Talán csak a Pirlóhoz fűződő gyengéd érzelmeim, vagy a tökéletesen megalapozatlan, vak hit miatt tartott ilyen sokáig, de a Fiorentina elleni meccsen lett végleg tele a tököm. Az is lehet, hogy az összeomlásomig azért tartott ennyi szörnyűséges meccsen át az út, mert csak a világ negyedik legokosabb embere vagyok. Az első három már októberben sápítozni kezdett a Bianconeri blog akolmeleg levlistáján.
Szégyen!
Továbbra sem azt mondom, hogy Andrea Pirlo nem a világ legtökéletesebb férfiúja! Sőt, azt sem állítom, hogy nem lesz belőle nagy edző, Ancelotti óta tudjuk, hogy egy fiatalon letudott torinói bukás nem feltétlenül jelenti egy karrier végét (Ciro Ferrara dislikes this). Továbbmegyek: még mindig nem gondolom azt, hogy Pirlo lenne a legnagyobb baja a Juventusnak.
De hogy az egyik baja, az biztos. Más szóval nem a megoldás része, hanem a problémáé. Nem javít a helyzeten, hanem… szóval nem javít rajta, na. Mindig nehéz kívülről pontosan látni egy csapat problémáit, hiszen nem vagyunk ott az öltözőben (mármint ti nem vagytok, mi Dartival néha beugrunk a gőzbe egyet dumálni), nem ismerjük az öltöző dinamikáját, a játékosok viszonyát. Csak a végeredményt látjuk, és abból próbáljuk visszafejteni a dolgokat.
Ez pont olyan szerencsétlen alapállás, mint amikor egy meccs végeredményéből akarunk levonni következtetéseket, nem a csapat játékából. Egy példa: az Atalanta ellen az utóbbi hetek legjobb meccsét hozta le a csapat, de az elveszetten kóválygó Arthur egyetlen hibája elég volt a zacskóhoz. A pallosjoggal felruházott nyáj verdiktje: Pirlo, takarodj! A baj az, hogy a Juventusra mindig is az volt jellemző, hogy szar játékkal nyert, nem az, hogy jó játékkal veszít. És ha jó játékkal veszítesz (és nem AS Romának hívnak), akkor biztos lehetsz benne, hogy szar játékkal sem leszel eredményesebb.
Amen
Pirlo csapata nem Juventus a szó klasszikus értelmében. Nem rendelkezik azokkal a jegyekkel, amik az elmúlt 125 év Juventusait azzá formálták, ami. Trapattoni zona mistájától Lippi időzített bombáján át Conte pragmatizmusáig az vitt minket előre, hogy mindig tudtuk, hogy kell nyerni.
Pirlo feladata nehezebb, mint a fentiek közül bárkié, és bőven találhat magának mentséget. A védelemből a kiegyensúlyozottság, a középpályáról a minőség hiányzik, a csatársort pedig zsarnokként uralja Ronaldo, ami többször rossz, mint jó hír. Paratici egy abszolút kiegyensúlyozatlan, tátongó lyukaktól hemzsegő kerettel kedveskedett Pirlónak, akit menet közben még a covid és a sérülések is szarrá pofoztak. Mindig pont a legrosszabbkor esett ki valaki a legrosszabb posztról. Ebből nem könnyű várat építeni, kivált olyan építésznek, akinek még a homokozó lapát sem melegedett meg a kezében.
Ámde!
Taktikailag a fenti gondok miatt nehéz megítélni, de a gondolatai nem tűnnek rossznak, és azon is lehet vitatkozni, hogy pontosan mekkora szerepe van az edzőnek egy-egy kulcsjátékos sportformájában. Mennyire edzői felelősség, hogy a dúsgazdag sztárocskák méltóztassanak a fizetésüknek megfelelő mennyiségű energiát allokálni a labdarúgásba? Köze mindenesetre van hozzá Pirlónak, és bizony látszik, hogy nem tud úrrá lenni több játékosa elképesztő szélsőségek között mozgó formájának kiegyensúlyozásán. Persze vannak játékosaink, akik abszolút megbízhatóan szállítják a szar teljesítményeket, ám mi ezzel akkor sem vagyunk elégedettek, ha ezért elitistának tartanak!
Há’ mé’ vagy ilyen szar, Aaron?
Sokan kapaszkodnak abba a megfoghataltan, diszkrét lózungszagot árasztó kritikába is, hogy Pirlo nem tudja motiválni a csapatot. Bár elismerem például a szakág feketeöves szenszejének, Antonio Conténak a szerepét, de (naivan) azt gondolom, egy Juventus játékosnak már az elég motiváció, hogy a klub címerével ellátott mezben léphet pályára. Más szóval kicsit leszarom, hogy Pirlo halvérűnek tűnik, és néha úgy áll a vonal mentén a legnagyobb megaláztatások közepette, mint akinek semmi köze a pályán zajló eseményekhez. (Azért némi nosztalgiával gondolok nemcsak a Macskára, hanem a vonal mellett élő kokainreklámmá változó Allegrire is.)
Van viszont ennek a bizonyos motivációnak egy nagyon is kézzel fogható kivetülése, amit úgy nevezünk, hogy koncentráció. Szemben a megfoghatatlan, és számunkra láthatatlan coach-szereppel, a koncentráció – illetve a hiánya – nagyon is edzői felelősség, számon kérhető és kérendő, fejleszthető és fejlesztendő. A Juventus pedig ezzel áll talán a legrosszabbul. Mindegy, hogy meccset eldöntő ziccer kihagyásáról, kretén kiállításról, ostobán összehozott 11-esről, vagy az ellenfélnek adott gólpasszról van szó, ezek mind koncentrációs hibák. És mint ilyenek, Andrea Pirlo felelősségét jelentik.
A Fiorentina elleni meccs nemcsak a tökéletesen vállalhatatlan első félidő miatt sebzett rajtam nagyot, hanem az utózöngéi miatt is. Gyakorlatilag kész tényként kezeli mindenki, hogy Pirlo kupagyőzelem és második hely esetén sem marad. Ha Allegri visszatér, akkor Nedved talán, Paratici biztosan távozik, és Ronaldo sem valószínű, hogy velünk marad. Ez a rendkívül súlyos mondat azt jelenti, hogy a Juventus kikukázott két teljes évet, egyet Maurizio Sarri, egyet Andrea Pirlo kedvéért, és a két edzővel együtt az alelnök és a sportigazgató is megbukott. Az elnökről meg ne is beszéljünk, zseniális futball-üzletemberből, az ECA elnökéből lett egy szempillantás alatt pestises pária, ami szinte biztosan nagyszerű hatással lesz csapatunk európai reményeire.
Not funny, boys.
Valahogy idén minden elszaródott. Persze az egész világban is, nemcsak Torinóban (innen a név: SZARETTÓ), de a világ többi része minket hagyományosan nem érdekel. A csapat és a klub is szarban van, és bár tudtuk, hogy egyszer véget ér ez a valószínűtlen sorozat, nyert volna inkább bárki más, mint ez a tetves milánó csürhe. Az újratervezés első fázisa megbukott.
Hogy mi lesz a második fázissal, azt egyelőre nem tudhatjuk, de fontos szerepe lesz benne ennek az elátkozott bajnokságnak a hajrájának. Ha ugyanis nincs BL, az mindenre és mindenkire hatással lesz nemcsak az idei, hanem a jövő évi Juventusnál is. Most kell mindenkinek rohadtul összeszednie magát, nem nézni senkit és semmit, és megnyerni az összes hátralevő meccset, benne a kupadöntővel. Ha így lesz, akkor majd eszünkbe juthat, hogy Pirlóval feltöröltük a Camp Nou gyepét a Barcácskával, kivertük a kupából az Intert, és minden gondunk-bajunk ellenére azért a Juventus Juventus maradt.
Volt ebben a szezonban annyi kellemetlen meglepetés, hogy egy évtizedre is elég lenne, kellemes viszont csak kettő (és fél): Danilo és főleg Chiesa (a fél Morata rajtja, amit álló cerkával, de elhűlve néztünk már akkor is.)
Azzal kell kezdenem, hogy nagyot tévedtem Chiesával kapcsolatban. A legutóbbi Firenzéből érkező aranyifjúval csúnyán rápacsáltunk, Bernardeschi másfél éves rémálmából csak mostanában kezd éledezni, és Chiesa még csak olyan jónak sem tűnt, mint a másik Fede. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha a legvonzóbb tulajdonsága az olasz származása lett volna, mert a maximum az volt elmondható volt róla, hogy ügyeske (note: ez igazából egy sértés) meg gyors, de például a Fiorentina nem lett kevésbé kétségbeejtően szar az erőfeszítéseitől. A végén próbálgatták Firenzében is szárnyvédőként, hát az valami szörnyű volt minden érintett számára, játszott második csatárt (szarul), szélsőt és összekötőt is.
<3
A tanácstalanul bilukszoló Pirlo első meccsein hol jobb-, hol baloldali wingbackként használta látva a még nála is világtalanabb Frabotta kétségbeesett bénázását látva, de már ebben az időszakban kiderült, hogy a srác érzi a spiritót. Chiesa kb. minden meccsét végigharcolja azóta is, az angol iparosfutball szakkifejezésével élve brutális work rate-tel dolgozik a pályán, ami azonnal jó néhány csapattársa fölé helyezte.
Ez már önmagában meglepetés volt, pedig még csak kezdett bemelegedni. Miután Morata ellőtte a puskaporát (…), kiderült róla, hogy a gólszerzésből is aktívan ki kívánja venni a részét. Nemcsak átvette az egyre lankadtabb szerszámmal dolgozó spanyol szerepét, de egyenesen a legjobb támadónkká nőtte ki magát. Gólt lőtt az Atalantának, duplázott a Milan ellen, és a Porto elleni párharc mindkét meccsén betalált. Hét gólpasszával a második legjobb a csapatban, ahogy a hét bajnoki góljával is, pedig nem is csatárt játszik. Meccsenkénti 1.7 kulcspasszánál senki nem tud jobbat, ahogy 1.8 sikeres cselénél sem. Ezek a számok egyébként részben a többiek kritikái is, és nemcsak azért, mert Chiesa minden meccsen élesebbnek, gyorsabbnak és harcosabbnak tűnik a nagy részüknél.
A szezon kevés pozitív meglepetése közül azzal lett a kedvencünk Chiesa, hogy létrehozta Cristiano Ronaldo belső ellenzékét a Juventus támadósorában. A jó kezdés ugyanis annyira tűzbe-lázba hozta, hogy alázatos csapatemberként ugyan, de Chiesa lett az első olyan Juve-játékos az ellenfél kapuja előtt, akinek nem az volt az első, hogy Ronaldót keresse. Nem volt önző, csak egészséges mértékben: ha jó helyzetben volt, bízott magában, és elvállalta. Ment is egy darabig a vállvonogatás középen, de amikor Chiesa lövései elkezdtek a kapuban kikötni, egyre ritkábbak lettek. Nem kérdés, hogy Rabiot, Ramsey, Kulusevski és persze Ronaldo helyett Chiesa lett a Juventus támadásainak gyújtópontja. Vele kelünk, vele fekszünk.
