A Juventus még soha nem kezdte két vereséggel a Serie A-t. Mi van, ha most igen?

Elsőre azt mondanám, semmi. Ebben a bajnoki szezonban könnyen előfordulhat, hogy megdől az évtizedes rekord, és öt vereségnél többel is lehet bajnoki címet szerezni. (Persze a 2006-os _bajnok ebbe nem tartozik bele.) De látva a Paraticiék kapkodását, a pánikgomb megveszekedett nyomkodását, és a kétségbeejtően elbaszott első meccset, azért felvillan egy másik lehetőség is.

Abban valószínűleg nincs vita, hogy Conte érkezése óta a Juventusnak folyamatosan mázlija van. Becsúszott egy-egy szerencsétlen eset, de csak kettő sebzett igazán nagyot, ami négy évre vetítve statisztikailag kimutathatatlan. Ennek van most vége, nagyon úgy fest.

A rozmárfasz remegő makkal közelít az ánuszunk felé. Minden összeállt egy akkora összeomláshoz, hogy a fal adja a másikat. Teljesen átalakuló, az eddig elköltött 116 millió euróhoz (!) képest egyértelműen gyengülő, sérülések, járványok és ragadozó hordák által megtizedelt csapatunknak úgy kellett volna egy laza szezonrajt, mint egy falat kenyér. Kellett volna a mák. Elfogyott.

Október végéig megütközünk a Romával, a Napolival és az Izével, és a kimondottan genya sorsolás mellé benyeltük a legnehezebb BL-csoportot is. Egy olyat, ahol nem fér bele a kísérletezgetés, csiszolódás, mamlaszkodás, mert egyetlen elcseszett meccsel nemhogy az első hely, de a továbbjutás is veszélybe kerülhet. Ez ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna.

Iszonyú nehéz csoportba kerültünk

A temérdek pénzért a BL-ben közröhej tárgyává váló ManCitynek előbb-utóbb mutatnia kellene valamit, a Sevilla meg már mutatott is, nem is akármit, a Mönchengladbach meg német. És Juhár Tomi mondta meg, hogy nézzem meg, a BL-meccsek előtt milyen bajnokik lesznek. Megnéztem. A manchesteri meccsel kezdünk, utána jön a Sevilla úgy, hogy a meccs előtt három nappal Nápolyban van jelenésünk. Fogadjuk a Mönchengladbachot, előtte három nappal Izé Milánóban. Megyünk a németekhez, előtte négy nappal torinói derbi. Megyünk a Cityhez, előtte II. Hullarablók szintén Milánóban. Kimaradt valaki? Ja, igen, a Lazio. Velük az utolsó forduló sevillai meccse előtt két nappal találkozunk.

A mázli kifogyásának következő jele a csapatunkat sújtó sérüléshullám. Az elmúlt négy évben tudtunk le hosszabb-rövidebb időszakokat Pirlo és Marchisio nélkül, hiányzott itt-ott Tevez, sőt egy fél évig edzőnk sem volt, de olyan rohadt erős volt karakterben a keret, hogy ezekből is jól jött ki. Most viszont – ezt Tyli nagyon bölcsen egyből azután kezdte el feszegetni, hogy leléptek a kulcsjátékosok – nincs olyan garnitúra a seggünk alatt, hogy majd csak kipenderül valakiből a klasszis.

Nincs szerencsénk azzal sem, hogy Vidal egyetlen épeszű pótléka, Asamoah kétségbeejtően eldiabysodott. Márpedig minden, ami tavaly működött, az jelentős részben Vidal miatt ment jól. Formációt kéne váltani, de túl sok embert kellene beépíteni, miközben a többiek szokták új pozíciójuk követelményeit. Aztán ott van az is, hogy az egyetlen pótolhatatlan ember jelen pillanatban Marchisio, és ő is lesérült. A fent említett 116 millióból van egy Ogbonna-pótlék edzőpartner Rugani személyében, egy kettőből kétszer padon kezdő Dybala, egy jó balhátvéd, és egy iparkodó Mandzukic. Erősödtünk? Ez költői kérdés volt.

Jogosan éreznek tehát vérszagot az üldözők, akik lassan kezdtek hozzászokni, hogy a seggünk csak egy apró pont a horizonton. Nekünk fognak jönni, nem számíthatunk arra, hogy tudnak rosszabbak lenni nálunk, mert érzik ők is, hogy most el lehet kapni a Juvét. A Roma különösen, és még el is kúrták a rajtot, hogy még jobban fel legyenek spannolva. A Dzeko-Totti cserénél nagyobb erősítés nem is kellett nekik, a szezon elején tavaly is jók voltak, bár az első meccsük nekik sem sikerült jól. Azért nálunk jobban, mert egyrészt nem kaptak ki, másrészt az utolsó húsz percben lőhettek volna húsz gólt Veronában.

De félre a kesergéssel!

Az a gyanúm, hogy idén nem a háromvédős felállás lesz a B-terv, hanem a 4-4-2. Cuadradóval és Sándoróval megvan a két széle, középen Machisio és Pogba. Sőt még a gyémánt sem zárható ki Mandzukiccsal Morata mögött. A következő igazolás mindenesetre beszédes lesz. Ha Draxlerre költünk, akkor őt trequartistának szánjuk a tavalyihoz hasonló felállásban (Vidal helyén), ha Witselre, akkor megpróbáljuk emberrel pótolni Vidalt. Mindegy, a lényeg, hogy többféle felálláshoz is erős, jól variálható keretünk lesz, aminek ugyan össze kell csiszolódnia, de minden kétséget kizáróan hatalmas potenciál van benne.

Lehet, hogy egy év is kell ahhoz, hogy ezt a potenciált kijátssza magából a csapat. De lehet, hogy egy hónap is elég. Ez függ Allegritől is, aki egyelőre az esetlegesnek tűnő, néhol kapkodó átigazolási idényére rátett egy szakmai szeppukut az Udinese ellen. Egy szóval: takarodjon!

De tavaly bizonyított annyit, hogy elhiggyük neki: tudja, mit csinál. Ez már az ő csapata lesz, innentől kezdve szóba se jöhet, hogy ez Conte csapata. Ez lehet dicséret és kritika is. Majd eldől. A lényeg, hogy nem szabad az első meccsből kiindulnunk, amikor a Roma elleni meccsre gondolunk. Az egyenes út a pánikhoz, ha meg a fent említett okokat is hozzávesszük, már ki is jelenthetjük, hogy végre itt van, amiért rinyáltunk: szoros lesz a bajnokság, nem pofozzuk le a mezőnyt az egyik kezünket a seggünkbe dugva.

A vasárnap esti meccs előtt csak egy dologra hívnánk fel a figyelmet, mert akárhogy is alakul a római rangadó, csak ez számít: fizessétek be a tagdíjakat rendesen!!