Szubjektív múltidéző rovatunkban elérkeztünk a talán legjobban gyűlölt ellenséghez. A mai derbi elé – a sorozat vállalásainak megfelelően – két mérkőzést idézünk fel: egy kellemes és egy kellemetlen (azaz inkább kevésbé kellemes) emléket tárunk elétek. Hogy mit keres itt a Samp 2006-os vendégjátéka a Meazzában, illetve ki volt az a milánói játékos, aki mindössze 8 olasz bajnokin játszott és az egyetlen – szerencsére tét nélküli – olaszországi gólját pont ellenünk lőtte, azt a hajtás után áruljuk el.

Az egyetemi baráti társaságomban öten drukkoltunk a Juventusnak. Miután otthagytuk az alma matert, külön városokba költöztünk, de továbbra is rendszeresen beszéltünk meccsnapokon, és visszatérően emlegettük, hogy csak ki kéne egyszer menni élőben megnézni a csapatot. Akkor még egyikünk sem volt dúsgazdag – míg most elég leszólni a hangárba, hogy álljanak ki az egyik kisebb jettel, és kérjenek leszállási engedélyt Torino mellett, akkoriban hosszas tervezgetés, gyűjtögetés előzte meg a hasonló túrákat. Végül 2006. márciusában jutottunk el odáig, hogy feltörtük a malacperselyt, eladtuk az aktuális nőinket cselédnek, elfoglaltunk és leraboltunk 4 nógrádi falut, majd a zsákmányból megtankoltuk az egyik barátom apjának Peugeot 607-esét, és fejedelmi kényelemben elindultunk, hogy megnézzük a március 12-én esedékes Juve-Milant. Szállást ismeretség útján Milánóban foglaltunk, és ha már arra jártunk, kitaláltuk, miért ne nézzük meg a szombat esti meccset: a Samp látogatását a Meazzában. Akkor még az Izét Internek hívták, és olyanok játszottak benne, mint az egyszerre több helyre aláíró Figo, a cinkes útlevéllel rendelkező Recoba, a dagadék Adriano, a magyar fórumokon halálra kutyázott Womé, és Veron, akiről lehetett tudni, hogy jó zsugás, de hogy mennyire ő volt a csapata játékának alfája és omegája, az csak helyszínen derült ki. Ahogy a mostani Juventusban Pirlo a centrum, úgy a 2006-os Interben minden egyes támadás Veronnal kezdődött. Hozzáért a bőrhöz labdakihozatalnál, egyből neki passzoltak labdaszerzésnél, ha megakadt egy támadás, tőle indult a következő próbálkozás. Először láttam olasz bajnokit, és először raktam le az arcom _mezőnymunka láttán. A gyenge félház mellett nyugodtan elszotyizgattunk a hazai szurkolók között, nyugodtan puffoghattunk a Samp kimaradt lehetőségeinél – az első félidőben hatalmas helyzeteket hagytak ki a vendégek. Aztán Adriano gólja elrontotta az esténket, onnantól minden az Interről szólt. Amúgy pofás kis Samp volt az, az írmagként ott ragadt Palombóval, a Juvétól érkező Zenonival, a kokós Flachival, és a még 40 fölött is aktív Antoniolival. Akkor a 9. helyen várták a fordulót, papírforma vereséget szenvedtek, de haragudtunk rájuk, amiért hátrányban tulajdonképp feladták a meccset. Az Inter pedig azzal rontotta el a szórakozásunkat, hogy a második félidő közepétől – jó olaszos szokás szerint – nem véreztette ki a tehetetlen ellenfelet. Rohadékok, semmit nem adtak a pénzünkért.

A legizgatóbb emléket Tyler múlt héten lelőtte, a 2002-es szimultán közvetítés gondolatára ma is bizseregni kezdek. Így hát tekintsünk vissza egy másik találkozóra, ami nem a tét, nem is a játék, nem is a gólszerzők személye (pedig imádom őket), nem is az eredmény miatt emlékezetes, hanem azért, mert a calciopolit követően egyetlen csapatot sem akkora fíling leverni, mint a hullarablókat. A poszt-calciopoli időszak első Izé-verése következik, Milánóból, 2008. márciusából. A Juve Ranierivel egészen jó szezont fut, harmadik helyen áll a bajnokságban, a címvédő és a Roma mögött. A szurkolók elégedettek a 2006-os bombaerős keret maradékára épített Juve teljesítményével. Nem mi vagyunk az esélyesek: az Izé még veretlen hazai pályán, mindössze a nyitó fordulóban botlott az Udinese ellen, illetve a Romát nem tudták megverni. Kurva erős csapat már ez is, alig gyengébb, mint a 2010-es, triplázó társaság. Erre jön az idegenben kissé labilis, 13 pontos hátrányban lévő Juventus, a kezdőben az ígéretesnek sem mondható Grygerával, a lejárt szavatosságú Legróval, az ügyetlen, idétlen mozgású Molinaróval, az ütemérzékét rosszabb napjain teljesen elhagyó Sissokóval, és tulajdonképp lesimázza a címvédőt.

Buffon magabiztosan védett, az Izé egyre idegesebben, egyre több hibával játszott, csak idő kérdése volt, mikor döntjük el a rangadót. Camoranesi kiugrásával vezettünk, Trez Burdisso gólpasszát kaszálta be Cesar mellett, ezek után Alex több alkalommal is kiüthette volna a hazaiakat, végül mégis izgulni kellett: a kihagyott helyzetek megbosszulták magukat, és a kölcsönjátékos Maniche, akinek ezen kívül nem volt sok értékelhető megmozdulása kék-feketében, a minket rendre megfirkáló Maicon passzából közelről szépített. A vége rangadósan befosósra sikerült, amikor megúsztunk egy kapufát. Akkoriban gúnyosan röhögtünk azon, hogy Camo lesgólt szerzett – így utólag visszagondolva jobb lett volna, ha azt a találatot nem adják meg, és Sanyi berúgja valamelyik ziccerét. A győzelemnek a bajnokság szempontjából semmi jelentősége nem volt, de azt jelezte, hogy van élet a csapatban. Akkor úgy gondoltuk, némi erősítéssel be lehet fogni az Izét – azóta tudjuk, hogy 2006 és Marotta érkezése között csak elvétve nyúltuk bele 1-2 jó igazolásba, és a padon is komoly hiányosságaink voltak. Ezzel együtt a 2008. márciusi Derby d’Italiára örömmel gondolok vissza. Meg is hozta a meccslázam, este mészárolni fogunk.