<3 <3
A másik kellemes meglepetés azért nem olyan sokkoló, egy olasz-spanyol-angol-bajnok, BL-győztes, sőt Libertadores Kupa-győztes játékostól nem túlzás olyan teljesítményt várni, amilyet idén nyújt(ott?) Danilo. Ezt a négyvédősből háromvédősbe nyíló stratégiát szinte rá szabták, érezhető volt, hogy ez az ő komfortzónája, ami ki is hozta belőle a klasszist. Mostanra sajnos teljesen rottyon van, talán ő sem számított rá, hogy ilyen sokat fog játszani, érződik is rajta a sok játékperc, de ahogy a támadóknál Chiesa, a védőink között Danilo volt a legstabilabb pont.
Ezt nem azért írtam le, hogy jobb kedvünk legyen!
Chiesa játéka arra is rávilágít, hogy mit kellene csinálnia, illetve mit csinál most rosszul a Juventus. Képzeljünk el egy olyan ideális világot, amiben minden játékosunk a saját posztján játszhat. Ehhez, a mostani keretet elnézve, egy 4-3-3-as formációt kell elképzelnünk, de elképzelhető egy 3-4-3 is, csak nem Atalanta-style-ban, hanem úgy, ahogy eddig is csinálta a Danilo-Cuadrado-Chiesa hármas mozgatásával Pirlo. A lényeg az, hogy meglegyen a 3-3 középpályás és csatár. A három belső középpályás azért kell, hogy a játék stabilitása meglegyen, a három csatár pedig azért, mert Chiesa és Kulusevski is a posztjára kerülne, és bitang jók lennének.
Ez az ideális állapot azonban nem jöhet el, míg Cristiano Ronaldo a csapatban, illetve a posztján van. Beleférne Ronaldo maradása is, ha méltóztatna befáradni a 16-oson belülre center játszani, ám ehhez nincs sok kedve.
Pedig a csapat gondjai közül sokra választ adhatna. Láthattuk, milyen jót tesz a középpályásaink egyéni teljesítményének, ha hárman vannak a pályán (Ramsey-t nem számolom közéjük, ez szigorúan az Arthur-Bentancur-Rabiot-McKennie négyes három tagjára értendő). Ha a három csatár mögött úgy játszhat a szinte tetszőleges kombinációjuk, hogy közben számíthatnak a visszalépve is hatékony Chiesa-Kulusevski kettős segítségére, mint első szűrőre, magabiztosabbak is lennének. És mivel többféle kombinációban is összerakható belőlük a passer-creator-destroyer hármas, gyakorlatilag nem is lehet ellenérvet találni.
🙁
De itt van nekünk Ronaldo, aki 25 góljával ragtapaszt tart a kétméteres sugárban kilövellő artériás vér útjába. Nem sokra megyünk vele, főleg, mert a gólok elosztása sem egyenletes: tombolva ünnepeltük a Cagliari elleni triplát, de egy kicsit szomorúak voltunk a Porto elleni kiesés miatt. Nem hoz annyit, amit elveszítünk azon, hogy nem tud épülni a csapatunk. Ezt látnia kell mindenkinek. És amikor megszületik a döntés arról, hogy maradjon-e (már ha egyáltalán opció a távozása), figyelembe kell venni a csapatépítésre gyakorolt hatását. Röviden: center vagy tipli.
Nem egy világverő csapat ez a mostani Juventus, ami azért fáj ennyire, mert nemrég még az volt. Pirlóval egy új projekt kezdődött meg, tele vagyunk ilyen-olyan fiatalokkal, mindenki rutintalan mindenben, nem csoda, hogy ez az év olyan, amilyen. Sok szarság történt velünk idén, és annyira belesüppedtünk ebbe a hangulattalan, vértelen bajnokságba, hogy közben elfelejtettünk igazán építkezni is. Ez persze nem a legmegfelelőbb időszak az építkezésre, a covid ebből a szempontból (is) nekünk jobban odabaszott, mint másoknak, de ha ezt az évet ki is kukázzuk, a következőt már nem kéne.
Legfőképpen azért, mert könnyen előfordulhat, hogy jövőre szenátorok nélkül marad a Juventus öltözője.
Annyi körülmény dolgozik egyszerre ellenünk idén, hogy már az sem egyértelmű, Andrea Pirlo egyike ezeknek a körülményeknek, vagy inkább az áldozatuk. Kiestünk a BL-ből, mint szar a vonatból, mert egyszerre túl sok körülmény nem kedvezett nekünk. Mufurc berzenkedés következik alább.
A BL legeredményesebb futballistája / foto Daniele Buffa
Azzal kell kezdenünk, hogy sokadszor is felhívjuk a figyelmet a tisztánlátás fontosságára, egyúttal felszólítunk mindenkit, hogy ne az eredmények alapján hozzon ítéletet. Azért ne, mert egészen más lett volna 2-2-ről kezdeni a visszavágót (bíró 1.), vagy nem hátrányba kerülni Torinóban (bíró 2.), esetleg nem kiesni (bíró 3.), de a sok körülmény közül én sem a játékvezetéssel akarok foglalkozni. Azzal ugyanis nincs mit tenni, kapod, viszed.
Fontos körülmény Pirlo is, aki ugyanúgy felelősségre vonható a Porto elleni első félidő rettenetes kínszenvedéséért, mint amennyire dicsérhető a második félidő káprázatos feltámadásáért. Nem lényegtelen körülmény – sőt, talán nem is független Pirlótól – a rengeteg egyéni hiba, illetve gyenge teljesítmény kulcsposztokon játszó futballistáktól. Sérülések, betegségek, eltiltások, a balszerencse minden létező formája ráadásul egy kimondottan rosszul összetákolt keretet szecskáz miszlikbe.
A fentiek mind szerepet játszottak a Juventus BL-kiesésében, de a legfontosabb ellenünk forduló körülmény ironikus módon a saját csatárjátékunk volt. Az ironia elsősorban nem is abban nyilvánul meg, hogy a Juventusnak egy évben durván 70 millió eurójába kerül Cristiano Ronaldo és Alvaro Morata bérezése (bár semmiképp nem mindegy egy 115 milliós veszteséget hozó pénzügyi év után), hanem abban, hogy ha az ember szűz szemmel ránézett a Juve kezdőjére, akkor a csatársor tűnt a legkisebb gondnak.
Ekkora gond volt
Moratával kapcsolatban persze nem döbbenünk meg az ilyen teljesítmények láttán, mondom ezt úgy, hogy imádom a csávót. Láttuk a korábbi torinói időszaka alatt is, hogy nemcsak nevetséges helyzeteket képes kihagyni, de hajlamos hosszabb, néha hetekig tartó gyenge formára is, amikor egészen botrányosan mutat a pályán. Ha ez mentség a Juventus mindenkori kilencesének, akkor klubszinten van baj, és ez a kijelentés még akkor is igaz, ha bombaformában tért vissza ősszel, és jelenleg nincs alternatívája a bénán összerakott keretünk miatt.
Ronaldónak már sokkal nehezebb mentséget találni. Nem tudjuk, mi szerepel pontosan a két fél szerződésében, de a legfontosabbak a szerződés azon pontjai, amik nem szerepelnek benne, de mindkét fél tisztában van vele. Gyere hozzánk, Cristiano, harminchárom évesen is a világ második legjobban kereső sportolójává teszlek, te leszel a címerállat Torinóban. Cserébe tolod szarásig a SIIUUU-t, akkora clutch player leszel, hogy lelógsz a térképről, és megnyered nekünk a BL-t. Ronaldo tehát szerződésszegést követ el. És visszaeső.
Emlékszem, a 2019-es BL-kiesés után a Bianconeri szerkesztőségi ülésének borús hangulatába még az sem tudott vidámságot csempészni, hogy a Lady Mrd fedélzetén éppen S4tchy saját Karib-tenger szigete felé hajóztunk. Akkor hangzott el – már nem tudom, kitől, mert mindannyian iszonyú okosak vagyunk – az a mondat, hogy “idén lehetett volna utoljára BL-t nyerni Ronaldóval”. Persze amikor az ember ilyeneket mond, mindig reméli, hogy nem lesz igaza, de nem lennénk dúsgazdag aranyifjak, ha ilyen fontos kérdésekben téves prognózist adnánk. Mindenesetre tény, hogy miként a tavalyi, Lyon elleni kiesésnek, úgy a Porto elleni perecnek is inkább okozója volt Ronaldo, mint elszenvedője. Ez bárki mástól bocsánatos bűn lenne, de tőle nem az. Túl sok áldozatot hoz a Juventus azért, hogy Cristiano Ronaldót a csapatában tudja, és még csak nem is a fizetésére gondolunk.
Csak a főkönyvelő szomorúbb nála
Ronaldo az összes létező szempontból dominálja a Juventus támadójátékát. Mindenkinek őt kell keresnie az ellenfél térfelén, sőt a többiek helyezkedését is az ő mozgása határozza meg, és persze az övé az összes szabadrúgás és 11-es. Védekezni nem fog, visszafele csak annyit fut, hogy ne legyen lesen, de azt is csak akkor, ha úgy hozza a kedve. Lecserélni nem lehet, majd ő eldönti, mikor pihen.
Ne érts félre, Cristiano Ronaldónak kijártak ezek az előjogok, és bármelyik edző hülye lett volna megtagadni tőle. A szélvészgyors vágták közepette is mindig a lábán volt a labda, nem lehetett szabályosan szerelni, a 16-oson belülre törve pedig egy vadállattá vált: jobbal-ballal tökéletesen lőtt, fejjel pedig egyszerűen verhetetlen volt. A fent leírt Ronaldóban és a Porto ellen látott Ronaldóban azonban csak a fizetésük volt közös.
A leépülés már tavaly is látványos volt, főleg, mert egy évvel korábban az Atlético ellen még visszaronaldózott minket a pöcegödör mélyéről, de a lyoni meccsen már a gyengék közé tartozott. A Porto ellen pedig talán a leggyengébb játékosunk volt, ami egyszerűen nem fér bele. NEM. FÉR. BELE. Nem lehetsz te a legszarabb, ha ötvenszeres aranylabdás, százszoros BL-győztes fővezér vagy! Nem baszhatod a kurva sorfalba a százezredik kibaszott szabadrúgást! Nem lőhetsz, ha passzolni kell! És főleg ha eljön a money time, akkor nem tűnhetsz el a pályáról.
A kockás has a tükörben megtéveszti, és azt hiszi magáról, hogy ugyanaz a játékos, aki öt éve volt. Nem tudja meggyőzni senki, hogy nincs igaza, pedig már a Crotone védői is szenvtelen pofával szerelik le a szobabiciklizés közben. Védekezni természetesen továbbra sem hajlandó, hogy balanszolja a károkat, de ez még oké, felesleges lenne ilyesmit várni tőle. Arra viszont nincs hihető magyarázat, hogy miért nem húzza már be végre a belét 9-est játszani.
Ronaldo már szinte kizárólag a 16-oson belül használható, ezt az elmúlt két éve egyértelműen bizonyította. Az Empolinak – még 2019-ben – ragasztott egy rohadt nagy gólt, de a távoli lövései, illetve a szabadrúgásai jobbára veszélytelenek, beadni nem szeret annyira, és csak összezavarja a többieket a keresztbe szaladgálással. Semmi haszna az egésznek, miközben a kevés megmaradt erénye között még ott van a káprázatos fejjátéka, és továbbra is nagyon érzi a kaput, arról nem is beszélve, hogy számtalan 11-est tudna kiharcolni, amiket aztán belődözhetne. Win-win. Helyett lose-lose.
