Kínhalál – de előtte egy kis ungibungi

Egy – talán inkább másfél – epizód kivételével a Sevilla-Juventus Európa Liga-elődöntőben benne volt az egész átkozott szezonunk. Az egy a Cuadrado agyatlan becsúszása után elmaradt büntető, a fél meg hogy Vlahovic szokásával ellentétben nemcsak helyzetbe került, de belőtte a ziccerét. A többi a falakra volt írva. Monstre tl/dr poszt következik. Sapka-sál legyen, átmegyünk a hegyen!

“Ha a lófaszerdőben jársz, legyen nálad síkosító” – tartja a bölcs navajo mondás, és aki figyelemmel kíséri szeretett csapatunk hányattatásait, az ki sem teszi a lábát otthonról egy bödön öklözőzsír nélkül. Ami a Juventusszal történik a 2022/23-as szezonban, az nem elhanyagolható részben az elmúlt évek hozadéka, ám a Marotta távozása – Ronaldo érkezése – Covid pandémia bermuda háromszögön túl is kizárólag olyan események történtek kb. 2018 óta, amik vagy azonnal az arcunkba robbantották a szaros rántottát, vagy más tényezőkkel kiegészülve, késleltetve szálltak bele páros lábbal a Juventusba.  

Ha csak a futballpályán bemutatott esés-kelést nézzük, és eltekintünk minden más körülménytől, akkor a Marotta munkáját átvevő hitvány pribék, Fabio Paratici a culprit. Ám a jelenlegi problémáknak csak a tünete, ami a pályán történik, maga a betegség Andrea Agnelli, illetve kisebb részben az Arrivabene-Nedved páros áldatlan tevékenységének hála ütötte fel a fejét. Mondjuk ki: a 2010-es éveket uraló aranycsapat építészei öt év alatt porig romboltak mindent, amit korábban féltő gonddal és nagy hozzáértéssel létrehoztak. 

Fejétől bűzlik 

Agnelli nem véletlenül érezte magát omnipotens főfasznak nemcsak az olasz, de az európai futballban is. Kilenc bajnoki cím zsinórban döbbenetes eredmény, ha hozzácsapjuk a stadion átadása (2012) óta lejátszott két BL-döntőt, egy elődöntőt és egy Európa Liga-elődöntőt meg a seregnyi kupát és szuperkupát, jogosan gondolhatta azt, hogy bármilyen szobába lépett, neki volta legnagyobb dorongja. Az európai klubfutball messiásává válásához már csak egy lépés hiányzott: a Szuperliga. 

Részben már Ronaldo érkezése is a klubok által birtokolt páneurópai csúcsbajnokság jegyében történt, és ha most a Juventust sújtó gondok nulladik kilométerkövének is tűnik a portugál szerződtetése, az akkor nemcsak logikus, de üzletileg is kifizetődő lépésnek tűnt. Miként a spanyol inkvizícióra, úgy a pandémiára sem számíthatott senki, de még mielőtt a nyakunkba szakadt a járvány, történt még valami, ami a mostani problémák egyik fontos oka. 

Én személy szerint pont olyan képmutatóan viszonyulok az ultrákhoz, mint a borjúhúshoz: utóbbit kétpofára fogyasztom, és közben nem gondolok a vágóhídra terelt, keservesen síró bocikákra, előbbiknek pedig köszönöm szépen a stadion hidegrázós hangulatát, és közben nem gondolok rá, hogy jobbára aljadék bűnözőkről, a söpredék legaljáról beszélünk. Az ultrák sok klubot fognak a tökénél fogva, és nem volt ez másként Torinóban sem: ingyenjegyek, privilégiumok, saját cuccok értékesítésének jogai jártak cserébe azért, hogy ne kelljen állandóan büntetéseket fizetni. A 2017-ben kipattant bírósági ügy (biztosan sokan emlékeztek, ennek az ügynek lett a folyománya, hogy egy komplett fegyverraktárat, benne föld-levegő rakétákkal (!) foglaltak le a Drughi egyik raktárában) vége az lett, hogy Agnelli végleg szembe fordult az ultrákkal. És bár ebben morálisan abszolút támogatom, a stadion jelenlegi hangulata (és kihasználtsága) az én szememet is csípi. Mondjuk ki: az Allianz Arénában akkor van jó hangulat, ha sok és hangos vendégszurkoló érkezik. 

Ennél persze sokkal nagyobb baj volt a pandémia által gerjesztett lófaszcunami, benne a Ronaldo és társai által zsebre tett csillagászati fizetésekkel, a kieső bevételekkel, a rossz szakmai és pénzügyi döntésekkel – utóbbiakat bátran nevezhetjük könyvelési csalásnak -, valamint a létező legrosszabb pillanatban előhozott, előkészítetetlen Szuperliga projekttel. Mondhatjuk, hogy Paratici egy fasz, Allegri egy kókler, Bonucci meg szar védő, de a mostani problémák igazi okai sokkal inkább a fentiek. 

A plafonig ér 

Mivel Agnelli nemcsak Olaszországban, de egész Európában páriává vált, a Juventus minden – vélt vagy valós – érdekérvényesítő képességét elveszítette, és 2006 óta tudjuk, hogy az ilyen pillanatokra azonnal lecsap az ellenség. A calciopoli-utánérzés nem véletlen, hiszen a Juve távolról sem ártatlan, de nem is bűnösebb a többi klubnál, mégis egyedül viszi el a hátán a plusvalenza ügyet, ami talán még Moggi emberrablós vádjánál is nagyobb idiótaság. Az Inter hatalmi hálója által gründolt calciopoli után most újra ott tartunk, hogy a Juventust bevallottan, sőt felvállaltan gyűlölő bírák mondhatnak ítéletet életről és halálról. A zsebbe fizetős sztorival együtt ennyi már elég volt ahhoz, hogy az egyébként is ezer sebből vérző klubra döntő csapást mérjen az ellenség. 

A vezetőség távozásával akár azt is mondhatnánk, a megtisztulás útjára lépett a Juventus, ezzel szemben az igazság az, hogy ez a folyamat még csak most kezdődött, és további fájdalmas lépések várnak ránk. Most ott tartunk, hogy anyagilag – a 2021 őszén megszavazott 400 milliós tőkeinjekció ellenére – gatyán vagyunk, a klubot Európában az UEFA, Olaszországban a FIGC és több kerületi ügyészség szedi fecnikre, és nincs egy kurva szövetséges a láhatáron. Minden bokorban ellenségek lapulnak, akik alig várják, hogy saját eszközeikkel odabasszanak egyet a Juventusnak. 

Így értünk el a mostani helyzetig, amiben azt sem tudjuk, hányadikak vagyunk a Serie A-ban, de abban biztosak lehetünk, hogy nem lesz jövőre európai kupaindulás, mert vagy a szövetség büntet szarrá, vagy az UEFA tilt el – utóbbi lehetőség a tegnapi vereséggel már amúgy sem áll fenn igazán. De mindezt sokkal könnyebb lenne megemészteni, ha legalább a pályán rendben mennének a dolgok. [nagyot sóhajt] 

Paratici, Paratici, vaffanculo!

Az utóbbi évek klubvezetőségi baklövései és a Juventus hányatott sorsú futballcsapata közti összefüggések az olyan pillanatokban a leglátványosabbak, mint amikor az életéért harcoló csapat az Európa Liga-elődöntő hosszabbításában egy 19 éves, ragyás kamaszt kénytelen becserélni, miközben sorra érkeznek a hírek, hogy a milliárdos buktákat indukáló, nagy nehezen kikölcsönzött kenyérpusztítókra nem tartanak igényt új klubjaik, így újra Torino felé veszi az irányt Arthur, McKennie, Zakaria és Kulusevski is. Ramsey is csak azért nem, mert fizettünk neki, hogy elhúzzon a picsába. 

Ez a helyzet Fabio Paratici sarlatánságának köszönhető, és hiába születtek a kontár sportigazgató távozása óta szinte kizárólag építő jellegű, hovatovább kiváló döntések, az általa okozott kár még jó ideig éreztetni fogja a hatását. Mert hiába rendkívül ígéretesek a primaverából kiemelt fiatalok, Miretti, Illing-Junior, Soulé és főleg Fagioli (sőt, talán ide vehetjük Gattit is, bár ő nem a mi kutyánk kölke és már nem is olyan fiatal), a Paratici által ránk hagyott ballaszttól sem anyagi, sem sportszakmai szempontból nem fogunk tudni megszabadulni. Bonucci, Alex Sandro, Cuadrado, De Sciglio és a tegnapi frenetikus teljesítménye ellenére Szczesny is iszonyatos teher a fizetési oldalon, miközben a legmagasabb szinten már kb. használhatatlan játékosokról beszélünk. Sőt, a fontos meccseken mutatott teljesítménye miatt ide sorolom Di Mariát is, de tőle legalább könnyen meg tudunk szabadulni. Pogba is beleillik a sorba, de valamiért én őt még nem tudom teljesen leírni. Wishful thinking? Lehet. 

A fentebb részletezett pusztító foscunami a sportszakmai oldalt is elérte, Chiesa térdének szétcsesződése, valamint a 22 hasznos másodperc után megsérülő Pogba kiesése “rebuilding year” feliratot biggyesztett a szezonunkra, és ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj. Allegri magától az életben nem adott volna ennyi esélyt a primaverából kikerülő fiataloknak, kényszerből azonban megtette, és a szezon kevés pozitív hozadéka lett a sihederek sokszor a rutinos rókákat szégyenbe taszító kiváló teljesítménye. 

Hogy reális elvárás volt-e ettől a csapattól a BL-csoportból való továbbjutás, a bajnoki címért és a kupadöntőért támasztott igény, vagy később az Európa Liga-döntőbe kerülés? Valószínűleg nem, de mielőtt ráfordulunk a következő pontra, tegyük fel másként, már a jelenlegi tudásunkkal a kérdést: elfogadható szezon-e ettől a csapattól az Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, illetve a második hely a bajnokságban? Erre már sokkal könnyebb válaszolni: kurvára az! 

Félreértett zseni vagy avítt futballnagypapa? 

A napokban posztoltam egyet Allegriről a Bianca néni Facebook-oldalára, és a kommentek alapján sokan nem értettek egyet velem. Felrótták a Misternek az esélytelen, néhol igen kellemetlen pillanatokat hozó BL-kiesést, a kiesőjelöltek és újoncok ellen elszenvedett arcpirító vereségeket, valamint a nézhetetlen, legtöbbször esetleges játékot, amit nevezhetünk célfocinak, de attól még ugyanúgy pimpós szagot árasztó szemétdomb marad. 

Egy dolgot azonban nem lehet elvenni Allegritől: hogy az eredményeket kurvára szállítja ezzel az ütött-kopott, viharvert, rosszul felépített és menedzselt, rengeteg használhatatlan elemet tartalmazó, sekély és töketlen kerettel, amit részben Paratici, részben a balsors szállított a kezei alá. 

Nézzük a helyzetet Allegri szempontjából. 2022 augusztusa van, kezdődik a bajnokság és a BL, utóbbiban – természetesen – sikerült egy kimondottan szar csoportba kerülni. Pogba az első edzőmeccsén megsérült, és nem hajlandó megműttetni magát, helyette Griffmadár spermájával és a Kraken könnyeivel próbálja gyógyíttatni magát, hátha felépül a vébére. Chiesára még hónapokat kell várni, de Max talán már tudja, hogy igazából legalább egy évet. Tele a kerete használhatatlan szarcsimbókokkal, és kénytelen felhozni egy csomó olyan ifistát, akikből a jó ég tudja, mit lehet kihozni. 

A SWOT-elemzés feketén-fehéren megmutatja Allegrinek, hogy nemzetközi szintű játékosai kizárólag a védelemben, illetve a védekezésben használható figurákból állnak: Bremer, Danilo, reményei szerint Gatti, illetve a két jó kapus és a középpályán kiválóan védekező, sokat futó Rabiot, valamint a rengeteget dolgozó Locatelli. Egyébként sem áll Allegritől messze ez a fajta játék, de ha úgy is lenne, akkor is azt a döntést kellett meghoznia, hogy hátulról építkezik. 

