Fél Olaszország azon fanyalog, hogy a Juve egy kamutizivel, egy ellenünk elmaradt büntetőt megúszva jutott be Európa legjobb négy csapata közé. A webkettőt elárasztották, sőt, már a mainstream médiába is eljutottak a három oroszlán – egy zebra, három kanos fiúka – egy dögös pipi felálláson élcelődő mémek. Ezek legfeljebb árnyalják a szikár tényt: a Juventus bő évtizedes távollét után helyére került, és ott van az idei BL legjobb négy csapata között. És ez az egy számít: elődöntőt fogunk játszani, baszkikáim.
Helyezzük először kontextusba azt, amit a Juve elért azóta, amióta a farsopoli és a duplahetedik szezonok poklát lerázva visszakerült az európai klubfutball térképére! Ez az utóbbi három UEFA-klubévad összesített ranglistája:
Aki nekiáll azon filozofálni, hogy vajon érdemtelenül szerepel-e a Juventus Európa legjobbjai között, az nézze meg a fenti tabellát, és hallgasson el, mielőtt valaki lendületből orrba csűri egy bölényhúgyba áztatott felmosóronggyal. Szerencsénk volt a bíráskodással? Lehet – ugyanakkor előfordul, hogy nem áll mellénk a mázli, gondoljunk csak a korábbi években Izlandon elhullajtott pontjainkra (körbelőtt kapu, élete formáját nyújtó kapus, rémlik?), az emlékezetesen manipulált, irreális körülmények között lejátszott török vendégjátékunkra, Chiellini eltúlzottan szigorú madridi kiállítására. Már többször beszéltünk róla (utoljára talán itt): a fociban hatalmas szerepe van a szerencsének. Hogy ne menjünk messzire, és hozzunk némi olasz vonatkozást: a City idén annak köszönhette, hogy továbbment a csoportból, hogy a Rinya elkúrta a moszkvai vendégjátékának utolsó percét. A Chelsea Di Matteóval úgy nyert BL-t, hogy a Napoli ellen csak őrületes szerencsével mentették hosszabbításra a visszavágót, majd végigbekkelték a Barcelona elleni párharcot és a döntőt is – bejött. Az Izé 2010-es menetelése a csoportkör utolsó meccsén csaknem véget ért, a Barcelona elleni párharc előtt a katalánokat az épp kitört izlandi vulkán hátráltatta az utazásban, a visszavágón szabályos (és potenciálisan továbbjutást érő) gólt vettek el a törpéktől. A Milan 2003-ban megúszta az aranylabdás Nedvedet és a büntetőpárbajt, ugyanakkor 2 évvel később pár perc alatt leadtak egy háromgólos előnyt.
Valóban, felületes szemlélőnek úgy tűnhet, nagyon adta nekünk a gép a Monaco ellen. Szerintem nem csak szerencsénk volt, hanem sokkal inkább piszkosul, szinte erőn felül gürcöltünk ezért a továbbjutásért. Kezdjük ott, hogy Pogba, Asamoah és Caceres nélkül kellett játszani – ezek a játékosok az összes olasz csapatban kezdők lennének, és gyakorlatilag bármelyik európai élcsapat keretében elférnének, vagy kezdőként, vagy értékes squad playerként. Ehhez jött hozzá, hogy a fél csapat nyűglődött valamivel legalább az egyik mérkőzésen: Pirlo meccshiányosan tért vissza sérülésből, Marchisiót az első, riasztó hírekhez képest szerencsére enyhébb, válogatottnál begyűjtött térdsérülése miatt rá kellett pihentetni az odavágóra, a visszavágó előtt pedig Tevez rókázta szét az agyát két napig (a világ legfárasztóbb tevékenysége, közvetlenül a kőfejtés és a beszámoló-összeállítás után), Vidal mandulagyulladással harcolt (aki átesett ilyenen, tudja, honnan ered a „véres a torka” kifejezés), és Morata sem úszta meg rosszullét nélkül, ő közvetlen a lecserélése után dobott egy broáfot a kispadon. Karcsi, Morientes és Artúr teljesítményét ezzel a lendülettel tegyük gyorsan macskaköröm közé: lázcsillapítóval, liftező gyomorral, érdemi helyettes nélkül játszottak, ráadásul közülük Vidal döbbenet nagyot melózott, amíg a pályán volt.
Raggi BL-negyeddöntőben, kapitányi karszalaggal. Ha Olaszországban maradt volna, most kb. a Chievóban játszana, a Parmától kölcsönben.