Két fontos körülmény egymástól pár méterre
Az egyensúly ebben az esetben egy egyszerű kérdés: ha minden Ronaldón múlik támadásban, akkor azt kell megnézni, teljesít-e úgy, hogy ez megérje. A jó Ronaldo még mindig nagyon jó, viszont a rossz már nagyon rossz, így ez kulcskérdés, a csapat támadójátéka, és így az eredményessége múlik rajta. A góltermésére mindent összevetve nem lehet panasz – természetesen a bajnokságra gondolunk, mert a BL-ben három szezon alatt sem tudott annyi gólt összekaparni (14), amennyit az utolsó madridi szezonjában szerzett (15) -, de ettől még nem egyértelmű, hogy érdemes-e a komplett támadójátékot Ronaldo uralma alá rendelni. Én tudom, mit gondolok.
Ez a kávé lefőtt, lehet, hogy a brand miatt most már érdemes adni még egy évet a dolognak, de csak akkor, ha hajlandó bemenni centernek. Ha nem, akkor az elmúlt két évben látott hanyatlás folytatódni fog tovább rontva a már most sem fényes haszon-kár determinációs együtthatót.
Bocs.
Disclaimer: ennek a posztnak Federico Chiesáról kellett volna szólnia. De az élet igazságtalan. A Juventus például kiesett a kurva BL-ből.
Amikor az Inter elleni vereség után ránéztünk a naptárra, a fenyegető balsors jeges ujjakkal markolt rá a zacsinkra. Ha akkor azt mondja valaki, hogy úgy készülünk a sorozat lezárását jelentő, Pacus Ferreira elleni lisszaboni meccsre, hogy egyetlen vereséggel és kupadöntősként utazhatunk el a festői szépségű spanyol városba, azt forrón a keblünkre öleljük, és elkísérjük a legközelebbi orvosi rendelőbe.
Ezek az új labdák már a döntőre készültek, mi rúgunk bele először a BL-ben.
A nápolyi vereséggel lezárt győzelmi sorozat nemcsak az eredmények, hanem a kiegyensúlyozott és hatékony játék miatt is felélesztette a bajnoki reményeket, és bár ezek komoly ütést kaptak Chiellini helikopterezése miatt, azért nem mondható, hogy rossz helyzetből várjuk a felfele ívelő forma európai manifesztálódását. Amint a csapatba került a harmadik belső középpályás, a játékunk egyszerre let stabilabb és hatékonyabb, és ami még fontosabb, már tudjuk, mit akarunk csinálni a pályán. Februárban ezért már nem jár nyalóka Pirlónak, de végül összeállni látszik a dolog.
Gondunk persze van szarásig, a szezon eddigi legjobb Juve-játékosa, Cuadrado például biztosan nem lép pályára, de még ennél is rosszabb, hogy Bonucci felépült, ezért ő meg igen. Ezeket a csapásokat ki kellene tudnunk hordani lábon, és meg is tennénk, ha végre mindenki a tudása és fizetése szerint tenné a dolgát a csapatban. Ez viszont sajnos egyáltalán nem garantált, és ezért nehéz esélyekről beszélni a portói meccs előtt.
Nápolyban egyáltalán nem hozott le rossz meccset a Juventus, nem brillírozott a csapat, de tette a dolgát, csak az egyéni teljesítmények közül több sem nőtt fel a csapat szintjére. Ha pedig ezek között jobbára csatárokat találunk, akkor abban simán benne van, hogy kopaszra vernek. A Napoli, annak ellenére, hogy a második félidőben a 16-osáról is alig kandikált ki, megtette. A Gil Vicente pedig az elmúlt öt BL-meccsén egyetlen gólt sem kapott, más szóval nem tűnik esélytelennek arra, hogy nullán tartsa a Juvét, ha a csatárai hasonlóan lankasztó teljesítményt nyújtanak, mint Nápolyban.
Ronaldo, a nápolyi vereség egyik főkolomposaként azt mutatta meg, mennyire kilátástalan, ha egy rossz Ronaldo dominálja a Juventus támadójátékát. Viszont a BL egyenes kieséses szakasza az ő játszótere, és lehetősége van megmutatni, milyen, amikor egy jó Ronaldo mozgása határozza meg az összes támadóharmadban eszközölt passzt. De itt sem egyértelmű a helyzet, mert tavaly a Lyon elleni szégyenletes kiesésnek ugyanúgy a felelőse volt CR, igaz, Sarri Juventusa nemcsak a lyoni meccsen, de még a fél évvel későbbi torinóin sem tudta, mit akar csinálni. Ronaldo nélkül pedig azért is lesz nehéz, mert Morata mostanában úgy játszik, ahogy féltünk tőle, hogy játszani fog, amikor visszatért.
Ezt meg hagyjuk is
A jó BL-szereplés azért is lenne fontos, mert a dolgok éppen kezdenek jól alakulni, viszont még elég törékenynek tűnnek ahhoz, hogy egy rossz nemzetközi szereplés ne mérjen rájuk komoly csapást. Bizony, a Juventus még minden sorozatban harcban áll a végső győzelemért, a kupadöntőbe már bejutott, és a Szuperkupát is beszákolta. Nyilván nem emlegetjük a BL esélyesei között a csapatot, de ahhoz, hogy ilyen ütemben fejlődjön tovább a játéka, nagyon kellenek a BL-sikerek, sok önbizalmat adó győzelem, és közös meccsrutin. Demiral és De Ligt csak jobbak lesznek ennél, McKennie és Rabiot szintén, Chiesa meg főleg, és talán Bentancur is megnyugszik végre. Menni kell tovább minden fronton, gyűjteni a közös élményeket, és közben tudni, hogy a következő évek Juventusának az alapjait kell lerakni. Tele vagyunk fiatalokkal, akiknek óriási szükségük van arra a rutinra, amit csak BL-meccseken szerezhetnek, és a szerdai kezdőnkből 3-4 játékosnak az idei az első éve a BL-ben.
A szezon negyedén túl még mindig szerelmes vagyok Andrea Pirlóba. Ez egy kicsivel még több is, mint amiben reménykedtem.
Nem látod, hogy jedi!?
Kezdjük azzal, hogy heteró egy szezon ez. Mindenkinek. Jól mondta Tommaso Juhár, ott kell lennie a csillagnak a legutóbbi, és a most futó szezon bajnokának neve mellett, mert ez nem normális idény. A második – és reméljük, utolsó – covidos bajnoki szezon természetéből fakadóan kaotikus, így több szempontból is abszolút tökéletes alkalom arra, hogy egy Juventushoz hasonló státuszú klub a mély vízbe dobja a saját Cruyffját, Zidane-ját, Guardioláját, Dincsiét. Más szempontból meg nyilván abszolút nem ideális, de ebből a szempontból meg mindegy, mert sosem ideális. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, mindig kockázatos.
Szögezzük le gyorsan, Pirlo nem helyezte új alapokra a labdarúgást az elmúlt három hónapban. Még azt sem mondanám, hogy a mások által lefektetett alapok között olyan marha jól eltalált volna, akadt ugyanis néhány súlyos bakija. Még inkább: akad, mert van köztük olyan, amihez konkrétan ragaszkodik. Néha szarul meccsel, hol a kezdőt nem találja el, máskor a cseréi néznek ki úgy, mint amikor nagyanyónak vettünk karácsonyra egy elektromos kávéfőzőt, ami az elégtelen használati útmutató okán a rezsón szarrá olvadva végezte. Kávé meg sehol.
Ha a bajnoki szezon első negyedét értékeljük, akkor sajnos azt kell mondanunk, többször voltunk szarok, mint nem. Elnézve az utóbbi heteket, a javulás egyértelműen látszik, és összességében az eredményekkel sincs nagy baj: megnyertük a BL-csoportot (a Barca előtt), négy pontra vagyunk az első helytől a bajnokságban. Nem az eredményekkel van az igazán nagy baj, még ha szívesen eltekintettünk volna a Crotonék és Beneventók elleni pontvesztésektől.
Akkor mi az igazán nagy baj
Itt válik szét a Juventus-tábor, és nem is csak két, hanem mindjárt több táborra, ami szépen mutatja, mennyire nehezen megítélhető Pirlo Juventusa, illetve annak gondjai. A saját véleményemmel kezdem, mert én vagyok a legokosabb.
Nem ártatlan, de áldozat
Túl azon, hogy Pirlónak megvannak a maga hülyeségei (ezekről később), szerintem a legnagyobb baj jelen pillanatban sok kulcsjátékos hitvány sportformája, illetve mások ingadozó teljesítménye. Képzeljük el, hogy mindig úgy teljesítenek a belső középpályások, mint a Barca ellen az első félidőben. Ez pedig nagyon nagy részben Paratici, illetve a pandémia felelőssége, mert 70 milliós mínuszt görgetve nem könnyű megerősíteni a csapatot, de azért elvárható lenne, hogy ne egy megszeppent ifistának kelljen végigkínlódnia az első hónapokat, és legyen egy hasonló minőségű cseréje Cuadradónak. Szóval szerintem: fáradtság + rossz forma + Pirlo néhány hülyesége.
Hogy egy másik szekértábornak is igaza van, azt az is mutatja, hogy én (aki rohadt okos vagyok) is osztom a véleményük sok elemét. A tábor hangadói szerint a legnagyobb gond az, hogy Pirlo nem hajlandó feltenni három középpályást. Ebben nagyon sok igazság van, hiszen látszólag számos visszatérő problémánkra, mint például a játék egyensúlyásnak gyakori felborulására, vagy még inkább a labdaszerzés hatékonyságának javítására is választ adhatna egy klasszikus Destroyer-Creator-Passerdeplojolása a middle zone-ba, fuckyeah. Annál is inkább, mert pont akadnak is ilyen karakterisztikájú játékosai Pirlónak. McKennie (és kicsit Bentancur) igazi destroyer, Arthur (és kicsit Bentancur) Passer, Rabiot és Ramsey (és kicsit Bentancur) Creatorok. (Szóval látszik, hogy Bentancur mindegyikből egy kicsi, de egyikből sem sok, bassza meg.) Pirlo azonban egyik formációjában sem nagyon gondolkodik a lehetőségben, de szerintem azért, mert komoly oka van rá.
Méghozzá az, hogy az egyébként is esetleges teljesítményt nyújtó középpályások hátrafelé még csak-csak hozzák magukat, de a középpályánk támadójátéka egy határ szar. Ugyanez volt a gondja egyébként Sarrinak is: Ramsey képtelen felnőni a feladathoz, villanásokra futja tőle, és Rabiot is sokszor tesz a közösbe vérlázító teljesítményt az ellenfél térfelén. És ha ez így van, akkor a csatárok elszigetelődnek, az egyetlen reményed a szélről érkező beadásokban van. (Fun fact: Cuadrado adta idén a legtöbb gólpasszt.) Ezt nem akarja megkockáztatni Pirlo, aki a támadójátékról szeretne ismert edző lenni. Menni akar előre, helyzeteket, lövéseket, gólokat akar. És mivel a középpályája nem tud sokat hozzátenni, eddig is igazából annak köszönhetjük az eredményeket, hogy a két csatár, és főleg a kicsit lesajnált Morata sokszor kihúzott minket a szarból. Az Atalanta ellen pedig láttuk, mi történik, ha mindkét csatárunk rossz napot fog ki.