Igen, teljesen jogosan merül fel a kritika, hogy az idén látottaknál azért fordíthatott volna nagyobb figyelmet a támadásokra, mert azokra tényleg csak annyi jutott, hogy “oldjátok meg, srácok!”. Emiatt tűnik világtalan balfasznak az összes centerünk, elsősorban a kiszolgálás nélkül semmire nem alkalmas Vlahovic és Kean, de az összjátékban sokkal hasznosabb Miliknek sem ez az álomjátéka. De ha ott ülnél Allegrivel szemben, és a szemére vetnéd ezt, minden további nélkül visszakérdezne: oké, de kivel akarnál sziporkázó támadójátékot csinálni? 

Fagioli ügyeske, Miretti ígéretes, Illing-Junior és Soulé mozgékony és izgalmas játékosok, de melyik lenne képes a Juventus támadójátékát mozgatni? Főleg úgy, hogy nincs a keretben értékelhető képességkészlettel rendelkező szélső védő sem, akiknek a fellépése legalább gólpasszokkal kamatozhatna. Nincs Pogba, aki a gyilkos passzokat osztogathatná. Nincs Chiesa, aki a ritmusváltásaival és a sebességével bonthatná meg az ellenséges vonalakat. 

Allegri rossz edző lett volna, ha sutba vágja a védekezést, és megpróbál az abszolút esetleges támadójátékra építeni. Ehelyett allegris módon beszipkázta Di Mariát, hogy ha már előre kerül a labda, legyen ott egy kreatív láb, és elhozta gólpasszkirály Kosticot, hogy legalább szélességében tudja használni a pályát, és valaki néha megtalálja a lóbaszó centereket a 16-oson belül. Oké, ha csak ennyi gondolatot szentelsz a támadójátéknak, akkor abból valószínűleg olyan végeredmény kerekedik ki, ami miatt hétről hétre kötőtűket döfködünk a saját szemünkbe. És ha emiatt nehéz is ránézni a futball egyetlen objektív mérőszámát biztosító másik serpenyőre, azért most tegyük meg: második hely a bajnokságban, Olasz Kupa- és Európa Liga-elődöntő, valahol 75-77 pont körüli várható végeredmény, nem sok, de nem is kirívóan kevés rúgott, cserébe rendkívül kevés kapott gól. 

Mr Pragmatika szégyentelenül felrakta a három belső védőt, hogy labdavesztés után ötvédős rendszerben ellenőrizhesse a pálya teljes szélességét, és közben leszarta, hogy Kostic nem bír felérni a támadásokkal, Cuadrado pedig a sebességével az utolsó nemzetközi készségét is elveszítette. Feltette Locatellit 6-osba, mert a meccsenkénti két szerelését és egy labdaszerzését többre tartotta, mint a 8-asban várható átlövéseket és gólpasszokat. Alapembere lett a támadásban szinte semmire nem használható – bár idén néha megvillanó – Rabiot, aki a keret legtöbbet futó és szerelő játékosa, de az első gondolata mindig a hátrapassz. Ez lett a Juventus alapjátéka, és aki szerint más edző, más felfogás vagy más játék ugyanennyi, esetleg több pontot hozott volna a konyhára, az olvassa el újra a támadóinkról szóló passzust. 

Nem tehervonat, hanem tényleg az alagút vége

Az Európa Liga-kieséssel gyakorlatilag lezárult a szezonunk. Van még egy Milan elleni rangadó, és a kezünkben van a lehetőség, hogy a legjobb négyben végezzünk, de egyrészt már biztos, hogy zsinórban másodszor zárjuk üres kézzel a szezont, másrészt hiába végzünk BL-helyen, valószínűleg a szövetség visszasorol anyánkba. 

Sok szempontból igen sötétnek látszik a jövő, hiszen az esetleges erősítésekre fordítható potenciális forrásoknak jó része nem jön be, helyette visszatér a sokat kereső, de teljesen használhatatlan csőcselék. Mivel jövőre vélhetően nem lesznek európai kupameccseink, lehetne építkezésre fordítani a szezont, de ott feszül a kérdés, hogy erre Allegri-e a legmegfelelőbb személy, és ha nem, akkor kicsoda. A kieső bevételek okozta súlyos anyagi gondokat csak tetézné az edző kirúgása (és az új szaki fizetése), de közben az sem járja, hogy kiürül a stadion, mert a jalapeno paprika fityma alá dugdosása is élvezetesebb tevékenység a Juventus-meccsekre járásnál. Látszólag tehát kurva nagy szarban vagyunk. 

De most tekintsünk el Allegri személyétől, és nézzünk végig a következő szezonra felsorakozó Juventuson. Tegyük fel, hogy a remittendától sikerül épeszű kompromisszumok árán megszabadulni (bár én Kulu helyét látni vélem a csilliárdokért szart sem csináló Di Maria helyett), Arthurból pedig vagy férfiprostit csinálunk, vagy a régi autószerelői megoldáshoz folyamodva apránként eladjuk szervkereskedőknek. Lássuk, mi marad. 

Visszatér egy potens szélső védő a Bolognában kiválón játszó Cambiaso személyében, és a Monzával újra bizonyító Rovellá is hazatér, így végre lesz egy munkakönyve szerint is registának nevezendő futballista a csapatban. Ők nem kerülnek pénzbe, mert a mi kölcsönjátékosaink. Az idei szezon messze nem megy a kukába, hiszen tapasztalatot, rutint és szükséges sebeket gyűjtött be Fagioli, Miretti, Soulé, Illing-Junior, Barrenechea, és a nextgenben ott kaparászik egy potenciális aranyrög a napokban a 18. évét betöltő Kenan Yildiz személyében. 

Ha nem is igazol senkit a Juventus, csak a két kölcsönből visszatérő játékossal fel tudunk állni kizárólag olaszokkal, ami – látva az agyonfizetett zsoldossereg lelketlen töszkölődését – máris komoly előrelépés. Ha pénz kell, el lehet engedni Vlahovicot (főleg ha marad Allegri), sőt szerintem Rabiot-t is, mert csak addig játszik jól, amíg meg nem kapja a zsíros szerződését (vagy a francia válogatott miatt teper). Ha esetleg még marad pénz egy rutinos, máshol talán már kikopott, de minket még a szarból kihúzó játékosra – mint amilyennek Di Mariát szánták -, az szuper, de ha nem lesz európai kaland, akkor azzal is ráérünk egy évet. 

Fontos pillanatok ezek a klub életében. Lezártuk a példátlan sorozatunkat, elkezdődött az újjáépítés, ám most nemcsak csapat-, de klubszinten is kénytelenek vagyunk megújulni. Röpködnek a nevek Zidane-tól Giuntolin át Del Pieróig, és teljesen normális, hogy egy ilyen helyzetben ködösnek látszik a jövő. 

De amikor azt látod, hogy a Lazio elleni vereség után Fagioli a kispadon zokog, Agnelli magától megy, John Elkann pedig személyesen jár el a klub védelmében, és a gondok ellenére egyből van jövőkép, ötlet és féltő gondoskodás, akkor rájössz, hogy a Juventust nem lehet elpusztítani. Megérted, hogy történelmi léptékkel nézve az utóbbi öt év rossz döntései és peches körülményei csak döccenők az újabb győzelmek felé vezető úton, és biztosan tudod, hogy azok, akik most a gyötrelmeinken élősködnek, hamarosan ugyanúgy a seggünket fogják nézni, ahogy történelmük jelentős részében. 

Szezonértékelő közös poszt haikuval

Mivel ez az év annyira keserű volt, hogy igazából az Inter BL-kiesése óta alig tudtuk mosolyra húzni a szánkat, az idei évértékelő közös poszthoz extrák is érkeznek. Írtunk nektek haikut, elméleti képzőművészekké avanzsáltunk, és még egy-egy szabályváltoztatási javaslatunk is lett. Köszi a semmit, Juventus!

Nézd, hogy örül neki!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Nem Juventus

Siratni jöttem, amici!

Talán csak a Pirlóhoz fűződő gyengéd érzelmeim, vagy a tökéletesen megalapozatlan, vak hit miatt tartott ilyen sokáig, de a Fiorentina elleni meccsen lett végleg tele a tököm. Az is lehet, hogy az összeomlásomig azért tartott ennyi szörnyűséges meccsen át az út, mert csak a világ negyedik legokosabb embere vagyok. Az első három már októberben sápítozni kezdett a Bianconeri blog akolmeleg levlistáján.

Szégyen!

Továbbra sem azt mondom, hogy Andrea Pirlo nem a világ legtökéletesebb férfiúja! Sőt, azt sem állítom, hogy nem lesz belőle nagy edző, Ancelotti óta tudjuk, hogy egy fiatalon letudott torinói bukás nem feltétlenül jelenti egy karrier végét (Ciro Ferrara dislikes this). Továbbmegyek: még mindig nem gondolom azt, hogy Pirlo lenne a legnagyobb baja a Juventusnak.

De hogy az egyik baja, az biztos. Más szóval nem a megoldás része, hanem a problémáé. Nem javít a helyzeten, hanem… szóval nem javít rajta, na. Mindig nehéz kívülről pontosan látni egy csapat problémáit, hiszen nem vagyunk ott az öltözőben (mármint ti nem vagytok, mi Dartival néha beugrunk a gőzbe egyet dumálni), nem ismerjük az öltöző dinamikáját, a játékosok viszonyát. Csak a végeredményt látjuk, és abból próbáljuk visszafejteni a dolgokat.

Ez pont olyan szerencsétlen alapállás, mint amikor egy meccs végeredményéből akarunk levonni következtetéseket, nem a csapat játékából. Egy példa: az Atalanta ellen az utóbbi hetek legjobb meccsét hozta le a csapat, de az elveszetten kóválygó Arthur egyetlen hibája elég volt a zacskóhoz. A pallosjoggal felruházott nyáj verdiktje: Pirlo, takarodj! A baj az, hogy a Juventusra mindig is az volt jellemző, hogy szar játékkal nyert, nem az, hogy jó játékkal veszít. És ha jó játékkal veszítesz (és nem AS Romának hívnak), akkor biztos lehetsz benne, hogy szar játékkal sem leszel eredményesebb.

Amen

Pirlo csapata nem Juventus a szó klasszikus értelmében. Nem rendelkezik azokkal a jegyekkel, amik az elmúlt 125 év Juventusait azzá formálták, ami. Trapattoni zona mistájától Lippi időzített bombáján át Conte pragmatizmusáig az vitt minket előre, hogy mindig tudtuk, hogy kell nyerni.

Pirlo feladata nehezebb, mint a fentiek közül bárkié, és bőven találhat magának mentséget. A védelemből a kiegyensúlyozottság, a középpályáról a minőség hiányzik, a csatársort pedig zsarnokként uralja Ronaldo, ami többször rossz, mint jó hír. Paratici egy abszolút kiegyensúlyozatlan, tátongó lyukaktól hemzsegő kerettel kedveskedett Pirlónak, akit menet közben még a covid és a sérülések is szarrá pofoztak. Mindig pont a legrosszabbkor esett ki valaki a legrosszabb posztról. Ebből nem könnyű várat építeni, kivált olyan építésznek, akinek még a homokozó lapát sem melegedett meg a kezében.

Ámde!

