Gatyatrüffel

Megvan az érzés, amikor azt hiszed, hogy egy rohadt jóleső fingot fogsz kitolni, de végül váratlanul befosol? 

Gól! Ja, nem.

Sokkal könnyebb lenne elviselni a helyzetet, ha nem lett volna az Izé elleni második félidő még márciusban. A Férgek lemészárlása magasztos küldetés, az év legfontosabb feladata, és azon a meccsen a szünet után az év legjobb Juventusát láthattuk (okés, bitang volt az őszi, milánói meccs is. Sőt, most, hogy belegondolok, ez a két igazán jó meccsünk volt idén.) Ez azt a képzetet kelthette, hogy Sarri rájött valamire. 

Adja magát, hogy – hosszú idő után először – Pjanic nélkül állt fel az Izé ellen, szóval lehet, hogy a féket találta meg. Vagy a Cuadrado huzogatásából (hehe) eredő 4-4-2 — 4-3-3 hibridet. Vagy a De Ligt-Bonucci páros csiszolódott össze (az Izé ellen tízesre játszott mindkettő). Esetleg a gól + gólpassz kombót virító Ramsey bevetése? Hogy melyik okozta a csapat játékának ugrásszerű javulását, azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem Maurizio Sarri sem. Utóbbi hatmillió eurót keres, plusz bónuszok, bár ezekhez a ferences rendi szerzetesek önmegtartóztatásával áll.

Sarri szerint a csapágyasra hajtott Pjanic volt a fék? Nem, mert az újraindulás óta mindkét meccsen vele kezdett. A kupadöntőben is, pedig az elődöntőben minősíthetetlenül hulladék volt a girnyó kis bosnyák.  Akkor a középpályát is stabilizáló, támadásban pedig egy kiválóan beadó szélsővel erősödő hibrid formáció pofozta helyre a Juventust? Nem, mert Sarri mindkét meccsen az idén már számtalanszor csődöt mondó 4-3-3-mal kezdett Douglas Costával, és az így igen kevés hasznot hajtó Dybalával. Akkor alán Ramsey volt a nyerő? Nem tudhatjuk, hat percet kapott csak a kupadöntőben. 

Maurizio Sarri a kupával

A Juve egyik meccset sem kezdte rosszul, sőt a Milan elleni első félóra kimondottan pofás volt. Ekkor – fejünkben még a frissnek ható, Izé elleni élménnyel – éreztük úgy, hogy jön az óriáspuki. És ebből lett kisvártatva a gatyatrüffel. Amint kiderült, hogy nem jön könnyen és gyorsan a gól, a játékosok mintha megsértődtek volna, ami persze a játékunk színvonalának meredek zuhanását eredményezte. Sarri egy darabig nézegette a csapatát, aztán megpróbált belenyúlni a meccsbe. A Milan elleni hármas cseréje, amikor egyszerre küldte be Khedirát, Bernardeschit és Rabiot-t, egy LSD-tripp volt a Delneris időkbe. Az eredménye is hasonló volt, mint a rágcsálóarcú kis zsebmetszőnél, viszont legalább továbbjutást ért. A döntőben egy kicsit megörültem Bernardeschi érkezésének. Egyrészt azért, mert Pjanic nagyon szar volt, másrészt meg azért, mert Sarri nekünk írt levelében már jelezte, hogy gyakran fogunk egy olyan 4-4-2-t látni, aminek Cuadrado és Berna a két széle. De átvertek, mert a Wham!-frizurát növesztő kis kancsónak esze ágában nem volt kihúzódnia balra, inkább valami mást csinált. Hogy mit, arra nem tudtunk rájönni. 

Az egész fenti gondolatmenetnek az lehet a konklúziója, hogy az Izé elleni egy kifutott meccs volt. Egyszerűen jól jöttek ki a dolgok, és bár csak egy fokkal játszottunk jobban, az Izé annyira kifingottnak tűnt, hogy ettől mi is sokkal jobban néztünk ki a valós képünknél. 

Sarri 2/0 (azaz nulla) a torinói döntőkben. Nem ezt szoktuk meg. Az utolsó két évben Allegri alatt sem volt egy leányálom a Juventust nézni, de a 2-2 bajnoki- és kupacím, meg egy BL-döntő jelentősen árnyalta a képet. Sarrit azért hozta a vezetőség, hogy a győzelmek mellé végre szép játék is párosuljon, de egyelőre a két szék közé ült a Juventus: ocsmány játékkal nemnyerünk. 

A láncbagós terrone sem a legerősebb kezdő, sem a legjobb formáció ügyében nem hozott végleges döntést, a védekezés sem lett stabilabb alatta, a támadások színvonala pedig borzasztó hullámzó továbbra is. A játékosok motiváltsága a béka segge alatt, és ha ezért nem is tudjuk őszintén elővenni Sarrit, hiszen tudjuk, hogy neki magának is zéró érzelmi motivációja van a Juventushoz, az már feltétlenül az ő felelőssége, hogy botrányos sportformában vannak a futballistái. 

A két eddig elbukott döntő, valljuk be őszintén, inkább a két ellenfélnek volt fontos. Nekem legalábbis nem okoz egyetlen álmatlan éjszakát sem a Szuperkupa, sem az Olasz Kupa elvesztése. Sokkal nagyobb bajnak érzem a két, még elérhető trófea szempontjából, hogy a mutatott játékunkkal nemhogy a BL-győzelemre, de még a scudettópajzsra sem lesz szemernyi esélyünk sem. 

Valaminek kurva gyorsan történnie kell, sporttársak!  

Levelet írt nekünk Maurizio Sarri

Sziasztok! 

Maurizio Sarri vagyok, nikotinfüggő. 

(“Szia, Maurizio!”) 

Ez életem legnehezebb levele, igazából még valamikor novemberben kezdtem bele az írásába. Mint tudjátok, nem vagyok egy szentimentális alkat. (Kivéve, ha kedvenc csapatomról, a Napoliról van szó, de ez most mindegy.) Az érzelmeknek az alábbi levélben is kevés szerepet szánok, inkább próbálok majd objektív maradni. 

