A tavalyi Bajnokok Ligája-menetelésünk végén azt írtuk, a világ második legjobb csapata vagyunk. Szóval ne legyünk elbaszottul büszkék magunkra, hogy mindazok ellenére, amik azóta történtek a klubnál, nem sokat változott a képlet?

Annyit változott, hogy holtversenyben vagyunk másodikak. A Barcelona valószínűleg ugyanúgy jobb nálunk, viszont megtudhattuk azt is, hogy a Bayern München nem jobb. Nem is rosszabb. Ekkora egál két meccs olyan csodaszép ajándék, amiben nem is reménykedtünk (főleg a torinói első félidő után nem), de a sors sajnos fogta a fodros-bodros papírba csomagolt, szalagokkal és cirádákkal gazdagon díszített ajándékunkat, és vastagon beterítette fossal.

Szomorú Mackó

Hogy hol ment el ez a továbbjutás, amiért ennyit tettünk? Talán még a csoportkörben, Sevillában. Esetleg még korábban, Nürnbergben? A Bayern hat góljából három szabálytalant is elengedő rigókon (+ ugye Morata gólja sem volt les)? Cuadrado első félidő végén kihagyott ziccerén? Evra faszságain? Tartunk tőle, hogy a válasz az, amit már év elején megírtunk: kifogyott a mák.

Hiába vagy kurva jó, ha a szerencse elpártol tőled, csak az a kínkeserves, égető fájdalom marad, amiben most valószínűleg mind osztozunk. A tavalyi Juventus továbbment volna, mert a döntő pillanatokban mindig szerencséje volt. Az idei Juventus kiesett, mert a döntő pillanatokban az ellenfélnek volt szerencséje.

Az első félidőnk volt olyan, mint a Bayerné Torinóban. Meccsnull. A második félidők között viszont volt egy nagyon nagy különbség. Míg a Juventus – nyilván részben _minden mindegy alapon, kényszerből – képes volt váltani, és olyan fölényt kiharcolni, aminek jogosan lett az eredménye az egyenlítés, addig Guardioláról újra kiderült, hogy nincs B terve. A második félidőben annyi történt, hogy a pályára fosta az összes támadóját, így beszorultunk rendesen, de a Bayernnek helyzete sem nagyon volt. Oké, az ilyen nyomást fejben nehéz bírni, és erőnlétileg sem a Juventus a legjobb csapat Európában, de jogosan tartottuk sokáig a 0-2-t, és aztán a kelleténél másfél perccel rövidebb ideig az 1-2-t.

Allegri nagyon kitalálta ezt a formációt, a 4-5-1-ből kinyíló 4-3-3 (Pogba és Cuadrado csodálatosan lépkedtek fel és vissza Morata mögé) tökéletesen zárta le a pálya közepét, és üggyel-bajjal, de a széleken is féken tudtuk tartani a Bayernt. Közben tökéletesen használtuk ki, hogy Xabi Alonso teljesen feleslegesen volt a pályán, és nemcsak az ellentámadásaink voltak parádésan megkomponáltak, de a labdakihozatalokat is kiválóan akadályoztuk meg. Kimondhatjuk, Allegri a meleg szart is kiverte a Filozófusból.

Morata, aki egészen elképesztően nagyot játszott tegnap, lecseréléséről már írtunk Facebookon, nyilván rosszul jöttünk ki a döntésből, de a gondolatisága nemcsak védhető, de igenis igazolható is volt 0-2-nél (bár én egyből azt írtam Dartinak cseten, hogy Zazinhót hoztam volna). Sokan előveszik azért is, mert nagyon visszaállt a második félidőben. Szerintem nem visszaállt, hanem visszaszorították, és bár az adható, hogy 6-8 méterrel mélyebben védekezett az indokoltnál, de ne felejtsük el, hogy egyrészt rohadtul elfáradtunk, másrészt nem álltak rendelkezésére impact cserék a kispadon.

Bírózzunk? Oké, hátha megnyugvást hoz egy kicsit. Az első gól Torinóban les volt, ezen nincs mit vitatni. A második pedig pont annyira volt szabálytalan, mint a müncheni negyedik. Erősen faultgyanús helyzetből indult mindkettő, és itt újra visszautalnék a mázli kérdésére: mindkét helyzet határeset volt, azon múlik, a bíró abban az adott pillanatban éppen hogy érzi. Ettől persze még nem esik jobban a szaros szendvics, de tény, hogy mindkét esetet a Juve kárára ítélte meg. És mindkettőből gólt kaptunk. De mindegyiknél jobban fáj, hogy Morata nem volt lesen, amikor átemelte Neuert. Pedig maga lett volna a nirvana, hogy a müncheniek legundorítóbb játékosának hibájából szerzünk háromgólos előnyt (az elsőben is benne volt, muhaha), és ez nem szerencse kérdése, hanem kurva nagy bírói (partjelzői) hiba. Ha tehát innen vizsgáljuk, a tökéletesen ikszes párharcot a játékvezetői hibák döntötték el: egy meg nem adott, de szabályos gól nekünk, egy megadott, de szabálytalan gól a Bayernnél.

