Megvan az érzés, amikor azt hiszed, hogy egy rohadt jóleső fingot fogsz kitolni, de végül váratlanul befosol?
Gól! Ja, nem.
Sokkal könnyebb lenne elviselni a helyzetet, ha nem lett volna az Izé elleni második félidő még márciusban. A Férgek lemészárlása magasztos küldetés, az év legfontosabb feladata, és azon a meccsen a szünet után az év legjobb Juventusát láthattuk (okés, bitang volt az őszi, milánói meccs is. Sőt, most, hogy belegondolok, ez a két igazán jó meccsünk volt idén.) Ez azt a képzetet kelthette, hogy Sarri rájött valamire.
Adja magát, hogy – hosszú idő után először – Pjanic nélkül állt fel az Izé ellen, szóval lehet, hogy a féket találta meg. Vagy a Cuadrado huzogatásából (hehe) eredő 4-4-2 — 4-3-3 hibridet. Vagy a De Ligt-Bonucci páros csiszolódott össze (az Izé ellen tízesre játszott mindkettő). Esetleg a gól + gólpassz kombót virító Ramsey bevetése? Hogy melyik okozta a csapat játékának ugrásszerű javulását, azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem Maurizio Sarri sem. Utóbbi hatmillió eurót keres, plusz bónuszok, bár ezekhez a ferences rendi szerzetesek önmegtartóztatásával áll.
Sarri szerint a csapágyasra hajtott Pjanic volt a fék? Nem, mert az újraindulás óta mindkét meccsen vele kezdett. A kupadöntőben is, pedig az elődöntőben minősíthetetlenül hulladék volt a girnyó kis bosnyák. Akkor a középpályát is stabilizáló, támadásban pedig egy kiválóan beadó szélsővel erősödő hibrid formáció pofozta helyre a Juventust? Nem, mert Sarri mindkét meccsen az idén már számtalanszor csődöt mondó 4-3-3-mal kezdett Douglas Costával, és az így igen kevés hasznot hajtó Dybalával. Akkor alán Ramsey volt a nyerő? Nem tudhatjuk, hat percet kapott csak a kupadöntőben.
Maurizio Sarri a kupával
A Juve egyik meccset sem kezdte rosszul, sőt a Milan elleni első félóra kimondottan pofás volt. Ekkor – fejünkben még a frissnek ható, Izé elleni élménnyel – éreztük úgy, hogy jön az óriáspuki. És ebből lett kisvártatva a gatyatrüffel. Amint kiderült, hogy nem jön könnyen és gyorsan a gól, a játékosok mintha megsértődtek volna, ami persze a játékunk színvonalának meredek zuhanását eredményezte. Sarri egy darabig nézegette a csapatát, aztán megpróbált belenyúlni a meccsbe. A Milan elleni hármas cseréje, amikor egyszerre küldte be Khedirát, Bernardeschit és Rabiot-t, egy LSD-tripp volt a Delneris időkbe. Az eredménye is hasonló volt, mint a rágcsálóarcú kis zsebmetszőnél, viszont legalább továbbjutást ért. A döntőben egy kicsit megörültem Bernardeschi érkezésének. Egyrészt azért, mert Pjanic nagyon szar volt, másrészt meg azért, mert Sarri nekünk írt levelében már jelezte, hogy gyakran fogunk egy olyan 4-4-2-t látni, aminek Cuadrado és Berna a két széle. De átvertek, mert a Wham!-frizurát növesztő kis kancsónak esze ágában nem volt kihúzódnia balra, inkább valami mást csinált. Hogy mit, arra nem tudtunk rájönni.
Az egész fenti gondolatmenetnek az lehet a konklúziója, hogy az Izé elleni egy kifutott meccs volt. Egyszerűen jól jöttek ki a dolgok, és bár csak egy fokkal játszottunk jobban, az Izé annyira kifingottnak tűnt, hogy ettől mi is sokkal jobban néztünk ki a valós képünknél.
Sarri 2/0 (azaz nulla) a torinói döntőkben. Nem ezt szoktuk meg. Az utolsó két évben Allegri alatt sem volt egy leányálom a Juventust nézni, de a 2-2 bajnoki- és kupacím, meg egy BL-döntő jelentősen árnyalta a képet. Sarrit azért hozta a vezetőség, hogy a győzelmek mellé végre szép játék is párosuljon, de egyelőre a két szék közé ült a Juventus: ocsmány játékkal nemnyerünk.
A láncbagós terrone sem a legerősebb kezdő, sem a legjobb formáció ügyében nem hozott végleges döntést, a védekezés sem lett stabilabb alatta, a támadások színvonala pedig borzasztó hullámzó továbbra is. A játékosok motiváltsága a béka segge alatt, és ha ezért nem is tudjuk őszintén elővenni Sarrit, hiszen tudjuk, hogy neki magának is zéró érzelmi motivációja van a Juventushoz, az már feltétlenül az ő felelőssége, hogy botrányos sportformában vannak a futballistái.
A két eddig elbukott döntő, valljuk be őszintén, inkább a két ellenfélnek volt fontos. Nekem legalábbis nem okoz egyetlen álmatlan éjszakát sem a Szuperkupa, sem az Olasz Kupa elvesztése. Sokkal nagyobb bajnak érzem a két, még elérhető trófea szempontjából, hogy a mutatott játékunkkal nemhogy a BL-győzelemre, de még a scudettópajzsra sem lesz szemernyi esélyünk sem.
Valaminek kurva gyorsan történnie kell, sporttársak!
Tegnap, azaz 2020. 06. 17-én, este kilenc órai kezdettel lezavarták az Olasz Kupa döntőjét. A végén, tizenegyesrúgások után, a Napoli csapata emelhette a magasba a salátástálat.
Nézzük, milyen izgalmas dolgok történtek ez alatt a 90 perc alatt:
Alaszka, valahol Bettles közelében, délelőtt 11:00:
Liam már évek óta repüléssel foglalkozik, így nem volt meglepő, hogy az Olasz Kupadöntő napjának reggelén is beült kis méretű, mindössze 4 személy szállítására (egy pár koffer elfért még azért hátra) gépébe és nekilátott, hogy indulás előtt kipipálja a biztonsági szempontból fontos checklist pontjait.
Mire Ronaldo lövését a Napoli kapusa könnyedén félreütötte, Liam már tisztában volt vele, hogy valahol van egy kis olajfolyás az egyik dugattyúnál. Sajnos ez olyan probléma, amit nem tud megoldani helyben, tudta, hogy mielőtt újra turistákat reptethetne (amire amúgy is kicsi volt az esély, így, a COVID-szituáció utáni napokban) el kell mennie Wyatthoz, régi barátjához, akinél megvoltak a megfelelő szerszámok.
Wyatt repülőgépeket szerelt ugyanis.
Liamnak fogalma sem volt róla, hogy már a félidőben járunk, amikor rövid dél felé haladás után kelet felé fordította a gépet, hogy Beaverbe érkezhessen.
Liam kisgépe még új korában
Bonucci sárga lapját emelte éppen fel a spori, amikor Liam fura hangot hallott a motor felől. Érezte, ebből baj lehet. Kicsit feljebb húzta a gépet, hogy jobban belássa a tájat. Szerencsére az alaszkai nyár kellemes, 20 fok körüli meleggel és tiszta idővel segítette a tájékozódást.
Ám alig jutott a Juventus lélegzethez, amikor a motor megadta magát. Sűrű füst gomolygott a gép orrából, az erő is elszállt a gépből. Liam bajban volt!