Nem kertelek: szarban vagyunk. De most tényleg, és nem úgy, mint október végén, amikor Leccében hagytunk két pontot. Az őszi problémák egy része amúgy is megoldódott, hiszen Ronaldo fossa a gólokat, és boldog, az meg mit sem számít, hogy közben leépült az ősz legjobbja, Higuaín, és hasonló sors vár Dybalára is. Én már akkor tudtam, hogy az igazi gond nem a támadásokkal van, ezt is bizonyítja, hogy ősszel az összes fontos meccsen jól játszottunk. Milánóban, Madridban, Bergamóban is jó eredményt értünk el. 

Aztán jött a Lazio-meccs (a bajnoki), ahol óriási pechünk volt. Kurva jól játszottunk, vezettünk is, a Laziónak macsa nem volt, aztán Emre Can pályára lépése és vele a kettős emberhátrány kicsinált. Van ilyen, bárkivel előfordulhat. Elég jól lehoztuk az őszt, megnyertük a BL-csoportunkat (jutalma a Lyon lett), és az utolsó 2019-es fordulóban előzve a bajnokságban is az élre álltunk. Nem mondom, hogy nem látszottak a problémák, de elég eredményesek voltunk annak ellenére, hogy azért kaptunk néhány pofont. 

Kezdjük a védelemmel 

Lehet, hogy szóba sem kerülne a védelmünk ingatagsága, ha Chiellini nem szakítja szét a térdét augusztusban. A capitano kiesése miatt az egészségesnél sokkal több időt töltött a pályán De Ligt, aki hiába szupertehetség, még nincs elég szőr a tökén az ilyen melóhoz. Tudom, láttam. Aztán szépen beépítettük Demiralt, erre neki is elszakadt a térde. A védelem közepéről beszélünk, tessenek ezek fényében értelmezni a rengeteg bekapott gólt. 

A mezei balszerencse mellett a klub szerepét sem vitathatjuk el a jelenlegi helyzetben. Nézzünk rá a szélső védő felhozatalra, és mondjuk meg, egy leendő BL-győztest idéz-e a De Sciglio, Danilo, Alex Sandro hármas. Eleve, mi az, hogy hármas? Ja, igen: csak egy balhátvédem van. Köszi, Fabio, te nyalka kis fasz, te! De Sciglio és Danilo ráadásul felváltva sérültek és szarok, egy-egy jobb meccsük akad, de közben annyira megbízhatatlanok, hogy kénytelen voltam Cuadradót visszahúzni. Védekezni ő sem tud, de előre megvan a haszna. A másik oldalon Alex Sandro meg nyilván csapágyasra van hajtva, ezért van az, hogy sokkal kevesebbet látjuk elöl, mert utál visszafele futni. 

Összegezve: a védelem közepét a balszerencse, a széleit Paratici baszta el, és mondhatod rám, hogy köcsög nápolyi kontár vagyok, de ha csak Bonuccim és De Ligtem van, akkor úgy is őket kell játszatnom, ha látom, hogy előbbi iszonyatosan hulladék, utóbbi meg nem áll még készen. Ja, tényleg, van Rugani is. Egész jó kávét főz a kotyogóson. Focizni nem tud, pedig annak idején azt hittem. 

(Levelem ezen részét valamikor január végén írtam, azóta jelentős változások ugyan nem álltak be, de az utolsó megrendezett fordulóban, az Inter elleni zárt kapus meccs második félidejében egycsapásra kiderült, hogy tudjuk jól is játszani a sarriballt, nemcsak szarul. Igaz, hogy ehhez többek között az kellett, hogy Bonucci és De Ligt kerek 10-esre játsszon.)

Középpálya 

Elérkeztünk a legfontosabb részhez. Engem ugyebár nem azért hoztak a Juventushoz, mert szép vagyok, hanem azért, hogy a csapat Sarriballjában kiteljesüljön Ronaldo, és lehessen ontani a közösségi csatornákra a videókat a Cittadellának vágott mesterhármasról. Meg hogy nyerjünk valamit külföldön is, ne csak otthon. Haha, nekem is vicces volt, de mindegy. 

A keret egyébként első blikkre abszolút alkalmasnak tűnt a sarriballozásra. Próbáljuk párba állítani a Juve kezdőjét az én Napoliméval, és látjuk, hogy abszolút megvagyunk: Pjanic még jobb regista is, mint Jorginho, Hamsikot játszhat Bentancur, és mivel egyik balszélső (Ronaldo-Insigne) sem védekezik, kell mögéjük egy jól szerelő játékos (Allan-Matuidi). Nem nagyon különbözőek Cuadrado és Callejon attribútumai sem, csak a Juvénál ide be tudom hozni Douglas Costát is. Ugye, az én fejemben is ilyen jól nézett ki a dolog. 

A Juventus taktikailag csinálta is, amit kellett, de annyira nem tudta egyéni tartalommal megtölteni, hogy szép lassan azt kezdtem érezni a meccseken, hogy sajnos így néz ki a sarriball, ha szarul csinálják. 

A játékom három legfontosabb eleme a magasra feltolt védekezés, az ellenfél térfelén való nyomás kifejtése, aminek labdaszerzés az eredménye, és a rengeteg kis passz a támadóharmad környékén. A védekezéssel az a baj, hogy a sok egyéni párharc nagy részéből szarul jövünk ki, és nem úgy, ahogy a Koulibaly-Raul Albiol páros. A középpályán az, hogy Matuidi a legelemibb szintű összjátékba sem vonható be, mert vérhólyagot harap az álló labdára, Bentancur formája pedig túl ingadozó ahhoz, hogy stabilitást adjon a középpályának. A rövidpasszos játék, azt mondom, még úgy-ahogy működött ősszel, lőttünk szépen kipasszolt gólokat, de ezzel is volt gond. Összegezve: a három tényezőből mondjuk másfél áll rendelkezésemre egy jobb napon. Egy rosszabbon egy se. 

Íme a dilemma: felrakom Matuidit, hogy ne kelljen sokszor egy az egyben védekeznie a suta védőimnek, és ezzel lemondok a baloldali támadásépítésről (Alex Sandro megoldhatná, de gatteron van, ezt ne feledjük!), vagy megpróbálok inkább nyomást gyakorolni, és megtartani a labdát az ellenfél térfelén Rabiot-val, esetleg Cuadradóval a középpályán. És reménykedek, hogy jó napja lesz Bentancurnak, mert Pjanicot sajnos nem tudom pihentetni. 

