Szubjektív múltidéző: Atalanta

Talán furcsa, de mai ellenfelünkről, az Atalantáról, nem elsősorban a korábbi meccsek ugranak be, hanem az, hogy mennyi jó játékos érkezett hozzánk Bergamóból. Pedig lenne felidézni való meccs is bőven: az 1997-es BL döntő előtti, vagy Del Piero utolsó meccse, vagy amikor Lazzari egyedül ejtette ki Capello csapatát az olasz kupából. Most mégsem ezeket idézem fel. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Ne rontsd el, Max!

Két, túlnyomó részt hasonló mérkőzésen vagyunk túl. Mindkettőn körbelőttük a kaput, egyiken sem hagytuk levegőhöz jutni az ellenfelet, mégis, az egyiken csupán egy nyamvadt döntetlen jutott. Végre valami közhasznúra költöttük a befizetett tagdíjakat: ráeresztettünk mindkettő meccsre egy szűk 14 fős szakértői stábot, és az elemzésük eredményét is megosztjuk veletek. Vajon mi hiányzott a Bielefeld ellen? Figyelj, Maxi! Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Essünk túl rajta?

Rengeteget fogunk még beszélgetni, vitatkozni, veszekedni a 2013/14-es szezon épületes eredményein ill. romjain, ugyanis ezt az évet minden korábbinál erősebben beárnyékolta az a kettősség, amit a hazai és az európai meccseken mutatott a Juventus. A Ferrara-Zacsi kettőssel sikerült eddig két kupasorozatból is kiesni, viszont akkor legalább volt mentségünk minderre: egyszerűen szarok voltunk. (Elgondolkodtató mellékgondolat a duplahetedik csapattal kapcsolatban, hogy a sloziajtót Cobolli Giglire záró Tiago és a méretes bukóval elpasszolt Diego talán mégsem annyira rossz játékosok, ha az idén BL-döntőbe jutó, spanyol bajnokságra évezredek óta először esélyes matracosokban mindkettőnek megvan a maga helye.) Ebben a szezonban ellenben összeállt egy egymást ismerő, jellemzően legalább 2 éve együtt játszó keret, nehéz a relatív nemzetközi sikertelenséget külső hátráltató körülményekre fogni: mindkét kiesésről csak a Juventus tehetett. A sikertelenség pedig valóban relatív: két év európai távollét után, egy újjáépített csapattal ott tart Conte, hogy az elmúlt két szezon eredményei alapján lazán UEFA TOP10-es a Juventus, és alapvetően a kupaelődöntő sem rossz eredmény.

A kesergést, dühöngést, lamentálást, agyalást tegyük félre egy talán nem mellékes gondolat erejéig: tegnap bajnokok lettünk, csont nélkül. (Dino félelme: “Moratti szerintem megpróbálja majd elvetetni, mert játék nélkül nyertünk.”) Ennek tudatában kellene felpörögni a maradék három meccsre. Tényleg, kellene?

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Valahogy így kell évet zárni

Magasról és szagosan nem érdekelt Buffon góltalansági rekordja. A ligacsúcsot valamikor a Cagliari elleni első félidőben dönthette volna meg Gigi, amihez ki kellett volna húzni kapott gól nélkül az Atalanta és a Roma ellen is. Viszont szerintem fals hozzáállás úgy kimenni a pályára, hogy bárkinek a fejében egy ilyen rekord járjon. A Juventus verje csak meg az ellenfeleket, a “csak gólt ne kapjunk” hozzáállásból meg bőven elég volt egyszer, az athéni sárban-hóesésben. Szóval nem bántam, hogy egyenlített az Atalanta. Ami a második félidőben történt, ahhoz úgyis elég ennyi:

clint-nod Egy kattintás ide a folytatáshoz….