Darti egy Isten, a kártyarendszer csubakka, taxit fogni az olasz fővárosban majdnem lehetetlen, a római tömegközlekedés kommunikációs problémákkal küzd, Csabi pedig egy mérhetetlenül türelmes ember – ez történt a múlt héten, a berlini BL-döntő apropóján tett párizsi kirándulásunkon.
Darti fantasztikus ötlete nyomán a Csabi-projektbe pillanatok alatt sikerült belapátolni 500 dollárt. Egy picit bánjuk már, hogy ilyen alacsonyra tettük a lécet, sokkal nagyobb üzleti lehetőségek voltak ebben az egészben. Elkúrtuk. Nem kicsit. Nagyon.
Amíg Csabit szállítmányoztam a repülőtérre, sok érdekes dologról beszéltünk, de leginkább arról, hogy én legszívesebben nem is vinném őt magunkkal, hanem beraknám a ferihegyi parkolóban hagyott kocsim csomagtartójába. Majd természetesen megfenyegetném, hogy amennyiben bárkinek is beszélni mer a dologról, akkor összeverem. Csabi eközben kifejtette, hogy az emberek jószívűségét a jövőben ki szeretné használni, a következő céljaként az USÁ-ba akar eljutni, így megegyeztünk, hogy a csomagtartós dolgot most hanyagoljuk, viszont az amerikai kirándulásra szánt adományokból majd visszaoszt nekünk valamennyit. Hamar kiderült, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk: neki sincsenek gátlásai, ha a pénz kerül szóba.
DM-lemezborító, 1983 környékéről
Darti – nulla órás alvást követően – Szentesről érkezett meg a reptérre (Tájli 93. születésnapját ünnepelték ott, rajta kívül még Peticica képviselte a blogot). Beni ellenben kisimultan és magabiztosan libbent be az indulási oldalra. A római landolást követően Tottiékba akadtunk bele, akik pont akkor értek haza egy pénztarhálós arab villámlátogatásról. A meccs előtt éppen csak arra volt időnk, hogy elugorjunk a Piazza del Popolóhoz (ott valószínűtlenül sok a kaukázusi származék), és egy sablonos pizzázás után visszagyalogoljunk az Olimpicóhoz – mert mi férfiak vagyunk, nem úgy, mint a villamost indiai vasúti szerelvénnyé silányító Juve- és Milan-mezes puhapöcsök.
Ekkor Darti már ideges volt, érhető okokból : a csapatunkból mindenki legális belépővel rendelkezett, egyedül ő lebegett a bizonytalanságban. Egy, a RUJ-os barátainktól kölcsönkapott tesserára vett jegyet, apró gondot csak az jelentett, hogy a tessera birtokosára annyira hasonlított, mint én Medveczky Ilonára (azért én egy picit jobban hasonlítok a művésznőre). Végül sokkal simábban jutott be, mint gondoltuk: a steward elkérte tőle a személyi igazolványát, kb. fél percig nézte össze a tesserát és az ID-t ,a végén pedig egy „bene, vai!” paranccsal belökte a kapun. Ehhez képest én a bérletemmel alig bírtam bejutni, egy csendőr levetette a cipőmet, és hosszasan vizsgálta. Sajnos több nem történt, pedig reménykedtem, hogy bevisz az őrsre, és ott folytatjuk.
A meccset mindenki látta. A vége azért így elég katartikus lett, beni persze ennek sem tudott örülni, hanem a lefújás után puffogott, hogy „ez egy szar volt.” Nehéz a kedvére tenni ennek a kis elkényeztetett buzinak.
Kb. egy óráig tartó csalinkázás után ráleltem Róma egyetlen taxijára, sprintben megközelítettem, és lestipistoppoltam. Óriási mázlink volt, ahogy a sofőrünk is elmondta: „Múzeumok éjszakája van, közel és távol én vagyok az egyetlen szabad taxis a városban.” A világ legegykedvűbb embere mellé ültünk be, aki a hajnali fél kettes csúcsot (hihetetlen forgalmi dugókkal találkoztunk) látva csak halkan elégedetlenkedett, normális sebességgel ment, nem idegeskedett, és így hajtott át piros lámpákon, ment be szembe egyirányú utcákba, illletve rúgott fel minden írott és íratlan közlekedési szabályt (viszont a sebesség túllépését tényleg konzekvensen kerülte). Jellemző, hogy amikor kitett bennünket a szállásnál, egy autó lassított mögöttünk, és belőle kilógó fiatalok kurvaanyázták újdonsült barátunkat, akit mi viszont nagyon megdicsértünk a teljesítményéért.
Másnap vasúton mentünk vissza a Fiumicinóhoz, a vége sajnos az lett, hogy a jegyeink érvényességét megkérdőjelező, olasz Erick Avari odavert nekünk egy 110 eurós büntetést a kiengedőkapunál. Nem éreztük kereknek az értékesítési rendszerüket, és ezt szóvá is tettük, de különösebb érdeklődést nem váltottunk ki belőlük. A visszafelé repülő járat meg azért csúszott félórát, mert a vadonatúj gép nem minden papírját tudták bemutatni a római repülőtéren a légitársaság illetékesei. Végül aztán elindulhattunk.
A poszt címe egyébként onnan jött, hogy a rövid városnézés után megkérdeztem Csabitól, hogy tetszik neki Párizs, mire azt mondta, hogy „Nagyon tetszik, még sosem voltam Németországban.” A projekt tehát tökéletesen sikerült, a fiatalember kibírta velünk, és sokat szeretne még utazni – készítsétek a pénztárcátokat!