No akkor ez itten Morata:
Hétvégén két inger jutott el a szívemig: egyrészt már megint nyert valamit a Juve (erről szól részben ez a poszt), másrészről elveszítettük a legklasszikusabb Megadeth felállás dobosát. Nyugodj békében, Nick Menza! 🙁
Vissza a szombati döntőhöz: a whoscoredon szocializálódott fajtánk talán érdemeinél kevésbé becsüli Moratát. Vetünk egy kósza pillantást a Juve adatlapjára, meglátjuk ezt:
…elhúzzuk a szánkat, hogy egy hathetvenhatos, a keretben csak 18. játékosért akarnak az angolok 50-60 millát fizetni, és egy ilyen licitháborúba akarunk mi belemenni? Két év alatt összesen 22 gól két komplett bajnoki és BL-szezonban azért valóban nem túl sok egy soktízmilliós játékostól – Marotta, ennyiből inkább vedd meg Cavanit. Viszlát, Alvarito, és kösz a halakat! Aztán elkezdjük kicsit boncolgatni az adatokat: idén pl. Morata nem egészen 1500 játékperc alatt szállított 7 gólt és ugyanennyi asszisztot, hmm, nem is rossz. Sőt, egyenesen kurvajó: ez azt jelenti, hogy a bajnokságban kb. 104 percenként részt vesz Morata egy gólban. Ennél jobb mutatója kevés játékosnak van, hirtelen ránézve a csak nálam létező kanadai hatékonysági táblázatra, csak Higuain (78 percenként) és Dybala (88 percenként) jobb Moratánál. Az egyébként zseniális szezont futó Insigne is 110-nél megállt, Ilicic 107, Pavoletti 112, Éder 117, Icardi 130, vagy mondjuk házon belül Zaza 133, Mandzukic 146 perces hasonló mutatóval rendelkezik.
És itt van, ami a statisztikából nem derül ki: Morata tavaly betalált a BL egyenes kieséses szakaszában (beleértve az elődöntőket és a döntőt), idén kétszer asszisztált a Bayern ellen, és eldöntötte a Coppa fináléját, mindössze 2 perccel a beállása után. Sőt, igazából a Bayernnek is vágott egyet, amit máig érthetetlen módon nem adtak meg. Erre a statisztikából nehezen kibányászható, nagy meccseken, komoly nyomás alatt mutatott hatékonyságra mondja az angol, hogy clutch. Moratát nyugodtan be lehetne pakolni ehhez a szócikkhez az urbandictionarybe. Elképesztően fontos játékos ő ebben a csapatban, még akkor is, ha a megkérdőjelezhetetlen Dybala párjaként Allegri inkább Mandzut preferálja. (A statisztika egyébként igazolja Allegrit, a játékosaink közül Mandzu góljai érték a legtöbb pontot az idei szezonban.) Lehet, hogy annyira nem fekszik neki az olasz bajnokság, lehet, hogy betömörülő védelmek ellen kevésbé használható, de ennek a Juventusnak jelenleg vaskosabbak az ambíciói egy szimpla scudettónál – és Morata a BL tempójában mozog igazán saját közegében. Ahogy a múltkori mercatós posztban is írtam, számomra a szezon igazolása lenne, ha sikerülne megtartani Moratát: nincs még egy olyan, Juve számára elérhető játékos, akiben ennyire megvan a győztes gén. 10 millás előnyünk van az angol klubokkal szemben, éljünk vele!
Amúgy jó szar meccs volt, lássuk be. Nem volt tempó, ráadásul azt sem mi diktáltuk: hiába halasztotta későbbre a buszos scudettóparádét Allegri, látszott a társaságon, hogy erősen jól lakott mindenki. Iszonyú fárasztó szezon volt ez, roppant mélyről jöttünk vissza, a végére leeresztettünk. A Milan meg felszívta és kiköpte, mintha mostanra jutott volna el a haka szellemisége a játékosok tudatáig, nyehehe. Trequartista híján feladták a 4-3-1-2-t, és valószínűleg ennek köszönhetően most láthattuk Brocchi alatt először szervezetten játszani őket. A két szélső védőjük és Montolivo is hatalmasat melóztak, ezen kívül folyamatosan nyomás alatt tartották az ezúttal a gyűlölőit igazoló Hernanest. Az első félidőben tök üres lőlapunk volt, csak a két wingback frissítésével, bőven egy óra elteltével jutottunk el rendszeresen a kapujuk elé. (Az megérne egy értő elemzést, Maxi miért nem szereti egyszerre a pályán tudni Cuadradót és Szandit…) Megközelíthetjük úgy is a kérdést, hogy többszörös emberhátrányban is egész jól tartottuk magunkat: sem Hernyó, sem Pogba, sem a csatárok, sem a kezdő wingbackek nem nyújtották valós tudásukat, és Rugani is ritka bizonytalan volt, főleg tempóban, helyezkedésben. A Milan viszont ezzel sem tudott élni, és bár majd’ 2x annyit lőttek kapu felé, Netónak alig akadt dolga. Egy formában lévő Baccával, Menezzel, vagy akár Balotellivel sokkal nagyobb kárt okozhattak volna.
Allegri punciként indított, lévén a két, elsősorban védekezésben használható wingback került a kezdőbe, aztán a hosszabbításban bemondta az all-int: leszedte Hernyót, és beküldte Moratát. Utólag azt nyilatkozta, hogy választania kellett: vagy megpróbál nyerni, vagy beletörődik a büntetőpárbajba. Max azzal győzött, hogy átállt 3-4-3-ra, és röhögve nézte, ahogy a 100 percig fegyelmezetten védekező Milan beleszalad a késbe. Hogy legyen egy kis mercatós gumicsont mára is: az ünneplés során valaki elcsípte, ahogy Allegri azzal vigasztalja a meglehetősen szomi De Scigliót, hogy „tra poco ti porto a Torino”, azaz „hamarosan viszlek Torinóba” – legalább marad több gempa Moratára. Érdemes visszanézni Alvarito gólját: az akció elején ő piszkál oda a labdaszerzés előtt, és annak ellenére ér oda a kapu elé, hogy a kontra közepén földre is kerül. Gyönyörű.
Ismét behúztuk tehát a scudetto+coppa párost – ez sem sikerült még korábban senkinek. Transition year ide vagy oda, továbbra is a fekete-fehér szafaládé a legvastagabb szerte Olaszországban.
