Nagyon régen volt már (közös) poszt. Bajnokok vagyunk, kupagyőztesek, minden bizonnyal ennél csak az fontosabb számotokra is, hogy mi mit gondolunk minderről, hiszen a mi véleményünket a sajátotokként továbbadva egy kicsit a helyünkbe képzelhetitek magatokat, miközben az elismerő pillantásokat bezsebelitek.
Bianka néni <3 olvasók
Annyit már most elárulhatok, hogy készen van egy közös poszt, amelyben a bajnokságot értékeljük, de három, nem elhanyagolható fontosságú dolog is történt az elmúlt pár napban, amikkel kapcsolatban mély hallgatásba burkolózott Bianka néni. Ezt orvosoljuk legott.
A három, fontosságát tekintve még Darti kutyavásárlásánál, illetve Dina kétes ukrajnai üzleteit is megelőzik. Az első, hogy bajnokok lettünk. A második, hogy kupagyőztesek. A harmadik, hogy a futballtörténelem legjobb kapusa bejelentette, elhagyja a Hatalmas Juventust.
A bajnoki címről nehéz újat mondani. Megnyertük a gyépésharcot, és félreértés ne essék, tudunk örülni neki, hiszen talán Conte első évét leszámítva egyszer sem volt olyan közel az ellenség, mint idén. Tekintsünk el az okok felsorolásától, a lényeg az, hogy a tabella nem hazudik: Olaszország a lábaink előtt hever. Megint nem tudtak megverni, pedig volt bajunk bőven menet közben. Az annyi, mint hét zsinórban, a történelmi rekordot tovább nyújtjuk, és ha csak a számokat nézzük, tényleg hibátlannak tűnik a szezon. Sok pont, sok rúgott, kevés kapott gól, rengeteg győzelem, kevés vereség, elfogadható számú (és főleg: lényegtelennek bizonyuló) döntetlen.
Az egyetlen, ami ha úgy nézem, kellemetlen, ha meg úgy, akkor figyelmeztető, a korábban bevehetetlen erődnek számító Groupama Arénában mutatott, igencsak vérszegény teljesítmény. Nem tudtuk megverni az Izét (ott egyébként jól játszottunk), egyenesen kikaptunk a Napolitól és a Laziótól, a BL-ben a fontos meccseken pedig a Barca (0-0), a Spurs (2-2) és a Real Madrid (0-3) ellen sem tudtunk nyerni.
Az eredeményességen ez azért nem látszott, mert az Izét, a Laziót és a Napolit idegenben raktuk el, sőt nyertünk Spursben és Madridban is, úgyhogy ezzel tényleg csak azt akartuk mondani, hogy a hazai teljesítmény miatt volt szoros a Serie A, és nem jutottunk még nagyobb bravúr közelébe a BL-ben.
A játékosok, az edzői stáb, illetve a szezon egészének értékelése majd a közös posztban lesz olvasható – ez, ha és amennyiben időben érkeznek az utalások, jövő héten kerül élesítésre – most szögezzük le a tényt: miénk a scudettópajzs.
Persze, az Izét utálom a legjobban, de nekem valahogy mindig a Milan elleni meccsek a csúcsrangadók. Nemtom megmagyarázni, lehet, azért van, mert öreg vagyok, és még láttam jó Milant.
Na, ez nem az, de mit sem számítanak a körülmények, amikor kardélre lehet hányni őket egy kupadöntőben! A Juve az utóbbi hetekben látottnál lényegesen jobban játszott, de azért azt túlzás lenne állítani, hogy brillírozott, még ha az eredményből ez is következik. A 4-0-hoz kellett Donnasumma bénázása, de ezt már nem jegyzik fel a történelemkönyvek. Azt viszont igen, hogy zsinórban negyedszer, ezúttal kapott gól nélkül húztuk be a kupasorozatot, ami akkor is nagy szó, ha nem volt a legnehezebb utunk az idei Coppa Italián.
Comingout: én mindig többre tartottam Buffon Torinóban maradását 2006-ban, mint Del Pieróét. Nem elvéve az ő tettének jelentőségét, Alex 32 évesen már kifele ment, ahogy a még idősebb Nedved is. Buffon viszont még csak 28 éves volt, és aláírt előszerződése volt a Milannal. Ő tényleg csak azért nem ment el, mert nem akarta magára hagyni a megalázottan alászálló Juventust.
Ha az utóbbi időben kicsit komikus is volt ez a rengeteg ölelkezés, sőt néha az is bebizonyosodott, hogy még Superman is öregszik, azért egyetlen pillanatra se felejtsük el annak a jelentőségét, hogy jövőre már nem Gigi Buffon védi a kapunkat. Nekünk, Juve-szurkolóknak teljesen új érzés, hogy kapuskérdés van (amúgy talán nincs, de ha lenne, az tök új lenne, és akár lehetne is). Buffonok márpedig nem nőnek minden fán, így szinte teljesen mindegy, ki áll a kapunkban, jövőre ezen a poszton gyengül a csapat, hiszen a világ legjobbja hagyja el a nyáron.
Jó néhány éve tettem egy megfigyelést magamon. Azt vettem észre, hogy (bármilyen meccsen, bárki ellen), ha az ellenfél egyik játékosa 25 méteren kívülről lövéssel próbálkozott, már előre sem dőltem. Egy idő után mindig az jutott eszembe, hogy milyen nyomorult érzés úgy ellőni egy labdát, hogy közben tudod, ha nem bombaerős és hajszálpontos, akkor Gigi úgyis kivédi.
Nekem nemcsak a jelenlegi, de már a Conte-féle csapatban is Buffon volt a Juventus. Ezért most nem csak azért vagyok szomorú, mert jövőre már nem lesz, hanem azért is, mert fogalmam sincs, ki lesz a Juventus jövőre. Giorgio, nyilván, de már ő sem sokáig.
Buffon 17 éve egy olyan korszakot ölel fel, amiben minden volt. BL-döntők, világbajnoki cím, Eb-döntő, bajnoki címek, kupagyőzelmek, Serie B, duplahetedik szezonok. Óriási győzelmek és megalázó pofonok. Végigcsinálta velünk az újkori történelmet, és kiállt minden a próbát. Egy ikonikus figura hagyott el minket.
(Ha folytatja, csak egyetlen dolgot tehet, amivel nem rombol egy kicsit sem a szobrán: ha visszamegy a – napokban frissen visszajutott – Parmába. Ha viszont elmegy a PSG-be, akkor mindenki megnyugodhat, mert jövőre BL-döntőt játszunk. A PSG ellen. És nem mi nyerünk.)
A célvonal felé dübörög a torinói kerekesszék. Lóg a kipufogója, csapágyasak a kerekek, csörög-zörög-hörög, de már csak egy kisnyugdíjast kell elgázolnia, hogy átszakítsa a dupla szalagot. Egy kattintás ide a folytatáshoz….