Egy közeli tisztás felé kormányozta a kisgépet, tudta, hogy csak egy esélye lesz letenni. Ha nem sikerül, összetöri magát, nem tud kimászni a gépből, a medvék és a farkasok fogják megzabálni.
Dybala is besárgult, Liam pedig egyre jobban izzadt a botkormány mögött. A motor néhány köhintéssel teljesen kimúlt, a hirtelen beálló csend meglepő volt, mint egy coca-colás kivetítés a Stadio Olimpico széksorain.
Ám Liam tapasztalt pilóta volt, sokkal jobban figyelt, mint Bernardeschi, aki konkrétan kivezezett a labdát a saját csapatának alapvonalán, senkitől sem zavartatva.
A kisgép a biztonságosnál kicsit nagyobb sebességgel és nagyobb süllyedéssel ért földet az ázott talajon, Buffon éppen kivédte Maksimovic fejesét, amikor Liam kikapcsolta a biztonsági övét. Hiába, mindketten több évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött tették a dolgukat.
Cuadrado egy kihagyott helyzet(?) miatt bosszankodik, másik meg az életükért küzdenek közben.
Liam tudta, hogy bár a repülésnek vége, előtte áll még néhány fontos dolog. Dybala szarul rúgta a tizenegyest, de nyilván megérdemli a 15 milliós fizetést majd, hiszen nem ezen múlik. Ám Liam élete ennél fontosabb dolgokon múlt, például azon, hogy működik-e még a rádiója vagy van-e jelzőrakétája a gépben.
Természetesen elegendő jelzőrakétája volt, hogy akár egy fél éjszakán át nappali világosságot varázsoljon az alaszkai senki földjére, de szerencsére a rádiója is működött. Hiába, Liam nem egy kibaszott focista volt, akinek annyi lenne csak a dolga, hogy 11 méterről berúgjon egy labdát egy IFA-méretű kapuba.
Így, mire kedvenc csapatunk már a csapatbuszban ült hazafelé tartva, azon gondolkodva, miként nem sikerült 180 perc alatt egy gólt sem rúgni, hiába a Ronaldo, Dybala, Douglas Costa támadótrió és a Sarriball mítikus fegyvere, nos, addigra Liam már megnyugodva szalonnázhatott gépe mellett.
Wyatt 30 perccel később felszedte.
IZGALMAS KALAND VOLT, LIAM!
Ausztrália, valahol Alice Springs közelében, hajnali 4:00
Pedro 17 éve érkezett Ausztráliába, villanyszerelőként. Azóta valahogy kamionsofőr lett, maga sem pontosan emlékszik, miért. Ám ezt is nagyon élvezte: hatalmas guruló vonatot vezetett keresztül Ausztrália vadregényes, nemritkán valóban veszélyes vidékein. Büszke volt rá, hogy néhány év alatt megkapta az engedélyt ezeknek a monstrumoknak a vezetésére. Pedro nem kevés pénzt fizetett azért, hogy egy kibaszott kamiont vezethessen, miközben Rabiot évi hétmillióért nem hajlandó áttenni időben a seggét az egyik városból a másikba, vagy kulturáltan odatenni magát edzésen és a pályán.
Pedro nem ismerte Rabiot-t. Igazából világéletében gyűlölte a focit, meghökkentő módon a krikett volt az ő sportága. Ne is vesztegessünk erre több szót. Még alig derengett valami a horizonton a napfelkelte előjeleként, amikor a kezdő sípszó elhangzott az Olimpicóban. Szinte ezzel egyidőben indította be a gépet Pedro is.
Tudta, hosszú út van mögötte, de ezután is pont ugyanannyira kell figyelni, mint eddig, hiszen elég egy kis kihagyás és súlyos árat fizethet érte. Nem elég csak beülni a pilótafülkébe, arra várni, hogy majd magától elmegy a kamion A-ból B-be.
Pedro egyszerű ember, ám a maga módján bölcs. Megoszthatta volna ezt a bölcsességet a pályára küldött 11 juventus-játékksal is.
Az elején az út rendben ment, egyre világosabb lett, az ausztrál táj megnyugtatóan terült el Pedro előtt. Biztatóan duruzsolt a motor, eközben több ezer kilométerre Pedrótól a Juventus is letámadott, védekezésből pedig szépen járatva hozták ki a labdát. Ki hitte volna, hogy ez az egész idill csak időleges. Pillanatok alatt elszaródhat minden.
A kengurucsapat jobbról jött, pont ahogy a jobb kapufát találta el a Napoli is szabadrúgásból. Ezt nem lehet kivédeni, ha szerencséd van, nem lesz baj, ha nincs, akkor baj lesz. A Juventusnak szerencséje volt, Pedrónak sajnos nem.
Miközben a dupla defektet kapott kamiont próbálta az úton tartani, Pedro egy pillanatig sem gondolt arra, hogy miként lehet az, hogy a Juventus idén lényegében teljesen veszélytelen mindenfajta szabadrúgásból, hiába vannak technikás játékosok a csapatban.
Pedro egy év alatt megkeresi Rabiot heti fizetésének a felét, 12 órákat vezetve.
A kamion teljesen kifordult és a hatalmas rakomány miatt menthetetlenül az oldalára borult. Pedro rettenetesen bebaszta a fejét, és elködösülő tudatával még arra gondolt, bárcsak láthatná még a családját: Rose-t, a feleségét, és két gyereküket: Johnt és Jesust.
Eközben az Olimpicóban semmi sem történt. A világ 9. legmagasabb fizetéseit felmarkoló 11 játékos tanácstalanul passzolgatott, és egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy gólt kapjanak. Pedro az eszméletlenség jótékony homályába merülve feküdt egy oldalára borult kamionban, miközben kedvenc csapatunk évi 281 millió fontnyi fizetésért szívta a brét egy kellemesen csendes stadionban.
Vajon ki vagy mi talál rá Pedróra hamarab? Egy falka dingókutya, akik félénken bár, de elmajszolják a testét, vagy egy másik autós, esetleg egy kamionos kolléga?
Vajon ezidő alatt ki tudja bekkelni a csapat legalább azt, hogy a rendes játékidőben ne kapjon ki? Aztán vajon úgy állnak oda a 11-es rúgásokhoz, mintha még ők lennének megsértődve, hogy mi a fenéért nem kapott 3 gólt a Napoli 90 perc alatt, hogy elég legyen csak ünnepelni?
Danilo heti 66 000 fontért bemutatott teljesítményének méltó megkoronázása volt a világűrbe kirúgott labda.
Miközben Pedrót éppen egy kamionos kolléga próbálta némi vízzel magához téríteni, Alessandro, aki rendszeresen az Olimpico környékén sétáltatja kutyáját, megtalálta az egyik meccslabdát. Vélhetően a 11-es rúgások során került oda, miután megpattant a kibaszott Holdon.
Szerencsére Pedro megúszta kisebb sérülésekkel végül (agyrázkódás, és egy vállficam), ráadásul a kamionban és a rakományban esett kárt is téríti a biztosító, így az IZGALMAS TÖRTÉNET jó véget ért.
De mi simán szoptunk a Napolitól és immáron 180 perce nem rúgott a csapat egy árva gólt sem. Csoda, hogy tizenegyesből sikerült betalálni.
Ez életem legnehezebb levele, igazából még valamikor novemberben kezdtem bele az írásába. Mint tudjátok, nem vagyok egy szentimentális alkat. (Kivéve, ha kedvenc csapatomról, a Napoliról van szó, de ez most mindegy.) Az érzelmeknek az alábbi levélben is kevés szerepet szánok, inkább próbálok majd objektív maradni.
