Már régóta érlelődik bennem egy bejegyzés a saját nevelésű játékosainkról, amit a múlt heti, Chievo elleni meccs, azon belül Giovinco kifütyülése kifejezetten aktuálissá tett. 

A meccsen történtekkel kapcsolatban Benito már leírta a lényeget, amit én úgy fogalmaznék meg, hogy aki úgy gondolja, hogy egy játékost, akinek az igyekezetével amúgy nem volt probléma, jó ötlet kifütyülni… nos az egy hülye fasz. Már csak azért is, mert ahogy Benito is felvetette: mit vár, mi a célja annak, aki fütyül? Ettől majd jobban játszik az adott játékos? Tehetségesebb, gyorsabb, erősebb, magasabb lesz? De ezzel a gondolamenettel nem is vesződnék sokáig, csak amolyan erős felütésnek szántam. Hiszen ugyan a poszt apropója a vasárnapi meccs és Giovinco, bizonyos értelemben másról, többről lesz szó. A félreértelmezések elkerülése érdekében gyorsan tisztáznám, hogy miről nem szólnak a következő sorok:

– nem szólnak arról, hogy Gio, Marchiso vagy a többiek jó játékosok, vagy sem, és kinél jobbak, vagy rosszabbak (bár sajnos jó eséllyel erről fog szólni a kommentek jelentős része);

– nem szólnak arról, hogy Gio hogyan játszott a Chievo ellen vagy bármelyik másik meccsen;

– de még arról sem, miért nem lett klasszis valamelyik nálunk nevelkedett játékosból, vagy hogy kinek mennyi játéklehetőséget kellene, kellett volna kapnia;

– hogy el kell-e adni Giovincót vagy Marchisiót;

– és végezetül nem szól arról sem, hogyan is kellene látni a futballt vagy a csapatot.

A föntiek ugyanis mind mellékszálak – fontos kérdések, de az én felvetéseim szempontjából lényegtelenek. Na, a negatív definíció (miről nem írok) után akár rá is térhetnék a lényegre, nem? Mondandóm központi gondolata, hogy a futballhoz és a játékosokhoz  sokféleképpen viszonyulunk. Vannak, akik számára mindegy, ki játszik a csapatukban, csak jó legyen az illető. Mások számára fontos például, hogy mondjuk hazai futballisták, netán saját nevelések legyenek minél többen a keretben. Van, aki azonnal eredményt akar, mások akár évekig türelmesek. Van, akinek minden pontvesztés fájdalmas kudarc, van, aki kevésbé éli át a meccseket és az eredményeket. Vannak, akik a kísérletezés hívei, és a fiatal játékosok kipróbálását sürgetik, vannak, akik csak a tapasztalt játékosokban bíznak. Van, aki a szép játékra esküszik, és van, aki az eredményt tartja mindennél fontosabbnak. Vannak, akik a hajtós, inkább a fizikumukra építő futballistákat kedvelik, mások a művészeket, még akkor is, ha az ilyen játékosok mentalitása nem mindig a legprofibb.

Ezek az nézőpontok gyakran összeütköznek, néha késre menő vitákat kiváltva – és ez így is van jól. A dolgokat ugyanis a róluk zajló vita csak érdekesebbé teszi – még akkor is, ha gyakran úgy gondoljuk, hogy a másik teljesen hülye, hiszen egyértelműen nekünk van igazunk. Ebben a posztban én egy olyan nézőpontot emelnék ki, amiről úgy érzem, hogy kissé talán háttérbe szorult az utóbbi időben – pedig számomra fontos. A saját nevelésű játékosokhoz, kicsit szélesebb értelemben véve a csapatba épülő/építendő fiatalokhoz való viszonyulásról van szó.

Számomra ugyanis úgy tűnik, hogy elsősorban azok a nézőpontok a dominánsak az utóbbi időszakban, amelyek a „világklasszisság” fontosságát, a teljesítmény mindenhatóságát hangsúlyozzák, és egy racionalizáló megközelítést alkalmaznak, amikor játékosainkról beszélünk. Gyakran találkozom azzal, hogy valaki „Juve-szintű játékos”, vagy sem, netán ballaszt, vagy selejt a csapaton belül. És gyakran kifejezetten a fiatalok, a nálunk nevelkedett, vagy a primaverás korukban megszerzett srácok kapják az ívet.