Taktikailag a fenti gondok miatt nehéz megítélni, de a gondolatai nem tűnnek rossznak, és azon is lehet vitatkozni, hogy pontosan mekkora szerepe van az edzőnek egy-egy kulcsjátékos sportformájában. Mennyire edzői felelősség, hogy a dúsgazdag sztárocskák méltóztassanak a fizetésüknek megfelelő mennyiségű energiát allokálni a labdarúgásba? Köze mindenesetre van hozzá Pirlónak, és bizony látszik, hogy nem tud úrrá lenni több játékosa elképesztő szélsőségek között mozgó formájának kiegyensúlyozásán. Persze vannak játékosaink, akik abszolút megbízhatóan szállítják a szar teljesítményeket, ám mi ezzel akkor sem vagyunk elégedettek, ha ezért elitistának tartanak!

Há’ mé’ vagy ilyen szar, Aaron?

Sokan kapaszkodnak abba a megfoghataltan, diszkrét lózungszagot árasztó kritikába is, hogy Pirlo nem tudja motiválni a csapatot. Bár elismerem például a szakág feketeöves szenszejének, Antonio Conténak a szerepét, de (naivan) azt gondolom, egy Juventus játékosnak már az elég motiváció, hogy a klub címerével ellátott mezben léphet pályára. Más szóval kicsit leszarom, hogy Pirlo halvérűnek tűnik, és néha úgy áll a vonal mentén a legnagyobb megaláztatások közepette, mint akinek semmi köze a pályán zajló eseményekhez. (Azért némi nosztalgiával gondolok nemcsak a Macskára, hanem a vonal mellett élő kokainreklámmá változó Allegrire is.)

Van viszont ennek a bizonyos motivációnak egy nagyon is kézzel fogható kivetülése, amit úgy nevezünk, hogy koncentráció. Szemben a megfoghatatlan, és számunkra láthatatlan coach-szereppel, a koncentráció – illetve a hiánya – nagyon is edzői felelősség, számon kérhető és kérendő, fejleszthető és fejlesztendő. A Juventus pedig ezzel áll talán a legrosszabbul. Mindegy, hogy meccset eldöntő ziccer kihagyásáról, kretén kiállításról, ostobán összehozott 11-esről, vagy az ellenfélnek adott gólpasszról van szó, ezek mind koncentrációs hibák. És mint ilyenek, Andrea Pirlo felelősségét jelentik.

A Fiorentina elleni meccs nemcsak a tökéletesen vállalhatatlan első félidő miatt sebzett rajtam nagyot, hanem az utózöngéi miatt is. Gyakorlatilag kész tényként kezeli mindenki, hogy Pirlo kupagyőzelem és második hely esetén sem marad. Ha Allegri visszatér, akkor Nedved talán, Paratici biztosan távozik, és Ronaldo sem valószínű, hogy velünk marad. Ez a rendkívül súlyos mondat azt jelenti, hogy a Juventus kikukázott két teljes évet, egyet Maurizio Sarri, egyet Andrea Pirlo kedvéért, és a két edzővel együtt az alelnök és a sportigazgató is megbukott. Az elnökről meg ne is beszéljünk, zseniális futball-üzletemberből, az ECA elnökéből lett egy szempillantás alatt pestises pária, ami szinte biztosan nagyszerű hatással lesz csapatunk európai reményeire.

Not funny, boys.

Valahogy idén minden elszaródott. Persze az egész világban is, nemcsak Torinóban (innen a név: SZARETTÓ), de a világ többi része minket hagyományosan nem érdekel. A csapat és a klub is szarban van, és bár tudtuk, hogy egyszer véget ér ez a valószínűtlen sorozat, nyert volna inkább bárki más, mint ez a tetves milánó csürhe. Az újratervezés első fázisa megbukott.

Hogy mi lesz a második fázissal, azt egyelőre nem tudhatjuk, de fontos szerepe lesz benne ennek az elátkozott bajnokságnak a hajrájának. Ha ugyanis nincs BL, az mindenre és mindenkire hatással lesz nemcsak az idei, hanem a jövő évi Juventusnál is. Most kell mindenkinek rohadtul összeszednie magát, nem nézni senkit és semmit, és megnyerni az összes hátralevő meccset, benne a kupadöntővel. Ha így lesz, akkor majd eszünkbe juthat, hogy Pirlóval feltöröltük a Camp Nou gyepét a Barcácskával, kivertük a kupából az Intert, és minden gondunk-bajunk ellenére azért a Juventus Juventus maradt.

A kevés örömhír közül a legfaszább

Volt ebben a szezonban annyi kellemetlen meglepetés, hogy egy évtizedre is elég lenne, kellemes viszont csak kettő (és fél): Danilo és főleg Chiesa (a fél Morata rajtja, amit álló cerkával, de elhűlve néztünk már akkor is.) 

Azzal kell kezdenem, hogy nagyot tévedtem Chiesával kapcsolatban. A legutóbbi Firenzéből érkező aranyifjúval csúnyán rápacsáltunk, Bernardeschi másfél éves rémálmából csak mostanában kezd éledezni, és Chiesa még csak olyan jónak sem tűnt, mint a másik Fede. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha a legvonzóbb tulajdonsága az olasz származása lett volna, mert a maximum az volt elmondható volt róla, hogy ügyeske (note: ez igazából egy sértés) meg gyors, de például a Fiorentina nem lett kevésbé kétségbeejtően szar az erőfeszítéseitől. A végén próbálgatták Firenzében is szárnyvédőként, hát az valami szörnyű volt minden érintett számára, játszott második csatárt (szarul), szélsőt és összekötőt is. 

<3

A tanácstalanul bilukszoló Pirlo első meccsein hol jobb-, hol baloldali wingbackként használta látva a még nála is világtalanabb Frabotta kétségbeesett bénázását látva, de már ebben az időszakban kiderült, hogy a srác érzi a spiritót. Chiesa kb. minden meccsét végigharcolja azóta is, az angol iparosfutball szakkifejezésével élve brutális work rate-tel dolgozik a pályán, ami azonnal jó néhány csapattársa fölé helyezte. 

Ez már önmagában meglepetés volt, pedig még csak kezdett bemelegedni. Miután Morata ellőtte a puskaporát (…), kiderült róla, hogy a gólszerzésből is aktívan ki kívánja venni a részét. Nemcsak átvette az egyre lankadtabb szerszámmal dolgozó spanyol szerepét, de egyenesen a legjobb támadónkká nőtte ki magát. Gólt lőtt az Atalantának, duplázott a Milan ellen, és a Porto elleni párharc mindkét meccsén betalált. Hét gólpasszával a második legjobb a csapatban, ahogy a hét bajnoki góljával is, pedig nem is csatárt játszik. Meccsenkénti 1.7 kulcspasszánál senki nem tud jobbat, ahogy 1.8 sikeres cselénél sem. Ezek a számok egyébként részben a többiek kritikái is, és nemcsak azért, mert Chiesa minden meccsen élesebbnek, gyorsabbnak és harcosabbnak tűnik a nagy részüknél. 

A szezon kevés pozitív meglepetése közül azzal lett a kedvencünk Chiesa, hogy létrehozta Cristiano Ronaldo belső ellenzékét a Juventus támadósorában. A jó kezdés ugyanis annyira tűzbe-lázba hozta, hogy alázatos csapatemberként ugyan, de Chiesa lett az első olyan Juve-játékos az ellenfél kapuja előtt, akinek nem az volt az első, hogy Ronaldót keresse. Nem volt önző, csak egészséges mértékben: ha jó helyzetben volt, bízott magában, és elvállalta. Ment is egy darabig a vállvonogatás középen, de amikor Chiesa lövései elkezdtek a kapuban kikötni, egyre ritkábbak lettek. Nem kérdés, hogy Rabiot, Ramsey, Kulusevski és persze Ronaldo helyett Chiesa lett a Juventus támadásainak gyújtópontja. Vele kelünk, vele fekszünk. 

<3 <3

A másik kellemes meglepetés azért nem olyan sokkoló, egy olasz-spanyol-angol-bajnok, BL-győztes, sőt Libertadores Kupa-győztes játékostól nem túlzás olyan teljesítményt várni, amilyet idén nyújt(ott?) Danilo. Ezt a négyvédősből háromvédősbe nyíló stratégiát szinte rá szabták, érezhető volt, hogy ez az ő komfortzónája, ami ki is hozta belőle a klasszist. Mostanra sajnos teljesen rottyon van, talán ő sem számított rá, hogy ilyen sokat fog játszani, érződik is rajta a sok játékperc, de ahogy a támadóknál Chiesa, a védőink között Danilo volt a legstabilabb pont. 

Ezt nem azért írtam le, hogy jobb kedvünk legyen!

Chiesa játéka arra is rávilágít, hogy mit kellene csinálnia, illetve mit csinál most rosszul a Juventus. Képzeljünk el egy olyan ideális világot, amiben minden játékosunk a saját posztján játszhat. Ehhez, a mostani keretet elnézve, egy 4-3-3-as formációt kell elképzelnünk, de elképzelhető egy 3-4-3 is, csak nem Atalanta-style-ban, hanem úgy, ahogy eddig is csinálta a Danilo-Cuadrado-Chiesa hármas mozgatásával Pirlo. A lényeg az, hogy meglegyen a 3-3 középpályás és csatár. A három belső középpályás azért kell, hogy a játék stabilitása meglegyen, a három csatár pedig azért, mert Chiesa és Kulusevski is a posztjára kerülne, és bitang jók lennének. 

Ez az ideális állapot azonban nem jöhet el, míg Cristiano Ronaldo a csapatban, illetve a posztján van. Beleférne Ronaldo maradása is, ha méltóztatna befáradni a 16-oson belülre center játszani, ám ehhez nincs sok kedve. 

Pedig a csapat gondjai közül sokra választ adhatna. Láthattuk, milyen jót tesz a középpályásaink egyéni teljesítményének, ha hárman vannak a pályán (Ramsey-t nem számolom közéjük, ez szigorúan az Arthur-Bentancur-Rabiot-McKennie négyes három tagjára értendő). Ha a három csatár mögött úgy játszhat a szinte tetszőleges kombinációjuk, hogy közben számíthatnak a visszalépve is hatékony Chiesa-Kulusevski kettős segítségére, mint első szűrőre, magabiztosabbak is lennének. És mivel többféle kombinációban is összerakható belőlük a passer-creator-destroyer hármas, gyakorlatilag nem is lehet ellenérvet találni. 

🙁

De itt van nekünk Ronaldo, aki 25 góljával ragtapaszt tart a kétméteres sugárban kilövellő artériás vér útjába. Nem sokra megyünk vele, főleg, mert a gólok elosztása sem egyenletes: tombolva ünnepeltük a Cagliari elleni triplát, de egy kicsit szomorúak voltunk a Porto elleni kiesés miatt. Nem hoz annyit, amit elveszítünk azon, hogy nem tud épülni a csapatunk. Ezt látnia kell mindenkinek. És amikor megszületik a döntés arról, hogy maradjon-e (már ha egyáltalán opció a távozása), figyelembe kell venni a csapatépítésre gyakorolt hatását. Röviden: center vagy tipli. 

Nem egy világverő csapat ez a mostani Juventus, ami azért fáj ennyire, mert nemrég még az volt. Pirlóval egy új projekt kezdődött meg, tele vagyunk ilyen-olyan fiatalokkal, mindenki rutintalan mindenben, nem csoda, hogy ez az év olyan, amilyen. Sok szarság történt velünk idén, és annyira belesüppedtünk ebbe a hangulattalan, vértelen bajnokságba, hogy közben elfelejtettünk igazán építkezni is. Ez persze nem a legmegfelelőbb időszak az építkezésre, a covid ebből a szempontból (is) nekünk jobban odabaszott, mint másoknak, de ha ezt az évet ki is kukázzuk, a következőt már nem kéne. 

Legfőképpen azért, mert könnyen előfordulhat, hogy jövőre szenátorok nélkül marad a Juventus öltözője. 

Andrea Pirlo s1/e10

A szezon negyedén túl még mindig szerelmes vagyok Andrea Pirlóba. Ez egy kicsivel még több is, mint amiben reménykedtem. 

Nem látod, hogy jedi!?