Már Nápolyban is az idegeimre mentek a rotálással! Azt hiszitek, hülye vagyok, és nem látom, hogy ki van facsarva egy játékos? Ha te látod, akkor hidd el, én jobban látom, mert minden mérési adat és orvosi lelet a rendelkezésemre áll. Csak akkor azt mondd meg, hogy a faszba pihentessem Pjanicot? Kit állítsak a helyére? Megpróbáltam Emre Cant, nem ment. Megpróbáltam Bentancurt, nem ment. Meccsen belül játszott itt Rabiot is, de a kaotikus félidő inkább azt üzente, soha többet! Pjanicnak játszania kell, és kész, mert nélküle szétszakad a pálya, se ritmusa, se szervezettsége nincs a játékunknak, ami persze nem jelenti azt, hogy ha ő a pályán van, akkor ezek mind megvannak. És főleg azért nincsenek, mert ki van fingva a puhány kis bosnyák girnyó. (Február végén írtam ezt a részt, onnantól végül addig állt fenn ez a szar helyzet, hogy az Izé ellen fogtam, és kihagytam.) 

Azt hozzátok hasonlóan én is tényként kezeltem, hogy Pjanic kezd. Meg sem fordult a fejemben, hogy a bosnyákot kihagyom, mert nem úgy tűnt, hogy bárki képes lehet pótolni. Aztán az Izé ellen húztam egy merészet, és az év legjobb játékát mutatta a csapat. Nem akartam hinni a szememnek, de ez mindenképpen nagyon jó hír. Főleg, ha a legjobb pillanatban egy kipihent Pjanicot kapok vissza. 

A játékunk egyensúlyának megtartására egyébként volt ötletem azután, hogy kiderült, a középpályás játékunk messze van az elvárt szinttől. Ez volt a trequartista, aki Bernardeschi esetében inkább középpályás, Ramsey-vel pedig 10-es fantasista volt. Csakhogy a kettőben volt egy közös vonás, amivel nem tudtam mit kezdeni: mind a kettő szar egész évben. A kettőtől összesen nem tudok felidézni öt értelmes megmozdulást, baszom alássan! (Ezt gondoltam a derbi előtt, azóta már egy kicsit mást gondolok.) 

Közben ugye a változatosság kedvéért kidőlt a passzsávok legádázabb ellensége, Khedira is, akivel egyébként abszolút tudnék mit kezdeni. Ugyanazt, amit Allegri, aki egyszerre két dolgot is tudott garantálni a csodálkozó arcú kamunémettel: kurva szar meccs lesz, de nyerünk. Na, hát nélküle én csak az egyiket tudom garantálni. 

Támadójáték 

Minden más gondról segített volna elterelni a figyelmet, ha a tényleg iszonyat bivaly támadósor minden tagja kiegyensúlyozottan fasza. De ősszel Ronaldo nem volt jó, mégis játszatnom kellett, pedig láttam én is, hogy Higuaín és Dybala párosát kéne nyomnom, annyira jók voltak. Aztán mire Ronaldo újra jó lett, annak nem meglepő módon a két argentin, de főleg a dundi itta meg a levét. El ne feledjem, hogy Douglas Costa természetesen állandóan sérült. Nem akarok semmit elspoilerezni, de nyáron eladjuk a vérbe. 

Sokan jöttek azzal, hogy miért nem teszem fel egyszerre a három csatárt. Ennek természetesen a középpálya a legfontosabb oka. Ha biztos lehetnék benne, hogy a rövidpasszos játékban elveszített labdák pillanatokkal később újra nálunk lesznek, örömmel feltenném őket hármasban, Dybala úgyis inkább trequartistának érzi magát a pályát, mint csatárnak. De ebben sajnos nem lehetek biztos, és semmiféle kockázatot nem ér meg, hogy egy kontra végén Bonuccinak kelljen egy az egyben védekeznie. 

Egyensúly kell, különben nyerünk majd sokszor 4-3-ra, meg ki is kapunk ugyanilyen arányban. Ezért volt a trequartistás próbálkozás, ezért próbálnék box-to-box játékot kihozni Rabiot-ból, és ezért hiányzik Khedira. Tudom, nektek nem, de leszarom. 

FourFourTwo

Nem tagadom, már régóta játszadozom a gondolattal, hogy a csapat mostani karakterének leginkább megfelelő 4-4-2-es formációban küldjem fel a Juventust, de csak az eredmények végleges ótvarosodásnak indulását látva mertem meghúzni a dolgot. Adom, nagyon szarul néz ki, hogy februárban, a BL-nyolcaddöntők előtt kezdek el hozzányúlni az alapformációhoz, de ki mondja, hogy nem a kétcsatáros játék lesz a nyerő? 

Nem ijesztgetni akarok, de ha visszatér Bernardeschi, akkor sokszor látjuk majd a négyfős középpálya bal oldalon, a másikon Cuadradóval, középen pedig Pjaniccsal, és az ellenfélhez leginkább megfelelő párjával a Matuidi-Bentancur-Rabiot hármasból. Vagy Khedirával, míg újra meg nem sérül. 

Ezzel a formációval egyszerre több gond is orvosolható lenne, de minden ötlet annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A Milan elleni kupameccsen próbáltam ki először. Na, hát az kurva szarul nézett ki. Azt a bravúrt is sikerült bemutatnunk, hogy egész jó csapatnak nézett ki a Milan. Aztán a Brescia ellen is ez volt, csak Cuadradót huzigáltam jobbra-balra az egész meccs alatt. Hát, ez is elég hitvány volt, pedig még Ramsey-t is bedobtam a középpályára, hátha elkapja a fonalat. 

A 4-4-2 egyébként természetesen a védekezésben felvett alapfelállás, Cuadrado mozgásával nagyon is támadó jellegű 4-3-3-má, Ramsey előre húzódásával pedig 4-2-3-1-gyé változtatható labdaszerzés után. A játékosok megvannak hozzá, sőt a keret is, egy-egy cserével jóval támadóbbá, vagy biztonságosabbá tehető a csapat játéka. De ez is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle ugyebár. 