Nem kertelek: szarban vagyunk. De most tényleg, és nem úgy, mint október végén, amikor Leccében hagytunk két pontot. Az őszi problémák egy része amúgy is megoldódott, hiszen Ronaldo fossa a gólokat, és boldog, az meg mit sem számít, hogy közben leépült az ősz legjobbja, Higuaín, és hasonló sors vár Dybalára is. Én már akkor tudtam, hogy az igazi gond nem a támadásokkal van, ezt is bizonyítja, hogy ősszel az összes fontos meccsen jól játszottunk. Milánóban, Madridban, Bergamóban is jó eredményt értünk el.
Aztán jött a Lazio-meccs (a bajnoki), ahol óriási pechünk volt. Kurva jól játszottunk, vezettünk is, a Laziónak macsa nem volt, aztán Emre Can pályára lépése és vele a kettős emberhátrány kicsinált. Van ilyen, bárkivel előfordulhat. Elég jól lehoztuk az őszt, megnyertük a BL-csoportunkat (jutalma a Lyon lett), és az utolsó 2019-es fordulóban előzve a bajnokságban is az élre álltunk. Nem mondom, hogy nem látszottak a problémák, de elég eredményesek voltunk annak ellenére, hogy azért kaptunk néhány pofont.
Kezdjük a védelemmel
Lehet, hogy szóba sem kerülne a védelmünk ingatagsága, ha Chiellini nem szakítja szét a térdét augusztusban. A capitano kiesése miatt az egészségesnél sokkal több időt töltött a pályán De Ligt, aki hiába szupertehetség, még nincs elég szőr a tökén az ilyen melóhoz. Tudom, láttam. Aztán szépen beépítettük Demiralt, erre neki is elszakadt a térde. A védelem közepéről beszélünk, tessenek ezek fényében értelmezni a rengeteg bekapott gólt.
A mezei balszerencse mellett a klub szerepét sem vitathatjuk el a jelenlegi helyzetben. Nézzünk rá a szélső védő felhozatalra, és mondjuk meg, egy leendő BL-győztest idéz-e a De Sciglio, Danilo, Alex Sandro hármas. Eleve, mi az, hogy hármas? Ja, igen: csak egy balhátvédem van. Köszi, Fabio, te nyalka kis fasz, te! De Sciglio és Danilo ráadásul felváltva sérültek és szarok, egy-egy jobb meccsük akad, de közben annyira megbízhatatlanok, hogy kénytelen voltam Cuadradót visszahúzni. Védekezni ő sem tud, de előre megvan a haszna. A másik oldalon Alex Sandro meg nyilván csapágyasra van hajtva, ezért van az, hogy sokkal kevesebbet látjuk elöl, mert utál visszafele futni.
Összegezve: a védelem közepét a balszerencse, a széleit Paratici baszta el, és mondhatod rám, hogy köcsög nápolyi kontár vagyok, de ha csak Bonuccim és De Ligtem van, akkor úgy is őket kell játszatnom, ha látom, hogy előbbi iszonyatosan hulladék, utóbbi meg nem áll még készen. Ja, tényleg, van Rugani is. Egész jó kávét főz a kotyogóson. Focizni nem tud, pedig annak idején azt hittem.
(Levelem ezen részét valamikor január végén írtam, azóta jelentős változások ugyan nem álltak be, de az utolsó megrendezett fordulóban, az Inter elleni zárt kapus meccs második félidejében egycsapásra kiderült, hogy tudjuk jól is játszani a sarriballt, nemcsak szarul. Igaz, hogy ehhez többek között az kellett, hogy Bonucci és De Ligt kerek 10-esre játsszon.)
Középpálya
Elérkeztünk a legfontosabb részhez. Engem ugyebár nem azért hoztak a Juventushoz, mert szép vagyok, hanem azért, hogy a csapat Sarriballjában kiteljesüljön Ronaldo, és lehessen ontani a közösségi csatornákra a videókat a Cittadellának vágott mesterhármasról. Meg hogy nyerjünk valamit külföldön is, ne csak otthon. Haha, nekem is vicces volt, de mindegy.
A keret egyébként első blikkre abszolút alkalmasnak tűnt a sarriballozásra. Próbáljuk párba állítani a Juve kezdőjét az én Napoliméval, és látjuk, hogy abszolút megvagyunk: Pjanic még jobb regista is, mint Jorginho, Hamsikot játszhat Bentancur, és mivel egyik balszélső (Ronaldo-Insigne) sem védekezik, kell mögéjük egy jól szerelő játékos (Allan-Matuidi). Nem nagyon különbözőek Cuadrado és Callejon attribútumai sem, csak a Juvénál ide be tudom hozni Douglas Costát is. Ugye, az én fejemben is ilyen jól nézett ki a dolog.
A Juventus taktikailag csinálta is, amit kellett, de annyira nem tudta egyéni tartalommal megtölteni, hogy szép lassan azt kezdtem érezni a meccseken, hogy sajnos így néz ki a sarriball, ha szarul csinálják.
A játékom három legfontosabb eleme a magasra feltolt védekezés, az ellenfél térfelén való nyomás kifejtése, aminek labdaszerzés az eredménye, és a rengeteg kis passz a támadóharmad környékén. A védekezéssel az a baj, hogy a sok egyéni párharc nagy részéből szarul jövünk ki, és nem úgy, ahogy a Koulibaly-Raul Albiol páros. A középpályán az, hogy Matuidi a legelemibb szintű összjátékba sem vonható be, mert vérhólyagot harap az álló labdára, Bentancur formája pedig túl ingadozó ahhoz, hogy stabilitást adjon a középpályának. A rövidpasszos játék, azt mondom, még úgy-ahogy működött ősszel, lőttünk szépen kipasszolt gólokat, de ezzel is volt gond. Összegezve: a három tényezőből mondjuk másfél áll rendelkezésemre egy jobb napon. Egy rosszabbon egy se.
Íme a dilemma: felrakom Matuidit, hogy ne kelljen sokszor egy az egyben védekeznie a suta védőimnek, és ezzel lemondok a baloldali támadásépítésről (Alex Sandro megoldhatná, de gatteron van, ezt ne feledjük!), vagy megpróbálok inkább nyomást gyakorolni, és megtartani a labdát az ellenfél térfelén Rabiot-val, esetleg Cuadradóval a középpályán. És reménykedek, hogy jó napja lesz Bentancurnak, mert Pjanicot sajnos nem tudom pihentetni.
Már Nápolyban is az idegeimre mentek a rotálással! Azt hiszitek, hülye vagyok, és nem látom, hogy ki van facsarva egy játékos? Ha te látod, akkor hidd el, én jobban látom, mert minden mérési adat és orvosi lelet a rendelkezésemre áll. Csak akkor azt mondd meg, hogy a faszba pihentessem Pjanicot? Kit állítsak a helyére? Megpróbáltam Emre Cant, nem ment. Megpróbáltam Bentancurt, nem ment. Meccsen belül játszott itt Rabiot is, de a kaotikus félidő inkább azt üzente, soha többet! Pjanicnak játszania kell, és kész, mert nélküle szétszakad a pálya, se ritmusa, se szervezettsége nincs a játékunknak, ami persze nem jelenti azt, hogy ha ő a pályán van, akkor ezek mind megvannak. És főleg azért nincsenek, mert ki van fingva a puhány kis bosnyák girnyó. (Február végén írtam ezt a részt, onnantól végül addig állt fenn ez a szar helyzet, hogy az Izé ellen fogtam, és kihagytam.)