Kezdjük azzal, hogy heteró egy szezon ez. Mindenkinek. Jól mondta Tommaso Juhár, ott kell lennie a csillagnak a legutóbbi, és a most futó szezon bajnokának neve mellett, mert ez nem normális idény. A második – és reméljük, utolsó – covidos bajnoki szezon természetéből fakadóan kaotikus, így több szempontból is abszolút tökéletes alkalom arra, hogy egy Juventushoz hasonló státuszú klub a mély vízbe dobja a saját Cruyffját, Zidane-ját, Guardioláját, Dincsiét. Más szempontból meg nyilván abszolút nem ideális, de ebből a szempontból meg mindegy, mert sosem ideális. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, mindig kockázatos.

Szögezzük le gyorsan, Pirlo nem helyezte új alapokra a labdarúgást az elmúlt három hónapban. Még azt sem mondanám, hogy a mások által lefektetett alapok között olyan marha jól eltalált volna, akadt ugyanis néhány súlyos bakija. Még inkább: akad, mert van köztük olyan, amihez konkrétan ragaszkodik. Néha szarul meccsel, hol a kezdőt nem találja el, máskor a cseréi néznek ki úgy, mint amikor nagyanyónak vettünk karácsonyra egy elektromos kávéfőzőt, ami az elégtelen használati útmutató okán a rezsón szarrá olvadva végezte. Kávé meg sehol. 

Ha a bajnoki szezon első negyedét értékeljük, akkor sajnos azt kell mondanunk, többször voltunk szarok, mint nem. Elnézve az utóbbi heteket, a javulás egyértelműen látszik, és összességében az eredményekkel sincs nagy baj: megnyertük a BL-csoportot (a Barca előtt), négy pontra vagyunk az első helytől a bajnokságban. Nem az eredményekkel van az igazán nagy baj, még ha szívesen eltekintettünk volna a Crotonék és Beneventók elleni pontvesztésektől. 

Akkor mi az igazán nagy baj 

Itt válik szét a Juventus-tábor, és nem is csak két, hanem mindjárt több táborra, ami szépen mutatja, mennyire nehezen megítélhető Pirlo Juventusa, illetve annak gondjai. A saját véleményemmel kezdem, mert én vagyok a legokosabb. 

Nem ártatlan, de áldozat

Túl azon, hogy Pirlónak megvannak a maga hülyeségei (ezekről később), szerintem a legnagyobb baj jelen pillanatban sok kulcsjátékos hitvány sportformája, illetve mások ingadozó teljesítménye. Képzeljük el, hogy mindig úgy teljesítenek a belső középpályások, mint a Barca ellen az első félidőben. Ez pedig nagyon nagy részben Paratici, illetve a pandémia felelőssége, mert 70 milliós mínuszt görgetve nem könnyű megerősíteni a csapatot, de azért elvárható lenne, hogy ne egy megszeppent ifistának kelljen végigkínlódnia az első hónapokat, és legyen egy hasonló minőségű cseréje Cuadradónak. Szóval szerintem: fáradtság + rossz forma + Pirlo néhány hülyesége. 

Hogy egy másik szekértábornak is igaza van, azt az is mutatja, hogy én (aki rohadt okos vagyok) is osztom a véleményük sok elemét. A tábor hangadói szerint a legnagyobb gond az, hogy Pirlo nem hajlandó feltenni három középpályást. Ebben nagyon sok igazság van, hiszen látszólag számos visszatérő problémánkra, mint például a játék egyensúlyásnak gyakori felborulására, vagy még inkább a labdaszerzés hatékonyságának javítására is választ adhatna egy klasszikus Destroyer-Creator-Passer deplojolása a middle zone-ba, fuckyeah. Annál is inkább, mert pont akadnak is ilyen karakterisztikájú játékosai Pirlónak. McKennie (és kicsit Bentancur) igazi destroyer, Arthur (és kicsit Bentancur) Passer, Rabiot és Ramsey (és kicsit Bentancur) Creatorok. (Szóval látszik, hogy Bentancur mindegyikből egy kicsi, de egyikből sem sok, bassza meg.) Pirlo azonban egyik formációjában sem nagyon gondolkodik a lehetőségben, de szerintem azért, mert komoly oka van rá. 

Méghozzá az, hogy az egyébként is esetleges teljesítményt nyújtó középpályások hátrafelé még csak-csak hozzák magukat, de a középpályánk támadójátéka egy határ szar. Ugyanez volt a gondja egyébként Sarrinak is: Ramsey képtelen felnőni a feladathoz, villanásokra futja tőle, és Rabiot is sokszor tesz a közösbe vérlázító teljesítményt az ellenfél térfelén. És ha ez így van, akkor a csatárok elszigetelődnek, az egyetlen reményed a szélről érkező beadásokban van. (Fun fact: Cuadrado adta idén a legtöbb gólpasszt.) Ezt nem akarja megkockáztatni Pirlo, aki a támadójátékról szeretne ismert edző lenni. Menni akar előre, helyzeteket, lövéseket, gólokat akar. És mivel a középpályája nem tud sokat hozzátenni, eddig is igazából annak köszönhetjük az eredményeket, hogy a két csatár, és főleg a kicsit lesajnált Morata sokszor kihúzott minket a szarból. Az Atalanta ellen pedig láttuk, mi történik, ha mindkét csatárunk rossz napot fog ki.

Te mennyél oda, te meg amoda, a kurva anyádat!

A 3. számú szekértábor zászlaja alá radikális elemek gyűltek. Mint általában a szélsőségeseknek, nekik is vannak jó gondolataik, érdekes meglátásaik, de a megoldási javaslatuk jobbára ennyi: napalm. A Pirlo fejét követelőknek, ne tagadjuk, bőven ad muníciót az egykedvű arckifejezése mögött minden bizonnyal erősen vívódó edzőpalánta. Először is ott feszül a tagadhatatlan tény, hogy a Juventus játéka esetleges. A bajnokság negyedénél nincs kialakult kezdőnk, csak olyan posztokon, ahol a kényszer is beleszól az összeállításba (Danilo és Cuadrado már a seggükön veszik a levegőt, de De Ligt sem pihent egy percet se, mióta visszatért, és Ronaldo is állandóan a pályán pulzál.) És az állandó kezdőcsapat hiánya nem az oka, hanem a következménye annak, hogy tulajdonképpen kialakult játékunk sincs. 

Pirlo két formációban gondolkodik. Az egyik egy sima 4-4-2, ami labdaszerzés után 3-5-2-re változik. Ebben nincs nagy újdonság, Allegri fundálta ki még annak idején, csak nála Emre Can lépett vissza a védelembe, hogy mindkét szélső védője feljebb tolódhasson. Pirlo másik felállása ugyanúgy 4-4-2-ből indul, de 4-2-4-gyé változik támadásban, ebben a formációban látjuk a Kulusevski-Chiesa középpályás szélsőpárt. Egyébként utóbbi a gyakoribb, hétszer így állt fel Pirlo. 

A Bresciai Búsuló Juhász egyelőre annyit tud felmutatni, hogy makacsul ragaszkodik az elképzeléseihez. Ha megy, ha nem, tolja, amit elgondolt. Meg tudja például valaki magyarázni, Chiesa mi a hupilila lófaszt keres a bal oldalon (főleg most, hogy kb a legjobb formában lévő támadónk)? Érti valaki, hogy amikor négyvédős rendszerben játszunk, mit keres a pályán Leonardo Bonucci? Le tudná vezetni valaki, miért nem a csapat, illetve a keret karakterisztikájának leginkább megfelelő 3-5-2 az alapfelállásunk? És az is nagyon érdekelne, hogy mi Pirlo terve az összes formációjából kilógó Dybalával, Kulusevskivel, illetve a Bentancurhoz hasonlóan mindenből egy kicsi, de semmiből sem sok – ráadásul évek óta rettenetes – Bernardeschivel. 

Chuck Norris egy élő csörgőkígyót használ kotonnak

Ebből a táborból hangzanak el a legélesebb kritikák Pirlo meccselését illetően, és bizony ezek között is jócskán akadnak jogosak. Két kiállításban is csúnyán benne volt az oldalvonal mellett szunyókáló edző, ami különösen furcsa valakitől, aki éveken át játszott a piros lap határmezsgyéjén született Gennaro Gattuso mellett. Az, hogy a cseréi sokszor nem tesznek hozzá, inkább az első tábor véleményével cseng össze, ugyanakkor néha kifejezetten rosszul nyúl bele a meccsekbe, vagy nem is nyúl bele, pedig kéne. 

Így állunk az Úr színe elé 

Konklúzió igazából nincs. Nagyon kevés idő telt még el ahhoz, hogy bármit is megítélhessünk – a játékosok formáját leszámítva, mert az néhány üdítő kivételtől eltekintve igen hitvány -, és azt se felejtsük el, hogy érdemes másokhoz mérnünk magunkat, hiszen a problémáink egy része ugyanúgy sújtja az ellenfeleinket is. Azt látjuk, hogy mindenki össze-vissza hullámzik, és az utóbbi napokban láthattuk, hogy ha a Milannál kifogy a mák, ugyanígy lesznek ők is. Hasonló a helyzet egész Európában, kiscsapatok virtuskodnak egy csomó nagy bajnokságban, mert a nagyokról lehetetlen megmondani, éppen milyen napjuk lesz. Hozok rá két példát a BL-ből: Juventus-Barcelona 0-2, Barcelona-Juventus 0-3. Vagy egy másik: Atalanta-Liverpool 0-5, Liverpool Atalanta 0-2. Na, jó, még egy: Sahtar-Izé 0-0, Izé-Sahtar 0-0. Haha, milyen szellemesen szúrtam oda! 

A legpesszimistábbaknak nem lett igazuk, szerintük már most akkora hátrányban kellene lennünk minden fronton, hogy csak a BL-hely marad reális célként. Ez nem így van, és az utóbbi hetekben azért láttunk kimondottan jó teljesítményeket is a csapattól, vagy egyes játékosoktól. Egyelőre csak a nagyon gyenge ellenfelekkel szemben (Samp, Barca, Cagliari) tudunk villogni, és ellenük sem mindig, ám ezt felróni túlzó elvárásokról árulkodna Pirlóval szemben, különösen a fent taglalt körülmények ismeretében.

Sőt, én még mindig látom magam előtt, ahogy Pirlo Juventusa káprázatos futballal szórakoztat minket hétről hétre, halomba mészárolja az ellenségeket, felgyújtja asszonyait, meggyalázza templomait, és belelovagol a naplementébe. 

Amikor legutóbb megtartottunk egy ilyen kóklert

Húsz évvel ezelőtt, 2000-ben Carlo Ancelotti egy hasonlóan hitvány szezont futott a Juventusszal, amilyet idén Maurizio Sarri. Akkor fordult elő utoljára, hogy az edző kapott még egy évnyi türelmet, holott nem szolgált rá. Az eredmény: tragédia.

Én, bevallom, nem tudtam elképzelni, hogy kiesünk a Lyon ellen. Egész évben jól látszott, és végül bajnoki címmel kamatozott, hogy Sarri minden tehetetlensége ellenére a csapat, vagyis inkább a klub karakterisztikája megmarad, azaz a Juventus tud nyerni akkor is, amikor a játékából nem ez következik. Ezért voltam úgy vele, hogy Ronaldo lő egyet az elején, aztán valami szart bekotrunk a végén, és továbbkínlódjuk magunkat. Arra már én sem gondoltam, hogy Lisszabonban feldúljuk a várost, megrontjuk a palotákat, és felgyújtjuk a menyecskéket, de a Lyon elleni továbbjutást biztosra vettem. 