Két meccs után még nem ítélhettem, de az utóbbi időben úgy néz ki, bármivel próbálkozom, nem jön be. Sajnos mostanra egyedül Ronaldo van jó formában a csapatból, és akadnak ugyan jobb teljesítmények (vagy egészen kiugróak, mint az Izé elleni hazain Bonucci és De Ligt), de kiegyensúlyozottan senki nem hozza magát. És hogy miért nem? 

FINGOM NINCS, EMBER! 

Én nem vagyok pszichológus, motivátor, lifecoach, meg faszomvége father figure. Bankár vagyok, bemegyek az irodába, és kiosztom a feladatokat, az alkalmazottaim meg megcsinálják. Nem érdekel, hogy mosolyognak-e közben, azt is leszarom, ha kiröhögik a pörköltszaftos atlétámat. 

A Juventusnál akkora stáb dolgozik, hogy biztosan találnánk embert a motivációra, mert tőlem felesleges ilyesmit várni. Kimondjam, hogy miért? Oké: mert semmiféle érzelmi motivációm nincs a Juventusnál dolgozni, világ életemben utáltam ezt a klubot, és most is csak azért vagyok itt, mert kurva sok pénzt fizetnek. Teszem a dxolgomat a legjobb tudásom szerint, de a Juventus csak ennyit kérhet tőlem, szeretetet nem. Azt kérdezed, mi van a büszkeséggel, hogy itt dolgozhatok? Haha, nézz rám, és mondd meg, szerinted hiú ember vagyok-e. 

Márpedig ha nekem nincs motivációm, akkor én sem fogok tudni senkit motiválni, igaz? Engem is zavar, hogy vértelen, sőt fasztalan játékot mutatnak a futballistáim, de nekik mi a mentségük rá? Nehogy már tőlem várják, profi játékosok a világ egyik legnagyobb klubjánál, helló! 

Korona

Amit egykor gyűlöltem, most nem jött rosszul: a klub súlyának köszönhetően – teljesen logikátlanul – lejátszottuk az Izé elleni meccset, így úgy vonulhattunk a ki tudja, meddig tartó pihenőre, hogy vezetjük a Serie A-t, és oda-vissza elkentük a férgeket. 

Elnézve a csapatot a derbin, persze én is sajnálom, hogy pont most állt le a bajnokság. Ha lejátszottuk volna a Lyon elleni meccset, és azon is így játszunk, akkor elég jól nézett volna ki a tavaszi hajrá rajtvonala. De ez van, most tényleg az a legfontosabb, hogy mindenki otthon maradjon a seggén, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta. Sejthetitek, hogy a láncdohányos tüdőm, illetve a nyár végi tüdőgyulladásom miatt a pöcsöm is reszket, ha eszembe jut a vírus, úgyhogy drukkoljatok. Mondjuk Ruganihoz utoljára októberben értem hozzá, amikor átnyújtotta a doboz Fecskét, amiért kiszalajtottam a tabacchiba. 

Meglátásom szerint igenis le fogják játszani a szezonból hátralevő meccseket mind Olaszországban, mind az európai kupákban. Ha így lesz, a tökünkig lóg majd a nyelvünk, mert háromnaponta meccseket fogunk játszani, de szerencsére elég bő a keret, másoknak ez nagyobb gondot fog okozni, mint nekünk. Kivéve persze a szélső védők posztját. Kösz még egyszer, Fabio! 

Na, hát kb. ennyi. 

Bocs, hogy hosszú lett. 

Szercsi, 

Maurizio

Ez volt a XXI. század második évtizede

Ezt a posztot nyilván még a múlt évben kellett volna kitennünk, mivel azonban Tyler MEGVETTE AZ IDŐT, számunkra mostantól egyetlen határidő sem bír jelentőséggel. Ez rátok nem vonatkozik, nyilván. Szóval best of évtized in your face, bitchz!

Ki volt az évtized legjobb Juventus-játékosa?
Dino: Kezdjük azzal, hogy maga a blog létezése is egy évtizedet ölel fel, hiszen idén október 11-én lesz 10 éves! Pirlo – ez számomra nem is kérdés. Alexhez erős érzelmi kötelékek fűznek, még mindig könnyes szemmel gondolok rá vissza, de ő már ekkor leszállópályán volt. Ellentétben a 32 éves Pirlóval, aki szerintem sehol nem volt annyira meghatározó, mint ebben a Juventusban.
Darti: Sokan voltak! Szerintem ez HÜLYE kérdés, mert különbséget kell tenni a karrierjükből kifelé menő legendák és az épp csak megforduló fasza játékosok között. Del Piero 100 évesen is a legjobb volt, Tevez pedig nagy kedvencem volt, amíg itt volt. Pirlo egy istenség, de csak néhány évet volt itt. Barzagli tanár volt, de Chiellini még most is az lehetne, ha tudna járni. És itt van egy éve a GOAT Ronnie, aki nyilván nem az évtized Juve-játékosa, viszont cserébe minden idők legendája. HAGYJUK IS.

S4tchy: szívem szerint Tevezt mondanám, talán ő volt a kedvencem. Egyébként szoros a verseny a BBC (nyilván Buffon, Barzagli, Chiellini), Vidal és Pirlo között.
Tyli: Barzagli.
_beni: Del Piero minden évtized legjobb játékosa, de az elmúlt évtizedben már csak levezetgetett, úgyhogy Andrea Pirlo és Andrea Barzagli.

Melyik volt az évtized legnagyobb győzelme?
Dino: Én már látom beni válaszát, úgyhogy én is azt mondom, amit ő. Életem egyik legizgalmasabb túráján vettem MAGYARORSZÁG JELENLEGI LEGNAGYOBB calcio-szakértőjével, és kevés katartikusabb pillanatot tudok elképzelni annál, mint amikor egy ilyen meccset lefújnak. Azt persze nehezen felejtem el beninek, hogy a milánói fagyban tönkrementek a veséim!
Darti: Mindegyik.
S4tchy: talán a Barcelona elleni hazai 3-0.
Tyli: A Barcelona elleni 3-0.
_beni: Szívesen mondanám a madridi 1-3-at, de az végül kiesést ért, úgyhogy mondok mást, mitöbb, meglepőt: Conte veretlen bajnokcsapatának Izé elleni, milánói győzelme, amit Dinával a helyszínen pogóztunk végig. Ennek nyilván szimbolikus jelentősége is volt, úgy gondolom, akkor bukkantunk elő végleg a calciopoliból.

