Rengeteget fogunk még beszélgetni, vitatkozni, veszekedni a 2013/14-es szezon épületes eredményein ill. romjain, ugyanis ezt az évet minden korábbinál erősebben beárnyékolta az a kettősség, amit a hazai és az európai meccseken mutatott a Juventus. A Ferrara-Zacsi kettőssel sikerült eddig két kupasorozatból is kiesni, viszont akkor legalább volt mentségünk minderre: egyszerűen szarok voltunk. (Elgondolkodtató mellékgondolat a duplahetedik csapattal kapcsolatban, hogy a sloziajtót Cobolli Giglire záró Tiago és a méretes bukóval elpasszolt Diego talán mégsem annyira rossz játékosok, ha az idén BL-döntőbe jutó, spanyol bajnokságra évezredek óta először esélyes matracosokban mindkettőnek megvan a maga helye.) Ebben a szezonban ellenben összeállt egy egymást ismerő, jellemzően legalább 2 éve együtt játszó keret, nehéz a relatív nemzetközi sikertelenséget külső hátráltató körülményekre fogni: mindkét kiesésről csak a Juventus tehetett. A sikertelenség pedig valóban relatív: két év európai távollét után, egy újjáépített csapattal ott tart Conte, hogy az elmúlt két szezon eredményei alapján lazán UEFA TOP10-es a Juventus, és alapvetően a kupaelődöntő sem rossz eredmény.
A kesergést, dühöngést, lamentálást, agyalást tegyük félre egy talán nem mellékes gondolat erejéig: tegnap bajnokok lettünk, csont nélkül. (Dino félelme: „Moratti szerintem megpróbálja majd elvetetni, mert játék nélkül nyertünk.”) Ennek tudatában kellene felpörögni a maradék három meccsre. Tényleg, kellene?