Szeretem a sorozatokat. Örülök annak, ha a milánói csapatok sorozatosan kikapnak. Örülök, ha Buffon megdönti a kapott gól nélküli játékpercek rekordját, és azt szeretném, hogy az új rekord a végtelen legyen. Örülök, ha a Juve sorozatban veretlen marad, főleg, ha a meccsek nagy részét meg is nyeri. A múlt hétvégén véget ért egy sorozat, amire nehéz szavakat találni.
26 meccsen 25 győzelem, egyetlen döntetlen – el tudtuk volna ezt képzelni, amikor két vereséggel kezdtük a bajnokságot? Amikor ősszel közös posztokban agyaltunk arról, mire lesz képes a csapat, azt írtam, hogy csoda kellene ahhoz, hogy több jöjjön ki ebből a szezonból, mint mondjuk egy dobogós hely. Hát, több jött ki, de a csoda meg is történt. Szerintem ez a 26 meccses sorozat legalább akkora dolog, mint a Contéval veretlenül megnyert scudetto. Persze, kellett hozzá néhol a szerencse is, emlékezzünk csak a Fiorentina, a Torino, vagy Samp elleni meccsekre, ahol az éve eleji balszerencsénkkel biztosan pontokat vesztettünk volna. Ezzel együtt is nehezen megismételhető volt ez a teljesítmény, ami meglehetősen erős erődemonstráció volt ez a mezőny többi tagja irányába.
Azt tudtuk, hogy az első meccsek szenvedése az elsősorban a saját problémáinknak és balszerencsénknek köszönhető, nem pedig az ellenfelek remeklésének – ugyanis és továbbra is tartom, hogy a Serie A-ban a Juventuson kívül nincs jó csapat (erről még egyszer írok egy posztot). Nagyon jól összerakott volt a klub bajnoki címet ünneplő videója, ami végig kísérte az évet: úgy látszik, nem csak kívülről tűnt fordulópontnak, amikor a Sassuolo elleni vereség után Evra és Buffon önmagukat is beleértve mindenkit lebaszott. Ekkor tudtunk túllépni azon, hogy a tavalyi csapat elveszítette a vezéreit. És persze kellett az is, hogy visszatérjen Marchisio, Khedira, Pogba pedig belenőjön abba a szerepbe, ami látványosan nem ment neki az első egy-másfél hónapban. Történelmet írt a csapat nem csak az újabb bajnoki címmel, hanem a hihetetlen, filmbe illő feltámadással is.
A Verona ellen véget ért ez a sorozat, ami egyrészt várható volt, másrészt azért bosszantó. Persze, nekünk már minden mindegy volt, míg Toni búcsúja miatt a hazaiaknak nem annyira. Én viszont még az edzőmeccsen sem tudom elviselni a vereséget, szóval engem idegesített a dolog, főleg, hogy teljesen egyértelműen és jogosan kaptunk ki. Így lehet ezzel Allegri is, aki gyorsan le is fújta a hétvégi városi ünneplést, mondván, hogy ez azt sugallná, hogy már vége az idénynek, ami kurvára nem így van, hiszen a kupát is meg kell nyerni. (Nem hiába mondjuk, hogy takarodjon: a kemény munka után még örülni sem hagyja a játékosait, milyen főnök az ilyen?!)
És ha már a sorozatokkal kezdtem: nagyon találónak érzem Lapo Elkann szavait, amiket Villar Perosában, a bajnoki címet ünneplő vacsorán mondott. Az 1930-35 közötti Quinquennio d’oro után újra öt scudettót nyertünk, de ezúttal más a helyzet: akkor az utolsó bajnoki címnél lehetett érezni, hogy lezárult egy korszak. A következő bajnokságban a Juve csak 5. lett, és az 1949-50-es bajnokságig nem is sikerült újra elsőnek lennie. Most gyökeresen más a helyzet: az átmeneti évben is behúztuk a bajnokságot, sokkal jobb anyagi helyzetben van a klub, mint a versenytársak, a csapat tele van fiatal, vagy éppen ideális korban lévő klasszissal, vagy magas szinten teljesítő veteránnal. Azaz ma komoly esély van arra, hogy a sorozat tovább folytatódik. Sorozatrajongóként nem is reménykedem másban.