Már csak azért is jó lett volna, ha végül tényleg továbbjutunk, mert most nem kellene két irtózatos arcvesztés közül választania Paraticinek. Az egyik, hogy kirúgja Sarrit, amivel a saját szájába szarik, hiszen – rendkívül okosan – még a BL-párharc előtt kijelentette, hogy Sarri marad. A másik, hogy úgy szarik a szájába, hogy szűk egy héttel a fenti kijelentés után mégis kirúgja Sarrit, és megpróbál egy értelmezhető edzőt keríteni két hét alatt. Utóbbi duplán sebez Paratici amúgy is viharvert reputációján, hiszen egyúttal beismeri a tévedését, és vastag, fekete postaironnal húzza alá, hogy egy évet kibasztunk az ablakon. 

Ha már a nyalka Fabio szóba került, jegyezzük meg, hogy az Allegri-Marotta páros után nem biztos, hogy Sarri volt a nagyobb visszalépés. Paratici három szélső védővel (amiből kettő hulladék) vágott neki a szezonnak, és beérte annyival Marotta majmolását, hogy ő is hozott jó(nak tűnő) játékosokat ingyen. A Juventus működésképtelensége részben az ő hibája, meg persze volt egy csomó kellemetlen körülmény, amikről nem tehetett. De volt egy olyan is, amiről igen: Maurizio Sarri szerződtetése. 

Kösz a halat, fiúk!

Az egy év kikukázását most úgy tessék érteni, hogy Ronaldóval tavaly lehetett volna utoljára BL-t nyerni, Chiellinit talán már soha többet nem látjuk Juve-mezben, és Buffon sem bohóckodhat a végtelenségig. Ez lehetett volna az az év, amikor összejön valami, de nem jött össze semmi. 

Nem mentegetem Sarrit, de volt néhány körülmény, amivel egyetlen edző sem tudott volna mit kezdeni. De Ligtnek sokkal jobb lett volna Chiellini mellett, de Giorgio egész évre kidőlt. Így Bonuccinak, aki csak és kizárólag háromvédős rendszerben értelmezhető védőjátékosként rengeteg játékperc jutott, ami az egész csapat játékára, és persze Sarri csapatösszeállítási gondjaira is hatással volt. Ősszel Ronaldo volt nagyon szar, miközben Higuaín és Dybala villogtak, de a portugált akkor is játszatni kellett, így Pufi szép lassan odáig épült le, amit a Lyon ellen láttunk tőle: nagyon mélyre. Pjanic makacs sérülése, amiből nem volt ideje visszajönni, szintén nem Sarri hibája, márpedig tudjuk, hogy a regista mennyire fontos szereplője a sarriballnak. Arról sem tehet, hogy Ramsey és Douglas Costa reggelizés közben is képes sérülést szenvedni. A covidszünet sem az ő hibája, és az sem, hogy teljesen kifingott csapattal mentünk a Lyonra. 

Az, hogy a mai hírek kivétel nélkül a lehetséges Sarri-utódokról szólnak, annyira nem véletlen, hogy minden Sarri ellen szóló körülménnyel szemben fel tudunk sorakoztatni legalább két olyat, amiben viszont nyakig benne van, gyakran de facto az ő hibája. 

A legfontosabb: a Juventusnak nincs kiforrott alapjátéka, és ebben a kérdésben Sarri semmiféle előrelépést nem ért el az idény során. Ugyanolyan esetlegesek, a játékosok egyéni képességének köszönhető villanásokon kívül tompák és kiszámíthatók vagyunk. Egy év sarriballozás után sincs válaszunk olyan kérdésre, mint hogy hol vannak a presszingzónáink? Hány méteres csapat a Juventus? Mit akar védekezni csapatként? Abban mik az egyéni szerepek?

Ezek fundamentális kérdések, mert ha nincsenek tisztázva a szerepek a csapaton belül, akkor a játékosok komfortjának is lőttek, az pedig csak formahanyatlást eredményezhet. (Bernardeschi esetében ez világtalan bolyongást jelent.) Nézzük meg, egész évben milyen formában volt Pjanic, Bonucci, Matuidi, és már érzékeljük is, milyen keretek közé szorította magát Sarri azzal, hogy a fenti kérdésekre nem talált választ nagyon gyorsan. Nem mintha az nem az ő felelőssége lenne, hogy a játékosai fejben és fizikailag is jó formában legyenek, de azt előre tudtuk róla, hogy nem egy nagy motivátor, mert nincs érzelmi motivációja a Juventusnál dolgozni. 

Sarri úgy kezdte, hogy elküldte Mandzukicot, így mondhatjuk, hogy kezdetnek tökön lőtte magát. A horvát az egyetlen potenciális megoldás lett volna a Juventus idén rengetegszer sújtó dupla problémára, hogy nincs jelenléte a 16-oson belül, és nincs, aki védekezzen Ronaldo helyett. Mandzukic emellett küzdőszellemet és győzni akarást hozott a csapatba, de Sarri elképzelt rendszerébe nem illett, ezért mennie kellett, és a két fenti probléma az arcunkba robbant. 

A bagós kétszer is megpróbált belenyúlni a formációba a szezon során, de nem járt szerencsével. Először egy trequartista beillesztésével próbálta meg zökkenőmentesebbé tenni a tranzíciós játékot – előre és hátra egyaránt -, de Bernardeschi ennél sokkal egyszerűbb feladatokat is képtelen ellátni, Ramsey pedig két sérülés között csak elvétve tudott jó teljesítményt nyújtani. Aztán a covidbreak előtt megpróbálkozott egy 4-4-2-vel, ami szerintem kimondottan jó ötlet volt, mert Cuadrado jobboldali középpályásból labdaszerzés után feljebb léphetett jobbszélsőnek, így elméletben a stabilitás is megmaradt és a támadópotenciál sem sérült. Sarri pár meccsen át próbálkozott vele (ezek nem sikerültek igazán jól), aztán egyszerre fingott ki a két fostalicska jobbhátvéd, és kénytelen volt Cuadradót visszahúzni jobbhátvédnek. A karanténszünet után már csak a fos 4-3-3-at láttuk, amiről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem működik. 

A bajnoki cím meglett, de hogy mennyire nem Sarrinak köszönhetően, azt jól mutatja, hogy miután a csapat egyetlen igazi erénye, a győzni tudása kihúnyt, jöttment senkiháziak pofoztak le minket zsinórban. Azért, mert a játékunkból, illetve annak minőségéből az következett, hogy ha nem csinál valaki valami váratlant, akkor lehet, hogy nálunk lesz a labda 70 százalékban, de ziccerünk egy sem lesz, és gólt sem szerzünk. Vagy ha igen, akkor valamelyik nagy lövőnk seggbe rúgja a labdát a 16-oson kívülről, amit nehéz a csapatjáték szerves részeként elképzelni. Mint tegnap, a Lyon ellen: Ronaldo irgalmatlanul bekúrta, de számoljuk meg bátran, hány ziccert sikerült kialakítani a 96. perc alatt. Úgy, hogy az elejétől kezdve nekünk kellett mennünk a gólért. 

Ha már a meccs szóba került 

Nem, nem volt kamutizenegyes a Lyoné. Gondolom, azóta már mindenkivel szembe jött a felvétel, amin látszik, hogy a vadbarom Bernardeschi lép oda Depaynak, és a bíró sem Bentancur (tanítani való) szerelését fújja le. A mi büntetőnk ellenben nevetséges volt, pont úgy, ahogy az Atalanta elleni, hasonló “kezezésért” megítélt 11-es is. Ez egy kicsit visszahozta a reményt, az pedig bajnoki címet hozott, mert meggyőződésem, hogy ha azt a meccset megnyeri Torinóban az Atalanta, akkor most a bergamóiak lennének a bajnokok. A következő körben is ikszeltünk, így az Atalanta négy pontra feljött volna mögénk. El tudjuk képzelni, milyen pánik lett volna úrrá a nyomást amúgy is borzasztó szarul viselő csapaton? Azon, amelyiknek a Milan ellen egy befújt 11-es is elég volt az összeomláshoz? Amelyiknek harminchét (37!) perc sem volt elég az egyre fáradtabb Lyon ellen, hogy a nyomástól felpörögve begyötörje a továbbjutást jelentő gólt? 

A problémáink tökéletesen kirajzolódtak a Lyon ellen (= Rudi Garcia leverte Sarrit, mint vak a poharat), 16 kapura lövésünk fele a 16-oson kívülről érkezett, és csak négyszer találtuk el a kaput. Két gól + Ronaldo első szabadrúgása, és az égből Lopes kezébe hulló lófasz fejes egy szöglet után – ezekből kellett volna kiejtenünk a Lyont. Most ugyan nem volt üres a 16-os, mert Higuaín kezdett, de az argentin annyira hitvány formában van, hogy nem sokat tudott hozzátenni, Bernardeschi pedig (hiába csinálta meg élete testcselét az alapvonalon) teljesen használhatatlan. 

Dybalát nem varrom Sarri nyakába, mindannyian becseréltük volna egy ilyen helyzetben. De hogy helyette Marco Oliverit kell behoznunk az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, az újra Paratici munkásságának kérdéseit veti fel. 

#sarriout 

Nem tudom, mi lesz most. A sajtó biztosra veszi, hogy Sarrit kirúgják, mert a nyolcaddöntős kiesés nem fért bele. Ha így lesz, már csak egy kérdés marad: sikerül-e elhozni Zidane-t, vagy hasonlóan nagy kockázatot vállalunk egy másik edzővel, mint amekkorát Sarri maradása jelentene. Rulett ez, és egy számon van az összes pénzünk: ha nem Zidane, onnantól exponenciálisan nő a perecelés esélye. 

De mi van, ha ezek csak sajtópletykák, és Paraticiék megtartják Sarrit. És akkor neki is fognak igazolni, én pedig előre szólók, hogy agyérgörcsöt fogok kapni, ha meglátom Jorginhót Juve-mezben. Sarri maradása, teljesen mindegy, kiket igazolunk neki, önmagában is komoly kockázat, úgy meg végképp, hogy a csapatnak az idei szezon minden lelki és pszichés terhét is cipelnie kell. Sarri pedig előbb lesz úrrá a csapatjáték problémáin, mint a pszichés és motivációs gondokon, mert utóbbiakhoz tök tufa. 

A megtartása ellen szóló legerősebb érv egy egyszerű végkövetkeztetés: Maurizio Sarri hitvány minőségű munkát végzett a Juventusnál, és bár erre egyetlen idei nyilatkozatában sem utalt, ő a legnagyobb felelőse a rettenetes játék mellett erősen visszaeső eredményeknek is. Ha a Juventus úgy dönt, hogy Sarri megérdemel még egy esélyt, akkor egy olyan helyzet áll elő, ami legutóbb – emlékeim szerint – 2000-ben fordult elő utoljára: egy borzalmas szezonját óriási pereceléssel záró, közutálatnak örvendő edzőt tartottak a csapat élén még egy évre. Az eredmény: Ancelotti az egyik római lúzer után a másikból is bajnokot csinált, mielőtt végül csak kibaszták, mint a gerelyt. Mondjuk Nápolyban az derült ki, hogy Sarri jobb edző Ancelottinál, de ez már csak játék a szavakkal. 

A Conte által megkezdett sorozat kilenc tagja közül az idei pajzs volt a legrandább. Nem volt sok öröm a tavalyiban, sőt a tavalyelőttiben sem, már ekkor látszott, hogy valami nem stimmel, de ez volt mind közül a legrosszabb. Egy elveszített Szuperkupa-döntő, egy elbukott Olasz Kupa-döntő, és egy nyolcaddöntős BL-kiesés csúfítja tovább az egyébként is ronda képet. Visszatérve Ancelottira, a hasonlóság továbbra is megejtő: ő már a negyeddöntőben kiesett a kupából (a Lazio ellen), és az Intertoto-kupa megnyerése után az UEFA-kupa főtábláján egy kiscsapat, a Celta Vigo vágta agyon. Mégis megtartották, és nem akarok senkit idegesíteni, de a következő dolgok történtek: a BL-ben a csoportunk utolsó helyén végeztünk olyan hatalmasságok mögött, mint a Hamburg, a Depor és a Panathinaikosz, az Olasz Kupából pedig a Brescia ejtett ki, miután Torinóban tudott nyerni. A bajnokságban Van Der Sar ügyetlenkedése a Roma ellen a bajnoki címbe került. Hát, ezt üzeni a történelem. 

