Most mindenki Ronaldóról beszél, pedig a tegnapi nap legfontosabb eseménye nem az ő kiállítása volt, hanem az, hogy a Juventus bő egy órát emberhátrányban játszva tükörsimán döngölte bele saját stadionja pázsitjába a Valenciát.
Szopóó!
Fussuk le a kötelező kört: ez a szerencsétlen rigó kvázi jó ítélet nélkül hozta le a meccset (a Valencia 11-ese és a mi második büntetőnk is kamu volt), és nem elég, hogy ő maga hülye, még hülyékkel is veszi körbe magát, hiszen a partjelző beszélte rá, hogy állítsa ki Ronaldót, mert megsapkázta Murillót – aki nem lett kisebb féreg, mióta elhagyta a Férgeket. Na, erről ennyit.
De annál, hogy Ronaldót kiállították, és hogy ki kell hagynia egy (?) meccset, sokkal fontosabb dolgok is történtek tegnap. Szedjük is össze őket pontokba, nem feltétlenül fontossági sorrendbe, csak úgy, hogy meglegyenek:
– Bernardeschi volt nálunk a mezőny legjobbja, és ne lepődjünk meg, ha a nagy meccseken sokat fogjuk látni a pályán, mert vele (és Cuadradóval) lehet a támadóink közül megcsinálni azt a labdavesztés utáni 4-4-2-re való visszazárást, ami a tegnapi stabilitásunk legfontosabb eleme volt. Ez a cukorfalat tegnap lőtt, szerelt, passzolt, és mindenhol ott volt, ahol szükség volt rá – főleg az elég bizonytalanul kezdő Cancelo előtt, aki aztán szintén belekeményedett a meccsbe.
Ikertornyok
– És ha már Cancelo: amellett, hogy szépsége Dinóét idézi, hamarosan a világ legjobb jobbhátvédjeként fognak beszélni róla. Tegnap mind szerelésekben, mind labdaszerzésekben a Juve legjobbja volt, emellett kiharcolt egy büntetőt, és volt egy gólt érő, de peches lövése is. Ez már csak azért is fontos, mert a támadópotenciáljában biztosak voltunk, a védekező képességeit illetően viszont voltak kétségeink. Juj, de izgi jobb oldalunk lesz idén!
– Beszélhetnénk még Giorgio 10 felszabadításáról, Alex Sandro 93 százalékos passzpontosságáról, vagy Pjanic két, idegek nélkül bevágott 11-eséről, de a tegnapi csúcsteljesítmény igazából a csapat érdeke. A kiállításra fittyet hányva a csapat szervezettsége végig megmaradt, és még veszélyes támadásokat is tudtunk vezetni úgy, hogy a Valenciának helyzete sem nagyon volt. Allegri ráadásul volt akkora troll, hogy a végén behozta Pjanic helyére Koszta “Láma” Duglászt, hogy ne zúduljanak olyan bátran előre az ellenséges játékosok, volt is a brazilnak két helyzete és két lövése.
– Ha még valakiről beszélni kell, az Emre Can. A kamunémet a másik kamunémetet váltva sokkal jobban játszott, mint amikor Pjanic helyén kapott szerepet, és örömmel jelenthetjük, hogy kezdi felvenni a játék ritmusát. Látszik, hogy nagyon jó helyen van nála a labda (őt faultolta a legtöbbször az ellenség), pontosan is passzol, ami azért fontos, mert Pjanic mellett nagy szükségünk volt még egy passzopcióra a középpályán.
– Mondok még egy sokatmondó dolgot: egészen a hajráig a Juventusnál volt többet a labda, aztán a végére nyilván kipurcantunk egy kicsit, és akkor már elég nagy volt a Valencia nyomása, így végül átbillent a mérleg nyelve (52-48 a vége). De az, hogy a játékot ennyire masszívan kontrollálni tudtuk, mindennél szebben mutatja, hogy hova tart a Juventus.
Ott vannak az acélgolyók
A győzelem egyébként azért is volt nagyon fontos, mert kvázi el is dőlt vele – már ha ez kérdés volt – hogy továbbjutottunk a csoportból. A United ellen majd lekardozzuk a csörtét, és bízhatunk abban is, hogy a Valencia majd otthon elkapja Mourinhóékat, de ha innentől minden a papírforma szerint alakul, akkor a legrosszabb esetben is másodikok leszünk a csoportban.
Ez persze csak minimalista számítás, hiszen a tegnap látott Juventus sokkal, de sokkal messzebbre nézhet, mint a csoport első helye. Nagyon jó előérzetünk van, ez a szerdai BL-meccs annyira félelmetes volt, hogy talán egészen Capellóig kell visszamennünk, hogy ilyen domináns teljesítményt találjunk. Jók vagyunk, faszikáim, és egyelőre nem Ronaldo miatt, hanem inkább ellenére. Vagyis ez sem igaz, de ez most mindegy