Azt hozzátok hasonlóan én is tényként kezeltem, hogy Pjanic kezd. Meg sem fordult a fejemben, hogy a bosnyákot kihagyom, mert nem úgy tűnt, hogy bárki képes lehet pótolni. Aztán az Izé ellen húztam egy merészet, és az év legjobb játékát mutatta a csapat. Nem akartam hinni a szememnek, de ez mindenképpen nagyon jó hír. Főleg, ha a legjobb pillanatban egy kipihent Pjanicot kapok vissza.
A játékunk egyensúlyának megtartására egyébként volt ötletem azután, hogy kiderült, a középpályás játékunk messze van az elvárt szinttől. Ez volt a trequartista, aki Bernardeschi esetében inkább középpályás, Ramsey-vel pedig 10-es fantasista volt. Csakhogy a kettőben volt egy közös vonás, amivel nem tudtam mit kezdeni: mind a kettő szar egész évben. A kettőtől összesen nem tudok felidézni öt értelmes megmozdulást, baszom alássan! (Ezt gondoltam a derbi előtt, azóta már egy kicsit mást gondolok.)
Közben ugye a változatosság kedvéért kidőlt a passzsávok legádázabb ellensége, Khedira is, akivel egyébként abszolút tudnék mit kezdeni. Ugyanazt, amit Allegri, aki egyszerre két dolgot is tudott garantálni a csodálkozó arcú kamunémettel: kurva szar meccs lesz, de nyerünk. Na, hát nélküle én csak az egyiket tudom garantálni.
Támadójáték
Minden más gondról segített volna elterelni a figyelmet, ha a tényleg iszonyat bivaly támadósor minden tagja kiegyensúlyozottan fasza. De ősszel Ronaldo nem volt jó, mégis játszatnom kellett, pedig láttam én is, hogy Higuaín és Dybala párosát kéne nyomnom, annyira jók voltak. Aztán mire Ronaldo újra jó lett, annak nem meglepő módon a két argentin, de főleg a dundi itta meg a levét. El ne feledjem, hogy Douglas Costa természetesen állandóan sérült. Nem akarok semmit elspoilerezni, de nyáron eladjuk a vérbe.
Sokan jöttek azzal, hogy miért nem teszem fel egyszerre a három csatárt. Ennek természetesen a középpálya a legfontosabb oka. Ha biztos lehetnék benne, hogy a rövidpasszos játékban elveszített labdák pillanatokkal később újra nálunk lesznek, örömmel feltenném őket hármasban, Dybala úgyis inkább trequartistának érzi magát a pályát, mint csatárnak. De ebben sajnos nem lehetek biztos, és semmiféle kockázatot nem ér meg, hogy egy kontra végén Bonuccinak kelljen egy az egyben védekeznie.
Egyensúly kell, különben nyerünk majd sokszor 4-3-ra, meg ki is kapunk ugyanilyen arányban. Ezért volt a trequartistás próbálkozás, ezért próbálnék box-to-box játékot kihozni Rabiot-ból, és ezért hiányzik Khedira. Tudom, nektek nem, de leszarom.
FourFourTwo
Nem tagadom, már régóta játszadozom a gondolattal, hogy a csapat mostani karakterének leginkább megfelelő 4-4-2-es formációban küldjem fel a Juventust, de csak az eredmények végleges ótvarosodásnak indulását látva mertem meghúzni a dolgot. Adom, nagyon szarul néz ki, hogy februárban, a BL-nyolcaddöntők előtt kezdek el hozzányúlni az alapformációhoz, de ki mondja, hogy nem a kétcsatáros játék lesz a nyerő?
Nem ijesztgetni akarok, de ha visszatér Bernardeschi, akkor sokszor látjuk majd a négyfős középpálya bal oldalon, a másikon Cuadradóval, középen pedig Pjaniccsal, és az ellenfélhez leginkább megfelelő párjával a Matuidi-Bentancur-Rabiot hármasból. Vagy Khedirával, míg újra meg nem sérül.
Ezzel a formációval egyszerre több gond is orvosolható lenne, de minden ötlet annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A Milan elleni kupameccsen próbáltam ki először. Na, hát az kurva szarul nézett ki. Azt a bravúrt is sikerült bemutatnunk, hogy egész jó csapatnak nézett ki a Milan. Aztán a Brescia ellen is ez volt, csak Cuadradót huzigáltam jobbra-balra az egész meccs alatt. Hát, ez is elég hitvány volt, pedig még Ramsey-t is bedobtam a középpályára, hátha elkapja a fonalat.
A 4-4-2 egyébként természetesen a védekezésben felvett alapfelállás, Cuadrado mozgásával nagyon is támadó jellegű 4-3-3-má, Ramsey előre húzódásával pedig 4-2-3-1-gyé változtatható labdaszerzés után. A játékosok megvannak hozzá, sőt a keret is, egy-egy cserével jóval támadóbbá, vagy biztonságosabbá tehető a csapat játéka. De ez is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle ugyebár.
Két meccs után még nem ítélhettem, de az utóbbi időben úgy néz ki, bármivel próbálkozom, nem jön be. Sajnos mostanra egyedül Ronaldo van jó formában a csapatból, és akadnak ugyan jobb teljesítmények (vagy egészen kiugróak, mint az Izé elleni hazain Bonucci és De Ligt), de kiegyensúlyozottan senki nem hozza magát. És hogy miért nem?
FINGOM NINCS, EMBER!
Én nem vagyok pszichológus, motivátor, lifecoach, meg faszomvége father figure. Bankár vagyok, bemegyek az irodába, és kiosztom a feladatokat, az alkalmazottaim meg megcsinálják. Nem érdekel, hogy mosolyognak-e közben, azt is leszarom, ha kiröhögik a pörköltszaftos atlétámat.
A Juventusnál akkora stáb dolgozik, hogy biztosan találnánk embert a motivációra, mert tőlem felesleges ilyesmit várni. Kimondjam, hogy miért? Oké: mert semmiféle érzelmi motivációm nincs a Juventusnál dolgozni, világ életemben utáltam ezt a klubot, és most is csak azért vagyok itt, mert kurva sok pénzt fizetnek. Teszem a dxolgomat a legjobb tudásom szerint, de a Juventus csak ennyit kérhet tőlem, szeretetet nem. Azt kérdezed, mi van a büszkeséggel, hogy itt dolgozhatok? Haha, nézz rám, és mondd meg, szerinted hiú ember vagyok-e.
Márpedig ha nekem nincs motivációm, akkor én sem fogok tudni senkit motiválni, igaz? Engem is zavar, hogy vértelen, sőt fasztalan játékot mutatnak a futballistáim, de nekik mi a mentségük rá? Nehogy már tőlem várják, profi játékosok a világ egyik legnagyobb klubjánál, helló!
Korona
Amit egykor gyűlöltem, most nem jött rosszul: a klub súlyának köszönhetően – teljesen logikátlanul – lejátszottuk az Izé elleni meccset, így úgy vonulhattunk a ki tudja, meddig tartó pihenőre, hogy vezetjük a Serie A-t, és oda-vissza elkentük a férgeket.
Elnézve a csapatot a derbin, persze én is sajnálom, hogy pont most állt le a bajnokság. Ha lejátszottuk volna a Lyon elleni meccset, és azon is így játszunk, akkor elég jól nézett volna ki a tavaszi hajrá rajtvonala. De ez van, most tényleg az a legfontosabb, hogy mindenki otthon maradjon a seggén, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta. Sejthetitek, hogy a láncdohányos tüdőm, illetve a nyár végi tüdőgyulladásom miatt a pöcsöm is reszket, ha eszembe jut a vírus, úgyhogy drukkoljatok. Mondjuk Ruganihoz utoljára októberben értem hozzá, amikor átnyújtotta a doboz Fecskét, amiért kiszalajtottam a tabacchiba.
