkompetens edzőt kellett volna kinevezni – márpedig szerintem ez történt. Folytatás
Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni. Pucsítsunk bele keményen, hadd fájjon minél jobban. Jöhet aztán levezetésnek egy bukkake, Agnelli áthívta a haverjait is, csak ránk várnak. Aztán szedd a cuccodat, az utca végében van a buszmegálló. Egy pohár vizet még kapsz indulás előtt, aztán lódulj.
Mind sírunk
Úgy érzem – és biztosan nem vagyok vele egyedül -, hogy átkúrnak éppen, mint szart a palánkon. Csak azt nem értem, hogy ki és miért teszi. Kinek áll ez érdekében? Miért csinálja? Mit nyer vele? Most nem lehet szó olyan belső válságról, ami a calciopoli idején zajlott, ráadásul Conte azért nem Giraudo, még kevésbé Moggi. És olyasmit sem tudok elképzelni, mint ami a magyar válogatottnál történt, hogy Csányi csak azért, hogy kibasszon Orbánnal, odaülteti a legnagyobb idiótát, aki valaha magyar válogatottat irányított. De akkor ez micsoda most? Folytatás
Conte tegnap lemondott, illetve hivatalosan közös megegyezéssel szerződést bontott a Juventusszal. Erre még az általában utólag kurvabölcs megmondóemberek sem mondják, hogy “én tudtam előre, régóta lehetett rá számítani”. Kevés válaszunk van, kérdésünk annál több. Nem szokásunk pánikolni, de most befostunk, és nehéz felállni. A gránit padlójú, fényűző szerkesztőségi irodaházban bambán ülünk a szaftban. Eléggé csíp.
2014 májusának elején jelent meg Olaszországban Luciano Mogginak, a Juventus egykori általános igazgatójának a könyve “Il pallone lo porto io” (“A labda nálam van”). Moggi nem először írta meg a gondolatait, hiszen már jelent meg tőle könyv, méghozzá 2007-ben, az “Un calcio nel cuore” – az akkori mű egy picit töményebb, és sokat foglalkozik a Calciopolival, de abban is ír átigazolásokról, edzőkről, klubvezetőkről, játékosokról és érdekes meccsekről. A most megjelent munkája ismét rövid történetekből épül fel, amelyek egymással nincsenek szoros kapcsolatban, mégis egy kerek életpálya jön ki a végére.
Vége a bajnokságnak, az újságok naponta virtuálisan megvesznek és eladnak több csapatnyi játékost, de nekünk még van mondanivalónk a most lezárult szezonról is: közös posztban mondjuk el a legfontosabb dolgokat a 102 pontos idényről. Folytatás
“Nem utazom Münchenbe, de semmi gond: itthon, a barátaimmal nézem meg a meccset. Aztán ünnepelünk majd. Ünnepelünk, hiszen a Juventus győzni fog.” Domenico Carpanini, Torinó akkori (és 2001-ben elhunyt) alpolgármestere mondta ezeket 1997. május 27-én, egy nappal a müncheni Dortmund-Juventus BL-döntő előtt. És sok ilyen nyilatkozatot idézhetnénk még azokból a napokból. Az olasz újságírók olyan tippjátékot űztek, amelyekben a Juve győzelmének arányát próbálták előre kitalálni. A tökéletesen működő, szinte verhetetlennek tűnő gépezet 17 évvel ezelőtt hatalmas pofont kapott.
A labdarúgás talán az a sport, amely a legeredetibb formájában fennmaradt: nem módosítgatják a játékidőt, a kapuk méretét, a játékosok számát. Az igazán fontos és bevált változások utoljára 20 évvel ezelőtt kerültek bevezetésre (1991-ben az egyvonalas les, 1992-ben a hazaadás eltörlése). Kitalálták az arany- és ezüstgól szabályát, de egyik sem lett életképes, mivel idegen volt a foci jellegétől. Egyetérthetünk abban, hogy a szabályváltoztatásoknak csak akkor van értelmük, ha azok előrelendítik a focit: a szerkesztőségünk hisz abban, hogy ebben a sorozatban olvasható ötleteink ilyenek, és hamarosan bevezetésre is kerülhetnek. Folytatás
A tavalyi évhez hasonlóan idén is azzal van tele a média, hogy Conte nem marad a Juve edzője: a legerőteljesebben a Monacót emlegetik vele kapcsolatban. Edzőnk állítólag nem látja az előrelépés esélyét a Juventusban, így a csúcson akarja abbahagyni a közös munkát. Mi meg megmondjuk, hogy mit gondolunk erről az egészről.
Idén, 2014-ben a Juventus történelmének egyik legcsodálatosabb esztendeje jubilál: 30 évvel ezelőtt a klub megnyerte első és egyetlen (valamint alighanem utolsó) KEK-serlegét, emellett pedig megszerezte az olasz bajnoki címet, a scudettót is (utóbbiról most nem lesz szó részletesen). Nem véletlen, hogy a 2013-2014-es bajnokságra a Juve vezetősége visszahozta második számú meznek azt a sárga-kék szerelést, amelyben Platiniék 1984 májusában legyőzték az FC Portót. A jubileumi év kapcsán (napra pontosan a 30. évfordulón) mi sem maradhatunk poszt nélkül – megmutatjuk, milyen út vitte el a Juventust a bázeli döntőig, és ott hogyan győzte le portugál ellenfelét.
