Az újkori juvés történelemben – ami az új stadionnal, Conte, Pirlo, Vidal és persze Vucsinics érkezésével kezdődött – az első scudettópajzs volt a legédesebb: igazából nem számítottunk rá, és rettentő sokat vártunk valami hasonlóra. Azt az eufóriát, amit a 100+ pontos, szenzációs szezon fölött papíron éreznünk kellett volna, agyonbaszta a gyenge BL-szereplés, a tavalyi bajnoki cím pedig a mezőny ismeretében tűnik halványabbnak. Meg különben is, az elmúltnégyév Juventusa már a nyári felkészülés után iszonyú erősnek tűnt a többi olasz csapathoz képest, ezért lássuk be, valahol alapvető elvárás volt a bajnoki cím.

Régen láttunk a sassuolói testbeszédhez hasonlót

Mikor nyáron lelépett a Pirlo, Tevez, Iszákosindián hármas, és már a 10. fordulóban eljutottunk a 4. vereségig (korábban csak az első címvédő szezonban kaptunk ki ennél többször), nagyjából lemondtunk a scudettóról. Hibáztattuk a felemás mercatót futott Marottát, a már akkor frusztráló sérüléseket, az alapcsapatát nehezen találó Allegrit, a 10-esként félszeg és arrogáns Pogbát, a seconda punta szerepkörbe lassan beletanuló Dybalát, meg persze a kapzsi alkoholista uruguayit, aki elment Stuttgartba mutogatni a langyi szívecskéit. Snitt, oszt’ 5 körrel a vége előtt 9 pont előnyünk volt a kukásokkal szemben. Már megint nem lesz izgalmas a hajrá.

Pedig amikor a Susullói Vészt követően elkezdtük sorozatban gyűjtögetni a győzelmeket, és először a dobogó, majd az első hely is távoli, de reális célnak tűnt, úgy gondoltuk, végre ismét egy célfotós befutó elé nézünk. Személy szerint kurvára szerettem volna átélni ugyanazt a feszültséget, amit a veretlen szezon végén. Ennek a csapatnak ugyanis hiányoznak az éles helyzetek ahhoz, hogy Európában is meg tudja oldani, hogy ha 2 percre áll a továbbjutástól, akkor ne essen ki.

Az utóbbi 23 bajnokiból 22-t nyertünk, és csak Bolognában szaladt ki egy döntetlen. Mindez egy transition year közepén, hármas terhelés alatt, úgy, hogy 61 sérültnél tartunk. Ennél nagyobb esélyt csak akkor kaphatna a mezőny, ha visszalépnénk a bajnokságtól.

Azért még ne kiabáljunk el semmit: le kell játszani 5 mérkőzést. A sorban a következő a ma esti, Lazio elleni lesz. Biztos izgalmas, szoros meccset játszunk velük, mindig így van. Or not: az utolsó 6 találkozót nyertük ellenük, ezeknek az összesített gólkülönbsége 12-1. Ráadásul a Lazio eléggé tartalékos lesz, nincs De Vrij, Radu, Mauri, Candreva, Kishna és Braafheid sem, ami náluk kb. olyan, mintha kivennénk a keretből Marchisiót, Cacerest, Chiellinit, Moratát, Netót és Pereyrát. Oh, wait…

Ez lehet a tartalékos kezdőnk:

…azaz képzeljük Lichtit Cuadrado helyére, Maxi ritkán áll fel a Szandi-Puli kettőssel. Lemina kivételével bárki kezdő lehetne a legerősebb Juventusban – igen, Rugani is, aki a kezdeti bizonytalankodás és a mélypontot jelentő milánói kupameccs óta hibátlan. Lemina meg 9,5 milláért megvehető a nyáron, Allegri állítólag ragaszkodik hozzá. Szokjuk a látványát, kurvajó lesz a srác.

Maradt tehát a szezonból a kupadöntőn kívül 5 mérkőzés, amiből a lehető leghamarabb össze kell vakarni 7 pontot. Miért hetet? Mert ha a déliek megnyerik a maradék meccseiket, akkor a 6 pont csak pontegyenlőségre lenne elég, az meg nem életbiztosítás. Ilyen esetben ugyanis a következők rangsorolnak: 1. egymás ellen szerzett pontok, 2. egymás elleni gólkülönbség, 3. összesített gólkülönbség, 4. több rúgott gól, 5. sorsolás. Egymás ellen 3-3 pontot szerzett a két csapat, 2-2 az egymás elleni gólkülönbség, a Napoli több gólt lőtt, a gólarányunk meg jelenleg mindössze 2-vel jobb a kukásokénál. Érthető, Allegri miért tűzte ki a 86 pontos célt.

Egyébként elintéztük, jövő hétfőn a Roma-Napoli 1-es, ezért elég lenne 4 döntetlen is. Mi úgy számolunk, a mai és a firenzei győzelmünk scudettópajzsot érhet, mókuskák.