Veronában egy kimondottan furcsa Juvét láttunk. Nem úgy volt furcsa a társaság, mint a furcsa arcú lány, akire csak illemből nem mondjuk rá, hogy kibaszott ronda – nem mintha amúgy nem látná annak mindenki. Nem is úgy volt furcsa, mint a háromcsöcsű nő a Total Recallban, akinél csak a Morbid Magazin-féle melpi testesíti meg esszenciálisabban az archaikus férfi sovinizmust. Inkább úgy volt furcsa, mint egy fossal töltött cukorka: egy ideig finom, nyami, hmm, jó lesz ez, aztán átszakad a cukormáz, és először csak egy apró csepp formájában, majd egyre markánsabban elkezd belőle szivárogni a cucc, aminek az átható ízét egy ideig elnyomja a cukorkaburok becsapós íze, de a sejtésnél valamivel erősebben gyanítod, hogy ebből már nem lesz kulináris mennyország, aztán már bizonyossággal tudod, hogy még istenesen hosszú idő telik el az igazán elsöprően toszadék érzésig, amit végigszenvedni legalább akkora kihívás, mint mostanában bármelyik milánói hullarabló bagázsnak szurkolni, nade vissza a cukorkához, már nyelni nem mersz, de a nyálad folyik a kemény bevonat tartós, nehezen kizárható citromaromájától, a fura folyadék-elegy persze telíti a szájüreged, te meg B-verzió híján előbb-utóbb menthetetlenül elokádod magad.
Furcsa csapatunk van
5