Hogy én kirúgnám-e? Először is, én ide se hoztam volna, ahogy azt egy évvel ezelőtt a köszöntésekor is megfogalmaztam. Másodszor, és ez a fentiek fényében furcsa lesz, csak akkor rúgnám ki, ha Zidane, esetleg Allegri jönne a helyére. Ha rajtuk kívül valaki más, akkor inkább maradjon. (Simone Inzaghit nagyon karmolom, de egy ilyen helyzet kezeléséhez talán még nincs elég szőr a tökén.)

Őszintén szólva a legutóbbi három idényben inkább csak fellángolásokat láttunk a csapatunktól. A hazai trófeákhoz ez még elég volt, de már a 2017-18-as szezonban elindult lefelé a Juventus, és ha részfeladatokat megoldott is, a zuhanást nem tudtuk megállítani. Ez nem csak Sarri hibája, Allegri is csak azért ment tovább az Atlétin, mert Ronaldo még pont egy évvel, és egy góllal fiatalabb volt. Igaz, General Max Juvéja az egész szezon legjobb meccsét játszotta itthon az Atléti ellen, Sarrié pedig ugyanazt a taknyot cukrozta a Lyonnal szemben, amit egész évben. De nem lett finomabb tőle.  

Gatyatrüffel

Megvan az érzés, amikor azt hiszed, hogy egy rohadt jóleső fingot fogsz kitolni, de végül váratlanul befosol? 

Gól! Ja, nem.

Sokkal könnyebb lenne elviselni a helyzetet, ha nem lett volna az Izé elleni második félidő még márciusban. A Férgek lemészárlása magasztos küldetés, az év legfontosabb feladata, és azon a meccsen a szünet után az év legjobb Juventusát láthattuk (okés, bitang volt az őszi, milánói meccs is. Sőt, most, hogy belegondolok, ez a két igazán jó meccsünk volt idén.) Ez azt a képzetet kelthette, hogy Sarri rájött valamire. 

Adja magát, hogy – hosszú idő után először – Pjanic nélkül állt fel az Izé ellen, szóval lehet, hogy a féket találta meg. Vagy a Cuadrado huzogatásából (hehe) eredő 4-4-2 — 4-3-3 hibridet. Vagy a De Ligt-Bonucci páros csiszolódott össze (az Izé ellen tízesre játszott mindkettő). Esetleg a gól + gólpassz kombót virító Ramsey bevetése? Hogy melyik okozta a csapat játékának ugrásszerű javulását, azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem Maurizio Sarri sem. Utóbbi hatmillió eurót keres, plusz bónuszok, bár ezekhez a ferences rendi szerzetesek önmegtartóztatásával áll.

Sarri szerint a csapágyasra hajtott Pjanic volt a fék? Nem, mert az újraindulás óta mindkét meccsen vele kezdett. A kupadöntőben is, pedig az elődöntőben minősíthetetlenül hulladék volt a girnyó kis bosnyák.  Akkor a középpályát is stabilizáló, támadásban pedig egy kiválóan beadó szélsővel erősödő hibrid formáció pofozta helyre a Juventust? Nem, mert Sarri mindkét meccsen az idén már számtalanszor csődöt mondó 4-3-3-mal kezdett Douglas Costával, és az így igen kevés hasznot hajtó Dybalával. Akkor alán Ramsey volt a nyerő? Nem tudhatjuk, hat percet kapott csak a kupadöntőben. 

Maurizio Sarri a kupával

A Juve egyik meccset sem kezdte rosszul, sőt a Milan elleni első félóra kimondottan pofás volt. Ekkor – fejünkben még a frissnek ható, Izé elleni élménnyel – éreztük úgy, hogy jön az óriáspuki. És ebből lett kisvártatva a gatyatrüffel. Amint kiderült, hogy nem jön könnyen és gyorsan a gól, a játékosok mintha megsértődtek volna, ami persze a játékunk színvonalának meredek zuhanását eredményezte. Sarri egy darabig nézegette a csapatát, aztán megpróbált belenyúlni a meccsbe. A Milan elleni hármas cseréje, amikor egyszerre küldte be Khedirát, Bernardeschit és Rabiot-t, egy LSD-tripp volt a Delneris időkbe. Az eredménye is hasonló volt, mint a rágcsálóarcú kis zsebmetszőnél, viszont legalább továbbjutást ért. A döntőben egy kicsit megörültem Bernardeschi érkezésének. Egyrészt azért, mert Pjanic nagyon szar volt, másrészt meg azért, mert Sarri nekünk írt levelében már jelezte, hogy gyakran fogunk egy olyan 4-4-2-t látni, aminek Cuadrado és Berna a két széle. De átvertek, mert a Wham!-frizurát növesztő kis kancsónak esze ágában nem volt kihúzódnia balra, inkább valami mást csinált. Hogy mit, arra nem tudtunk rájönni. 

Az egész fenti gondolatmenetnek az lehet a konklúziója, hogy az Izé elleni egy kifutott meccs volt. Egyszerűen jól jöttek ki a dolgok, és bár csak egy fokkal játszottunk jobban, az Izé annyira kifingottnak tűnt, hogy ettől mi is sokkal jobban néztünk ki a valós képünknél. 

Sarri 2/0 (azaz nulla) a torinói döntőkben. Nem ezt szoktuk meg. Az utolsó két évben Allegri alatt sem volt egy leányálom a Juventust nézni, de a 2-2 bajnoki- és kupacím, meg egy BL-döntő jelentősen árnyalta a képet. Sarrit azért hozta a vezetőség, hogy a győzelmek mellé végre szép játék is párosuljon, de egyelőre a két szék közé ült a Juventus: ocsmány játékkal nemnyerünk. 

A láncbagós terrone sem a legerősebb kezdő, sem a legjobb formáció ügyében nem hozott végleges döntést, a védekezés sem lett stabilabb alatta, a támadások színvonala pedig borzasztó hullámzó továbbra is. A játékosok motiváltsága a béka segge alatt, és ha ezért nem is tudjuk őszintén elővenni Sarrit, hiszen tudjuk, hogy neki magának is zéró érzelmi motivációja van a Juventushoz, az már feltétlenül az ő felelőssége, hogy botrányos sportformában vannak a futballistái. 

A két eddig elbukott döntő, valljuk be őszintén, inkább a két ellenfélnek volt fontos. Nekem legalábbis nem okoz egyetlen álmatlan éjszakát sem a Szuperkupa, sem az Olasz Kupa elvesztése. Sokkal nagyobb bajnak érzem a két, még elérhető trófea szempontjából, hogy a mutatott játékunkkal nemhogy a BL-győzelemre, de még a scudettópajzsra sem lesz szemernyi esélyünk sem. 

Valaminek kurva gyorsan történnie kell, sporttársak!  

Levelet írt nekünk Maurizio Sarri

Sziasztok! 

Maurizio Sarri vagyok, nikotinfüggő. 

(“Szia, Maurizio!”) 

Ez életem legnehezebb levele, igazából még valamikor novemberben kezdtem bele az írásába. Mint tudjátok, nem vagyok egy szentimentális alkat. (Kivéve, ha kedvenc csapatomról, a Napoliról van szó, de ez most mindegy.) Az érzelmeknek az alábbi levélben is kevés szerepet szánok, inkább próbálok majd objektív maradni. 

Nem kertelek: szarban vagyunk. De most tényleg, és nem úgy, mint október végén, amikor Leccében hagytunk két pontot. Az őszi problémák egy része amúgy is megoldódott, hiszen Ronaldo fossa a gólokat, és boldog, az meg mit sem számít, hogy közben leépült az ősz legjobbja, Higuaín, és hasonló sors vár Dybalára is. Én már akkor tudtam, hogy az igazi gond nem a támadásokkal van, ezt is bizonyítja, hogy ősszel az összes fontos meccsen jól játszottunk. Milánóban, Madridban, Bergamóban is jó eredményt értünk el. 

Aztán jött a Lazio-meccs (a bajnoki), ahol óriási pechünk volt. Kurva jól játszottunk, vezettünk is, a Laziónak macsa nem volt, aztán Emre Can pályára lépése és vele a kettős emberhátrány kicsinált. Van ilyen, bárkivel előfordulhat. Elég jól lehoztuk az őszt, megnyertük a BL-csoportunkat (jutalma a Lyon lett), és az utolsó 2019-es fordulóban előzve a bajnokságban is az élre álltunk. Nem mondom, hogy nem látszottak a problémák, de elég eredményesek voltunk annak ellenére, hogy azért kaptunk néhány pofont. 

Kezdjük a védelemmel 

Lehet, hogy szóba sem kerülne a védelmünk ingatagsága, ha Chiellini nem szakítja szét a térdét augusztusban. A capitano kiesése miatt az egészségesnél sokkal több időt töltött a pályán De Ligt, aki hiába szupertehetség, még nincs elég szőr a tökén az ilyen melóhoz. Tudom, láttam. Aztán szépen beépítettük Demiralt, erre neki is elszakadt a térde. A védelem közepéről beszélünk, tessenek ezek fényében értelmezni a rengeteg bekapott gólt. 

A mezei balszerencse mellett a klub szerepét sem vitathatjuk el a jelenlegi helyzetben. Nézzünk rá a szélső védő felhozatalra, és mondjuk meg, egy leendő BL-győztest idéz-e a De Sciglio, Danilo, Alex Sandro hármas. Eleve, mi az, hogy hármas? Ja, igen: csak egy balhátvédem van. Köszi, Fabio, te nyalka kis fasz, te! De Sciglio és Danilo ráadásul felváltva sérültek és szarok, egy-egy jobb meccsük akad, de közben annyira megbízhatatlanok, hogy kénytelen voltam Cuadradót visszahúzni. Védekezni ő sem tud, de előre megvan a haszna. A másik oldalon Alex Sandro meg nyilván csapágyasra van hajtva, ezért van az, hogy sokkal kevesebbet látjuk elöl, mert utál visszafele futni. 

Összegezve: a védelem közepét a balszerencse, a széleit Paratici baszta el, és mondhatod rám, hogy köcsög nápolyi kontár vagyok, de ha csak Bonuccim és De Ligtem van, akkor úgy is őket kell játszatnom, ha látom, hogy előbbi iszonyatosan hulladék, utóbbi meg nem áll még készen. Ja, tényleg, van Rugani is. Egész jó kávét főz a kotyogóson. Focizni nem tud, pedig annak idején azt hittem. 

(Levelem ezen részét valamikor január végén írtam, azóta jelentős változások ugyan nem álltak be, de az utolsó megrendezett fordulóban, az Inter elleni zárt kapus meccs második félidejében egycsapásra kiderült, hogy tudjuk jól is játszani a sarriballt, nemcsak szarul. Igaz, hogy ehhez többek között az kellett, hogy Bonucci és De Ligt kerek 10-esre játsszon.)

Középpálya 

Elérkeztünk a legfontosabb részhez. Engem ugyebár nem azért hoztak a Juventushoz, mert szép vagyok, hanem azért, hogy a csapat Sarriballjában kiteljesüljön Ronaldo, és lehessen ontani a közösségi csatornákra a videókat a Cittadellának vágott mesterhármasról. Meg hogy nyerjünk valamit külföldön is, ne csak otthon. Haha, nekem is vicces volt, de mindegy. 

A keret egyébként első blikkre abszolút alkalmasnak tűnt a sarriballozásra. Próbáljuk párba állítani a Juve kezdőjét az én Napoliméval, és látjuk, hogy abszolút megvagyunk: Pjanic még jobb regista is, mint Jorginho, Hamsikot játszhat Bentancur, és mivel egyik balszélső (Ronaldo-Insigne) sem védekezik, kell mögéjük egy jól szerelő játékos (Allan-Matuidi). Nem nagyon különbözőek Cuadrado és Callejon attribútumai sem, csak a Juvénál ide be tudom hozni Douglas Costát is. Ugye, az én fejemben is ilyen jól nézett ki a dolog. 

