Szeretlek, Antonio, a kurva anyádat!

Conteista vagyok. 4life. Nem cserélek csapatot, és hősöket sem szívesen, még akkor sem, amikor lehet, hogy tényleg kellene. Márpedig most az a helyzet, hogy Antonio Conte az Izé edzője lett, ami nyilván sokak szemében megbocsáthatatlan bűn, ugyanakkor Contétól a legkevésbé sem meglepő húzás.

Egyrészt azért nem, mert még a Juve edzője volt, amikor feltették neki a kérdést, hogy vezetne-e más olasz csapatot is, például az Izét, és már akkor sem hátrált ki a kérdésből, hanem közölte: a futball olyan, hogy ja, előfordulhat bármi. Persze a most nagy hangon kutyázó, köpködő sutyerákok akkor még elnézték neki, mert zsinórban a harmadik bajnoki cím felé vágtatott a néhány évvel korábban minden szembejövő által szétpofozott Juventus.

Másrészt azért sem meglepő, mert miután Conte visszavonult, bohóckodott néhány évig az Arezzónál, előtte meg segédedzőként a Sienánál, aztán általános meglepetésre nemcsak elfoglalta a Bari kispadját, hanem meg is nyerte a Kakaskákkal a Serie B-t. Márpedig ez egy leccei futballistától főbenjáró bűn, sőt megbocsáthatatlan vétek, amivel örökre stigmát tett saját homlokára.

Már haza sem mehet soha többé

Conte nem sok Oravecz Nórát olvasott, sőt állítólag Coelhót is kerülte, és kiscicás videókat sem néz, így érzelmileg teljesen alulfejlett entitás maradt közel az ötvenhez is. Emlékszünk még, amikor távozott a Juventustól, miket nyilatkozott? Volt, ami kicsit fájt csak, és volt ami jobban, de akit szeret az ember, annak talál mentséget. Én is találtam Conténak: az európai kudarcok, és persze a közismert negatív EQ-szint miatt dobta le a láncot a Macska. Ettől függetlenül őszintén drukkoltam neki a Chelsea-nél, és még annál is jobban az olasz válogatottnál. Iránta érzett szerelmem csitult, de soha nem hunyt ki.

Most, azon a reggelen, amikor Conte kvázi a teljes Juventus-közösség számára megszűnt létezni, illetve végleg ősellenséggé vált, nekem is furcsa érzéseim vannak. Én is úgy érzem, megcsalt, akit szívből szerettem, de nyilván nem csak emiatt kívánom neki azt, hogy soha a kurva életbe ne nyerjen egyetlen meccset sem, sőt essen ki ezzel a mocskos, undorító klubbal együtt a Serie A-ból, mint szar a vonatból.

Mivel azonban volt néhány napunk, amikor már biztos volt, hogy az Izét fogja választani, fel lehetett dolgozni a fenyegetően közeledő végkifejletet. Én legalábbis sokat gondolkodtam rajta, és furcsamód pont a Juventus-tábor (egy része) döbbentett rá, hogy hol is van a helyem ebben a helyzetben.

Ott a helye, ahol van!

Valószínűleg azok, akik kezdeményezték Conte csillagának a visszavonását, egy kasztba tartoznak. Ebben a kasztban egyrészt szomorú, frusztrált faszfejeket találunk, akik felőlem akár mehetnének is a kurva anyjukba szép, tömött sorban. Másrészt olyanokat, akik nem látták a Juventusban játszani Contét, és 2011 előtt a csapatot is maximum fél szemmel követték, csak a – pont Conte által elhozott – visszatérés után ültek fel a bandwagonra.

Aki emlékszik, milyen helyzetben vett át minket Conte, és milyen iszonytató vergődés volt a Juventusnak szurkolni kb a calciopolitól kezdve egészen az Ordibátor érkezéséig, az kétszer is meggondolja, kutyázzon-e teli szájjal egy olyan súlyú klubikont, amilyen Antonio Conte. Aki fényt gyújtott, amikor a legsötétebb volt az éjszaka. Akit soha nem érdekelt a győzelmen kívül semmi, sőt bárkin és bármin áttaposott, ha az útjába állt (helló, Alex!). Aki berontott a kétszer egymás után a Serie A 7. helyén végző csapat öltözőjébe, és addig üvöltött nyálpermetbe vonva az egész öltözőt, míg vigyázzba nem állt a szar minden játékosban. Aki nemcsak a Serie A élmezőnyébe, hanem Európába is visszavezette azt a Juventust, amely történelmi mélypontra került.