Melyik volt az évtized Juve-gólja?
Dino: Bármelyik VUCINIC-gól.
Darti: Hát elég sok kurvanagy gólunk volt, szerencsére. Ki ne hagyjuk már a Róma ellenit sem, amikor 50000000 passz után szereztünk gólt.
S4tchy: Mandzukic Cardiffban, simán. Kár, hogy szart sem ért utólag.
Tyli: Fogalmam sincs.
_beni: A legnagyobb Pogbáé az Udinese ellen, a legszebb Cuadradóé a Bayern ellen, a legcsodálatosabb pedig Mandzukic BL-döntőben ollózott gólja volt. (Ezt azért említem meg, mert éppen a három percet késő S4tchyt engedtem be az ajtón, így nem láttam élőben, csak Darti örömsikolyaira vágtáztam vissza a nappaliba.)

Melyik vereség fájt a legjobban az évtizedben?
Dino: A cardiffi mészárlást a helyszínen szenvedhettem végig. Hát, nyilván egyértelmű a válasz.
Darti: A többiek már leírták!
S4tchy: Cardiff. :(((
Tyli: A madridi 3-1-es győzelem.
_beni: Amikor Conte veretlenségi sorozatának Torinóban vetett véget az Izé, jalapenóval töltött kotongumit húztam. A Real ellen elveszített BL-döntő pedig azért fájt rettenetesen, mert borzasztóan elhittem, hogy ez most meglesz.

Ki volt az évtized legrosszabb Juve-játékosa?
Dino: A többiek által írtakat mind ADOM, azzal, hogy De Ceglie mélyrepülése számomra nagyon zavaró, hiszen egy saját nevelésű játékosról beszélünk.
Darti: Itt is jön két komplett csapat S4tchy és Tyli tollából, annyit tennék csak hozzá, hogy volt nekünk egy Anelkánk is.
S4tchy: itt is erős a mezőny, úgyhogy legyen inkább egy komplett csapat: Chimenti – Motta, Lúcio, Rinaudo, de Ceglie – Rincon, Tiago – Pjaca, Jorge Martinez, Elia – Amauri
Tyli: Én is csapatot írnék: Rubinho – Motta, Grygera, Rinaudo, Traoré – Isla, Tiago, Martinez – Bendtner, Amauri, Elia
_beni: DJ Paolo De Ceglie

Hogy áll össze nálad az évtized csapata?
Dino: S4tchy-é nagyon betyár. Fáj, hogy sem az övébe, sem a beniébe nem fért be Del Piero, de a legfájóbb, hogy az enyémbe se férne be.:-(
Darti: Benivel fogok egyetérteni!
S4tchy: Buffon – Cuadrado, Barzagli, Chiellini, Alex Sandro – Marchisio, Pirlo, Pogba – Vidal – Tevez, Dybala. Edző: Allegri.
Tyli: Kb. ugyanaz, mint S4tchy-é.
_beni: Buffon – Barzagli, Bonucci, Chiellini – Dani Alves, Vidal, Pirlo, Pogba, Alex Sandro – Tevez, C. Ronaldo

A nyárnak is csak a fele volt jó, meg a meccseknek is

Két meccs, hat pont, egy behúzott rangadó, a 180-ból kb 100-120 percnyi Sarriball, a maradék rettenetes vergődés. Eddig ennyi. 

Ha 60 perc után azt is hihettük, hogy feltöröljük a Napolival a pályát, végül irtózatos mázli, és a Kulabá agyára rajtaütésszerűen ráülő köd kellett a győzelemhez. A Parma után a nápolyiak ellen is kiderült, hogy üzembiztosan kb. egy órát tudunk Sarriballozni, és utána hiába próbálunk allegrizni, az még nem megy valami hatékonyan. 

Rinyálni azonban nincs okunk, hiszen két győzelemmel, öt rúgott góllal állunk a tabellán, de sok minden látszik, ami egy részüket tekintve a szezon elején, másokat nézve az egész idényben gondot okozhat büszke seregünknek. 

Lássuk először a rangadót 

A Disznófejű jól gondolta, amit gondolt a meccs előtt: a tavaly kb defaultnak tekinthető 4-4-2-ről (ahogy egyébként a Fiorentina ellen is) átkúszott egy 4-2-3-1-re, aminek a Juve ellen az volt az értelme, hogy Fabian Ruiz és Zielinski elvághatja a Juve szíveként pulzáló Pjanicot a társaitól. Ezt úgy oldotta meg a Juve, hogy Khedira és Matuidi nagyon jól éltek a felkínált területekkel, így a meccs első kétharmadában úgy tűnhetett, hogy lefocizzuk a Napolit. 

A sok egyéni hiba, rossz passz és gyenge teljesítmény csak rápakolt a nápolyi gondokra, de amikor Ancelotti lekapta Insignét, és visszatette a 4-4-2-t a pályára, azonnal kiderült, hogy nagyon súlyos gondjai vannak a Juventusnak. Elsősorban a védelemben, annak is a holland felében. 

Az X-nél lett volna a helye

De Ligt bemutatkozása csak akkor sikerülhetett volna rosszabbul, ha az egyik elvétett szerelési kísérletével eltöri Douglas Koszta János lábát, és ezért a Juventust a Serie C-be száműzik. A holland látványosan nem találta a helyét, és olyan elemi hibákat vétett (főleg a második és a harmadik gólnál), amikre nem mentség, hogy csak most érkezett, mert a megye II.-ben is a tiéd a center, ha a párod kitolódik a labdásra. Giorgio sérülése miatt rendkívül fontos, hogy legalább egy stabil középhátvédünk legyen, és Bonucci az első gólnál megmutatta, hogy idén sem ő lesz az. 