Te mennyél oda, te meg amoda, a kurva anyádat!
A 3. számú szekértábor zászlaja alá radikális elemek gyűltek. Mint általában a szélsőségeseknek, nekik is vannak jó gondolataik, érdekes meglátásaik, de a megoldási javaslatuk jobbára ennyi: napalm. A Pirlo fejét követelőknek, ne tagadjuk, bőven ad muníciót az egykedvű arckifejezése mögött minden bizonnyal erősen vívódó edzőpalánta. Először is ott feszül a tagadhatatlan tény, hogy a Juventus játéka esetleges. A bajnokság negyedénél nincs kialakult kezdőnk, csak olyan posztokon, ahol a kényszer is beleszól az összeállításba (Danilo és Cuadrado már a seggükön veszik a levegőt, de De Ligt sem pihent egy percet se, mióta visszatért, és Ronaldo is állandóan a pályán pulzál.) És az állandó kezdőcsapat hiánya nem az oka, hanem a következménye annak, hogy tulajdonképpen kialakult játékunk sincs.
Pirlo két formációban gondolkodik. Az egyik egy sima 4-4-2, ami labdaszerzés után 3-5-2-re változik. Ebben nincs nagy újdonság, Allegri fundálta ki még annak idején, csak nála Emre Can lépett vissza a védelembe, hogy mindkét szélső védője feljebb tolódhasson. Pirlo másik felállása ugyanúgy 4-4-2-ből indul, de 4-2-4-gyé változik támadásban, ebben a formációban látjuk a Kulusevski-Chiesa középpályás szélsőpárt. Egyébként utóbbi a gyakoribb, hétszer így állt fel Pirlo.
A Bresciai Búsuló Juhász egyelőre annyit tud felmutatni, hogy makacsul ragaszkodik az elképzeléseihez. Ha megy, ha nem, tolja, amit elgondolt. Meg tudja például valaki magyarázni, Chiesa mi a hupilila lófaszt keres a bal oldalon (főleg most, hogy kb a legjobb formában lévő támadónk)? Érti valaki, hogy amikor négyvédős rendszerben játszunk, mit keres a pályán Leonardo Bonucci? Le tudná vezetni valaki, miért nem a csapat, illetve a keret karakterisztikájának leginkább megfelelő 3-5-2 az alapfelállásunk? És az is nagyon érdekelne, hogy mi Pirlo terve az összes formációjából kilógó Dybalával, Kulusevskivel, illetve a Bentancurhoz hasonlóan mindenből egy kicsi, de semmiből sem sok – ráadásul évek óta rettenetes – Bernardeschivel.
Chuck Norris egy élő csörgőkígyót használ kotonnak
Ebből a táborból hangzanak el a legélesebb kritikák Pirlo meccselését illetően, és bizony ezek között is jócskán akadnak jogosak. Két kiállításban is csúnyán benne volt az oldalvonal mellett szunyókáló edző, ami különösen furcsa valakitől, aki éveken át játszott a piros lap határmezsgyéjén született Gennaro Gattuso mellett. Az, hogy a cseréi sokszor nem tesznek hozzá, inkább az első tábor véleményével cseng össze, ugyanakkor néha kifejezetten rosszul nyúl bele a meccsekbe, vagy nem is nyúl bele, pedig kéne.
Így állunk az Úr színe elé
Konklúzió igazából nincs. Nagyon kevés idő telt még el ahhoz, hogy bármit is megítélhessünk – a játékosok formáját leszámítva, mert az néhány üdítő kivételtől eltekintve igen hitvány -, és azt se felejtsük el, hogy érdemes másokhoz mérnünk magunkat, hiszen a problémáink egy része ugyanúgy sújtja az ellenfeleinket is. Azt látjuk, hogy mindenki össze-vissza hullámzik, és az utóbbi napokban láthattuk, hogy ha a Milannál kifogy a mák, ugyanígy lesznek ők is. Hasonló a helyzet egész Európában, kiscsapatok virtuskodnak egy csomó nagy bajnokságban, mert a nagyokról lehetetlen megmondani, éppen milyen napjuk lesz. Hozok rá két példát a BL-ből: Juventus-Barcelona 0-2, Barcelona-Juventus 0-3. Vagy egy másik: Atalanta-Liverpool 0-5, Liverpool Atalanta 0-2. Na, jó, még egy: Sahtar-Izé 0-0, Izé-Sahtar 0-0. Haha, milyen szellemesen szúrtam oda!
A legpesszimistábbaknak nem lett igazuk, szerintük már most akkora hátrányban kellene lennünk minden fronton, hogy csak a BL-hely marad reális célként. Ez nem így van, és az utóbbi hetekben azért láttunk kimondottan jó teljesítményeket is a csapattól, vagy egyes játékosoktól. Egyelőre csak a nagyon gyenge ellenfelekkel szemben (Samp, Barca, Cagliari) tudunk villogni, és ellenük sem mindig, ám ezt felróni túlzó elvárásokról árulkodna Pirlóval szemben, különösen a fent taglalt körülmények ismeretében.
Sőt, én még mindig látom magam előtt, ahogy Pirlo Juventusa káprázatos futballal szórakoztat minket hétről hétre, halomba mészárolja az ellenségeket, felgyújtja asszonyait, meggyalázza templomait, és belelovagol a naplementébe.
Nem ment a mezőnynek akkor, amikor Giaccherini, Estigarribia vagy Padoin szaladgált a Matri-Vucinic páros mögött. Nem ment akkor sem, amikor utcahossznyi előnyt kaptak az októberig pofontól pofing szédelgő Juventustól. Akkor sem ment, amikor Maurizio Sarri unatkozta végig a padon az egész évet. Pont most menne nekik, amikor az isteni, csodálatos és átkozottul jóképű Andrea Pirlo kezében van a karmesteri pálca?
Örülsz Pirlónak?
Darti: Imádom! Csodálatos lesz. Igazából minden adott a tökéletes bukáshoz, de szerintem mégis hatalmas sikerszéria elé nézünk Pirlóval. Szerelmes vagyok már most a csapatba, pedig kb azt sem tudom már, hogy ki játszik benne! Dincsi: Mivel egyre öregebb vagyok, egyre többet nosztalgiázom. Még Pirlo kinevezése előtt egy teljes napot töltöttem a 2011-2012-es idény felidézésével, a csodálatos utazások emlékével. Ez a nosztalgia bizalmat előlegez Pirlónak. Nagyon kedvelem őt, remélem, hogy _nem történik vele semmi baj_. S4tchy: Vegyes érzéseim vannak! Imádom a csávót, tartok tőle, hogy rohadt nagyot bukik, ugyanakkor másfél év langyos lóhúgy után végre valami talán megpezsdült a csapat körül. Tyli: Nem. A klub utolsó éve nem éppen a jól, átgondoltan vezetett vállalat képét mutatja. Lehet a szerencsejátékos optimizmusával tekinteni Pirlo kinevezésére, hogy most aztán kihúzzuk a jó lapot 19-re, amire persze van is esély. De szerintem egy sokszázmilliós vállalkozásnál nem lehet ilyen döntést hozni. Egyetértek Wilsonnal: Pirlo kinevezése legalább részben egy marketinghúzás, ami úgy tűnik, be is jött eddig – mármint marketingszempontból, a többit majd meglátjuk. Beni: Én nagyon. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, mégis csak egy nullkilométeres csávóval vágunk neki a szezonnak, de ennél izgalmasabb döntést nem hozhattak volna Nedvedék. És én hiszem, hogy Pirlo a Zidane-Guardiola (sőt, Cruyff)-féle alomból való.
Értékeld a mercatót!
Darti: Még nincs vége, így nem vonnék le elhamarkodott következtetéseket. Az irány jó, de nem igazán érkeztünk meg… Suarez szerintem kurvanagy fogás lett volna, bárki bármit mond. Dzeko fogalmam sincs, jó lesz-e (ha jön), helyette Cavaninak jobban örülnék. Középpályán jó volna Ramsey és Kebab elzavarása után egy Aouar vagy POGBA 😀 Védelemben kb megvagyunk. Dincsi: Teljesen felborult minden emiatt a rohadt vírus miatt, igazából idő és energia sincs új csapatot építeni. Dzeko abból a szempontból jó, hogy rutinos, nem nagyon féltem, szerintem nem rajta fog múlni. És ne feledjük, hogy a montenegrói vonal már Vucsinics esetében is bejött! Az amcsit nem ismerem, de azt tudom, hogy iszonyatosan hitvány volt tavasszal a Schalke. Reméljük, hogy Kulusevski jobb lesz, mint Krasic volt! S4tchy: Majd október elején térjünk vissza erre. Egyelőre annyit sejtek, hogy a távozók közül csak Pjanic hiányozhat (ő is elsősorban azért, mert Arthur roppant sérülékeny). Az érkezők közül Kulu fasza lesz, a leendő kilences öreg, az amerikai gyerek meg legalább futni tud, ez is valami a korábbi garnitúrához képest. A pénzügyeink viszont azt vetítik előre, hogy megint muszáj lesz eladni egy értékes embert, és ha ez megtörténik, szomorúak leszünk mindannyian. Tyli: Itt sem sok átgondoltságot látok. McKennie akár jó is lehet, de az ő leigazolásában legalább annyira érzem az amerikai piac megszólításának igényét, mint azt, hogy valóban látnak benne valamit. Pár nappal a szezon kezdete előtt nincs 9-esünk, Khedira, Ramsey és De Sciglio még mindig itt vannak, a középpálya még mindig komoly kérdőjeleket vet fel. Kulusevski vélhetően jó lesz, Arthurról nem tudom, mit gondoljak. Kellene még egy center és két középpályás, és akkor amúgy elég pofásan nézne ki a keret. Beni: 10/3, igazából KtuluSevszkinek örülök őszintén egyedül. Megkennitől nemtom, mit várjak, Arthurtól viszont tudom, hogy nem sokat. Amit a centerkérdéssel művelt a mercato alatt a Juventus, az meg konkrétan nevetséges. Suárez már lefőtt, és őszintén szólva szinte mindegy, hogy Milik vagy Dzeko érkezik, egyiktől sem gyorsul fel a szívverésem. Jegyezzük fel, hogy öt nappal a bajnokság rajtja előtt még nincs centere a Juventusnak. És még egy dolog, ami a hagyományokat illeti: a legerősebb kezdőcsapatunkban csak egy olasz (Chiellini) szerepel.
Mit ér el idén a Juventus?
Darti: MINDENT ELÉRÜNK! MINDENT! Dincsi: Én már nagyon örülnék egy, kiélezett harcban megszerzett bajnoki címnek. S4tchy: Lövésem sincs. Pár nap múlva Samp, és nincs csatárunk, ez nem fasza előjel, ugyanakkor ha lesz egy kevésbé sérülékeny keretünk, akkor még mindig miénk marad a legerősebb keret a bajnokságban. Tyli: Szerintem ezt az dönti el, hogy a koronavírus kit és mikor fertőz meg. Simán benne van hogy egy-egy rangadót az dönt el, hogy melyik csapatnál nem dőlt éppen ki a fél keret. Szóval megjósolhatatlan. Beni: Mint mondtam, én nagyon bízom Pirlóban, de nem elsősorban az eredmények miatt gondolom úgy, hogy jó döntés volt. Lássuk be, az elmúlt két évben elvétve akadtak csak jobb meccseink, idén viszont azt várom, hogy szemre is tetszetős, jó focival szórakoztatjuk az ezerfejűt. A scudettópajzsot azért nyerjük meg, mert az Izé úgyis lábon lövi magát valahogy, a többiek pedig nem fajsúlyos kihívók.