Meglátásom szerint igenis le fogják játszani a szezonból hátralevő meccseket mind Olaszországban, mind az európai kupákban. Ha így lesz, a tökünkig lóg majd a nyelvünk, mert háromnaponta meccseket fogunk játszani, de szerencsére elég bő a keret, másoknak ez nagyobb gondot fog okozni, mint nekünk. Kivéve persze a szélső védők posztját. Kösz még egyszer, Fabio!
Csodálatos nap volt a tegnapi. Nem elég, hogy a kertemben áskálódva egy igen nagyméretű ciszternára(!) bukkantunk, ami lényegében megoldja a nyári öntözés problematikáját, de este még a férgeket is két vállra fektettük!
Nem tudom, tudtátok-e, de az Izé csapatának létrejötte is áskálódás, gyűlölködés eredménye. Egyszerűen nem tetszett nekik, hogy Milánó eggyel kulturáltabb felén az olaszokat favorizálják, ezért csináltak egy ellencsapatot, amiben mindenféle IDEGENEKET favorizáltak, ahelyett, hogy az olasz labdarúgás felemelkedésén dolgoztak volna. Nyilván nagyon büszkék voltak rá, hogy saját honfitársaik felett idegenekkel teletűzdelt zsoldoscsapattal arathattak győzelmet akkoriban, amikor ez még közel sem volt divatos vagy épp elfogadott!
Nos, a történelmi gyökereket most sem tagadták meg, mindent elkövettek, hogy a számukra legkedvezőbb módon, zárt kapuk mögött próbálkozhassanak méltatlan győzelmet aratni kedvenceink felett. Persze addig sikerült forgatni ismét az asztal körül, alatt és mellett a lapokat, amíg valóban zárt kapuk mögött játszhattak. Nyilván azt gondolták, hogy ha hazai pályán, teltház előtt is vereséget szenvedtek, akkor idegenben jobb volna teljes csendben játszani, hátha akkor van esélyük.
Nos, nagyobbat nem is tévedhettek volna!
A kerekasztal nagy stratégái ismét csak a szarkavarással voltak elfoglalva, így nem jutott elég figyelem a futballpályákra. Nem vették észre, hogy Sarri szétdohányzott tüdeje már nem tudja elég nyomással ellátni meglazult, nikotinkövektől nehézkes hangszálait, így nem tud elég hangosan üvölteni. Emiatt szenvedtünk a Milanhoz hasonló kiscsapatok ellen, és emiatt tudott a Lyon is győzelemmel távozni a saját stadionjából.
Sarri nyilatkozta is, hogy edzésen gyorsabban jár a labda, nem érti, meccseken miért nem.
Hát most kiderült!
A zárt kapus meccsek simán hozzák az edzések hangulatát, és legfőképpen az edzéseken tapasztalható csendet és nyugalmat. Ebben a csendben és nyugalomban Sarri reszelős hangja is távolabbra jut el. Végre Cuadrado is hallja, mit kéne csinálnia. Dybala sem botladozik tanácstalanul a labdában, Matuidi is tudja, mi is a feladata azon a nagy büdös focipályán.
És az is kiderült, hogy De Sciglio vélhetően tök süket.
“Tolódjatok, férgek” – hallhatta minden vájtfülő tévénéző a csendes stadionon áthasító kiáltást. Nem is lett gólhelyzet ebből sem!
A titok másik nyitja természetesen az, hogy a nézők spannolási együtthatója nem hat az ellenség játékosaira sem, így a nyugis játszogatás közben kijön, hogy egyszerűen jobb játékosokból áll a Juventus kerete!
“BAL! BAL! BAL!” – segítette ki a tanácstalan Dybalát Sarri az oldalvonalról. Szerencsétlen Dybcsi kénytelen volt a végén ballal lőni, de be is jött! Ezért rohant önfeledten a kispadhoz, Sarri nyakába ugorva ünnepelni!
Matuidi mulatságosan sok labdát szerzett, sőt, beadásából gól is született. Nyilván Sarri többször is figyelmeztett meccs közben, hogy mi is a dolga.
“Agyonüt!!!” – kiabálta a mester, és Matuidi félre is ugrott a veszélyes labda elől. A “SZERELJ!” és “CSÚSSZÁL BE, TE ÁLLAT!” kiáltások úgy hatottak feszes testű fekánkra, mint a karika nyomogatása a PS4 kontrolleren!
De Sciglio első labdaérintéséből megteremtette az ellenség számára a gólhelyzetet, vélhetően nem hallotta meg a Mester “Rúgd már picsán azt a rohadt labdát” kiáltását, amit tévénézők tízmilliói igen.
A győzelem különösen értékes annak fényében, hogy minden az izé kénye-kedve szerint történt: az üres stadion mellé kaptak egy bírót is, aki úgy gondolta, hogy a sárgalap csak a nézők kedvéért létező szórakoztató elem, ezért zárt kapus meccsen nem szükséges osztogatni. Kivéve CR7-nek, akit büntetésből sárgázott be, mivel GOAT-unk szóvá merte tenni, hogy lassan többet ül a fűben MINT EGY NYUSZI.
“PASSZOJJÁMÁ’!!!” – a meccset végigkísérte az edzéseken gyakorolt Sarriball-formátum alapvetése.
Az látszott, hogy az elmúlt időszak meccs nélküli gyakorlásain Sarri sokat beszélt a gyors labdajáratás fontosságáról. Néha már-már mulatságosan erőltetetten ment az egyérintős játék, kivéve, amikor igazán kellett volna, mert akkor azért még elbizonytalanodtak a srácok. De az egy- majd kétgólos vezetés birtokában a mieink magabiztosabbak, az ellenség játékosai pedig bizonytalanabbak lettek, így kényszerítőink jobban ültek, látványosabbak lettek! Hamarosan talán támadásépítésben is használjuk majd a gyors passzokat. Sajnálatos, hogy a meccs végén Ronaldo két helyzetet is elpuskázott, így nem tudott a Serie A egyedüli császárává válni.
Meghökkentő előnyére vált a csapatnak, hogy Pjanic nem lassította alibipasszaival a játékot, Cuadrado és Douglas Costa kettőse nagyon biztató volt. Cuadrado ismét jobbik arcát mutatta, két méteres becsúszását látva halkan felsikkantottam a tévé előtt.
Egyszerűen jobbak voltunk, na.
VÁRJUK SZERETETTEL A CSENDES POKOLBAN A LYONT!!!! (Bár akkor már lehet, hogy nem lesz zárt kapus a meccs. Reméljük.)
Haha, ugye mondtam, hogy akárhányszor kitenném Sarri nekünk írt levelét, mindig történik valami? Na, hát most is történik: jönnek a férgek.
Ha az Izé elleni meccs nem lenne, akkor is lenne egy gondolatom, amit megosztok veletek, ha kell, ha nem. Arra jöttem rá, hogy kívülről nézve nem mi vagyunk jelen pillanatban a világ legszimpatikusabb csapata.
Kezdődött a buziskodással, hogy a klub nem téríti vissza a koronavírus miatt elhalasztott, vagy zárt kapus meccsekre eladott jegyek (és bérletek részarányos) árát a vis maiorra hivatkozva, aztán meg szétosztotta a Milan elleni meccsre berendelt kaját a torinói hajlékonyak között. (Azt mondják, három tonna abrakról van szó, hát mi a faszra számítottak ezek, egy fidzsi kannibál törzsre?) Utóbbi csak azért érdemel említést, mert az Izé közben 100 ezer eurót utalt a vírus elleni küzdelmet segítve. Aztán jött Agnelli, aki a legrosszabbkor volt oltári nagy fasz.