Amíg Douglas Costát viszik a lábai, előrefele jók leszünk – ez még a tavalyi csapatból álló játékosokkal is jól látszott -, de a védekezési gondjaink, közülük is elsősorban a pontrúgások utáni védekezés, nem sokat enyhültek. Talán egészen más lesz a helyzet, ha bevetésre kész állapotba kerül Rabiot és Ramsey is, mert akkor egyszerűen nem adjuk oda a labdát az ellenségnek, de ez még csak várakozás, egyáltalán nem tény. 

A Napoli elleni utolsó negyedórában egyébként vélhetően nem egyedül nekem köszönt vissza az Ajax elleni visszavágó feelingje. Ott is hiába volt még hátra sok idő, lehetett érezni, hogy nekünk reszeltek, és a nápolyiak második gólja után sem lepődött meg senki azon, hogy jött az egyenlítés. Azon már inkább, hogy De Ligt egy másnapos Lőrincz Emil határozottságával próbált védekezni a rá osztott kukáson, azon meg talán még inkább, hogy Khedira lecserélésével (vagyis Emre Can beállásával) úgy állt fejre a középpályánk, mint a jancsiszög. 

Mit jelent ez a szezonra nézve? 

Sarri egyelőre annyit rotált a Juventuson, hogy a sérültek helyére betett két játékost, azaz nem követelte meg Chiellinitől és De Scigliótól, hogy mankóval eredjenek a nápolyiak nyomába. Dicséretes kezdet, de hát sajnos akkora keretünk van, amekkorára egyrészt nincs szükség, másrészt óhatatlanul elégedetlenséget fog szülni. Vagyis már szül is. 

jól kibasztunk vele

Csán Endre nekem kicsit csalódás volt (az Atléti elleni, hamis háromvédősben bejátszott szerepét leszámítva), de annál azért többet érdemelt, mint hogy egyhónapos ígérgetés után végül kimaradjon a BL-keretből. Ez konkrét kibaszás egy alkalmazottal, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt nyilván nyomot hagy az öltözőben is. 

És a gondok tovább fognak gyűrűzni, mert annyian vagyunk, mint az oroszok. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a rettentően túlzsúfolt csatársorban, és a hasonlóan feltöltött középpályán csak akkor tud Sarri mindenkinek elegendő játéklehetőséget biztosítani, ha elindulunk valamelyik Olaszországgal szomszédos ország bajnokságában is. Mivel erre nincs nagy esély, fordítsuk is figyelmünket a bűnbakra. 

Odáig kimondottan marottás a dolog, hogy pozitív mérleggel zártuk (!) az átigazolási időszakot, és a Buffon-Rabiot-Ramsey hármasért egy büdös petákot sem kellett fizetnünk. Onnantól viszonyt, hogy a peremembereken kívül senkit nem sikerült eladnunk, már egészen más képet mutat Paratici első önálló mercatója. 

A nyakunkon maradt Mandzukic, Dybala és Higuaín mellett néhány olyan játékos, akit most kellett volna kölcsönadni. Gondolok elsősorban Ruganira, akiből Torinóban soha a kurva életbe’ nem lesz futballista, vagy Bentancurra, akinek meg mindennél jobban kellenének most a játékpercek. De igaz ez Khedirára, sőt Emre Canra is, és még nem tudjuk, mi lesz a sorsa Cuadradónak, Bernardeschinek, és főleg Bonuccinak, akit minden épeszű a világ végére száműzött volna. Mindet nyilván nem kellett volna elzavarni, de néhányat muszáj lett volna. 

Korai még végleges következtetéseket levonni, hiszen a legtöbb csapat úgy volt az első két fordulóval, hogy csak túl kell élni, a bajnokság majd a válogatott szünet után kezdődik. Mi is így voltunk vele, és megvan a hat pont, valamint az abszolút kötelezőnek tűnő BL-csoport is. Minden másra majd választ kapunk menet közben. 

S4tchy nem vállalta

“Megjött a Győrbő’ a Sarri”. Ez frappáns nyitás, mi?

Ronda férfi

Hát itt van ez az aszott fityma, megjött, hogy vezesse büszke seregünket. Szőrös, mint Salma Hayek, ránézésre inkább egy nápolyi zsebmetsző, mint egy lángelme. Igazi déli suttyó, ha leülnél vele zsugázni, vagy elcsalná az összes zsöcidet, vagy a parti végén kinyitna a dikiccsel tokától bokáig.

Ha van is stílusa, az a mezőkövesdi főbaktert idézi, aki talpas symphoniától sárga körmökkel piszkálgatja a foga odvából az odamihálylott pörkűttmaradékot. Ezt azzal tudja megfejelni, hogy megállás nélkül picsog és hisztizik, amivel még a saját öltözőjében sem tudott elég tiszteletet kiharcolni Londonban ahhoz, hogy ne szarjon a feje tetejére a saját cserekapusa.

Komolyan, szinte már komikus, hogy ez a figura veszi át a Juventus irányítását. De, ahogy ilyenkor szinte mindig, most is ott lebeg a kérdés a levegőben: mi van, ha tényleg ő kell nekünk?

Az elmúlt két hónapban rettenetes kínszenvedés volt Juventus-szurkolónak lenni. Előbb pofontól-pofonig kóvályogtak a játékosaink a megváltó sípszóra várva, de még mielőtt ez megtörtént, Allegri és Agnelli bejelentették, hogy előbbi (utóbbi sajnálatára) távozik. Azt már akkor leszögeztük, hogy biztosan rosszabb edző jön a tésztaképű toszkán ordibátornál, de ahogy szivárogtak ki a nevek, úgy lettünk egyre lankadtabbak. Sőt, tulajdonképpen elég gyorsan kiderült, hogy Maurizio Sarri lesz a Juventus edzője.

Az előjáték, aminek a vége ez a beteljesülés lett, annyira szánalmasan szarul sikerült, ami tökéletesen méltatlan a Juventushoz. Nem az volt, hogy hatalmas klubunk pávatáncot járva, peckesen rámutatott a megfelelő jelentkezőre [Antonio Contéra – a szerző magánvéleménye], hanem ostromoltunk egy a faluján kívül nyeretlen lúzernek tűnő edzőt, aztán végül beértük a next best thinggel. Szánalmasan amatőrnek tűnt az egész, elsősorban azért, mert bár a vezetőség egy része nyíltan Allegri távozása mellett érvelt, mégsem volt kész haditerv a világ legjobb edzőjének pótlására. Szeretlek, Pavel, bazmeg, de az ilyen baromságokért frissen főtt káposztás knédlibe döfködném a faszodat.