Ki lesz idén a legjobb játékosunk?
Darti: Kulusevski mindenkit meglep idén! (Fogalmam sincs) Dincsi: Dybala. S4tchy: Dybala, Demiral, Bentancur. Reméljük, maradnak. Tyli: Cuadrado. Beni: Meglepőt mondok: Bentancur áttörése következik az előttünk álló szezonban. Azt fogja mutatni egész évben, amit pont két éve, a Manchester United ellen.
Mi a legnagyobb baja a Juventusnak?
Darti: Nincs ember, aki be tudna adni. Nincs centerünk még mindig, Vidal az izéba ment, nekünk pedig nincs még mindig hozzá hasonló verőlegényünk középen. Bár állítólag Kenny az lesz. Dincsi: A legnagyobb baj, hogy itt mindenki túl jól érzi magát, így alig lehet megszabadulni a feleslegessé vált emberektől. S4tchy: Tapasztalatlan edző, klasszis középpályás hiánya, klasszis center hiánya, klasszis szélső védők hiánya, öregedő húzóemberek, lankadt sebesség. Bár tévednék minél több ponton. Tyli: A sportszakmai vezetésbeli káosz. És itt nem csak Paraticire gondolok, hanem Agnellire is. Beni: Ha Pirlo négy védővel játszik, akkor Leonardo Bonucci. Ha hárommal, akkor a jobbhátvédek, vagyis a tisztességes szárnyvédők hiánya. Elég parás a középcsatár posztja is, Mandzukicnak sem melóját, sem a góljait nem tudja kiváltani egyik potenciális célpont sem.
Hogy néz ki szerinted a legerősebb felállás?
Darti: Szerintem az lenne az ideális, ha 4-4-4-es felállásban rohamoznánk, tuti előnyös lenne a plusz két ember a támadósorban. Amúgy az lesz, hogy: Scseszny – Cuadrado, De Ligt, Demiral, Alessandro – Bentancur, Kenny, Rabiot – Kulusevskij, Ibrahimovics, Ronaldo Dincsi: Szczesny – Demiral, Bonucci, Chiellini – Cuadrado, Bentancur, Ramsey, Alex Sandro – Kulusevski, Dybala, Ronaldo. S4tchy: Feltételezve, hogy az egyetlen reális center célpontot (Dzekót) behúzzuk, és De Ligt novemberig kuka: Tek – Demiral, Bonucci, Chiellini – Cuadrado, Bentancur, Arthur, Alex Sandro – Kulusevski, Dybala, Ronaldo. Tyli: Szczesny – Cuadrado, De Ligt, Chiellini, Alex Sandro – Rabiot, Bentancur, Arthur – Dybala – Ronaldo, valaki. Beni: Szczesny – Cuadrado, De Ligt, Chiellini, Alex Sandro – Rabiot, Bentancur, Arthur – Dybala – Ronaldo, Trezeguet (Tudom, Trez sokak szerint öreg, de én érzek benne erőt egy szezonhoz).
Bajnokok Ligája?
Darti: Pirlo-faktor: 4x nyerjük meg zsinórban, most kezdjük. Dincsi: Esélytelen. S4tchy: Nézem majd, van itthon M4 és Spíler 2 is. Tyli: Azzal is elégedett lennék első körben, ha a kieséses szakaszban más is lőne gólt CR-en kívül. Amúgy mondjuk a legjobb 8 vagy elődöntő a maximum. Most őszintén: milyen messze van már a Juve a Bayerntől? Ezt különbséget nem lehet ledolgozni a teljesen hülye Sarri elküldésével, főleg, hogy alig volt idő a két idény között a felkészülésre, újjáépítésre. Beni: Természetesen idén IS megnyerjük.
Szerinted mekkora szerepe lesz a vírusnak a szezonban?
Darti: Figyelembe véve, hogy nézők nélkül játszunk emiatt a faszrágó vírus miatt, szerintem elég nagy. De előnyös lesz eleinte, mert a játékosok hallani fogják Pirlo bekiabálásait, ami az összeszokás időszakában nagyon fontos lesz. Én felvennék egyébként ilyen hangutánzó embereket is, akik az ellenfelek edzőinek hangját utánoznák meccs közben, és bekiabálnának mindenféle hülyeséget: „Passzolj az ellenfélnek!” „Add haza erőből!” „Szimulálj! ÜSD MEG!!” Dincsi: Amit Darti előttem írt, az módfelett sportszerűtlen, tehát nagyon tetszik az ötlet! Mindenre kihatással van ez a szar vírus: a hangulatra, meccseket halaszthatnak el, borulhat a program. Nagyon demoralizáló szurkolók nélkül meccseket nézni, játékosként én biztosan végigzokognám a mérkőzéseket. S4tchy: Közönség híján eltűnt a hazai pálya előnye, és ez a Juventusra nézve nem vicces. Tyli: Csak azért nem fog félbeszakadni a szezon, mert az még nagyobb pénzügyi összeomlást okozna a focivilágban. De ahogy feljebb is írtam, szerintem jelentősen befolyásolja majd a járvány az idényt. Lesznek majd olyanok, amikor egy egész csapat kényszerű karanténba, és akkor ne felejtsük el azt sem, hogy a megbetegedés akár több hónapra is kivonhat egy-egy játékost a forgalomból. Beni: Látom benne a lehetőséget, de még fel kell vennie a Serie A ritmusát. A potenciál megvan benne, hogy meghatározó teljesítményt nyújtson, de a rutintalansága közbe szólhat.
Húsz évvel ezelőtt, 2000-ben Carlo Ancelotti egy hasonlóan hitvány szezont futott a Juventusszal, amilyet idén Maurizio Sarri. Akkor fordult elő utoljára, hogy az edző kapott még egy évnyi türelmet, holott nem szolgált rá. Az eredmény: tragédia.
Én, bevallom, nem tudtam elképzelni, hogy kiesünk a Lyon ellen. Egész évben jól látszott, és végül bajnoki címmel kamatozott, hogy Sarri minden tehetetlensége ellenére a csapat, vagyis inkább a klub karakterisztikája megmarad, azaz a Juventus tud nyerni akkor is, amikor a játékából nem ez következik. Ezért voltam úgy vele, hogy Ronaldo lő egyet az elején, aztán valami szart bekotrunk a végén, és továbbkínlódjuk magunkat. Arra már én sem gondoltam, hogy Lisszabonban feldúljuk a várost, megrontjuk a palotákat, és felgyújtjuk a menyecskéket, de a Lyon elleni továbbjutást biztosra vettem.
Már csak azért is jó lett volna, ha végül tényleg továbbjutunk, mert most nem kellene két irtózatos arcvesztés közül választania Paraticinek. Az egyik, hogy kirúgja Sarrit, amivel a saját szájába szarik, hiszen – rendkívül okosan – még a BL-párharc előtt kijelentette, hogy Sarri marad. A másik, hogy úgy szarik a szájába, hogy szűk egy héttel a fenti kijelentés után mégis kirúgja Sarrit, és megpróbál egy értelmezhető edzőt keríteni két hét alatt. Utóbbi duplán sebez Paratici amúgy is viharvert reputációján, hiszen egyúttal beismeri a tévedését, és vastag, fekete postaironnal húzza alá, hogy egy évet kibasztunk az ablakon.
Ha már a nyalka Fabio szóba került, jegyezzük meg, hogy az Allegri-Marotta páros után nem biztos, hogy Sarri volt a nagyobb visszalépés. Paratici három szélső védővel (amiből kettő hulladék) vágott neki a szezonnak, és beérte annyival Marotta majmolását, hogy ő is hozott jó(nak tűnő) játékosokat ingyen. A Juventus működésképtelensége részben az ő hibája, meg persze volt egy csomó kellemetlen körülmény, amikről nem tehetett. De volt egy olyan is, amiről igen: Maurizio Sarri szerződtetése.
Kösz a halat, fiúk!
Az egy év kikukázását most úgy tessék érteni, hogy Ronaldóval tavaly lehetett volna utoljára BL-t nyerni, Chiellinit talán már soha többet nem látjuk Juve-mezben, és Buffon sem bohóckodhat a végtelenségig. Ez lehetett volna az az év, amikor összejön valami, de nem jött össze semmi.
Nem mentegetem Sarrit, de volt néhány körülmény, amivel egyetlen edző sem tudott volna mit kezdeni. De Ligtnek sokkal jobb lett volna Chiellini mellett, de Giorgio egész évre kidőlt. Így Bonuccinak, aki csak és kizárólag háromvédős rendszerben értelmezhető védőjátékosként rengeteg játékperc jutott, ami az egész csapat játékára, és persze Sarri csapatösszeállítási gondjaira is hatással volt. Ősszel Ronaldo volt nagyon szar, miközben Higuaín és Dybala villogtak, de a portugált akkor is játszatni kellett, így Pufi szép lassan odáig épült le, amit a Lyon ellen láttunk tőle: nagyon mélyre. Pjanic makacs sérülése, amiből nem volt ideje visszajönni, szintén nem Sarri hibája, márpedig tudjuk, hogy a regista mennyire fontos szereplője a sarriballnak. Arról sem tehet, hogy Ramsey és Douglas Costa reggelizés közben is képes sérülést szenvedni. A covidszünet sem az ő hibája, és az sem, hogy teljesen kifingott csapattal mentünk a Lyonra.
Az, hogy a mai hírek kivétel nélkül a lehetséges Sarri-utódokról szólnak, annyira nem véletlen, hogy minden Sarri ellen szóló körülménnyel szemben fel tudunk sorakoztatni legalább két olyat, amiben viszont nyakig benne van, gyakran de facto az ő hibája.
A legfontosabb: a Juventusnak nincs kiforrott alapjátéka, és ebben a kérdésben Sarri semmiféle előrelépést nem ért el az idény során. Ugyanolyan esetlegesek, a játékosok egyéni képességének köszönhető villanásokon kívül tompák és kiszámíthatók vagyunk. Egy év sarriballozás után sincs válaszunk olyan kérdésre, mint hogy hol vannak a presszingzónáink? Hány méteres csapat a Juventus? Mit akar védekezni csapatként? Abban mik az egyéni szerepek?
Ezek fundamentális kérdések, mert ha nincsenek tisztázva a szerepek a csapaton belül, akkor a játékosok komfortjának is lőttek, az pedig csak formahanyatlást eredményezhet. (Bernardeschi esetében ez világtalan bolyongást jelent.) Nézzük meg, egész évben milyen formában volt Pjanic, Bonucci, Matuidi, és már érzékeljük is, milyen keretek közé szorította magát Sarri azzal, hogy a fenti kérdésekre nem talált választ nagyon gyorsan. Nem mintha az nem az ő felelőssége lenne, hogy a játékosai fejben és fizikailag is jó formában legyenek, de azt előre tudtuk róla, hogy nem egy nagy motivátor, mert nincs érzelmi motivációja a Juventusnál dolgozni.