Két játékost tudunk tiszta szívből kutyázni: Chiellinit és Forrestet. Giorgio már a Lazio ellen is viccesebb volt, mint az utolsó 3 dumaszínház-évad, tegnap pedig nagyobbat robbantott a neten, mintha Kim Kh Dina csupasz valaggal, pezsgőbuzgárba belepucsítva pózolt volna egy magazin címlapján. Kurvajó mémek születtek, a kedvencemet, a lakótelepi tengózások mementóját az fb-re is kitettük, sőt, a klub és maga Chiello is jókat röhög a momentumon – utólag. Élőben viszont Darti kanapéjának élén egyensúlyozva lerágtuk egymás lábujjkörmeit, és Chiellini helyett máris betettük Ruganit a jövő évi kezdőbe. Ez ugyanis a BL-ben kurva kevés, apóca. Darti el is képzelte, mit művelne Messi és/vagy Suarez szerencsétlennel, és ijedtében másodpercek alatt bedörgölte a _beninek szánt pizzát. Licht meg egyszerűen fos volt: pontatlan, gyenge, lassú, erőtlen, sem védekezésben, sem támadásban nem hozta a minimálisan elvárhatót. Forrest tavaly hosszabbított, ennek most azért örülünk, mert legalább így valamelyik MLS-gárdának el lehet sózni némi erős jenki $$$-ért cserébe. Tudjuk, ő sokkal inkább jobb bekk, sosem feküdt neki igazán a szárnyvédőség, de ez sem alibi arra, hogy az ellenfél térfelén ne hozzon jó döntést, legyen szó passzról, szerelésről vagy beadásról.
Szóval volt három beteg és két gyenge formában pengető emberünk, ez bőven magyarázza, hogy Pereyra és Nándor beállásáig miért nem tudtuk megtartani a labdát a Monaco térfelén. A kiváló sofascore app aktivitást jelző ábrája tükrözi: momentumaink alig akadtak, végig nyomás alatt játszottunk (és ez még nem is a Bayern-féle presszing volt), alig jutottunk el a Monaco kapujáig. Kondogbia volt A Nagy Fekete Főnök, valami 14 labdát szerzett, miközben egyszer sikerült elvenni tőle a pettyest – ellentmondást nem tűrő jelenléte van a pálya közepén. Őt és Kurzawát felőlem azonnal leigazolhatnánk.
Ugyanakkor ezt a mérkőzést is Maxi kottázta: leparkoltuk a buszt, a Monaco egyetlen ziccerét Barza lőtte alig mellé, miközben Pirlo két veszélyes kiugratása közül az egyiket egy egészséges Tevez-Morata páros simán gólra válthatta volna, és a vezetéshez még így is mi jártunk közelebb Pirlo pipát ippeg elkerülő szabijánál. Sokadszor le a kalappal Allegri előtt, úgy látszik, használt a szezon eleje óta szüntelenül szajkózott, kíméletlen kritikánk. Továbbra is takarodjon, mindörökké!
Becsülettel próbálkoztak a hazaiak.
(Ha már személyi kérdések szóba kerültek, ne menjünk el a nap híre mellett: a Marotta-Paratici páros és segítőik további három évig velünk maradnak, hip-hip-hurrá! Személy szerint imádom Beppét, szenzációs a faszi. Nyilván 10 millió futbalmánáger országában, ahol bárki bajnokcsapatot építene 40 millió euróból és/vagy bárki előteremtene 300 milliót egy átigazolási szezonra, ezt kevesen látják be, de nélküle sehol se lennénk.)
Szóval kiszenvedtünk egy továbbjutást egy komoly presszinget bemutató, csaknem tökéletesen védekező csapat ellen, és pikáns helyzetből várjuk a holnapi sorsolást. Mi leszünk az elődöntők Monacója: a Juve lőtte a legkevesebb gólt (13-at; a többiek legalább 22-nél tartanak), viszont csak ötöt kaptunk 10 meccsen (a többiek 6-7-8-nál járnak), mindössze egyet a 2015-ös párharcok alatt. Mindenki velünk szeretne játszani, ami érthető: a Real, Barcelona, Bayern trió a jelenlegi klubfutball csúcsa, mind költségvetést, mind eredményeket, állományt, presztízst tekintve. Nézzük meg még egyszer a fenti UEFA-tabellát: az utolsó két sorozat győztese, és az idén 10-ből kilencet megnyerő Barcelona mögé-mellé zárkóztunk fel. Az elődöntőről a sorsolás ismeretében fogunk bővebben okoskodni, egyelőre legyen elég annyi, hogy testületileg kibeszéltük: papíron a Bayern ellen minimális az esélyünk, a Barcelona ellen talán valamivel több, egyedül a Realt tartjuk ideális esetben foghatónak. Ugyanakkor ezzel a fegyelmezett védekezéssel, egy egészséges Tevez-Morata párossal senki ellen nem kell befosnunk, sőt, az elődöntő visszavágójára már Pogbára is számíthatunk. Bárhogy is alakul a holnapi húzás, Allegri a mi Mózesünk. Trollkodjuk szét vele a BL-t, mutassuk meg továbbra is, hogy kell bezabálni 10 euróból egy 100 eurós étteremben!