Amit mondani akart, az védhető volt a saját szempontjából (ami nem más, mint a nemzeti futballigákat végleg kifingató európai szuperliga), de nagyon rossz pillanatban hozott nagyon rossz példát az Atalantával. A bergamóiakat nyaldossa körbe a fél világ, a meseszerű történet legalább egy morzsányit visszacsempészett a moneyballba a mesékből és a romantikából, erre jön ez a barom, és beléjük áll.
Van nagyobb bajunk is
Nem akarom elspoilerezni Sarri nekünk címzett levelét, de az Izé elleni rangadó előtt néhány dolgot fellibbentek belőle. Teaserként mondom, hogy a levél megírására Tyli és néhány szudáni munkatársa vették rá egy látogatás során.
Az ősz alatt suttyomban, aztán karácsony után egyre látványosabban felgyűlő szarkupac szaga az utóbbi hetekben csapott meg minket igazán. Az történt, hogy Sarri elbizonytalanodott, és ennek gyors egymásutánban két jól olvasható jele is volt. Az első, hogy februárban kezd el kísérletezni egy új formációval. A másik, hogy miután ez sem működik, beleáll a játékosokba, hogy nem passzolnak elég gyorsan, pedig ő elmondta nekik, hogy passzoljanak gyorsan. Mindkét jel aggasztó, és csak felerősíti a minősíthetetlenül hulladék játék, amivel a Cristiano Ronaldo FC riogat hétről hétre.
Kb. a tél elejéig nyugtatgathattuk magunkat azzal, hogy a fontos meccseken jól játszik a Juventus, és általában nyer is. Az első apró botlásokból gyorsan egyre nagyobbak lettek, így jutottunk el odáig, hogy hátrányból kezdjük a BL-nyolcaddöntő visszavágóját, a Lazio vezeti a Serie A-t, és olyan középcsapatok vasalnak ki, mint a Verona vagy a Milan. Már nemcsak az nem igaz, hogy a fontos meccseken jól játszunk, hanem az sem, hogy jól játszunk. Vagy egyáltalán játszunk.
Úgy fogadjuk az Izét, hogy Ronaldón kívül senki nincs jó formában. Lyonban mondjuk ő is szar volt, és azóta stroke-ot kapott anutája, szóval azt se vegyük biztosra, hogy majd ő megint továbblő minket egy mesterhármassal, mint tavaly az Atléti ellen. De maradjunk az Izé elleni meccsnél, mert jelen pillanatban ez most minden másnál fontosabb.
Kibaszottul össze kell szednie magát egy csomó mindenkinek, mert sajnos elég sok szempontból nem nekünk áll a zászló. Először is nagyon törékeny a csapat játéka, többször láttuk, hogy egy-egy rosszabb periódusból nem tudunk kijönni, a fosban dagonyázást meg még a Verona is megbünteti. Egy olyan erős körülmény, hogy nincsenek nézők, szinte biztos, hogy minket fog meg jobban, és nem is csak azért, mert míg Conte képes lesz vért itatni az övéivel, addig ez az aszott dögkeselyű motivációs trénerként egy svájci hivatalnok eszközrendszerével bír. Hanem azért is, mert minden körülmény minket fog meg mostanában jobban.
A Lukaku-Lautaro kettős bámulatos formáját irigykedve nézi a Ronaldo feltámadása óta erősen visszaesett Dybala-Higuaín páros. A középpályán van baja az Izének is, de közel sem akkora, mint nekünk, hiszen se védekezésben, se támadásban nem hozza magát senki már hetek, sőt hónapok óta. A védelembe bele se menjünk, mert az embernek elmegy a kedve a meccsnézéstől is.
Ha felébred a kötelesség
A férgek elpusztítása nem opcionális feladat, hanem becsületbeli kötelezettség. Sajnos kevés a piemonti gyökerű arc az öltözőben, de sokan tudják, mit jelent ez a meccs a klubnak. Ezért kell bízni benne, hogy kijön a csapatból, ami benne van.
Nem mondom, hogy nem jogosan kérdőjeleztük meg néhányszor, hogy benne van-e, de én azt hiszem, hogy igen. Azért, mert láttuk már működni, ha nem is sokszor, és nem is sokáig. Nekem egyébként is beakadt egy ideje, hogy igazából Sarriballt játszik a Juventus, csak szarul. De ha egyszer elkezdi jól játszani, akkor meg majd kapkodod a fejedet, mint az Izé a milánói meccs második félidejének elején, amikor negyedórán át nem jöttek át a térfelünkre, és arra rúgták a labdát, amerre álltak.
Azt is gondolom, hogy pont egy nagy győzelem kellene ahhoz, hogy kicsit a helyükre kerüljenek a dolgok. Itt a lehetőség, tessenek parancsolni.
Hozzászoktunk, hogy vannak klubok, akik állandóan alibit keresnek, akik minden olyan eseményben, ami nem tetszik nekik, a Juventus kavarását, csalását látják a háttérben. De az, ami most történik, még az megszokotthoz képest is mélypont.
A történésekkel mindenki tisztában van: a koronavírus terjedése miatt először zárt kapus meccs lett volna a Derby d’Italia, majd a szövetség úgy döntött, hogy elhalasztja a meccset – és még négy másikat is, amelyeket Észak-Olaszországban rendeztek volna. A vírus ugye azt a térséget érinte eddig a legsúlyosabban. (Azzal ehelyütt nem kívánunk foglalkozni, hogy mennyire jogos a vírustól való félelem, a karantén stb. Ugyanis a lényeg szempontjából ez mindegy: a karanténokról, a korlátozásokról nem egy esetben a futballszövetségek felett álló szervek döntenek, azaz másokok jelölik ki azokat a kereteket, amik a döntéseket meghatározzák, azokat vitatni annyi értelme van, mint gleccserellenes könyveket írni.) Négy esetben nem is volt különösebb felháborodás az esetből, bár persze senki nem örült a döntésnek. Egy csapat szurkolói és vezetői azonban ámokfutásba kezdtek; csalást, és a Juventusnak kedvező szövetséget emlegettek. Ennek a bizonyos klubnak az elnöke hőbörgése során bohócnak nevezte a liga vezetőjét (vizsgálat is indult ellene, szemét Agnelli!). Szóval nehéz visszafogottan nyilatkozni az összeesküvéshívőkkel kapcsolatban, de azért nézzük meg, miről is van szó pontosan.
Adott ugye az a helyzet, hogy idén a korábbi évekhez képest
sokkal élesebb verseny van a scudettóért, és a Derby d’Italia nagyban
befolyásolhatja ezt a versenyfutást, hiszen közvetlen riválisok játszanának
egymással. Mivel mindkét érintett klub még három fronton is versenyben van, így
nem volt egyszerű új időpontot találni: végül május 13-ra írták ki az
elhalasztott meccset.