Antonio Conte csillagának ott van a helye a stadion mellett, mert nemcsak azokhoz képest tett rengeteget a Juventusért, akik gagyi hamisított mezekbe öltözve lehúzzák a Juvét, de közben nagy hangon követelik egy klubikon megvesszőzését, hanem több olyan figurához képest is, akiknek senki nem vitatja a csillagát.

99-ben még sokan nem ültek a bandwagonon

Szándékosan nem mentem bele, hogy a futball Conte szintjén már nem az érzelmekről szól, és hogy miért is kellene neki nemet mondania egy olyan szerződésre, ami a világ ötödik legjobban fizetett edzőjévé teszi, különös tekintettel a fosra, amit néhány Juve-szurkoló rá merészelt lapátolni a távozása után. Ezt lezárhatjuk annyival, hogy nekünk érzelmi kérdés, neki viszont a munkája, a karrierje, és most kérdezd meg magadat, kedves olvasó, hogy te érzelmi alapon döntesz-e, amikor munkahelyet választasz.

Nyilván nekem is fáj, ami történt. De én ilyennek fogadtam el, és szerettem meg Contét, aki pedig nem, az félreismerte. Természetesen nem kívánunk neki sok sikert, sőt baszódjon meg a csapatával együtt, érje rengeteg kudarc, és rúgják ki még szeptemberben (mint szegény Gasperinit, aki idén széles vigyorral a képén előzte meg az Izét az Atalantával).

De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elérzékenyül, ha felidézi, mit tett értünk ez a vicces hajú emberke, és milyen hatása van a jelenre annak, hogy ő vette át a csapat irányítását 2011-ben. Baszódj meg, Antonio, te hülye fasz, hogy ilyen helyzetbe hoztál. De én akkor is szeretlek, és ezen nagyon kevés dolog változtathat.

Mindenki hazudik

…szólt Dr. House a maga Vicodin-ízű cinizmusával, és a napokban ismét bebizonyosodott, hogy igaza van az embergyűlölő, önmarcangoló karakternek. Vagy ha nincs is igaza, és van, aki igazat állít, az elképesztő információs zajban jelenleg nem tudjuk eldönteni, kinek hihetünk. Miután újraolvastátok _beni Allegri távozása mögé pöttyintett, könnyfakasztó posztját, ami nagyjából felrajzolja, milyen örökséget vesz át Max utódja, beszélgetünk egyet a jelenlegi hírekről.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Max

Semmi szép nincs ebben a búcsúban. Az van az emberben, hogy Már nem volt nagyon jó együtt, de külön még szarabb lesz.  

Testületileg nem örültünk Allegrinek, főleg Conte helyén nem, aki kivezetett minket a napfényre. A legoptimistább pillanatainkban sem gondoltuk, hogy Max tábornok nemcsak megvesz minket kilóra, de a szívünket is elrabolja.

Allegri a Juventust vezetve vált a világ egyik legjobb edzőjévé. Az ő sikerei a mi sikereink is voltak, és mivel ilyen gazdag időszak nem sok volt a klub egész történetében, amikor Allegri helyét keressük a Juventus örökranglistáján, csak Trapattonik és Lippik közelében tegyük. Ő vezetett vissza bennünket oda, ahol a helyünk van, és nem elfeledve Conte érdemeit is azt kell mondanunk, a XXI. század legjobb Juventus-edzőjétől búcsúzunk most.

Massimiliano Allegri az öt Juventusszal szerzett bajnoki címét öt különböző Juventusszal nyerte meg. Egy kivételével mindet ő kendácsolta össze (az elsőt még Contétól örökölte, és csak óvatosan nyúlt bele), és mindegyik más volt. Többnyire jobb, mint az előző. Úgy, hogy ilyen-olyan okok miatt szép lassan Tevez, Pogba, Pirlo, Vidal, Dani Alves és Barzagli esett ki alóla, de valahogy mindig mentünk előre, mint egy kibaszott orosz tankhadosztály.

Nem emlékszem hozzá hasonlóan sokoldalú edzőnkre. Talán egy kicsit az is volt a baj ebben az évben, hogy állandó taktikai kísérletezésben voltunk, így végül lassan eltűnt a csapat játéka. Az általa levezényelt változások jobbára egyértelműen pozitív eredményt hoztak a háromvédős rendszer elhagyása, a 4-3-meglátjuk-formáció, aztán a 4-2-3-1 mind scudettókkal, kupákkal és nagy európai győzelmekkel kamatoztak, és tavaly eljutottunk odáig, hogy azt is elhittük neki, amit kérdezett.