Sarri úgy kezdte, hogy elküldte Mandzukicot, így mondhatjuk, hogy kezdetnek tökön lőtte magát. A horvát az egyetlen potenciális megoldás lett volna a Juventus idén rengetegszer sújtó dupla problémára, hogy nincs jelenléte a 16-oson belül, és nincs, aki védekezzen Ronaldo helyett. Mandzukic emellett küzdőszellemet és győzni akarást hozott a csapatba, de Sarri elképzelt rendszerébe nem illett, ezért mennie kellett, és a két fenti probléma az arcunkba robbant.
A bagós kétszer is megpróbált belenyúlni a formációba a szezon során, de nem járt szerencsével. Először egy trequartista beillesztésével próbálta meg zökkenőmentesebbé tenni a tranzíciós játékot – előre és hátra egyaránt -, de Bernardeschi ennél sokkal egyszerűbb feladatokat is képtelen ellátni, Ramsey pedig két sérülés között csak elvétve tudott jó teljesítményt nyújtani. Aztán a covidbreak előtt megpróbálkozott egy 4-4-2-vel, ami szerintem kimondottan jó ötlet volt, mert Cuadrado jobboldali középpályásból labdaszerzés után feljebb léphetett jobbszélsőnek, így elméletben a stabilitás is megmaradt és a támadópotenciál sem sérült. Sarri pár meccsen át próbálkozott vele (ezek nem sikerültek igazán jól), aztán egyszerre fingott ki a két fostalicska jobbhátvéd, és kénytelen volt Cuadradót visszahúzni jobbhátvédnek. A karanténszünet után már csak a fos 4-3-3-at láttuk, amiről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem működik.
A bajnoki cím meglett, de hogy mennyire nem Sarrinak köszönhetően, azt jól mutatja, hogy miután a csapat egyetlen igazi erénye, a győzni tudása kihúnyt, jöttment senkiháziak pofoztak le minket zsinórban. Azért, mert a játékunkból, illetve annak minőségéből az következett, hogy ha nem csinál valaki valami váratlant, akkor lehet, hogy nálunk lesz a labda 70 százalékban, de ziccerünk egy sem lesz, és gólt sem szerzünk. Vagy ha igen, akkor valamelyik nagy lövőnk seggbe rúgja a labdát a 16-oson kívülről, amit nehéz a csapatjáték szerves részeként elképzelni. Mint tegnap, a Lyon ellen: Ronaldo irgalmatlanul bekúrta, de számoljuk meg bátran, hány ziccert sikerült kialakítani a 96. perc alatt. Úgy, hogy az elejétől kezdve nekünk kellett mennünk a gólért.
Ha már a meccs szóba került
Nem, nem volt kamutizenegyes a Lyoné. Gondolom, azóta már mindenkivel szembe jött a felvétel, amin látszik, hogy a vadbarom Bernardeschi lép oda Depaynak, és a bíró sem Bentancur (tanítani való) szerelését fújja le. A mi büntetőnk ellenben nevetséges volt, pont úgy, ahogy az Atalanta elleni, hasonló “kezezésért” megítélt 11-es is. Ez egy kicsit visszahozta a reményt, az pedig bajnoki címet hozott, mert meggyőződésem, hogy ha azt a meccset megnyeri Torinóban az Atalanta, akkor most a bergamóiak lennének a bajnokok. A következő körben is ikszeltünk, így az Atalanta négy pontra feljött volna mögénk. El tudjuk képzelni, milyen pánik lett volna úrrá a nyomást amúgy is borzasztó szarul viselő csapaton? Azon, amelyiknek a Milan ellen egy befújt 11-es is elég volt az összeomláshoz? Amelyiknek harminchét (37!) perc sem volt elég az egyre fáradtabb Lyon ellen, hogy a nyomástól felpörögve begyötörje a továbbjutást jelentő gólt?
A problémáink tökéletesen kirajzolódtak a Lyon ellen (= Rudi Garcia leverte Sarrit, mint vak a poharat), 16 kapura lövésünk fele a 16-oson kívülről érkezett, és csak négyszer találtuk el a kaput. Két gól + Ronaldo első szabadrúgása, és az égből Lopes kezébe hulló lófasz fejes egy szöglet után – ezekből kellett volna kiejtenünk a Lyont. Most ugyan nem volt üres a 16-os, mert Higuaín kezdett, de az argentin annyira hitvány formában van, hogy nem sokat tudott hozzátenni, Bernardeschi pedig (hiába csinálta meg élete testcselét az alapvonalon) teljesen használhatatlan.
Dybalát nem varrom Sarri nyakába, mindannyian becseréltük volna egy ilyen helyzetben. De hogy helyette Marco Oliverit kell behoznunk az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, az újra Paratici munkásságának kérdéseit veti fel.
#sarriout
Nem tudom, mi lesz most. A sajtó biztosra veszi, hogy Sarrit kirúgják, mert a nyolcaddöntős kiesés nem fért bele. Ha így lesz, már csak egy kérdés marad: sikerül-e elhozni Zidane-t, vagy hasonlóan nagy kockázatot vállalunk egy másik edzővel, mint amekkorát Sarri maradása jelentene. Rulett ez, és egy számon van az összes pénzünk: ha nem Zidane, onnantól exponenciálisan nő a perecelés esélye.
De mi van, ha ezek csak sajtópletykák, és Paraticiék megtartják Sarrit. És akkor neki is fognak igazolni, én pedig előre szólók, hogy agyérgörcsöt fogok kapni, ha meglátom Jorginhót Juve-mezben. Sarri maradása, teljesen mindegy, kiket igazolunk neki, önmagában is komoly kockázat, úgy meg végképp, hogy a csapatnak az idei szezon minden lelki és pszichés terhét is cipelnie kell. Sarri pedig előbb lesz úrrá a csapatjáték problémáin, mint a pszichés és motivációs gondokon, mert utóbbiakhoz tök tufa.
A megtartása ellen szóló legerősebb érv egy egyszerű végkövetkeztetés: Maurizio Sarri hitvány minőségű munkát végzett a Juventusnál, és bár erre egyetlen idei nyilatkozatában sem utalt, ő a legnagyobb felelőse a rettenetes játék mellett erősen visszaeső eredményeknek is. Ha a Juventus úgy dönt, hogy Sarri megérdemel még egy esélyt, akkor egy olyan helyzet áll elő, ami legutóbb – emlékeim szerint – 2000-ben fordult elő utoljára: egy borzalmas szezonját óriási pereceléssel záró, közutálatnak örvendő edzőt tartottak a csapat élén még egy évre. Az eredmény: Ancelotti az egyik római lúzer után a másikból is bajnokot csinált, mielőtt végül csak kibaszták, mint a gerelyt. Mondjuk Nápolyban az derült ki, hogy Sarri jobb edző Ancelottinál, de ez már csak játék a szavakkal.
A Conte által megkezdett sorozat kilenc tagja közül az idei pajzs volt a legrandább. Nem volt sok öröm a tavalyiban, sőt a tavalyelőttiben sem, már ekkor látszott, hogy valami nem stimmel, de ez volt mind közül a legrosszabb. Egy elveszített Szuperkupa-döntő, egy elbukott Olasz Kupa-döntő, és egy nyolcaddöntős BL-kiesés csúfítja tovább az egyébként is ronda képet. Visszatérve Ancelottira, a hasonlóság továbbra is megejtő: ő már a negyeddöntőben kiesett a kupából (a Lazio ellen), és az Intertoto-kupa megnyerése után az UEFA-kupa főtábláján egy kiscsapat, a Celta Vigo vágta agyon. Mégis megtartották, és nem akarok senkit idegesíteni, de a következő dolgok történtek: a BL-ben a csoportunk utolsó helyén végeztünk olyan hatalmasságok mögött, mint a Hamburg, a Depor és a Panathinaikosz, az Olasz Kupából pedig a Brescia ejtett ki, miután Torinóban tudott nyerni. A bajnokságban Van Der Sar ügyetlenkedése a Roma ellen a bajnoki címbe került. Hát, ezt üzeni a történelem.
Hogy én kirúgnám-e? Először is, én ide se hoztam volna, ahogy azt egy évvel ezelőtt a köszöntésekor is megfogalmaztam. Másodszor, és ez a fentiek fényében furcsa lesz, csak akkor rúgnám ki, ha Zidane, esetleg Allegri jönne a helyére. Ha rajtuk kívül valaki más, akkor inkább maradjon. (Simone Inzaghit nagyon karmolom, de egy ilyen helyzet kezeléséhez talán még nincs elég szőr a tökén.)
Őszintén szólva a legutóbbi három idényben inkább csak fellángolásokat láttunk a csapatunktól. A hazai trófeákhoz ez még elég volt, de már a 2017-18-as szezonban elindult lefelé a Juventus, és ha részfeladatokat megoldott is, a zuhanást nem tudtuk megállítani. Ez nem csak Sarri hibája, Allegri is csak azért ment tovább az Atlétin, mert Ronaldo még pont egy évvel, és egy góllal fiatalabb volt. Igaz, General Max Juvéja az egész szezon legjobb meccsét játszotta itthon az Atléti ellen, Sarrié pedig ugyanazt a taknyot cukrozta a Lyonnal szemben, amit egész évben. De nem lett finomabb tőle.
A hervasztó szezon lankasztó hajrája káprázatos leolvadással ért véget, aminek köszönhetően Maurizio Sarrinak is jutott két rekord a Juventus gazdag történelmében: ennyi vereséggel, illetve ilyen sok kapott góllal még senki nem lett bajnok a húszcsapatos Serie A-ban. Gratulálunk, Maurizio!
A mögöttünk hagyott szezonból kb. három meccset tudunk kiemelni: az Izé ellen oda-vissza jól mentünk (azért a hazai első félideje inkább sarriballosra sikerült), és az Atléti elleni két meccs is kiad egy jót, mert otthon masszívak és határozottak, idegenben pedig okosak és szervezettek voltunk. A többi néma csend.
A Sarri irányába a vezetőség oldaláról továbbra is élő feltétlen bizalomra szerencsére még rá lehet szolgálni, mert következik a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszának folytatása. Kiváló csapatunk – természetesen – hátrányból várja a francia bajnokság 7. helyén végző Lyon elleni élet-halál küzdelmet, hiszen a szezon egyik leghulladékabb játékával sikerült 1-0-ra kikapnunk az ezen őszintén meglepődő franciáktól. A visszavágót hazai pályán játsszuk, és ha netán sikerülne továbbjutnunk, akkor már Portugáliában, egymeccses rendszerben mehetünk tovább.
De mielőtt a Manchester City, a Real Madrid, ne adj Isten a Bayern München ellen látnánk dicső fiainkat, meg kell jegyeznünk, hogy a karanténszünet óta látott Juventus semmilyen szempontból nem számít esélyesnek a Lyon ellen. Játékban azért nem, mert nekünk nincs. Erőnlétben azért, mert míg a franciák négy hónapja pihennek, minket halálra fingatott a nyári erőltetett menet. Egyéni képességekben pedig azért, mert hiába vagyunk tele jó játékossal, ha ebből a pályán villanásokat is csak elvétve látunk. Azt is jobbára Dybalától, aki sérült, és nem biztos, hogy egyáltalán csereként pályára tud lépni.
