Transition year (n) [trænˈzɪʃn̩ ˈjiə] – a begyakorolt, összecsiszolt rendszer alapvető résztvevőinek hiányából és helyettesítéséből fakadó problémák megoldására, illetve egy korábbitól alapjaiban különböző, új rendszer alapjainak lefektetésére szánt bajnoki szezon.  Ez lesz most.

Tisztán emlékszem, mikor mondta Dina – akkor még Dino –, hogy a Juventus egyedülálló módon abban látja a siker fenntarthatóságának zálogát, hogy egy-egy nagyobb siker után fogja, és lecseréli a csapatát. Az Ajax elleni BL-győzelem után alapjátékosok mentek, hogy a helyükre hasonló kvalitású klasszisok érkezzenek (és Inzaghi). Azok persze más idők voltak, nem is kapott a szívéhez senki, hogy a következő két évben még két BL-döntőt játszott a csapat.

Ez most azért más. Tevezt a szíve, Pirlót a kora, Vidalt meg az ostoba feje vitte el, és bár egyedül a szittyós chileire mondhatjuk, hogy _nem tudta megtartani a Juventus, 2015-ben azért még nincs olyan helyzetben a Juventus, hogy csípőből hasonló kaliberű játékosokat igazoljon. Pedig úgy fossá kerestük magunkat a BL-ben tavaly, hogy a világ határőreinek döntő többségét a zsebében tudó Tyli is belepirult, így akár Marotta kiviríthatott volna egy Verratti-Nainggolan-Cavani hármassal. Nem tette. Csodálatos Csapatunk más utat választott.

Az amúgy is időszerű fiatalítást úgy próbáltuk megfogni, hogy a lehető legkisebb mértékben kockáztassuk az eredmények drasztikus elmaradását. És ez, drága szurkolótársak, kedves barátaim, tisztelt szponzorok, kibaszottul vékony jég.

A Juventus nagy igyekezetében eltapsolt 90 millió eurót, és nem mondható, hogy rosszul tette. A Steven Segal-mimikájú zseni távollétét már tavaly is megnyugtatóan oldotta meg Marchisio, Dybala, Mandzukic és Zaza együtt nem tűnik rossznak sem a várható gólok számát, sem a Tevezék által a közösbe tolt védekező munka mennyiségét illetően. Mandzukic konkrétan Poulsen és Felipe Melo törvénytelen fattya, Dybala felé pedig akkora a bizalom, hogy egyszerűen muszáj jónak lennie. Vidal helyén viszont egy akkora lyuk tátong, ami még Dartit is gondolkodásra késztetné, pedig ő ritkán habozik, ha lyukat lát. (Ahol nem lát, oda üt egyet)

Ahogy Tevez, úgy az ő esetében sem lehet egyetlen helyettesről beszélni. Két extraklasszisról beszélünk, mi pedig nem vettünk ilyeneket. Van ugyan egy Kwadcsink, aki tulajdonképpen képes lehetne 70 százalékban pótolni, de egyre kevésbé bízunk benne, hogy az a térd még valaha rendbejön. Khedira egy jó üzlet lehet, kiegészítő emberként megtalálhatjuk a helyét (bár itt más véleményen voltunk), de előre nincs az a szcenárió, amiben képes pótolni. Tavaly Vidal jobbára kamu-trequartistát játszott, helló! Máig nem értjük, miért nem Pogba, de ezt most hagyjuk. Várhatóan a napokban bejelentjük új balhátvédünket, Szikora Róbertet, és ha sikerül valami olyan budget dealt kötni, mint Joeynak a lexikonügynökkel, még talán megveszünk egyet Ramires és Draxler közül. Nem tudom, minek nekünk egy rég visszavonult NBA-sztár amúgy.

De Vidalt nem tudjuk pótolni, és – mint általában – tökéletesen átérzem S4tchy haragját. Vidalt nem akartuk elengedni. Része volt a rövid- és középtávú terveknek. Ő akart menni, és ezért őszintén szólva baszódjon meg. Nem egy huszadik bárgyú tetkóról szól ez a történet, hanem arról, hogy egy ilyen státuszú játékostól minimum, hogy egyetértsen velünk a kőbe vésett dogmában: a Juventusból bárhova igazolni visszalépés. Aki ezt nem így gondolja, annak nincs helye. Aki innen el akar menni, az mehet, szívesen bebasszuk utána az ajtót.

