Általában a szurkerek nagy kedvencei a klasszisok közül kerülnek ki. Természetes, hogy nagyságrendekkel több rajongó jut Zidane-nak, Nedvednek és Del Pierónak, mint Tacchinardinak, Birindellinek vagy Iulianónak. Ugyanakkor a legtöbb csapatnak megvannak a maga Tacchinardijai: az olyan játékosok, akik bár nem feltétlenül klasszis matériák, nem is húzóemberek, még néha a labda is sír a közelükben, ugyanakkor egy rossz szó nélkül veszik tudomásul, hogy nekik néha csak kiegészítő szerep jut, és ha esélyt kapnak, a belüket is kihajtják a klubért. A vízhordók, a kiegészítő emberek, a squad playerek közben is akadnak szerethető figurák. Ha valaha rajongtál Zalayetáért, Porriniért vagy Marescáért, akkor nyakam rá, hogy szomorúan vetted tudomásul, amint ez a két zsír arc július 1-gyel elhagyta a klubot.

Pepe és Storari is 2010. nyarán, a jéghideg verejtékes rémálmokkal visszatérő Ferrara-Zacsi-féle szezont követően érkeztek. Ekkor vette át a klubot Agnelli, és ekkor érkezett Marotta is, akinek a második igazolása volt Storari. 33 éves cserekapusért ritkán ad az ember 4,5 milliót, de Buffon hátsérülése és az épp lezárult évad rettenetes eredménysora megkövetelte, hogy ne egy senkire bízzák a kaput. Storari 5 éve is elismert kapusnak számított, és kissé fura is volt, miért adogatja kölcsön a Milan, amikor a lepkézgető, túl magas fizetésű Dida és a mindig is kiegyensúlyozatlan Abbiati mellett bőven lett volna esélye a csapatba kerülni. Benne lehetett az akkori menetrendben, hogy Marco kezdő szerepre vágyott, ezért inkább védett kölcsönben a Calgiarinál vagy a Sampnál, minthogy a milánói padon rohadjon. Marotta hívását is Buffon elhúzódó sérülése miatt fogadta el, és nem rajta múlott, hogy Giginek felépülésekor egy 6. helyen álló csapatba kellett visszatérnie.

[gfycat data_id=”ImmaculateWickedImpala”]

Storari innentől egyértelműen második emberként szerepelt, és bár a szerencsétlen első éve, majd a Conte-féle veretlen szezon után is hangoztatta, szívesen játszana kezdőként, mégsem távozott. Nyilván ebben szerepe volt az évi másfél millás fizetésnek is: ennyit talán a Milan első kapusaként kaphatott volna, más csapatnál pedig a torinói juttatások töredékét ajánlhatták volna neki. A lényeg, hogy Storari végig rendelkezésre állt, Conte és Allegri alatt is elvitte a kupát (Maxinak talán nem túlzás azt állítani, hogy meg is nyerte), miközben minden pálya körüli hirignél elsőként érkezett rendet tenni, az öltözőben és azon kívül is szuperzsírarc volt. Ja, és egy kapusnál nem mellékes, hogy meccshiány ide vagy oda, ha Buffon benyelt egy influenzát, Marco ilyeneket védett:

[gfycat data_id=”SlimMisguidedCygnet”]

Köszönjük az 5 évet, Marco! Sok sikert a Cagliariban, nyakunk rá, hogy nem rajtad múlik a szárdok feljutása. Visszavonulásod után pedig várunk vissza Torinóba, a hangulatfelelős executive manager munkaköri leírásodat Dincsi már meg is szövegezte. Ritka jópofa csapatember vagy (lásd alábbi kép, amikor Barzagli fél éves kihagyását követő primaverás meccsére mentél ki szurkolni), nagyon szeretünk, hüpp-hüpp. 🙁

És hát magunkra hagy minket Pepinnyó is, aki Marcóval együtt érkezett, és egy egész címkefelhőt maga után hagyva távozik: golfozó, Mr. 4-3-3, udvari bolond, fehér csíkok réme, örökös sérült, megtestesült grinta, amit akarsz. Pepe a Juventus előtt 3 szezont húzott le Udinében kezdőként, sosem szórta a gólokat, de hasznos, hajtós, nem elvetendő módon megfizethető focistaként az egyik első volt Marotta bevásárlólistáján. Az első évében sem volt rossz, de igazán Conte alatt nyert értelmet az ittléte: jobb- és baloldali szélsőként, wingbackként is előkerült, túrt, beadott (mielőtt túlzottan megszépülnek az emlékek, rögzítsük: többnyire szarul), lőtt, kávét főzött, fénymásolt, ollózott, és rohant, rohant, rohant, még a szünetekben is. Vannak nála labdaügyesebb játékosok a világon (mondjuk néhány milliárdan), termékenyebb szélsőket is láttunk már, de Pepe grintában, túrásban, lelkesedésben világklasszis. Az elhúzódó sérülései nyilván agyonvágták az itteni karrierjét (az udinei 3 szezonja alatt másfélszer annyi játékperc jutott neki, mint 5 év alatt nálunk), de még a visszatérései után is képes volt hasznára lenni a csapatnak. Idén a kupában a Verona elleni 4-3-3-as hengerlés egyik legjobbjaként emlékezhetünk rá, a Fiorentina elleni kupaodavágón gólpasszt adott, és Allegri nagylelkű gesztusa nyomán még a BL-ben is kapott pár percet bő 80 ezer ember előtt. Nézzünk pár jellegzetes Pepe-momentumot az itteni 5 szezonjából:

– ezt a majdnem teljes Bianconeri Blog különítmény orra előtt somta fel a hosszú felsőbe:

– A gól, ami Pepinnyóról mindenkinek beugrik: labdaátvétel saját térfélen, hosszú sprint, a világtörténelem egyik legszebb kényszerítője Federico Fernandezzel, majd elegáns gurítás a hosszúba. A one-man show sebességét mutatja, hogy az arab szpíker a videó 8. másodpercében sikkant fel. Ha ezt Messi lövi, évekig ismétlik. Mondjuk így is.

– Gólöröm, imádod:

– Talán a kukások elleni szólónál is fenségesebb találat a Lazio kárára:

– Mókamiki:

– A csúf, többször műtött, sérült csülök:

– Simone Pepe, a legnagyobb király méltó trónja:

Köszönünk mindent, Pepinho! Imádunk, nagyon fogsz hiányozni!