Bevallom, az elmúlt évek elkényeztettek: a sima Serie A meccsek többnyire nem nagyon hoznak izgalomba, hiszen az elmúlt szezonokban annyi volt a kérdés, hogy hány ponttal nyerjük meg a bajnokságot. Az igazi meccsélmény, az eksztázis inkább a BL-ben vár minket – így volt ez most is.

Persze, jó érzés még tartalékosan is legyőzni a harmadik számú milánói csapatot vagy éppen tudatosítani a Napoliban vagy a Romában, hogy hol a helyük, de egyik sem hasonlítható ahhoz, amikor továbbjutunk a Madrid ellen, amikor idegenben ellentmondást nem tűrően leverjük a Dortmundot, vagy éppen egész Európát meglepve megverjük a bajnokságban hiba nélkül álló Manchester Cityt. Nagyképű duma? Na, és?

Féltünk a manchesteri kirándulástól, hiszen ahogy Benito és Marotta is elmondta, átmeneti évben vagyunk, és mindenki látja, hogy ez az átalakulás nem megy zökkenőmentesen. Erre mi történik? Bár mindjárt az elején Buffonnak nagyot kell védenie, igazából egy félidő eltelik úgy, hogy nem nagyon tudják a hazaiak a Juventusra kényszeríteni az akaratukat. Aztán pedig hiába szereznek egy szabálytalan gólt, a csapatunk nem omlik össze, sőt. Valószínűleg igaza van annak, aki azt mondja, ha nincs Chiellini öngólja, a meccs 0-0-lal ér véget. Na, de marhára nem ez lett a vége, mert a védekezésben is nagyot küzdő Mandzsukics és Morata megfordította az eredményt.

Ilyen, amikor a hóhért akasztják

A Juve a nagy meccsre ismét összeszedte magát. Allegri talán nem csak engem lepett meg a 4-3-3-as felállással, de tökéletesen bevált a döntése. Cuadrado kifejezetten jól tartotta meg a labdát, és ellene követték el a legtöbb szabálytalanságot, hatot. Morata és Mandzsukics annyit szereltek, hogy az egy védőnek is becsületére vált volna, és amint lehetett, lecsaptak. Sturaro meg a meccs eleji hülyesége után hatszor szerelt, ami Sagnával holtversenyben a legjobb volt az egész mezőnyben. A leírtak alapján látszik, hogy a győzelem kulcsa a csapatmunkában és a védekezésben keresendő, na, és abban, hogy nem  pazaroltuk el a helyzeteinket. A korábbi években volt, hogy pont az a cinizmus hiányzott a támadójátékból, ami most megvolt: amikor odajutunk a kapu elé, ki kell használni a lehetőséget.

Játsszuk azt, hogy te vagy Kraszics, én meg Conte!

Egy valaki azért külön ki kell emelni a csapatból: Buffon sokadjára is megmutatta, hogy a világ (egyik) legjobbja. Ahogy Sterling lövését védte az elején, amit Sterling és Silva helyzeténél művelt a második félidőben, vagy ahogy kiszedte Touré lövését, arra nem nagyon vannak szavak.

Ezzel a győzelemmel jó pozícióba kerültünk: „csak” hozni kell a hazai meccseket, és megvan a továbbjutás. Azért azt ne feledjük, hogy nem véletlen tartják ezt a legnehezebb, legkiegyensúlyozottabb csoportnak, lesznek még itt meglepő eredmények. A nyilatkozatok alapján a vezetők és a játékosok is fordulópontnak látják a keddi sikert, ami után elindul felfelé a csapat. Többen is úgy láttuk, hogy a nyár végén néhány játékos nem bízott abban, hogy a Juve meg tudja ismételni a tavalyi sikereket – és egyes távozó játékosok elég egyértelműen ki is mondták, hogy ezért akartak elmenni. Lehet, hogy így van, de idegenben megverni a Mancity-t elég jó szintfelmérő – úgy, hogy Pideon nem is játszott! Bár gondolom, az ellenfelet nagyon meglepte Stuani kezdetése. Hiába, az olaszok mindig kifundálnak valamit! Minden meccsen bevetve egy-egy új nevet mindenkit legyőzünk majd a meglepetés erejével – kíváncsi vagyok, a hétvégén ki lesz a meglepetésember? Hernandez? Fubbon? Lichtensteiner? Vagy egy teljesen ismeretlen név kerül elő?

Húzzátok le a fejeteket, nehogy beverjétek a kép tetejébe!