Ettől még rohadtul fog hiányozni (legalább ha elcseréltük volna Schweinsteigerre), és Allegrinek le merem fogadni, hogy a fos csurog a lába szárán, mert az első tíz fordulóban kvázi eldőlhet a bajnokság, hiszen az összes főellenséggel idegenben játszunk. Ha tippelnem kellene, a nehezebb meccseken Allegri nem is Sturaróval (Khedirával? Ramonesszel?) próbálja meg pótolni, hanem – mint Tevez esetében – két emberrel, vagyis inkább formációváltással. Már a Szuperkupa előtt kacérkodott a 4-4-2-vel, és nem is hülyeség akár a trequartista kárára megerősíteni a középpályát. Sok lehetőség áll Allegri előtt, és tavaly megnyert minket annyira, hogy bízunk benne. És ez nagyon fontos, mert bárhogy dönt is, alapvető változásokat kell eszközölnie.

Az alapanyag nem rossz. Fiatalabb, éhesebb, jobban variálható, azaz sokoldalúbb kerete lesz Allegrinek, még ha játéktudást és hatékonyságot illetően nehéz lenne ráfogni a stábra, hogy erősödött. Az alapja persze mindennek az, hogy mindenki egészséges legyen, és odategye magát, mert a tehetség megvan.

De ez mindenképpen átmeneti év lesz, annak bizonyos nyűgjeivel. Sikerülhet nagyon jól, de botladozásra mindenképpen készülnünk kell. Lehet, hogy könnyedén megússzuk őket, de lehet, hogy lesz köztük fájdalmas. Tehát amikor kritikát fogalmazunk meg, akkor a fentieket mindig tartsuk észben. Meg azt is, hogy a Corso Gaetano Scireán sokan talán úgy gondolják, ennek a csapatnak nem is feltétlenül idén kell jónak lennie.

Szögezzük le: a Juventus eredményessége nem az érkezőktől és a távozóktól, vagy a két csoport egyensúlyától függ, hanem az itt maradóktól. És főleg Pogbától. Most akkor is rá kell hagyatkoznunk, ha jövő nyáron esetleg már nem nálunk játszik – annál is inkább, mert ha szar idényünk lesz, akkor biztosan nem nálunk játszik. De itt van szénfekete zseni, ez a hihetetlen tehetség, ez a világsztár, aki úgy feszül neki az idénynek, hogy választ keres a mindannyunkat feszítő kérdésre: készen áll-e rá, hogy a hátára vegyen egy topklubot, és a közvetlen elitben tartsa. Nekem semmi kétségem afelől, hogy képes rá. Pogba ugyanis mindenre képes, mert bár itt hagyott minket a „világ legjobb középpályása”, szerencsére itt van helyette a világ legjobb középpályása. Pogba idén felnőttkorba lép, és ha olyat domborít, amilyet várunk tőle, Buffon visszavonulása után a 10-es mez után egy még nagyobb elismerést kap a klubtól.

Pogbára is igaz, ami Allegrire: a játszótársak megvannak. Szikora és Rugani leigazolása mind előremutató gondolkodást sejtetnek, mert abban a klubnál is csak reménykednek, hogy a Bonucci-Chiellini kettős végre kiegyensúlyozottabb lesz. Vagy a legjobb védőnk, Barza apó egészséges lesz. Az összeszokottsággal nincs baj, jól sikerült az átállás a négyvédős rendszerre, már csak egyénileg kéne felhúzniuk magukat a hátsó sor tagjainak.

A franciához hasonló terhet cipel amúgy Marchisio is. Azért csak Pirlo posztját veszi át, de róla már korábban is jeleztük, hogy nem aggódunk miatta. Nem lesznek olyan ihletett megmozdulásai, mint a csúcsra járatott bokorarcú passzgépnek, cserébe rongyosra futja a pálya közepét, és védekezésben olyan jelenléte van a 16-os előtt, amiről a védekezéskor rémült borászra emlékeztető Pirlo csak álmodhatott. Van egy olyan érzésünk, hogy ezzel ér révbe Marchisio pályafutása, mert itt lesz az ő helye, nem máshol.

Ha vettünk egy pillantást az ellenséges csapatmozgásokra, csupa bajnokot látunk. Az Izé tradicionális úgy is a Nyár Bajnoka, hogy minden szembejövő lepofozza, a hasonlóan komoly zsetont költő Románál természetesen csak a scudetto a téma. Nápolyban és Milánóban is, kész csoda, hogy a Lazio és a Fiorentina nem akar mindjárt bajnok lenni. Tárgyilagosan leszögezhetjük, nevek alapján a konkurencia nagyjából annyit erősödött, amennyit mi gyengültünk. Ugyanakkor ellenfeleinknek egy súlyos problémával is szembe kell nézniük: le kell játszani a meccseket. Általában ez okozza nekik a gondot.

A Juventusnak továbbra sincs félnivalója senkitől, mert jó csapata, erős kerete és okos edzője van, így a fenti tényszerű megállapítás ellenére elmondható, hogy továbbra is a Juventus az a csapat, akit meg kell verni Olaszországban. Féljenek csak ők, van rá okuk.