Persze csak tippelünk, semmit nem tudhatunk biztosan, de a legerősebb pletykák szerint Agnelli megtartotta volna Allegrit, Paratici és Nedved viszont a váltás mellett volt, és maga a Mister sem ragaszkodott annyira a következő szezonhoz. Guardiola logikus választásnak tűnhetett, bár pont BL-t nyerni csak a Barcelonával tud, hiába törli a seggét biankó csekkekkel. Megostromoltuk, de nem mi lettünk az első klub, amely az elmúlt évtizedben a klub akarata ellenére hoz el fontos figurát a Manchester Citytől. Sarri Paratici ötlete volt, de maga mellé állította Agnellit is, amint az elnök megemésztette a kétségkívül zseniális Allegri elvesztését. Nedved Inzaghit akarta. A szóba hozott nevek közül amúgy én is. Simonét, nyilván. Conte komolyan szóba sem került. Trapattoni sem. Én sem. (S4tchy igen, de nem vállalta.)

Bu!

Habár nehéz lenne elhinni, hogy Sarri volt az A terv, tulajdonképpen Guardiola és közte a metroszexuális kamubuzi maníron kívül nincs sok különbség. Adom, a Bresciai Kokszos nyert ezt-azt, általában elég nézhető focit játszanak a csapatai, és ha bitang cucc van alatta, Guardiola meg tudja pörgetni, de ki mondja, hogy Sarri nem? Ellenfélként sokkal jobban ismeri a Juventust, és a Chelsea-nél bizonyította, hogy ha megvan az eszköz, akkor tud nyerni is. Guardiolához hasonlóan – és Allegrivel ellentétben – a támadófoci híve, presszingel, letámad, labdát tart az ellenfél térfelén. Olyasmit játszik, amit idén a BL legjobb négy csapata közé jutók mindegyike. (Legkevésbé amúgy pont a Barca, hehe.)

A keret pedig tulajdonképpen erre lett összeválogatva. A Juventus idén talán egyszer sem játszott 4-2-3-1-et, pedig erre van kitalálva az egész keret, Allegri viszont nem bízott eléggé a védőiben és a középpályásaiban ahhoz, hogy feltegye azt a csapatot, amiben egyszerre lehetett volna a pályán Douglas Costa, Dybala, Ronaldo és Mandzukic. Talán nem is kell erősen hozzányúlni a kerethez, hogy előálljon az a csodálatos helyzet, hogy a nála sokkal jobb edzőnek vélt Allegrinél eredményesebben forgassa a kezébe adott pallost.

Amikor Contét kirúgták, pár nappal később bejelentették Allegrit. Azt hittük, rosszul hallunk, és már temettük a Juventust, amikor kiderült, hogy feljött a riverre az ász. Most sem szólnak hangosan a fanfárok, és bár a félkegyelmű jobbágynak leginkább az fáj, hogy Sarri anno beintett egy Juventus-szurkolónak, van itt azért más gond is bőséggel. De ha pozitívak akarunk maradni, akkor azt kell mondjuk, az előző váltást kiválóan menedzselte le a vezetőség, a csapat is előrébb lépett, sőt ugrott egy nagyot. Igaz, akkor még volt egy Marottánk is.

class

Ha már a Kobra szóba került, két dolgot is meg kell említenünk az Izével kapcsolatban. Egyrészt a Conte-Marotta páros egyesülése baljós jel kell, hogy legyen minden érintett számára, nekem nincs kétségem, hogy jövőre velük megyünk majd a bajnoki címért. A második pedig az, hogy az elmúlt két hónap gyötrelmei szoboszlói hétvégének tűnnek majd, ha esetleg tényleg el találjuk hozni Milánó szottyosabb feléből a valaha futballpályára okádott legundorítóbb entitást, Mauro Icardit.

Merthogy Sarri bejelentésével a Juventus is vadászösvényre lép, és megkezdi az ózdi autókufár keretének kialakítását. Egyelőre nem foglalkozunk komolyan nevekkel (Demiral kikúrt jó kis védő, ezt leszögezném), hiszen még azt sem tudjuk, kik fognak távozni. Majd írunk arról is, ki megy el, és miért, és kit kellene hozni. De most egyelőre örüljünk, hogy van edzőnk.

Szeretlek, Antonio, a kurva anyádat!

Conteista vagyok. 4life. Nem cserélek csapatot, és hősöket sem szívesen, még akkor sem, amikor lehet, hogy tényleg kellene. Márpedig most az a helyzet, hogy Antonio Conte az Izé edzője lett, ami nyilván sokak szemében megbocsáthatatlan bűn, ugyanakkor Contétól a legkevésbé sem meglepő húzás.

Egyrészt azért nem, mert még a Juve edzője volt, amikor feltették neki a kérdést, hogy vezetne-e más olasz csapatot is, például az Izét, és már akkor sem hátrált ki a kérdésből, hanem közölte: a futball olyan, hogy ja, előfordulhat bármi. Persze a most nagy hangon kutyázó, köpködő sutyerákok akkor még elnézték neki, mert zsinórban a harmadik bajnoki cím felé vágtatott a néhány évvel korábban minden szembejövő által szétpofozott Juventus.

Másrészt azért sem meglepő, mert miután Conte visszavonult, bohóckodott néhány évig az Arezzónál, előtte meg segédedzőként a Sienánál, aztán általános meglepetésre nemcsak elfoglalta a Bari kispadját, hanem meg is nyerte a Kakaskákkal a Serie B-t. Márpedig ez egy leccei futballistától főbenjáró bűn, sőt megbocsáthatatlan vétek, amivel örökre stigmát tett saját homlokára.

Már haza sem mehet soha többé

Conte nem sok Oravecz Nórát olvasott, sőt állítólag Coelhót is kerülte, és kiscicás videókat sem néz, így érzelmileg teljesen alulfejlett entitás maradt közel az ötvenhez is. Emlékszünk még, amikor távozott a Juventustól, miket nyilatkozott? Volt, ami kicsit fájt csak, és volt ami jobban, de akit szeret az ember, annak talál mentséget. Én is találtam Conténak: az európai kudarcok, és persze a közismert negatív EQ-szint miatt dobta le a láncot a Macska. Ettől függetlenül őszintén drukkoltam neki a Chelsea-nél, és még annál is jobban az olasz válogatottnál. Iránta érzett szerelmem csitult, de soha nem hunyt ki.