Bevallom, nem vagyok optimista. A karanténszünet óta a volt a Milan ellen egy jó óránk, az Atalanta ellen 20-25 percünk, és kb ennyi. Ennyiszer sikerült jól játszanunk, és őszintén szólva semmiféle jelét nem látom annak, hogy most aztán megtáltosodunk, és feltöröljük a pályát az ellenséggel. Ettől még persze megtörténhet, de Agricolát és Moggit egyszerre kéne reaktiválni hozzá, és ez nem biztos, hogy menni fog.
Hogy miben bízhatunk? Először is abban, hogy a helyenként labdarúgóra emlékeztető entitások, Dybala, Rabiot, De Ligt és Cuadrado egyszerre fognak ki jó napot, és a hullámra fel tudnak kapaszkodni a többiek. Meg abban is, hogy az egyenes kieséses szakasz Ronaldo terepe, még ha ebből nem is derült ki sok a Lyon elleni első meccsen.
Amúgy a Lyon hosszabbításig, sőt 11-esekig fingatta a PSG-t a francia ligakupa döntőjében néhány nappal ezelőtt. Szóval aki azt gondolta, a hosszú szünet után ezeket kivasaljuk, az gondolja újra.
Megvan az érzés, amikor azt hiszed, hogy egy rohadt jóleső fingot fogsz kitolni, de végül váratlanul befosol?
Gól! Ja, nem.
Sokkal könnyebb lenne elviselni a helyzetet, ha nem lett volna az Izé elleni második félidő még márciusban. A Férgek lemészárlása magasztos küldetés, az év legfontosabb feladata, és azon a meccsen a szünet után az év legjobb Juventusát láthattuk (okés, bitang volt az őszi, milánói meccs is. Sőt, most, hogy belegondolok, ez a két igazán jó meccsünk volt idén.) Ez azt a képzetet kelthette, hogy Sarri rájött valamire.
Adja magát, hogy – hosszú idő után először – Pjanic nélkül állt fel az Izé ellen, szóval lehet, hogy a féket találta meg. Vagy a Cuadrado huzogatásából (hehe) eredő 4-4-2 — 4-3-3 hibridet. Vagy a De Ligt-Bonucci páros csiszolódott össze (az Izé ellen tízesre játszott mindkettő). Esetleg a gól + gólpassz kombót virító Ramsey bevetése? Hogy melyik okozta a csapat játékának ugrásszerű javulását, azt nemcsak mi nem tudjuk, hanem Maurizio Sarri sem. Utóbbi hatmillió eurót keres, plusz bónuszok, bár ezekhez a ferences rendi szerzetesek önmegtartóztatásával áll.
Sarri szerint a csapágyasra hajtott Pjanic volt a fék? Nem, mert az újraindulás óta mindkét meccsen vele kezdett. A kupadöntőben is, pedig az elődöntőben minősíthetetlenül hulladék volt a girnyó kis bosnyák. Akkor a középpályát is stabilizáló, támadásban pedig egy kiválóan beadó szélsővel erősödő hibrid formáció pofozta helyre a Juventust? Nem, mert Sarri mindkét meccsen az idén már számtalanszor csődöt mondó 4-3-3-mal kezdett Douglas Costával, és az így igen kevés hasznot hajtó Dybalával. Akkor alán Ramsey volt a nyerő? Nem tudhatjuk, hat percet kapott csak a kupadöntőben.
Maurizio Sarri a kupával
A Juve egyik meccset sem kezdte rosszul, sőt a Milan elleni első félóra kimondottan pofás volt. Ekkor – fejünkben még a frissnek ható, Izé elleni élménnyel – éreztük úgy, hogy jön az óriáspuki. És ebből lett kisvártatva a gatyatrüffel. Amint kiderült, hogy nem jön könnyen és gyorsan a gól, a játékosok mintha megsértődtek volna, ami persze a játékunk színvonalának meredek zuhanását eredményezte. Sarri egy darabig nézegette a csapatát, aztán megpróbált belenyúlni a meccsbe. A Milan elleni hármas cseréje, amikor egyszerre küldte be Khedirát, Bernardeschit és Rabiot-t, egy LSD-tripp volt a Delneris időkbe. Az eredménye is hasonló volt, mint a rágcsálóarcú kis zsebmetszőnél, viszont legalább továbbjutást ért. A döntőben egy kicsit megörültem Bernardeschi érkezésének. Egyrészt azért, mert Pjanic nagyon szar volt, másrészt meg azért, mert Sarri nekünk írt levelében már jelezte, hogy gyakran fogunk egy olyan 4-4-2-t látni, aminek Cuadrado és Berna a két széle. De átvertek, mert a Wham!-frizurát növesztő kis kancsónak esze ágában nem volt kihúzódnia balra, inkább valami mást csinált. Hogy mit, arra nem tudtunk rájönni.
Az egész fenti gondolatmenetnek az lehet a konklúziója, hogy az Izé elleni egy kifutott meccs volt. Egyszerűen jól jöttek ki a dolgok, és bár csak egy fokkal játszottunk jobban, az Izé annyira kifingottnak tűnt, hogy ettől mi is sokkal jobban néztünk ki a valós képünknél.
Sarri 2/0 (azaz nulla) a torinói döntőkben. Nem ezt szoktuk meg. Az utolsó két évben Allegri alatt sem volt egy leányálom a Juventust nézni, de a 2-2 bajnoki- és kupacím, meg egy BL-döntő jelentősen árnyalta a képet. Sarrit azért hozta a vezetőség, hogy a győzelmek mellé végre szép játék is párosuljon, de egyelőre a két szék közé ült a Juventus: ocsmány játékkal nemnyerünk.
A láncbagós terrone sem a legerősebb kezdő, sem a legjobb formáció ügyében nem hozott végleges döntést, a védekezés sem lett stabilabb alatta, a támadások színvonala pedig borzasztó hullámzó továbbra is. A játékosok motiváltsága a béka segge alatt, és ha ezért nem is tudjuk őszintén elővenni Sarrit, hiszen tudjuk, hogy neki magának is zéró érzelmi motivációja van a Juventushoz, az már feltétlenül az ő felelőssége, hogy botrányos sportformában vannak a futballistái.
A két eddig elbukott döntő, valljuk be őszintén, inkább a két ellenfélnek volt fontos. Nekem legalábbis nem okoz egyetlen álmatlan éjszakát sem a Szuperkupa, sem az Olasz Kupa elvesztése. Sokkal nagyobb bajnak érzem a két, még elérhető trófea szempontjából, hogy a mutatott játékunkkal nemhogy a BL-győzelemre, de még a scudettópajzsra sem lesz szemernyi esélyünk sem.
Valaminek kurva gyorsan történnie kell, sporttársak!
Ez életem legnehezebb levele, igazából még valamikor novemberben kezdtem bele az írásába. Mint tudjátok, nem vagyok egy szentimentális alkat. (Kivéve, ha kedvenc csapatomról, a Napoliról van szó, de ez most mindegy.) Az érzelmeknek az alábbi levélben is kevés szerepet szánok, inkább próbálok majd objektív maradni.
Nem kertelek: szarban vagyunk. De most tényleg, és nem úgy, mint október végén, amikor Leccében hagytunk két pontot. Az őszi problémák egy része amúgy is megoldódott, hiszen Ronaldo fossa a gólokat, és boldog, az meg mit sem számít, hogy közben leépült az ősz legjobbja, Higuaín, és hasonló sors vár Dybalára is. Én már akkor tudtam, hogy az igazi gond nem a támadásokkal van, ezt is bizonyítja, hogy ősszel az összes fontos meccsen jól játszottunk. Milánóban, Madridban, Bergamóban is jó eredményt értünk el.
Aztán jött a Lazio-meccs (a bajnoki), ahol óriási pechünk volt. Kurva jól játszottunk, vezettünk is, a Laziónak macsa nem volt, aztán Emre Can pályára lépése és vele a kettős emberhátrány kicsinált. Van ilyen, bárkivel előfordulhat. Elég jól lehoztuk az őszt, megnyertük a BL-csoportunkat (jutalma a Lyon lett), és az utolsó 2019-es fordulóban előzve a bajnokságban is az élre álltunk. Nem mondom, hogy nem látszottak a problémák, de elég eredményesek voltunk annak ellenére, hogy azért kaptunk néhány pofont.
Kezdjük a védelemmel
Lehet, hogy szóba sem kerülne a védelmünk ingatagsága, ha Chiellini nem szakítja szét a térdét augusztusban. A capitano kiesése miatt az egészségesnél sokkal több időt töltött a pályán De Ligt, aki hiába szupertehetség, még nincs elég szőr a tökén az ilyen melóhoz. Tudom, láttam. Aztán szépen beépítettük Demiralt, erre neki is elszakadt a térde. A védelem közepéről beszélünk, tessenek ezek fényében értelmezni a rengeteg bekapott gólt.
A mezei balszerencse mellett a klub szerepét sem vitathatjuk el a jelenlegi helyzetben. Nézzünk rá a szélső védő felhozatalra, és mondjuk meg, egy leendő BL-győztest idéz-e a De Sciglio, Danilo, Alex Sandro hármas. Eleve, mi az, hogy hármas? Ja, igen: csak egy balhátvédem van. Köszi, Fabio, te nyalka kis fasz, te! De Sciglio és Danilo ráadásul felváltva sérültek és szarok, egy-egy jobb meccsük akad, de közben annyira megbízhatatlanok, hogy kénytelen voltam Cuadradót visszahúzni. Védekezni ő sem tud, de előre megvan a haszna. A másik oldalon Alex Sandro meg nyilván csapágyasra van hajtva, ezért van az, hogy sokkal kevesebbet látjuk elöl, mert utál visszafele futni.
Összegezve: a védelem közepét a balszerencse, a széleit Paratici baszta el, és mondhatod rám, hogy köcsög nápolyi kontár vagyok, de ha csak Bonuccim és De Ligtem van, akkor úgy is őket kell játszatnom, ha látom, hogy előbbi iszonyatosan hulladék, utóbbi meg nem áll még készen. Ja, tényleg, van Rugani is. Egész jó kávét főz a kotyogóson. Focizni nem tud, pedig annak idején azt hittem.
(Levelem ezen részét valamikor január végén írtam, azóta jelentős változások ugyan nem álltak be, de az utolsó megrendezett fordulóban, az Inter elleni zárt kapus meccs második félidejében egycsapásra kiderült, hogy tudjuk jól is játszani a sarriballt, nemcsak szarul. Igaz, hogy ehhez többek között az kellett, hogy Bonucci és De Ligt kerek 10-esre játsszon.)
Középpálya
Elérkeztünk a legfontosabb részhez. Engem ugyebár nem azért hoztak a Juventushoz, mert szép vagyok, hanem azért, hogy a csapat Sarriballjában kiteljesüljön Ronaldo, és lehessen ontani a közösségi csatornákra a videókat a Cittadellának vágott mesterhármasról. Meg hogy nyerjünk valamit külföldön is, ne csak otthon. Haha, nekem is vicces volt, de mindegy.