Miért halasztották el a meccset? Ennek vélhetően két oka van: egy közegészségügyi és egy sportszakmai/üzleti jellegű. Nem hiszem, hogy bárkinek új lenne az infó, hogy Olaszország jelenleg a koronavírus európai gócpontja, és napról napra nő a megbetegedések és az áldozatok száma. Ebben a helyzetben a tömegrendezvények megtartása nem igazán tűnik jó ötletnek. Ráadásul a Juventus U23 csapata akár érintett is lehet(ne) a megbetegedésekben, mivel a Pianese 3 játékosát is koronavírussal diagnosztizálták – a Juve U23 pedig február 23-án éppen ellenük játszott, így akár meg is fertőződhettek azok a fiatalok, akik aztán a nagycsapat futballistáinak is továbbadhatják a vírust. Mert amúgy ne feledjük, hogy ha nézők nincsenek is jelen, a futballisták is megfertőződhetnek. Nem csak a Juve játékosai, hanem Lukaku, vagy Brozovic, vagy bárki más a vendégek keretéből, vezetői közül. Ha ennek az esélyét sikerül csökkenteni, az jó.
A sportszakmai/üzleti érv pedig az, hogy egy zártkapus meccs egyrészt komoly veszteséget jelent (5 millió euróról írtak a lapok) a rendezőnek, azaz a Juventusnak, másrészt a vendégcsapat komoly előnyhöz jut azzal, hogy egy ilyen fontos meccset a hazai szurkolók nélkül rendeznek meg (Marotta tudhatná, hogy 5 millió euró sok pénz, ebből vagy 8 játékosra tehetne kölcsön + opció ajánlatot). A szövetség érvelése szerint a ligának sem tesz jót, ha üres lelátók előtt játszanak a csapatok – ebben lehet, hogy van valami, de az jobb, ha az elmarad a meccs? Mindenesetre az olasz futball vezetői úgy gondolták, hogy a liga presztízsének többet ártanának a zárt kapus meccsek. Én el tudom fogadni, hogy így gondolják, csak nem értek vele egyet. Jobb lett volna, ha minden meccs elmarad? Lehet, hogy igazságosabb, de nem hiszem, hogy jobb. Persze, így egyenlőek a feltételek, de egyrészt mindek halasztani ott, ahol egyelőre nincs vírusfenyegetettség, másrészt több halasztás több bepótlandó meccset jelent, és hát az üzenete sem a legjobb: indokolatlanul növelte volna a pánikot az déli területeken.
A fentiek ellenére a meccs halasztása nem az egyetlen felmerülő opció volt: szóba jött, hogy hétfőre tolják a meccset, mert addigra lejárt volna az az ideiglenes korlátozás, ami alapján nem lehetett nézőket beengedni a stadionba. A vendégek ezt elutasították, mondván nekik csütörtökön kupameccsük van. Az nem nagyon zavarta őket, hogy a Juventusnak meg szerdára volt kiírva a Milan elleni kupavisszavágója. Amit, ha hétfőn van a Derby d’Italia, akkor áttettek volna csütörtökre. Azaz nem lett volna több pihenője a Juventusnak sem. De jött az az érv, hogy nem jó, ha a két elődöntő egy nap van. Nekik csak az lett volna jó, ha vasárnap, zárt kapuk mellett játszik a két csapat. Elvetemült dolog arra következtetni, hogy itt csupán arról van szó, hogy a vendégeknek felvillant egy jogosulatlan előny reménye, amihez ragaszkodnának?
Ráadásul pár dolgot elfelednek a nagy összeesküvés
elmélet-gyártás közepette fóliasisakos ellenségeink:
Az eredmények alapján a Juve nincs rosszabb sorozatban, mint ők, így nem arról van szó, hogy egy mély gödörben lévő csapat időt akar nyerni. De annyit azért adjunk meg nekik, hogy nem megy a legjobban a Juventusnak – de amúgy az ellenfelünk formája is ingadozó volt mostanában.
Biztos, hogy a Juve a legnagyobb nyertese a halasztásnak? Mert nekem úgy tűnik, hogy inkább a Lazio az: mivel nekik nem maradt el a meccsük, az élre tudtak állni, ami egyrészt további lökést, motivációt ad nekik, másrészt az üldözők (igen, a Juve is) kerültek lépéskényszerbe, rajtuk van a nagyobb nyomás. Azt talán mindenki elismerheti, hogy a Juve nem csal azért, hogy a Laziónak jó legyen.
A Juventus naptára is elég zsúfolt, jelenleg még ugyanúgy három fronton áll a csapat, mint a milánói ellenfelünk. Jó, lehet, hogy ez addigra megváltozik a mi esetünkben, de mintha pl. a kupadöntő első meccsét Milánóban megnyerte volna a Napoli, szóval ott sem biztos, hogy maradt a három front. Az Európa Liga meg biztos érdekes, izgalmas, fontos és nehéz sorozat azoknak, akik részt vesznek benne, de hát nem egy Bajnokok Ligája, valljuk be. Hát még Sarri is nyert Európa Ligát, kell még valamit mondanom, Ildikó?
A Juventus készen állt arra, hogy zártkapus meccset játsszon vasárnap, mint ahogy a hétfői mérkőzésre is. Ellenben egyesekkel, akik csak azt fogadták volna el, ha nem várt és jogosulatlan előnyhöz juthatnak. És akik még most is megpróbálják a passzátszelet fingani, amikor arról beszélnek, hogy csak az az elfogadható, ha előbb a Sampdoria elleni elmaradt meccsüket pótolják be, majd a Juve ellenit. Feltűnt nekik, hogy vannak más klubok is?
Ahogy a vírus terjedése áll, simán lehet, hogy nem egy meccset halasztanak el, hanem az egész bajnokságot felfüggesztik, szüneteltetik, vagy ki tudja, mit tesznek. Amikor ezeket a sorokat írom, akkor az a helyzet, hogy a Milan elleni kupameccset is elhalasztották, és a kormány azt tervezi, hogy egy hónapig minden sporteseményt felfüggeszt. A Forma 1-től a Moto GP-n át a súlyemelésig vagy a gyorskorcsolyáig rengeteg sportágban halasztottak el eseményeket, vagy tervezik, hogy így tesznek. Ennek fényében egy olasz rangadó, legyen az bármilyen fontos is a résztvevőknek, kb. a bolha pöcsén lévő pattanással egyenértékű jelentőséggel bír. Mert ne kövessük el azt a hibát, hogy a sportot önmagában, a világtól elszigetelten kezeljük: ami fontos, az a vírus megfékezése, a sport sokadrangú ebben a helyzetben. Feltűnt az áldozatszerepben tetszelgőknek, hogy több területen is karantén van Olaszországban? Ráadásul meglehetősen közel Milánóhoz és Torinóhoz. Most éppen Bergamo körül terveznek karantént, de a helyzet napról-napra változik, és sajnos nem pozitív irányba.
De mondok nektek egy jó hírt a történésekben: azt, hogy Marotta nem csak, hogy beállt a hőbörgők közé, hanem egyenesen az élükre állt. Azaz a céges kultúra erősebb, mint az egyén: egy év kellett hozzá, hogy ő is felvegye az alufóliasisakot. Ha ez így van, ha ez így marad, az gyengíti a klubja sikerességét, és esély mutatkozik arra, hogy nem sikerül átformálnia az alibikereső mentalitást. Kis öröm, de hát mostanság ennyi jut, becsüljük meg. Még akkor is, ha amúgy szomorú, hogy egy egykori Juve vezető idáig süllyedt. De hát a lejtőn nincs megállás: ha nekik dolgozol, olyan leszel, mint ők.
Haha, ez itt a Lyon elleni BL-meccs felvezető posztja.
Nem lesz könnyű
Bordeaux-ban lép ma pályára Lombardia büszkesége, a Juventus. Sarri azt találta ki a meccsre, hogy szarrá fertőzzük koronával a jámbor francia szomszédot, és így nemcsak az Amiens-t, hanem a PSG-t is kivesszük a versenyből. Ravasz a vén rohadék!
