Az már a vég, ha angolok tanítanak futballozni

33% labdabirtoklás + 69% passzpontosság = 30% továbbjutási esély. Presszingelni, izmozni még oké, de focizni is tanítottak a labdarúgásra legalkalmatlanabb létforma melegágyának számító Brit-szigetek fiai. Mi a büdös lófasz történik itt, gyermekeim?!

Összességében és egészében ez egy kibaszott lelombozó meccs volt. Mindenféle szempontból. Egyrészt szar volt látni, hogy egy Tottenham leizmozza a Juvét a picsába Torinóban. Másrészt szar volt látni, hogy sem a pszichés, sem az eredményben megjelent előnyt nem tudtuk megtartani: előbbinek kb 15 perc alatt búcsút intettünk, utóbbi kitartott egy darabig, de a meccs nagy részében ott volt a levegőben az egyenlítés. Harmadrészt szar volt látni, hogy alig akadt kiemelkedő teljesítmény (Sandro, talán Pjanic) a szezon egyik legfontosabb meccsén, holott a Juve azért is Juve, mert mindig akkor a legjobb, amikor a leginkább kell. Negyedrészt szar volt látni, hogy ezt Allegri is benézte.

A Zeusz-lövés összejött, ‘szt annyi!

A meccs előtt a sajtóban másról sem volt szó, csak arról, hogy alig kap gólt a Juve. Igen ám, csakhogy a kiváló védekezés annak volt köszönhető, hogy Allegri betett még egy középpályást egy csatár helyett, amivel stabilizálta a védelmet. Erre pont a Spurs ellen, ahol biztos volt, hogy egyszerre több, a Juve számára szokatlan tényező (elbaszott durva presszing, komoly passzgyorsaság és technikai fölény) is markánsan megjelenik az ellenfél részéről, visszaállunk a 4-2-3-1-re, amiben nemcsak a középpálya, de a védelem egyéni hiányosságai is napvilágra kerülnek.

A 4-2-3-1 akkor működött jól, amikor a csúcsformában játszó Dybala játszott a center mögött, és a kis argentin folyamatosan visszalépkedett a középpályára, amivel nemcsak a két szélsőnek nyitott meg területeket, de a labdakihozatalok is könnyebbé váltak egy gyors, mozgékony játékos visszalépésével. Dybala viszont a lelátón ült, Allegri mégis bevállalta a tavalyi formációt, mert valamiért azt gondolta, Douglas Koszta János majd megoldja ugyanazt, amit az argentin. Főleg úgy, hogy a jobb oldalon sincs ott az a Cuadrado, aki védekezésben is hoz egy elég jó szintet (Bernardeschivel szemben), Pjanic melllett meg az a Khedira teljesít szolgálatot, aki november közepe óta minden torinói tejesdobozon ott szerepel az eltűnt személyek között.

Runaway train never comin’ back…

Ki hitte volna, hogy a legfontosabb hiányzónk pont a fentiek miatt Matuidi lesz? Márpedig ő volt: az ő robbanékonysága nemcsak a védekezésünkből hiányzott, hanem a labdakihozatalokból is, ami az első félidőben azt eredményezte, hogy úgy a kapunkhoz szögezett a Spurs, ahogy mi szoktuk az Albinoleffét, meg a Cittadellát. Visszaköszönt az év eleje: nyomás alatt jönnek az egyéni hibák, onnantól oda a magabiztosság, és már el is veszett a ritmus.

Buffon nem kedveli ezt

Allegri egyébként nem gondolta vészesen rosszul, amit gondolt, hiszen arra próbált rájátszani, hogy a Tottenham védelme egy Serie A-középcsapatéhoz hasonlatos. Kis túlzással akárhányszor eljutottunk a kapujukig, mindig komoly helyzetet alakítottunk ki (ezért is jött le szokatlanul korán Khedira, és jött Bentancur, akitől támadópasszokra is lehetett számítani), arról pedig nem Allegri tehet, hogy Lloris káprázatosat védett Bernardeschi lövésénél, Higuaín pedig két zicceréből kaput sem talált, és a 11-est is a lécre baszta.

Abban viszont megkérdőjelezhetetlen Allegri felelőssége, hogy a Juventus minden problémája napvilágra került, márpedig neki az lett volna a feladata, hogy elkendőzze őket. Sok játékosunk tűnt borzasztóan egydimenziósnak: Bernardeschi védekezni, Mandzukic támadni nem tud, De Scigliónak pedig egyik sem megy igazán, Khedira meg annyira súlytalan, hogy a labda környékén tétova kecskegidaként csetlő-botló Sturaro is felállva tapsolja.

És persze öregszünk is. Buffon különösen: már a BL-döntőben is érezhető volt, a Spurs ellen pedig kimondottan bravúrkapus-teljesítményt nyújtott (ez nem dicséret), hiszen egy komoly bravúrra jött egy gyermeteg hiba, amiből egyenlített az ellenfél. Chiellini sem tudta úgy kordában tartani Kane-t, ahogy ő általában a sztárcsatárokat szokta, Higuaíntól meg teljesen felesleges azt várni, hogy 30 évesen szakít a hagyományokkal, és elkezdi belődözni a helyzeteit.

Megfogta! Végre!

Pjanic ugyan négy kulcspasszal hozta le a meccset, de a rá gyakorolt nyomásnak köszönhetően csak 66 százalékkal passzolt, amibe kódolva van a játékunk ritmusának döcögése, a tehermentesítése pedig nem megoldható, ha csak a málészájú kamunémetnek tud passzolni, vagy Mandzukicnak, aki egyből hátrapasszol Alex Sandrónak. A bosnyák kiváló futballista, képes lenne magas szinten irányítani a Juventust, de kell mellé izom és futógyorsaság a középpályára. Khedira egyiket sem hozza.

Lesz még egy visszavágó, és ne szépítsük, kényszerpályán mozog Allegri. A részben kényszerből felvállalt 4-2-3-1-et vélhetően most már muszájból kell visszahoznia, hiszen nyerni kellene a Wembleyben, de legalábbis kurva sok gólt lőni. Az látszik, hogy futó- és passzgyorsaságban, valamint fizikailag a kanyarban nem vagyunk a Spurshöz képest, amelyben sajnálatos módon olyan oximoron is található, mint a _futballozni tudó angol játékos. Az a baj, hogy a ránk váró feladatra talán a játékosaink nincsenek meg: úgy kellene (Higuaínt ismerve jó sokszor) eljutnunk a kapujukig, hogy közben nem szorulhatunk be túlságosan, ami alatt azt értem, hogy a torinói első félidőben látottnál 10-15 méterrel feljebb, és 20 százalékkal pontosabb passzokkal operálva kellene dolgoznunk a Wembleyben.

Ne tévedjünk: a szezon abban a pillanatban válik menthetetlen kudarccá, amikor kiesünk a BL-ből. Ebben nincs egyetértés a listán sem, de engem személy szerint kurvára nem érdekel a zsinórban megnyert 231. scudetto, még kevésbé a 179. Olasz Kupa. A Juventus a szezonja életben tartásáért lép pályára Londonban, és teljesen mindegy, hogy addig – és utána – milyen eredmények születnek a bajnokságban, mert ott még bőven lehet javítani. A Bajnokok Ligájában viszont csak két félidő van, és az elsőt sikerült alaposan elkúrnunk.

Egyébként szerintem továbbjutunk.