Ha minden igaz, akkor a blog levelezőlistáján eddig három Juve játékossal kapcsolatban hangzott el a „gyűlölöm” szó: nem, nem a haszontalan, gól ellen beoltott Amauriról, a félkegyelmű Felipe Meloról, az Inter ellen lazsáló Iaquintáról, a fájdalmasan középszerű Poulsenről, nem a saját szerepét is csodálkozva néző vérgyenge Padoinról, vagy a 2006-ban árulóvá váló Cannavaróról vagy a Juventust hirtelen elfeledő Thuramról volt szó. A három – legalábbis írásban kinyilvánítottan – gyűlölt játékos Giovinco, Marchisio és Giaccherini volt (fun fact: a keresés alapján a postaládámban csak bianconeri blogos levelekben fordult elő a gyűlölet kifejezés). A háromból ketten saját nevelések. De fórumokat, vagy facebookos hozzászólásokat olvasgatva is gyakran látom, hogy De Ceglie, Gio vagy Marchisio elég kemény jelzőket kap.

Szerintem nincs azzal baj, ha egy szurkoló nem szereti a saját csapata minden játékosát: nem értek egyet azzal, amikor valaki szerint „egy szurkolónak kötelessége kiállni a klub minden játékosa mellett”. Az, hogy kit és miért utálunk, mindannyiunknál különbözik (amúgy készülök egy olyan poszttal is, amiben leírom az én gyűlöltjeimet). Nálam fontos szerepe van például egy-egy benyomásnak, kulcseseménynek, vagy annak, hogyan indít valaki – például egy nagy riválistól érkező játékos tudását ugyan elismerem, de nagyon nehezen tudom igazán megszeretni. És a saját nevelések mindig a szívem csücskei voltak. Ez nem egy racionális döntés: nem arról van szó, hogy azt várnám, hogy ők majd hűségesebbek, hajtósabbak vagy a franc tudja milyenebbek lesznek csak azért, mert juvés pizsamájuk volt, vagy mert torinóniak.

Mégis, egy nálunk nevelkedett fiatal jó eséllyel közelebb fog állni a szívemhez, mint bármilyen, máshonnan igazolt klasszisjátékos. Talán tekinthetjük ezt olyasminek, mint az ember kötődését a gyerekéhez: tudom, hogy Pistike nem a legokosabb gyerek az osztályában, mégsem cserélem le a legjobb tanulóra. Persze, nem vagyunk hülyék, nem értelmezzük át a valóságot, hogy Pistike zseni, csak mindenki más ostoba körülötte, és csak ezért nem tud érvényesülni.

Tisztában vagyok azzal, milyen a modern futball, és mi a Juventus hagyománya, identitása, mégis: a legjobban egy olyan sikeres csapatnak örülnék, amiben csupa nálunk nevelkedett fickó játszik. Igen, ez nem csak naivitás, hanem lehetetlen is. Ugyanakkor számomra – hogy visszatérjek a korábbi felvetéshez – furcsa látni a másik oldalt, azaz hogy a legnagyobb indulatokat gyakran pont a mi kutyánk kölkei váltják ki. Én ugyanis pont ellentétesen érzek: kritikusabb vagyok a máshonnan érkezőkkel, a külföldi játékosokkal, és türelmesebb, megengedőbb, empatikusabb a nálunk nevelkedő futballistákkal.

Jók, vagy nem annyira ügyesek: nekem bizonyos szempontból mindegy (és ne gondolkodjunk hamis dilemmákban, mintha csak a vegetálás a saját nevelésekkel, és a siker nélkülük utak léteznének). Igen, jobban örülök egy Marchisio gólnak, mint ha Vucsinics lőtte volna. Marrone, De Ceglie vagy Giovinco (netán nem saját nevelésű, de tehetséges fiatal Sörensen) jó megoldásait mindig többre értékeltem, mint akár egy Tevez vagy Pirlo mágiáit – pedig nyilván nem tagadom, hogy utóbbi kettő klasszis, és a Juve sokkal gyengébb lenne nélkülük. Poulsen rossz játéka feldühített, Giovincoé vagy Marchisioé elszomorított. A dánt azonnal elzavartam volna, a mienknek meg mindig adnék egy esélyt. Én meg is tehetem: nem vagyok a csapat elnöke, edzője, tulajdonosa. Csak egy szurkoló, akinek ez a nézőpontja.

Sokan vagytok, akik másképp látjátok – nem baj. De azért zárásként: egy kis türelmet és szeretetet a (nem is annyira) fiataljainknak! Vagy legalábbis ne kevesebbet, mint egy-egy rövid ideje nálunk játszó futballistának…