Nincs játékunk! Nem nyerünk BL-t! Nem állunk össze! Dybala nem jó! Can nem jó! Ronaldo nem jó! Miért ment el Benatia? Miért jön Caceres?! Miért zöld a fű? Miért nem játszik Nedved? Hová tűnt Damon Hill? Mi a fasz?

Ezer kérdés merül fel minden meccsünk után, mi pedig csak meglepve forgatjuk a fejünket a szerkesztőségben. 

A játékosok saját bevallása szerint is a vasárnap este látott produkció volt az idény eddigi mélypontja. És valóban, elég kevés pozitívumot tudnánk kiemelni a meccsel kapcsolatban. Ami elég jó hír, tekintve, hogy így is nyertünk 1-2-re Rómában, a Lazio otthonában.

Nézzük a jó dolgokat: Cancelo. Szcsecszyn.

Cancelo beállt a sérülése után, és míg mások ilyenkor hetekig csak kóvályognak, mint egy sikertelenül letaglózott Milka tehén a tápiószentmártoni vágóhíd udvarában, ő első érintésével kilőtte a hosszút. Aztán kiharcolt egy 11-est. Méghozzá egy teljesen jogosat, mielőtt még erre fognák a Napoli szurkolói, hogy döntetlent játszottak a Milannal.

Szcssezsznynek volt a félidő előtt egy akkora védése… te jó ég, kerekedtek a szemek, mint az egyszeri izé-szurkolónak a 19 pontos hátrányt látva.

Negatívum annyi volt, hogy nem is érdemes nekiállni sorolni őket. A Lazio vezető gólja után győzelmi esélyeink olyan halványnak tűntek, mint a Milanosoknak egy sikeres BL-csoportkörbeli szereplés. Emre Can volt a tegnapi nap császára, játéka pont annyira volt távol a jótól és közel a rosszhoz, mint amennyivel közelebb van a Roma a kiesőzónához a tabella első helyéhez képest.

És akkor jöjjenek az érdekességek a szurkolói lélektanban: mit sem számít, hogy 21 meccsen 19 győzelmet és 2 döntetlent sikerült összehozni! Problémát okoz, hogy nem SZIPORKÁZVA nyerünk. Parádés. Gyakorlatilag győzelmi sorozatok, hibátlan bajnoki menetelés után írkálja a sok agyrokkant, hogy Allegrit le kell váltani, mert hogy ez milyen rossz.

Döbbenet.

Lehet szurkolni akkor a Napolinak, akik tavaly nagyon szépen játszottak, de sajnos csak odáig jutottak, hogy fordulókkal a vége előtt megünnepelték a bajnoki címet a stadionunkban, majd 3 gombócot szopjanak Firenzében, és a minket egyébként gyűlölő Torinót sem sikerült legyűrni – (de nyilván ezt is a Juve intézte). Vagy kövessék a Neymarral és Mbappéval a soraiban lenyűgözően sziporkázó játékot bemutató PSG-t! Hát elverték a GUINGAMPOT 9-0-ra, őrület. Igaz, a kupában meg kiestek ugyancsak a Guingamp ellenében… De nem baj, mert azt is megtudhatjuk legokosabb szurkolótársainktól, hogy a sziporkázó játék mellé beleférhet néha 1-1 vereség is.

Nos, én azért jobbára leszarom a sziporkázó játékot. Én nagyon szerettem a Capello-féle antifocit is, igaz, az Európában pont arra volt elég, hogy halál impotens játékkal kiessünk a gecibe az első adandó alkalommal. A labdarúgásban, ahogy a világon szinte minden más versenysportban, kizárólag az eredmény számít. Kit érdekel, hogy 1997-ben mennyire nagy ászok voltunk, ha a döntőhöz azóta is az van írva, hogy 3-1 a Dortmundnak? Én elégedettebb lennék, ha atomikusan fos, szégyellnivalóan gagyi játékkal lenyomjuk a Dortmundot 1-0-ra. Lőhettek volna 12 kapufát, 90-10 lehetett volna a labdabirtoklás, 50-0 a szögletarány nekik… de mi lőttük volna az egyetlen gólt. 22 éve röhögnék.

Mert hát ugye milyen jó volt legyőzni tavaly a Realt a saját otthonában? Te jó ég, 3-0-ra mostuk le őket, azt sem tudták, hogy milyen rendezvényen vannak! Huhh, mennyire jó volt. Kár, hogy végül 3-1 lett, és kiestünk a gecibe, majd a Real nyerte meg az egész BL-t. De atyaég, mekkora királyok voltunk.

Hát nem. Jobb lett volna akárhogyan is továbbjutni.

Nekem jó lesz az is, ha ilyen játékkal nyerünk meg mindent.

Az más kérdés, hogy a BL-ben az Atletico egy ilyen első félidő alatt valszeg 40 gólt rúg nekünk. Vagy nem. Minden meccs más, minden meccsre más mentális állapotban, más célokkal és más felállásokkal áll fel a csapat – a BL elmúlt éveiben ezt láthattuk is, egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy ne emelt fővel távozzunk. De távoztunk, és én jobban örültem volna, ha szégyellnivalóan nyerünk.

Úgyhogy szerintem bassza meg mindenki, aki győzelmek után is sír-rí.

Kurvára király volt tegnap is győzelmet ünnepelni, és ahelyett, hogy azon sírnék, hogy milyen szar játékkal nyertünk, inkább azon kacagok visszafogottan, hogy a Lazio játékosai ezt mennyire nehezen fogják kiheverni – ugyanis egy atomikusan gyenge Juventustól sikerült kikapniuk. Azt sem igazán értem, hogy jött ki a magasabb labdabirtoklás nekünk… de mi kettő gólt lőttünk, ők pedig egyet. Viszon’látásra.

Majdnem annyira felbosszant, mint a lúzerek #juveoutozása. Bár az kicsit jobban.

Juteszembe, múlt héten a Chievo elleni 3-0 után is jöttek ezek az elégedetlenkedő hangok. Teljes agyrém. A Dybala – Emre Can összjáték olyan volt, hogy a gyengébb záróizmú nézők percekig fosták össze magukat a gól láttán. Sírdogáljunk majd idény végén, ne idény közben, miközben éppen minden rekordot megdönt a csapat.

Ne legyetek elégedetlenek, gyermekeim.