Most, azon a reggelen, amikor Conte kvázi a teljes Juventus-közösség számára megszűnt létezni, illetve végleg ősellenséggé vált, nekem is furcsa érzéseim vannak. Én is úgy érzem, megcsalt, akit szívből szerettem, de nyilván nem csak emiatt kívánom neki azt, hogy soha a kurva életbe ne nyerjen egyetlen meccset sem, sőt essen ki ezzel a mocskos, undorító klubbal együtt a Serie A-ból, mint szar a vonatból.

Mivel azonban volt néhány napunk, amikor már biztos volt, hogy az Izét fogja választani, fel lehetett dolgozni a fenyegetően közeledő végkifejletet. Én legalábbis sokat gondolkodtam rajta, és furcsamód pont a Juventus-tábor (egy része) döbbentett rá, hogy hol is van a helyem ebben a helyzetben.

Ott a helye, ahol van!

Valószínűleg azok, akik kezdeményezték Conte csillagának a visszavonását, egy kasztba tartoznak. Ebben a kasztban egyrészt szomorú, frusztrált faszfejeket találunk, akik felőlem akár mehetnének is a kurva anyjukba szép, tömött sorban. Másrészt olyanokat, akik nem látták a Juventusban játszani Contét, és 2011 előtt a csapatot is maximum fél szemmel követték, csak a – pont Conte által elhozott – visszatérés után ültek fel a bandwagonra.

Aki emlékszik, milyen helyzetben vett át minket Conte, és milyen iszonytató vergődés volt a Juventusnak szurkolni kb a calciopolitól kezdve egészen az Ordibátor érkezéséig, az kétszer is meggondolja, kutyázzon-e teli szájjal egy olyan súlyú klubikont, amilyen Antonio Conte. Aki fényt gyújtott, amikor a legsötétebb volt az éjszaka. Akit soha nem érdekelt a győzelmen kívül semmi, sőt bárkin és bármin áttaposott, ha az útjába állt (helló, Alex!). Aki berontott a kétszer egymás után a Serie A 7. helyén végző csapat öltözőjébe, és addig üvöltött nyálpermetbe vonva az egész öltözőt, míg vigyázzba nem állt a szar minden játékosban. Aki nemcsak a Serie A élmezőnyébe, hanem Európába is visszavezette azt a Juventust, amely történelmi mélypontra került.

Antonio Conte csillagának ott van a helye a stadion mellett, mert nemcsak azokhoz képest tett rengeteget a Juventusért, akik gagyi hamisított mezekbe öltözve lehúzzák a Juvét, de közben nagy hangon követelik egy klubikon megvesszőzését, hanem több olyan figurához képest is, akiknek senki nem vitatja a csillagát.

99-ben még sokan nem ültek a bandwagonon

Szándékosan nem mentem bele, hogy a futball Conte szintjén már nem az érzelmekről szól, és hogy miért is kellene neki nemet mondania egy olyan szerződésre, ami a világ ötödik legjobban fizetett edzőjévé teszi, különös tekintettel a fosra, amit néhány Juve-szurkoló rá merészelt lapátolni a távozása után. Ezt lezárhatjuk annyival, hogy nekünk érzelmi kérdés, neki viszont a munkája, a karrierje, és most kérdezd meg magadat, kedves olvasó, hogy te érzelmi alapon döntesz-e, amikor munkahelyet választasz.

Nyilván nekem is fáj, ami történt. De én ilyennek fogadtam el, és szerettem meg Contét, aki pedig nem, az félreismerte. Természetesen nem kívánunk neki sok sikert, sőt baszódjon meg a csapatával együtt, érje rengeteg kudarc, és rúgják ki még szeptemberben (mint szegény Gasperinit, aki idén széles vigyorral a képén előzte meg az Izét az Atalantával).

De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elérzékenyül, ha felidézi, mit tett értünk ez a vicces hajú emberke, és milyen hatása van a jelenre annak, hogy ő vette át a csapat irányítását 2011-ben. Baszódj meg, Antonio, te hülye fasz, hogy ilyen helyzetbe hoztál. De én akkor is szeretlek, és ezen nagyon kevés dolog változtathat.

Na, tényleg takaroggyá!

Múlt alkalommal kifejtettem, hogy szerintem a szar játékra kiváló ellenszer és egyben mentség is, ha eredményekkel párosul. Természetesen nagyszerű élmény látni, ahogy megalázzuk az ellenfelet, de nekem az sem fáj, ha 0 kapuralövés mellett nyerünk 2-0-ra. Ám most beleszaladtunk a péniszek erdejébe. Méghozzá tátott szájjal. Írok az eseményről, bár igazából egyáltalán nem láttam a meccset, hiszen Uzipov és Therapy? koncerten voltam az A38-on. Vélhetően jobban jártam. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Allegri, takarodj!!!!

Nincs játékunk! Nem nyerünk BL-t! Nem állunk össze! Dybala nem jó! Can nem jó! Ronaldo nem jó! Miért ment el Benatia? Miért jön Caceres?! Miért zöld a fű? Miért nem játszik Nedved? Hová tűnt Damon Hill? Mi a fasz?

Ezer kérdés merül fel minden meccsünk után, mi pedig csak meglepve forgatjuk a fejünket a szerkesztőségben.  Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Marotta Mordorban

Gyakorlatilag tény, hogy Beppe Marotta a bajnokság egyetlen kínai csapatához ír alá: a múlt heti liga-összetartásra már az Izé ügyvezetőjével egy autóban érkezett, a hivatalos bejelentés már csak formalitás lesz. Ezzel Beppe máris féregistának tekinthető, ami fáj is nekünk, meg nem is, meg is értjük, meg nem is, és jól is járunk vele, meg nem is. Lecsupaszítjuk a bennünk kavargó, kibogozhatatlan és egymástól elválaszthatatlan érzéseket apró fakockákká.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….