A távozásához vezető út jeleit tavaly láttuk először, és ennek elég egyszerű oka van: a célfutballt csak akkor fogadják el a szurkolók, ha eléri a célját. Tavaly kurva messze volt tőle, hiszen még a bajnoki címért is véreset kellett fosni (mondjuk a kupadöntőben kivasaltuk a Milant), és a BL-ben sem ért továbbjutást a kiváló madridi meccs. A 0-3 utáni visszavágó egyike volt a nagyjából 5-6 jó meccsünknek az egész szezonban, de még ennél is fontosabb, hogy a tavalyi volt Allegri első olyan éve, amikor nem fejlődött semmit a Juventus.

És ez idén sem változott jelentősen, ami elsősorban azért meglepő, mert úgy láttunk neki Ronaldóval megerősítve a szezonnak, hogy október végéig folyamatosan állt a cerka. A bajnokságban mészároltunk, a BL-ben oda-vissza agyonvertük a Unitedet, a valenciai meccs után pedig az összes haveromnak esküdöztem, hogy a Juve nyeri a BL-t. Aztán kiderült, hogy nem a keret erejével volt a baj tavaly sem.

Az Atlético Madrid ellen még megcsináltuk a csodát, de csak elodáztuk az ítéletet, amit aztán az Ajax olvasott a fejünkre. Nem volt elég modern a játékunk, sebességben és fizikai erőben is elmaradtunk az ellenfelektől, ráadásul a nyilvánvaló balszerencse mellett Allegri néhány döntése is rosszul sült el. Gondolunk itt Benatia jegelésére, De Sciglio keretben tartására, a Pjanic nélküli B-terv teljes hiányára, a támadójáték feláldozására.

Erős kerete volt, mégis avíttas célfutballra futotta csak, és hát könnyebb lenne megbocsátani, ha most a szar játékunkkal a BL-döntőt várnánk. De nem játszunk, és főleg azért nem játszunk, mert november óta egyetlen Juventushoz méltó minőségű meccsünk volt: az AtMa elleni visszavágó. Ebből a szempontból teljesen érthető Allegri elküldése.

Két szar szezon egymás után, egy olyan időszakban, amikor a bajnoki címek értéke a sorozatban szerzett pajzsok számával együtt devalválódik, idén már a kupa sem jött össze, és újra nem sikerült az elődöntőig se jutni a BL-ben. Ez a sikerekért mozgósított forrásokat elnézve nem siker, hanem kudarc, és azért mindig az edzőt vonják felelősségre.

De Allegrinél még mindig jobb helyen lenne a marsalbot, mint bárki másnál. Régóta itt van, ismeri a közeget, a játékosokat, a klubot, és minden bizonnyal lenne ötlete rá, hogyan építse újra a csapatot, amíg még Ronaldo nem túl öreg ahhoz, hogy a különbséget jelentse. Egy dolog biztos: bárki követi is, a Juventus szempontjából nem lesz jobb edző Allegrinél.

Ha a klub döntése volt, hogy távozzon (most már tudjuk, hogy az volt), akkor nyilván tervük van arra nézve, hogy kivel lesz jobb. A sajtóban pörgő nevek közül egyik sem garancia semmire. A jelöltek egyik része csak Seggem és környéke bajnokságokban szerzett zászlócskákkal büszkélkedhet, a másik fele csak válogatottal tudott nemzetközi sikereket elérni, és van köztük egy nagyképű tajparaszt is, akinek az érkezésénél csak Icardié sebezne nagyobbat.

Azt nyilván nem tudhatjuk, Allegri mennyire akart menni, de van egy olyan érzésünk, hogy itt most tényleg egy közös megegyezéses válást látunk. Ha ez így van, akkor máris életbe lép a Juventus credójának egyik alapköve: aki menni akar, annak tipli van.

Ennek a történetnek most vége van, és ilyenkor az ember mérleget von. Allegrivel kapcsolatban ez nem nehéz: öt torinói éve alatt az idei olasz kupa volt az egyetlen hazai trófea, amit nem nyert meg, kétszer is bevitt minket a BL-döntőbe, és az első szezonját kivéve mindegyiknek a Bajnokok Ligája egyik esélyeseként futhatott neki. Ezért, és minden másért is csak köszönet illeti. Csak a szépre kell emlékezni. Úgy, ahogy ő. (A Ragazzi Ungheresi Juventus teljes fordítása itt található)

“Juventus szurkoló vagyok. (….) Mit jelent juventinónak lenni? Egy 120 éves, a világon teljesen egyedülálló családhoz tartozni, amelynek a vérében van a győzelem. Életre nevel, munkára, tiszteletre és fegyelemre tanít. Ebben az öt évben ezeket szívtam magamba, emberileg rengeteget fejlődtem – köszönhetően a klub felfogásának.”

Köszönjük, Mister. Valami azt súgja, rohadtul fogsz hiányozni.