A Juventus taktikailag csinálta is, amit kellett, de annyira nem tudta egyéni tartalommal megtölteni, hogy szép lassan azt kezdtem érezni a meccseken, hogy sajnos így néz ki a sarriball, ha szarul csinálják. 

A játékom három legfontosabb eleme a magasra feltolt védekezés, az ellenfél térfelén való nyomás kifejtése, aminek labdaszerzés az eredménye, és a rengeteg kis passz a támadóharmad környékén. A védekezéssel az a baj, hogy a sok egyéni párharc nagy részéből szarul jövünk ki, és nem úgy, ahogy a Koulibaly-Raul Albiol páros. A középpályán az, hogy Matuidi a legelemibb szintű összjátékba sem vonható be, mert vérhólyagot harap az álló labdára, Bentancur formája pedig túl ingadozó ahhoz, hogy stabilitást adjon a középpályának. A rövidpasszos játék, azt mondom, még úgy-ahogy működött ősszel, lőttünk szépen kipasszolt gólokat, de ezzel is volt gond. Összegezve: a három tényezőből mondjuk másfél áll rendelkezésemre egy jobb napon. Egy rosszabbon egy se. 

Íme a dilemma: felrakom Matuidit, hogy ne kelljen sokszor egy az egyben védekeznie a suta védőimnek, és ezzel lemondok a baloldali támadásépítésről (Alex Sandro megoldhatná, de gatteron van, ezt ne feledjük!), vagy megpróbálok inkább nyomást gyakorolni, és megtartani a labdát az ellenfél térfelén Rabiot-val, esetleg Cuadradóval a középpályán. És reménykedek, hogy jó napja lesz Bentancurnak, mert Pjanicot sajnos nem tudom pihentetni. 

Már Nápolyban is az idegeimre mentek a rotálással! Azt hiszitek, hülye vagyok, és nem látom, hogy ki van facsarva egy játékos? Ha te látod, akkor hidd el, én jobban látom, mert minden mérési adat és orvosi lelet a rendelkezésemre áll. Csak akkor azt mondd meg, hogy a faszba pihentessem Pjanicot? Kit állítsak a helyére? Megpróbáltam Emre Cant, nem ment. Megpróbáltam Bentancurt, nem ment. Meccsen belül játszott itt Rabiot is, de a kaotikus félidő inkább azt üzente, soha többet! Pjanicnak játszania kell, és kész, mert nélküle szétszakad a pálya, se ritmusa, se szervezettsége nincs a játékunknak, ami persze nem jelenti azt, hogy ha ő a pályán van, akkor ezek mind megvannak. És főleg azért nincsenek, mert ki van fingva a puhány kis bosnyák girnyó. (Február végén írtam ezt a részt, onnantól végül addig állt fenn ez a szar helyzet, hogy az Izé ellen fogtam, és kihagytam.) 

Azt hozzátok hasonlóan én is tényként kezeltem, hogy Pjanic kezd. Meg sem fordult a fejemben, hogy a bosnyákot kihagyom, mert nem úgy tűnt, hogy bárki képes lehet pótolni. Aztán az Izé ellen húztam egy merészet, és az év legjobb játékát mutatta a csapat. Nem akartam hinni a szememnek, de ez mindenképpen nagyon jó hír. Főleg, ha a legjobb pillanatban egy kipihent Pjanicot kapok vissza. 

A játékunk egyensúlyának megtartására egyébként volt ötletem azután, hogy kiderült, a középpályás játékunk messze van az elvárt szinttől. Ez volt a trequartista, aki Bernardeschi esetében inkább középpályás, Ramsey-vel pedig 10-es fantasista volt. Csakhogy a kettőben volt egy közös vonás, amivel nem tudtam mit kezdeni: mind a kettő szar egész évben. A kettőtől összesen nem tudok felidézni öt értelmes megmozdulást, baszom alássan! (Ezt gondoltam a derbi előtt, azóta már egy kicsit mást gondolok.) 

Közben ugye a változatosság kedvéért kidőlt a passzsávok legádázabb ellensége, Khedira is, akivel egyébként abszolút tudnék mit kezdeni. Ugyanazt, amit Allegri, aki egyszerre két dolgot is tudott garantálni a csodálkozó arcú kamunémettel: kurva szar meccs lesz, de nyerünk. Na, hát nélküle én csak az egyiket tudom garantálni. 

Támadójáték 

Minden más gondról segített volna elterelni a figyelmet, ha a tényleg iszonyat bivaly támadósor minden tagja kiegyensúlyozottan fasza. De ősszel Ronaldo nem volt jó, mégis játszatnom kellett, pedig láttam én is, hogy Higuaín és Dybala párosát kéne nyomnom, annyira jók voltak. Aztán mire Ronaldo újra jó lett, annak nem meglepő módon a két argentin, de főleg a dundi itta meg a levét. El ne feledjem, hogy Douglas Costa természetesen állandóan sérült. Nem akarok semmit elspoilerezni, de nyáron eladjuk a vérbe. 

Sokan jöttek azzal, hogy miért nem teszem fel egyszerre a három csatárt. Ennek természetesen a középpálya a legfontosabb oka. Ha biztos lehetnék benne, hogy a rövidpasszos játékban elveszített labdák pillanatokkal később újra nálunk lesznek, örömmel feltenném őket hármasban, Dybala úgyis inkább trequartistának érzi magát a pályát, mint csatárnak. De ebben sajnos nem lehetek biztos, és semmiféle kockázatot nem ér meg, hogy egy kontra végén Bonuccinak kelljen egy az egyben védekeznie. 

Egyensúly kell, különben nyerünk majd sokszor 4-3-ra, meg ki is kapunk ugyanilyen arányban. Ezért volt a trequartistás próbálkozás, ezért próbálnék box-to-box játékot kihozni Rabiot-ból, és ezért hiányzik Khedira. Tudom, nektek nem, de leszarom. 

FourFourTwo

Nem tagadom, már régóta játszadozom a gondolattal, hogy a csapat mostani karakterének leginkább megfelelő 4-4-2-es formációban küldjem fel a Juventust, de csak az eredmények végleges ótvarosodásnak indulását látva mertem meghúzni a dolgot. Adom, nagyon szarul néz ki, hogy februárban, a BL-nyolcaddöntők előtt kezdek el hozzányúlni az alapformációhoz, de ki mondja, hogy nem a kétcsatáros játék lesz a nyerő? 

Nem ijesztgetni akarok, de ha visszatér Bernardeschi, akkor sokszor látjuk majd a négyfős középpálya bal oldalon, a másikon Cuadradóval, középen pedig Pjaniccsal, és az ellenfélhez leginkább megfelelő párjával a Matuidi-Bentancur-Rabiot hármasból. Vagy Khedirával, míg újra meg nem sérül. 

Ezzel a formációval egyszerre több gond is orvosolható lenne, de minden ötlet annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A Milan elleni kupameccsen próbáltam ki először. Na, hát az kurva szarul nézett ki. Azt a bravúrt is sikerült bemutatnunk, hogy egész jó csapatnak nézett ki a Milan. Aztán a Brescia ellen is ez volt, csak Cuadradót huzigáltam jobbra-balra az egész meccs alatt. Hát, ez is elég hitvány volt, pedig még Ramsey-t is bedobtam a középpályára, hátha elkapja a fonalat. 

A 4-4-2 egyébként természetesen a védekezésben felvett alapfelállás, Cuadrado mozgásával nagyon is támadó jellegű 4-3-3-má, Ramsey előre húzódásával pedig 4-2-3-1-gyé változtatható labdaszerzés után. A játékosok megvannak hozzá, sőt a keret is, egy-egy cserével jóval támadóbbá, vagy biztonságosabbá tehető a csapat játéka. De ez is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle ugyebár. 

Két meccs után még nem ítélhettem, de az utóbbi időben úgy néz ki, bármivel próbálkozom, nem jön be. Sajnos mostanra egyedül Ronaldo van jó formában a csapatból, és akadnak ugyan jobb teljesítmények (vagy egészen kiugróak, mint az Izé elleni hazain Bonucci és De Ligt), de kiegyensúlyozottan senki nem hozza magát. És hogy miért nem? 

FINGOM NINCS, EMBER! 

Én nem vagyok pszichológus, motivátor, lifecoach, meg faszomvége father figure. Bankár vagyok, bemegyek az irodába, és kiosztom a feladatokat, az alkalmazottaim meg megcsinálják. Nem érdekel, hogy mosolyognak-e közben, azt is leszarom, ha kiröhögik a pörköltszaftos atlétámat. 

A Juventusnál akkora stáb dolgozik, hogy biztosan találnánk embert a motivációra, mert tőlem felesleges ilyesmit várni. Kimondjam, hogy miért? Oké: mert semmiféle érzelmi motivációm nincs a Juventusnál dolgozni, világ életemben utáltam ezt a klubot, és most is csak azért vagyok itt, mert kurva sok pénzt fizetnek. Teszem a dxolgomat a legjobb tudásom szerint, de a Juventus csak ennyit kérhet tőlem, szeretetet nem. Azt kérdezed, mi van a büszkeséggel, hogy itt dolgozhatok? Haha, nézz rám, és mondd meg, szerinted hiú ember vagyok-e. 

Márpedig ha nekem nincs motivációm, akkor én sem fogok tudni senkit motiválni, igaz? Engem is zavar, hogy vértelen, sőt fasztalan játékot mutatnak a futballistáim, de nekik mi a mentségük rá? Nehogy már tőlem várják, profi játékosok a világ egyik legnagyobb klubjánál, helló! 

Korona

Amit egykor gyűlöltem, most nem jött rosszul: a klub súlyának köszönhetően – teljesen logikátlanul – lejátszottuk az Izé elleni meccset, így úgy vonulhattunk a ki tudja, meddig tartó pihenőre, hogy vezetjük a Serie A-t, és oda-vissza elkentük a férgeket. 

Elnézve a csapatot a derbin, persze én is sajnálom, hogy pont most állt le a bajnokság. Ha lejátszottuk volna a Lyon elleni meccset, és azon is így játszunk, akkor elég jól nézett volna ki a tavaszi hajrá rajtvonala. De ez van, most tényleg az a legfontosabb, hogy mindenki otthon maradjon a seggén, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta. Sejthetitek, hogy a láncdohányos tüdőm, illetve a nyár végi tüdőgyulladásom miatt a pöcsöm is reszket, ha eszembe jut a vírus, úgyhogy drukkoljatok. Mondjuk Ruganihoz utoljára októberben értem hozzá, amikor átnyújtotta a doboz Fecskét, amiért kiszalajtottam a tabacchiba. 

Meglátásom szerint igenis le fogják játszani a szezonból hátralevő meccseket mind Olaszországban, mind az európai kupákban. Ha így lesz, a tökünkig lóg majd a nyelvünk, mert háromnaponta meccseket fogunk játszani, de szerencsére elég bő a keret, másoknak ez nagyobb gondot fog okozni, mint nekünk. Kivéve persze a szélső védők posztját. Kösz még egyszer, Fabio! 

Na, hát kb. ennyi. 

Bocs, hogy hosszú lett. 

Szercsi, 

Maurizio

Ez volt a XXI. század második évtizede

Ezt a posztot nyilván még a múlt évben kellett volna kitennünk, mivel azonban Tyler MEGVETTE AZ IDŐT, számunkra mostantól egyetlen határidő sem bír jelentőséggel. Ez rátok nem vonatkozik, nyilván. Szóval best of évtized in your face, bitchz!

