The number of the be(a)st

Amikor a tavalyi bajnokságot értékeltem, a következőt írtam: “Az 1930-35 közötti Quinquennio d’oro után újra öt scudettót nyertünk, de ezúttal más a helyzet: akkor az utolsó bajnoki címnél lehetett érezni, hogy lezárult egy korszak. A következő bajnokságban a Juve csak 5. lett, és az 1949-50-es bajnokságig nem is sikerült újra elsőnek lennie. Most gyökeresen más a helyzet: az átmeneti évben is behúztuk a bajnokságot, sokkal jobb anyagi helyzetben van a klub, mint a versenytársak, a csapat tele van fiatal, vagy éppen ideális korban lévő klasszissal, vagy magas szinten teljesítő veteránnal. Azaz ma komoly esély van arra, hogy a sorozat tovább folytatódik.” Hát folytatódott!A Crotone ellen Allegri nagyjából a legerősebb csapatát küldte fel, és ha nem is 100%-os koncentrációval, de a Juve simán hozta a meccset. Mondjuk, amikor Dybala a második egymás követő meccsen nem kapta meg a teljesen egyértelmű büntetőt, akkor bennem is felbukkant egy pillanatra a Darti által hangoztatott kétség: mi van, ha a vendégek mondjuk egy kontrából betalálnak, mi meg bociszemekkel nézünk, hogy de hát az ott korábban tizenegyes vót, spori, basszameg az anyját, kéremalássan. Aztán persze nem volt probléma, mindenki látta; Dybala behegesztett egy szabit, a gólbíró és Alex Sandro összehozták a harmadikat, voltak elég tetszetős támadásaink is. Mondjuk Piggy annyira látványosan szenved, hogy innen egyértelmű, hogy neki kell eldönteni a BL döntőt. Meg Benatia sem volt túlzottan magabiztos, kis túlzással több szabálytalansága volt, mint szabályos szerelése – ami egy kiesőjelölt ellen nem annyira számít jó dolognak. A Crotone amúgy megérdemelné, hogy bennmaradjon, de nem lesz könnyű dolguk, bár a jövő heti ellenfelük, a Lazio mintha kicsit megzuhant volna a végére.

Szóval egymás után hatodszor nyertük meg a scudetto pajzsot, ráadásul harmadszor lett meg a hazai dupla. Mindez úgy, hogy az idei Juve elsősorban Európára lett összerakva. Allegri nem véletlen mondta az ősszel, hogy márciustól áll majd össze igazán a csapat: ebben is igaza volt, hogy takarodna már. Lehet, hogy a pontkülönbség nem ezt mutatja, de szerintem nagyon simán nyertük meg a bajnokságot. A saját lazázásunk, mondjuk ki, néha nagyképűsködésünk miatt ugyan voltak nehéz meccseink, és persze vereségeink, de én semmilyen igazságtartalmat nem látok azokban a hangzatos nyilatkozatokban, miszerint mondjuk a Napoli közelebb került volna a Juventushoz. Én úgy gondolom, valószínűleg valamelyik kínai pénzen felhizlalt milánói klub nagyobb eséllyel előz majd meg minket a jövőben, mint az idei dobogósok. Érdekes dilemma egyébként, hogy mit akarjon az ember: erősödjenek a versenytársak, mert az jó az egész olasz focinak, vagy szarjuk le, mi így is ott vagyunk Európa élmezőnyében? Persze rövid távon az utóbbi a jó, gondoljunk csak az idén is rekordot döntő BL-ből származó bevételeinkre, amiben jelentős része van a Roma korai kiesésének. Ugyanakkor az erősebb verseny jót tenne a Juventusnak is. A hírek alapján Milánóban nagy terveket szőnek, nagy igazolásokról, sok-sok elköltendő euróról beszélnek.

Na de beszéljünk a saját csapatunkról: az egyes újságok, weboldalak sorra jönnek ki az értékelésekkel, hogy ki volt az idény legjobbja. A szurkolók amúgy Higuaint szavazták meg, és nem is érdemtelenül, de Buffon, Chiellini, Sandro, vagy Mandzukic is kiemelkedőt nyújtott. Piggynél mindenképp kiemelendő, hogy amellett, hogy rengeteg gólt lőtt, csapatjátékos is volt: Dybala sérülésekor zokszó nélkül játszott seconda puntát, és sokkal kevesebbet reklamált, mint a korábbi csapatában.

Egy dolog még említést érdemel: az a döbbenetes taktikai flexibilitás, amivel a Juve rendelkezik, és ahogy az egyes játékosok alkalmazkodnak az Allegri által kért szerephez. Persze Mandzukic a legnyilvánvalóbb példa minderre, de Barzagli is elkarcolgat jobbhátvédben, Alves meg támadó szélsőként. Nem tudom, van-e taktikailag felkészültebb edző a nemzetközi élmezőnyben, mint Allegri, de úgy tűnik, mindig kitalál valamit, és az ötletei működnek is.

Persze fogjuk mi még részletesebben is értékelni az idényt, lesz még miről írnunk. Most már mindenki szeme előtt a cardiffi döntő lebeg, mindent ennek fényében értelmezünk: azt, hogy Sandro és Alves hibátlan formában vannak, hogy Dybala pörgősnek és frissnek tűnik, hogy Cuadrado mintha kifelé tartana a gödörből, hogy Mandzukic továbbra is elpusztíthatatlan és így tovább. Bolognában egy igazából nem sok téttel bíró meccset játszunk még a jövő héten, ami valószínűleg nem is nagyon érdekel majd senkit. A mieink nyilván nem teszik oda magukat különösebben, láttuk például az Atalanta ellen, hogy mi van akkor, ha egy sokkal fontosabb cél lebeg a játékosok szeme előtt, mint az aznapi bajnoki. A lényeg, hogy sérülések nélkül megússzuk az utolsó fordulót.