Nemles.jpg

Még sok időnek kell eltelnie, hogy csak a büszkeség érzése maradjon bennünk, de meg fog történni, mert ezt kell most éreznie minden Juve-szurkolónak. Nagyon nagy párharcot nyomtunk a Bayernnel, és újra a mákot kell emlegetnünk, hogy egyáltalán összekerültünk velük. A kiesésünkkel a Bajnokok Ligája is sokat vesztett, mert nem kérdés, hogy nemcsak mi hiányzunk a legjobban a legjobb nyolc csapat közül, de ennek a Juventusnak bárki ellen esélye lett volna továbbjutni onnan is. Egyszerűen kurva jók vagyunk, és egy szedett-vedett csapattal is másfél percre voltunk az elmúlt évtized legnagyobb hőstettétől.

Ha nem jön Müller a 91. percben, most mindenki a La Partita Perfetta 2.0-ról beszélne – bár legalább annyi hasonlóságot mutat a Barca elleni párharcunkkal, mint a Real ellenivel. A Bianconeri blog most megpróbálja letörölgetni hűséges tagdíjfizetőinek könnyeit: idézd fel, hol voltál, amikor Zalazseta húbazmeg, és amikor Nedved aztakurvaaa!

Nagyszerű egyéni teljesítményeket is hozott a párharc – bár sajnos a legjobb nem nálunk volt, Douglas Costa elbaszott nagy játékos, #ottrohadjonmeg –, és akadt köztük nemzetközi súlyú klasszisjáték is. Bonuccit igazságtalan lenne elővenni, mert lemaradt Lewandowskiról, ezen kívül leradírozta a lengyelt, Barzagliról pedig már felesleges is kiemelni, hogy tökéletes volt. Lichti is hozta magát, néha megverte Ribéry és később Costa is, de tartotta magát, és ha tudna futballozni, az ő góljával indult volna a hosszabbítás (szerencse?). A középpálya hatalmasat melózott, _Hernandez végleg megérkezett a Juventushoz, és végre Pogba is a klasszisához méltón teljesített. Khedira mezőnymunkája rendben volt, bár nekem még mindig nagyon sótlan, amit csinál. Moratát már kiemeltük, Cuadrado élete gólja mellett újra bátran és hasznosan játszott, és Alex Sandrót is csak azért vehetjük elő, mert iszonyúan elfáradt, és már nem bírt lépést tartani Vlagyimirrel.

Apropó, Coman. Nyilván nem Marottát basztatjuk, de a Bayernt Llorentének köszönhetjük, a kiesést meg Comannak, akik akár játszhatnának a Juventus primaverában is, és akkor nem csúsztatták volna a kloákánkba a murvába forgatott rozmárfaszt. Tegnap óta sokszor szóba került, hogy miért engedtük el Comant. A válasz az, hogy nálunk nem ment neki. Látszott, hogy tehetséges, de sajnos néha van olyan, hogy egy jó játékosnak egyszerűen nem megy Torinóban – mormogta Henry és Van Der Sar.

Ha valamit akarunk magunkkal vinni a meccsből, az legyen ez a támadás. Különösen a vége, amikor Lahm a szögletzászlóig csúszik Cuadrado csele után.

Két és fél embert piszkálnék meg a szaros bottal. A fél Mandzukic, aki szarul szállt be a brillírozó Morata helyére, és még a ziccerét is kihagyta (pedig pont ilyet rúgott a Birminghamnek idegenben és otthon is). A két egész közül az első Evra, aki öt éve még nem fáradt volna el annyira a hajrára, hogy beszopjuk róla az egyenlítést a 91. percben. De most már öreg, és elfáradt. A második torinói Bayern-gólért is elő lehet venni, úgyhogy neki nem sikerült jól a párharc, ezt kijelenthetjük. Meglepő módon Buffont is a vádlottak padjára kell szólítanunk, hiszen nemcsak a megszokott bravúrok maradtak el, de egy ilyen játéktudású, kvalitású és formájú kapustól én elvártam volna, hogy

• elinduljon és kiérjen a Lewondowski fejét megtaláló beadásra.
• helyezkedjen sokkal jobban a Thiago-gól előtt.
• egy égbe fejelt labda legyen az övé az ötösön, ne szívszélhűdéses flipperezés legyen az akció vége.
• védjen ki egy gólt. Bármelyiket. Egy olyan buffonos, normál emberi lény számára nyilván elérhetetlen, de számára a fontos pillanatokban rutinmunkának számító bravúrral.

Őszintén szólva egy kicsit félek most a Toro elleni meccstől. Mástól viszont egyáltalán nem, mert aki így tud futballozni, annak Olaszországban nincs félnivalója senkitől és semmitől. Az izomsérülés-cunami felelősét ugyanakkor meg kell találni, és csak remélni tudom, hogy Tyli sierra leone-i veteránokból verbuvált halálosztaga találja meg. A Toro-meccs most olyan vízválasztó, mint amilyennek az őszi bizonyult: azt megnyertük, és végigmasíroztunk a Serie A-n, mint egy kibaszott harckocsioszlop, ha ezt megnyerjük, nem állít meg minket senki Olaszországban. A kupában sem.

Márpedig egy történelmi bajnoki címmel (Quinquennio d’Oro 2.0) és egy kupagyőzelemmel zárni egy olyan szezont, ami így kezdődött, még akkor is csodálatos, ha most egyelőre csak a szívszaggató fájdalmat vagyunk képesek átérezni. Sami Khedira csodálatos szavaival búcsúzunk.