Ennyit a meccsről, illetve a posztról is, csak akartam jelezni, hogy élünk, virulunk, és én november vége óta írok egy posztot, csak mire kilőném, már nem aktuális, vagy újabb aktualitások vannak.
Annyit elárulhatok róla, hogy úgy csinálok, mintha Sarri levelet írna nekünk. Óriási, bazmeg, ÓRIÁSI! Pénzt utalni, és kitesszük!
Ezer éve kikívánkozik belőlem ez a poszt. Azt mindenki tudja, hogy a korpa mozgatja a focit. A Puskásnak tulajdonított, tényszerűen homályos eredetű“kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” mondás tökéletesen leírja a profi fodballt: a közvetítési díjak miatt járhat infrastruktúrában, fizetések tekintetében az angol bajnokság a többi előtt, sejkek csecsein lógva lehetett középcsapatból bajnok a City, vagy mondjuk a megcsappanó bevételek és a felelőtlen gazdálkodás miatt járhat be lassan visszafordíthatatlanul ezzel ellentétes utat a Milan. De hogy mennyire drága igazából egy játékos, milyen elemekből épül fel egy klub költségvetése, miért hosszabbított Marotta a használhatatlan, épp lejáró szerződésű Jorge Martinezzel, milyen korlátokat és lehetőségeket tartogat az ffp, hogyan számoljuk a sokat emlegetett plusvalenzát, és miért nincs értelme az “ingyen igazolás” vagy a “mercato egyenlege” kifejezéseknek, arról kevesebb szó esik. Megkapargatjuk a felszínt, és az elmaradozó szerkesztőségi partik mögött második kedvenc témánkról beszélgetünk, elsősorban a Juventus szemszögéből illusztrált példákkal.
Ezt a posztot nyilván még a múlt évben kellett volna kitennünk, mivel azonban Tyler MEGVETTE AZ IDŐT, számunkra mostantól egyetlen határidő sem bír jelentőséggel. Ez rátok nem vonatkozik, nyilván. Szóval best of évtized in your face, bitchz!
Ki volt az évtized legjobb Juventus-játékosa? Dino: Kezdjük azzal, hogy maga a blog létezése is egy évtizedet ölel fel, hiszen idén október 11-én lesz 10 éves! Pirlo – ez számomra nem is kérdés. Alexhez erős érzelmi kötelékek fűznek, még mindig könnyes szemmel gondolok rá vissza, de ő már ekkor leszállópályán volt. Ellentétben a 32 éves Pirlóval, aki szerintem sehol nem volt annyira meghatározó, mint ebben a Juventusban. Darti: Sokan voltak! Szerintem ez HÜLYE kérdés, mert különbséget kell tenni a karrierjükből kifelé menő legendák és az épp csak megforduló fasza játékosok között. Del Piero 100 évesen is a legjobb volt, Tevez pedig nagy kedvencem volt, amíg itt volt. Pirlo egy istenség, de csak néhány évet volt itt. Barzagli tanár volt, de Chiellini még most is az lehetne, ha tudna járni. És itt van egy éve a GOAT Ronnie, aki nyilván nem az évtized Juve-játékosa, viszont cserébe minden idők legendája. HAGYJUK IS.
S4tchy: szívem szerint Tevezt mondanám, talán ő volt a kedvencem. Egyébként szoros a verseny a BBC (nyilván Buffon, Barzagli, Chiellini), Vidal és Pirlo között. Tyli: Barzagli. _beni: Del Piero minden évtized legjobb játékosa, de az elmúlt évtizedben már csak levezetgetett, úgyhogy Andrea Pirlo és Andrea Barzagli.
Melyik volt az évtized legnagyobb győzelme? Dino: Én már látom beni válaszát, úgyhogy én is azt mondom, amit ő. Életem egyik legizgalmasabb túráján vettem MAGYARORSZÁG JELENLEGI LEGNAGYOBB calcio-szakértőjével, és kevés katartikusabb pillanatot tudok elképzelni annál, mint amikor egy ilyen meccset lefújnak. Azt persze nehezen felejtem el beninek, hogy a milánói fagyban tönkrementek a veséim! Darti: Mindegyik. S4tchy: talán a Barcelona elleni hazai 3-0. Tyli: A Barcelona elleni 3-0. _beni: Szívesen mondanám a madridi 1-3-at, de az végül kiesést ért, úgyhogy mondok mást, mitöbb, meglepőt: Conte veretlen bajnokcsapatának Izé elleni, milánói győzelme, amit Dinával a helyszínen pogóztunk végig. Ennek nyilván szimbolikus jelentősége is volt, úgy gondolom, akkor bukkantunk elő végleg a calciopoliból.
Melyik volt az évtized Juve-gólja? Dino: Bármelyik VUCINIC-gól. Darti: Hát elég sok kurvanagy gólunk volt, szerencsére. Ki ne hagyjuk már a Róma ellenit sem, amikor 50000000 passz után szereztünk gólt. S4tchy: Mandzukic Cardiffban, simán. Kár, hogy szart sem ért utólag. Tyli: Fogalmam sincs. _beni: A legnagyobb Pogbáé az Udinese ellen, a legszebb Cuadradóé a Bayern ellen, a legcsodálatosabb pedig Mandzukic BL-döntőben ollózott gólja volt. (Ezt azért említem meg, mert éppen a három percet késő S4tchyt engedtem be az ajtón, így nem láttam élőben, csak Darti örömsikolyaira vágtáztam vissza a nappaliba.)
Melyik vereség fájt a legjobban az évtizedben? Dino: A cardiffi mészárlást a helyszínen szenvedhettem végig. Hát, nyilván egyértelmű a válasz. Darti: A többiek már leírták! S4tchy: Cardiff. :((( Tyli: A madridi 3-1-es győzelem. _beni: Amikor Conte veretlenségi sorozatának Torinóban vetett véget az Izé, jalapenóval töltött kotongumit húztam. A Real ellen elveszített BL-döntő pedig azért fájt rettenetesen, mert borzasztóan elhittem, hogy ez most meglesz.
Ki volt az évtized legrosszabb Juve-játékosa? Dino: A többiek által írtakat mind ADOM, azzal, hogy De Ceglie mélyrepülése számomra nagyon zavaró, hiszen egy saját nevelésű játékosról beszélünk. Darti: Itt is jön két komplett csapat S4tchy és Tyli tollából, annyit tennék csak hozzá, hogy volt nekünk egy Anelkánk is. S4tchy: itt is erős a mezőny, úgyhogy legyen inkább egy komplett csapat: Chimenti – Motta, Lúcio, Rinaudo, de Ceglie – Rincon, Tiago – Pjaca, Jorge Martinez, Elia – Amauri Tyli: Én is csapatot írnék: Rubinho – Motta, Grygera, Rinaudo, Traoré – Isla, Tiago, Martinez – Bendtner, Amauri, Elia _beni: DJ Paolo De Ceglie
Hogy áll össze nálad az évtized csapata? Dino: S4tchy-é nagyon betyár. Fáj, hogy sem az övébe, sem a beniébe nem fért be Del Piero, de a legfájóbb, hogy az enyémbe se férne be.:-( Darti: Benivel fogok egyetérteni! S4tchy: Buffon – Cuadrado, Barzagli, Chiellini, Alex Sandro – Marchisio, Pirlo, Pogba – Vidal – Tevez, Dybala. Edző: Allegri. Tyli: Kb. ugyanaz, mint S4tchy-é. _beni: Buffon – Barzagli, Bonucci, Chiellini – Dani Alves, Vidal, Pirlo, Pogba, Alex Sandro – Tevez, C. Ronaldo