Ki volt az évtized legjobb Juventus-játékosa?
Dino: Kezdjük azzal, hogy maga a blog létezése is egy évtizedet ölel fel, hiszen idén október 11-én lesz 10 éves! Pirlo – ez számomra nem is kérdés. Alexhez erős érzelmi kötelékek fűznek, még mindig könnyes szemmel gondolok rá vissza, de ő már ekkor leszállópályán volt. Ellentétben a 32 éves Pirlóval, aki szerintem sehol nem volt annyira meghatározó, mint ebben a Juventusban.
Darti: Sokan voltak! Szerintem ez HÜLYE kérdés, mert különbséget kell tenni a karrierjükből kifelé menő legendák és az épp csak megforduló fasza játékosok között. Del Piero 100 évesen is a legjobb volt, Tevez pedig nagy kedvencem volt, amíg itt volt. Pirlo egy istenség, de csak néhány évet volt itt. Barzagli tanár volt, de Chiellini még most is az lehetne, ha tudna járni. És itt van egy éve a GOAT Ronnie, aki nyilván nem az évtized Juve-játékosa, viszont cserébe minden idők legendája. HAGYJUK IS.

S4tchy: szívem szerint Tevezt mondanám, talán ő volt a kedvencem. Egyébként szoros a verseny a BBC (nyilván Buffon, Barzagli, Chiellini), Vidal és Pirlo között.
Tyli: Barzagli.
_beni: Del Piero minden évtized legjobb játékosa, de az elmúlt évtizedben már csak levezetgetett, úgyhogy Andrea Pirlo és Andrea Barzagli.

Melyik volt az évtized legnagyobb győzelme?
Dino: Én már látom beni válaszát, úgyhogy én is azt mondom, amit ő. Életem egyik legizgalmasabb túráján vettem MAGYARORSZÁG JELENLEGI LEGNAGYOBB calcio-szakértőjével, és kevés katartikusabb pillanatot tudok elképzelni annál, mint amikor egy ilyen meccset lefújnak. Azt persze nehezen felejtem el beninek, hogy a milánói fagyban tönkrementek a veséim!
Darti: Mindegyik.
S4tchy: talán a Barcelona elleni hazai 3-0.
Tyli: A Barcelona elleni 3-0.
_beni: Szívesen mondanám a madridi 1-3-at, de az végül kiesést ért, úgyhogy mondok mást, mitöbb, meglepőt: Conte veretlen bajnokcsapatának Izé elleni, milánói győzelme, amit Dinával a helyszínen pogóztunk végig. Ennek nyilván szimbolikus jelentősége is volt, úgy gondolom, akkor bukkantunk elő végleg a calciopoliból.

Melyik volt az évtized Juve-gólja?
Dino: Bármelyik VUCINIC-gól.
Darti: Hát elég sok kurvanagy gólunk volt, szerencsére. Ki ne hagyjuk már a Róma ellenit sem, amikor 50000000 passz után szereztünk gólt.
S4tchy: Mandzukic Cardiffban, simán. Kár, hogy szart sem ért utólag.
Tyli: Fogalmam sincs.
_beni: A legnagyobb Pogbáé az Udinese ellen, a legszebb Cuadradóé a Bayern ellen, a legcsodálatosabb pedig Mandzukic BL-döntőben ollózott gólja volt. (Ezt azért említem meg, mert éppen a három percet késő S4tchyt engedtem be az ajtón, így nem láttam élőben, csak Darti örömsikolyaira vágtáztam vissza a nappaliba.)

Melyik vereség fájt a legjobban az évtizedben?
Dino: A cardiffi mészárlást a helyszínen szenvedhettem végig. Hát, nyilván egyértelmű a válasz.
Darti: A többiek már leírták!
S4tchy: Cardiff. :(((
Tyli: A madridi 3-1-es győzelem.
_beni: Amikor Conte veretlenségi sorozatának Torinóban vetett véget az Izé, jalapenóval töltött kotongumit húztam. A Real ellen elveszített BL-döntő pedig azért fájt rettenetesen, mert borzasztóan elhittem, hogy ez most meglesz.

Ki volt az évtized legrosszabb Juve-játékosa?
Dino: A többiek által írtakat mind ADOM, azzal, hogy De Ceglie mélyrepülése számomra nagyon zavaró, hiszen egy saját nevelésű játékosról beszélünk.
Darti: Itt is jön két komplett csapat S4tchy és Tyli tollából, annyit tennék csak hozzá, hogy volt nekünk egy Anelkánk is.
S4tchy: itt is erős a mezőny, úgyhogy legyen inkább egy komplett csapat: Chimenti – Motta, Lúcio, Rinaudo, de Ceglie – Rincon, Tiago – Pjaca, Jorge Martinez, Elia – Amauri
Tyli: Én is csapatot írnék: Rubinho – Motta, Grygera, Rinaudo, Traoré – Isla, Tiago, Martinez – Bendtner, Amauri, Elia
_beni: DJ Paolo De Ceglie

Hogy áll össze nálad az évtized csapata?
Dino: S4tchy-é nagyon betyár. Fáj, hogy sem az övébe, sem a beniébe nem fért be Del Piero, de a legfájóbb, hogy az enyémbe se férne be.:-(
Darti: Benivel fogok egyetérteni!
S4tchy: Buffon – Cuadrado, Barzagli, Chiellini, Alex Sandro – Marchisio, Pirlo, Pogba – Vidal – Tevez, Dybala. Edző: Allegri.
Tyli: Kb. ugyanaz, mint S4tchy-é.
_beni: Buffon – Barzagli, Bonucci, Chiellini – Dani Alves, Vidal, Pirlo, Pogba, Alex Sandro – Tevez, C. Ronaldo

A nyárnak is csak a fele volt jó, meg a meccseknek is

Két meccs, hat pont, egy behúzott rangadó, a 180-ból kb 100-120 percnyi Sarriball, a maradék rettenetes vergődés. Eddig ennyi. 

Ha 60 perc után azt is hihettük, hogy feltöröljük a Napolival a pályát, végül irtózatos mázli, és a Kulabá agyára rajtaütésszerűen ráülő köd kellett a győzelemhez. A Parma után a nápolyiak ellen is kiderült, hogy üzembiztosan kb. egy órát tudunk Sarriballozni, és utána hiába próbálunk allegrizni, az még nem megy valami hatékonyan. 

Rinyálni azonban nincs okunk, hiszen két győzelemmel, öt rúgott góllal állunk a tabellán, de sok minden látszik, ami egy részüket tekintve a szezon elején, másokat nézve az egész idényben gondot okozhat büszke seregünknek. 

Lássuk először a rangadót 

A Disznófejű jól gondolta, amit gondolt a meccs előtt: a tavaly kb defaultnak tekinthető 4-4-2-ről (ahogy egyébként a Fiorentina ellen is) átkúszott egy 4-2-3-1-re, aminek a Juve ellen az volt az értelme, hogy Fabian Ruiz és Zielinski elvághatja a Juve szíveként pulzáló Pjanicot a társaitól. Ezt úgy oldotta meg a Juve, hogy Khedira és Matuidi nagyon jól éltek a felkínált területekkel, így a meccs első kétharmadában úgy tűnhetett, hogy lefocizzuk a Napolit. 

A sok egyéni hiba, rossz passz és gyenge teljesítmény csak rápakolt a nápolyi gondokra, de amikor Ancelotti lekapta Insignét, és visszatette a 4-4-2-t a pályára, azonnal kiderült, hogy nagyon súlyos gondjai vannak a Juventusnak. Elsősorban a védelemben, annak is a holland felében. 

Az X-nél lett volna a helye

De Ligt bemutatkozása csak akkor sikerülhetett volna rosszabbul, ha az egyik elvétett szerelési kísérletével eltöri Douglas Koszta János lábát, és ezért a Juventust a Serie C-be száműzik. A holland látványosan nem találta a helyét, és olyan elemi hibákat vétett (főleg a második és a harmadik gólnál), amikre nem mentség, hogy csak most érkezett, mert a megye II.-ben is a tiéd a center, ha a párod kitolódik a labdásra. Giorgio sérülése miatt rendkívül fontos, hogy legalább egy stabil középhátvédünk legyen, és Bonucci az első gólnál megmutatta, hogy idén sem ő lesz az. 

Amíg Douglas Costát viszik a lábai, előrefele jók leszünk – ez még a tavalyi csapatból álló játékosokkal is jól látszott -, de a védekezési gondjaink, közülük is elsősorban a pontrúgások utáni védekezés, nem sokat enyhültek. Talán egészen más lesz a helyzet, ha bevetésre kész állapotba kerül Rabiot és Ramsey is, mert akkor egyszerűen nem adjuk oda a labdát az ellenségnek, de ez még csak várakozás, egyáltalán nem tény. 

A Napoli elleni utolsó negyedórában egyébként vélhetően nem egyedül nekem köszönt vissza az Ajax elleni visszavágó feelingje. Ott is hiába volt még hátra sok idő, lehetett érezni, hogy nekünk reszeltek, és a nápolyiak második gólja után sem lepődött meg senki azon, hogy jött az egyenlítés. Azon már inkább, hogy De Ligt egy másnapos Lőrincz Emil határozottságával próbált védekezni a rá osztott kukáson, azon meg talán még inkább, hogy Khedira lecserélésével (vagyis Emre Can beállásával) úgy állt fejre a középpályánk, mint a jancsiszög. 

Mit jelent ez a szezonra nézve? 

Sarri egyelőre annyit rotált a Juventuson, hogy a sérültek helyére betett két játékost, azaz nem követelte meg Chiellinitől és De Scigliótól, hogy mankóval eredjenek a nápolyiak nyomába. Dicséretes kezdet, de hát sajnos akkora keretünk van, amekkorára egyrészt nincs szükség, másrészt óhatatlanul elégedetlenséget fog szülni. Vagyis már szül is. 

jól kibasztunk vele

Csán Endre nekem kicsit csalódás volt (az Atléti elleni, hamis háromvédősben bejátszott szerepét leszámítva), de annál azért többet érdemelt, mint hogy egyhónapos ígérgetés után végül kimaradjon a BL-keretből. Ez konkrét kibaszás egy alkalmazottal, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt nyilván nyomot hagy az öltözőben is. 

És a gondok tovább fognak gyűrűzni, mert annyian vagyunk, mint az oroszok. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a rettentően túlzsúfolt csatársorban, és a hasonlóan feltöltött középpályán csak akkor tud Sarri mindenkinek elegendő játéklehetőséget biztosítani, ha elindulunk valamelyik Olaszországgal szomszédos ország bajnokságában is. Mivel erre nincs nagy esély, fordítsuk is figyelmünket a bűnbakra. 

Odáig kimondottan marottás a dolog, hogy pozitív mérleggel zártuk (!) az átigazolási időszakot, és a Buffon-Rabiot-Ramsey hármasért egy büdös petákot sem kellett fizetnünk. Onnantól viszonyt, hogy a peremembereken kívül senkit nem sikerült eladnunk, már egészen más képet mutat Paratici első önálló mercatója. 

A nyakunkon maradt Mandzukic, Dybala és Higuaín mellett néhány olyan játékos, akit most kellett volna kölcsönadni. Gondolok elsősorban Ruganira, akiből Torinóban soha a kurva életbe’ nem lesz futballista, vagy Bentancurra, akinek meg mindennél jobban kellenének most a játékpercek. De igaz ez Khedirára, sőt Emre Canra is, és még nem tudjuk, mi lesz a sorsa Cuadradónak, Bernardeschinek, és főleg Bonuccinak, akit minden épeszű a világ végére száműzött volna. Mindet nyilván nem kellett volna elzavarni, de néhányat muszáj lett volna. 

Korai még végleges következtetéseket levonni, hiszen a legtöbb csapat úgy volt az első két fordulóval, hogy csak túl kell élni, a bajnokság majd a válogatott szünet után kezdődik. Mi is így voltunk vele, és megvan a hat pont, valamint az abszolút kötelezőnek tűnő BL-csoport is. Minden másra majd választ kapunk menet közben.