A keret egyébként első blikkre abszolút alkalmasnak tűnt a sarriballozásra. Próbáljuk párba állítani a Juve kezdőjét az én Napoliméval, és látjuk, hogy abszolút megvagyunk: Pjanic még jobb regista is, mint Jorginho, Hamsikot játszhat Bentancur, és mivel egyik balszélső (Ronaldo-Insigne) sem védekezik, kell mögéjük egy jól szerelő játékos (Allan-Matuidi). Nem nagyon különbözőek Cuadrado és Callejon attribútumai sem, csak a Juvénál ide be tudom hozni Douglas Costát is. Ugye, az én fejemben is ilyen jól nézett ki a dolog.
A Juventus taktikailag csinálta is, amit kellett, de annyira nem tudta egyéni tartalommal megtölteni, hogy szép lassan azt kezdtem érezni a meccseken, hogy sajnos így néz ki a sarriball, ha szarul csinálják.
A játékom három legfontosabb eleme a magasra feltolt védekezés, az ellenfél térfelén való nyomás kifejtése, aminek labdaszerzés az eredménye, és a rengeteg kis passz a támadóharmad környékén. A védekezéssel az a baj, hogy a sok egyéni párharc nagy részéből szarul jövünk ki, és nem úgy, ahogy a Koulibaly-Raul Albiol páros. A középpályán az, hogy Matuidi a legelemibb szintű összjátékba sem vonható be, mert vérhólyagot harap az álló labdára, Bentancur formája pedig túl ingadozó ahhoz, hogy stabilitást adjon a középpályának. A rövidpasszos játék, azt mondom, még úgy-ahogy működött ősszel, lőttünk szépen kipasszolt gólokat, de ezzel is volt gond. Összegezve: a három tényezőből mondjuk másfél áll rendelkezésemre egy jobb napon. Egy rosszabbon egy se.
Íme a dilemma: felrakom Matuidit, hogy ne kelljen sokszor egy az egyben védekeznie a suta védőimnek, és ezzel lemondok a baloldali támadásépítésről (Alex Sandro megoldhatná, de gatteron van, ezt ne feledjük!), vagy megpróbálok inkább nyomást gyakorolni, és megtartani a labdát az ellenfél térfelén Rabiot-val, esetleg Cuadradóval a középpályán. És reménykedek, hogy jó napja lesz Bentancurnak, mert Pjanicot sajnos nem tudom pihentetni.
Már Nápolyban is az idegeimre mentek a rotálással! Azt hiszitek, hülye vagyok, és nem látom, hogy ki van facsarva egy játékos? Ha te látod, akkor hidd el, én jobban látom, mert minden mérési adat és orvosi lelet a rendelkezésemre áll. Csak akkor azt mondd meg, hogy a faszba pihentessem Pjanicot? Kit állítsak a helyére? Megpróbáltam Emre Cant, nem ment. Megpróbáltam Bentancurt, nem ment. Meccsen belül játszott itt Rabiot is, de a kaotikus félidő inkább azt üzente, soha többet! Pjanicnak játszania kell, és kész, mert nélküle szétszakad a pálya, se ritmusa, se szervezettsége nincs a játékunknak, ami persze nem jelenti azt, hogy ha ő a pályán van, akkor ezek mind megvannak. És főleg azért nincsenek, mert ki van fingva a puhány kis bosnyák girnyó. (Február végén írtam ezt a részt, onnantól végül addig állt fenn ez a szar helyzet, hogy az Izé ellen fogtam, és kihagytam.)
Azt hozzátok hasonlóan én is tényként kezeltem, hogy Pjanic kezd. Meg sem fordult a fejemben, hogy a bosnyákot kihagyom, mert nem úgy tűnt, hogy bárki képes lehet pótolni. Aztán az Izé ellen húztam egy merészet, és az év legjobb játékát mutatta a csapat. Nem akartam hinni a szememnek, de ez mindenképpen nagyon jó hír. Főleg, ha a legjobb pillanatban egy kipihent Pjanicot kapok vissza.
A játékunk egyensúlyának megtartására egyébként volt ötletem azután, hogy kiderült, a középpályás játékunk messze van az elvárt szinttől. Ez volt a trequartista, aki Bernardeschi esetében inkább középpályás, Ramsey-vel pedig 10-es fantasista volt. Csakhogy a kettőben volt egy közös vonás, amivel nem tudtam mit kezdeni: mind a kettő szar egész évben. A kettőtől összesen nem tudok felidézni öt értelmes megmozdulást, baszom alássan! (Ezt gondoltam a derbi előtt, azóta már egy kicsit mást gondolok.)
Közben ugye a változatosság kedvéért kidőlt a passzsávok legádázabb ellensége, Khedira is, akivel egyébként abszolút tudnék mit kezdeni. Ugyanazt, amit Allegri, aki egyszerre két dolgot is tudott garantálni a csodálkozó arcú kamunémettel: kurva szar meccs lesz, de nyerünk. Na, hát nélküle én csak az egyiket tudom garantálni.
Támadójáték
Minden más gondról segített volna elterelni a figyelmet, ha a tényleg iszonyat bivaly támadósor minden tagja kiegyensúlyozottan fasza. De ősszel Ronaldo nem volt jó, mégis játszatnom kellett, pedig láttam én is, hogy Higuaín és Dybala párosát kéne nyomnom, annyira jók voltak. Aztán mire Ronaldo újra jó lett, annak nem meglepő módon a két argentin, de főleg a dundi itta meg a levét. El ne feledjem, hogy Douglas Costa természetesen állandóan sérült. Nem akarok semmit elspoilerezni, de nyáron eladjuk a vérbe.
Sokan jöttek azzal, hogy miért nem teszem fel egyszerre a három csatárt. Ennek természetesen a középpálya a legfontosabb oka. Ha biztos lehetnék benne, hogy a rövidpasszos játékban elveszített labdák pillanatokkal később újra nálunk lesznek, örömmel feltenném őket hármasban, Dybala úgyis inkább trequartistának érzi magát a pályát, mint csatárnak. De ebben sajnos nem lehetek biztos, és semmiféle kockázatot nem ér meg, hogy egy kontra végén Bonuccinak kelljen egy az egyben védekeznie.
Egyensúly kell, különben nyerünk majd sokszor 4-3-ra, meg ki is kapunk ugyanilyen arányban. Ezért volt a trequartistás próbálkozás, ezért próbálnék box-to-box játékot kihozni Rabiot-ból, és ezért hiányzik Khedira. Tudom, nektek nem, de leszarom.
FourFourTwo
Nem tagadom, már régóta játszadozom a gondolattal, hogy a csapat mostani karakterének leginkább megfelelő 4-4-2-es formációban küldjem fel a Juventust, de csak az eredmények végleges ótvarosodásnak indulását látva mertem meghúzni a dolgot. Adom, nagyon szarul néz ki, hogy februárban, a BL-nyolcaddöntők előtt kezdek el hozzányúlni az alapformációhoz, de ki mondja, hogy nem a kétcsatáros játék lesz a nyerő?
Nem ijesztgetni akarok, de ha visszatér Bernardeschi, akkor sokszor látjuk majd a négyfős középpálya bal oldalon, a másikon Cuadradóval, középen pedig Pjaniccsal, és az ellenfélhez leginkább megfelelő párjával a Matuidi-Bentancur-Rabiot hármasból. Vagy Khedirával, míg újra meg nem sérül.
Ezzel a formációval egyszerre több gond is orvosolható lenne, de minden ötlet annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A Milan elleni kupameccsen próbáltam ki először. Na, hát az kurva szarul nézett ki. Azt a bravúrt is sikerült bemutatnunk, hogy egész jó csapatnak nézett ki a Milan. Aztán a Brescia ellen is ez volt, csak Cuadradót huzigáltam jobbra-balra az egész meccs alatt. Hát, ez is elég hitvány volt, pedig még Ramsey-t is bedobtam a középpályára, hátha elkapja a fonalat.
A 4-4-2 egyébként természetesen a védekezésben felvett alapfelállás, Cuadrado mozgásával nagyon is támadó jellegű 4-3-3-má, Ramsey előre húzódásával pedig 4-2-3-1-gyé változtatható labdaszerzés után. A játékosok megvannak hozzá, sőt a keret is, egy-egy cserével jóval támadóbbá, vagy biztonságosabbá tehető a csapat játéka. De ez is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle ugyebár.
Két meccs után még nem ítélhettem, de az utóbbi időben úgy néz ki, bármivel próbálkozom, nem jön be. Sajnos mostanra egyedül Ronaldo van jó formában a csapatból, és akadnak ugyan jobb teljesítmények (vagy egészen kiugróak, mint az Izé elleni hazain Bonucci és De Ligt), de kiegyensúlyozottan senki nem hozza magát. És hogy miért nem?
FINGOM NINCS, EMBER!
Én nem vagyok pszichológus, motivátor, lifecoach, meg faszomvége father figure. Bankár vagyok, bemegyek az irodába, és kiosztom a feladatokat, az alkalmazottaim meg megcsinálják. Nem érdekel, hogy mosolyognak-e közben, azt is leszarom, ha kiröhögik a pörköltszaftos atlétámat.
A Juventusnál akkora stáb dolgozik, hogy biztosan találnánk embert a motivációra, mert tőlem felesleges ilyesmit várni. Kimondjam, hogy miért? Oké: mert semmiféle érzelmi motivációm nincs a Juventusnál dolgozni, világ életemben utáltam ezt a klubot, és most is csak azért vagyok itt, mert kurva sok pénzt fizetnek. Teszem a dxolgomat a legjobb tudásom szerint, de a Juventus csak ennyit kérhet tőlem, szeretetet nem. Azt kérdezed, mi van a büszkeséggel, hogy itt dolgozhatok? Haha, nézz rám, és mondd meg, szerinted hiú ember vagyok-e.
Márpedig ha nekem nincs motivációm, akkor én sem fogok tudni senkit motiválni, igaz? Engem is zavar, hogy vértelen, sőt fasztalan játékot mutatnak a futballistáim, de nekik mi a mentségük rá? Nehogy már tőlem várják, profi játékosok a világ egyik legnagyobb klubjánál, helló!
Korona
Amit egykor gyűlöltem, most nem jött rosszul: a klub súlyának köszönhetően – teljesen logikátlanul – lejátszottuk az Izé elleni meccset, így úgy vonulhattunk a ki tudja, meddig tartó pihenőre, hogy vezetjük a Serie A-t, és oda-vissza elkentük a férgeket.
Elnézve a csapatot a derbin, persze én is sajnálom, hogy pont most állt le a bajnokság. Ha lejátszottuk volna a Lyon elleni meccset, és azon is így játszunk, akkor elég jól nézett volna ki a tavaszi hajrá rajtvonala. De ez van, most tényleg az a legfontosabb, hogy mindenki otthon maradjon a seggén, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta. Sejthetitek, hogy a láncdohányos tüdőm, illetve a nyár végi tüdőgyulladásom miatt a pöcsöm is reszket, ha eszembe jut a vírus, úgyhogy drukkoljatok. Mondjuk Ruganihoz utoljára októberben értem hozzá, amikor átnyújtotta a doboz Fecskét, amiért kiszalajtottam a tabacchiba.
Meglátásom szerint igenis le fogják játszani a szezonból hátralevő meccseket mind Olaszországban, mind az európai kupákban. Ha így lesz, a tökünkig lóg majd a nyelvünk, mert háromnaponta meccseket fogunk játszani, de szerencsére elég bő a keret, másoknak ez nagyobb gondot fog okozni, mint nekünk. Kivéve persze a szélső védők posztját. Kösz még egyszer, Fabio!
