A BL-döntőket bemutató sorozatunk következő állomása Amszterdam, ahol az esélyes Juventus nem tudott mit kezdeni az európai porondra visszakapaszkodni készülő Reallal, ahol a szakajtónyi sztár közül egy beszívott germán emelkedett ki, aki nagyon elnézett valamit. A ’98-as Juve-Realra emlékszünk vissza, nem túl szívesen.
Tyler valahol ott fejezte be a visszatekintőjét, hogy a Juve a ’96-os győzelem után nem sikerült a címvédés, viszont a Dortmundtól érthetetlen módon vereséget szenvedő csapat minden bizonnyal még a ’96-os gárdánál is erősebb volt. A következő, ’97-’98-as BL-évadnak is esélyesként vágott neki a Juventus, azzal a céllal, hogy három éven belül a harmadik döntőjét játssza, és a második BL-serlegét nyerje. A keretet Moggiék jó szokásuk szerint ezúttal is felforgatták. Néhány protagonista megkapta a munkakönyvét: Vieriért jó pénzt kínált az Atleti, Jugovics, Padovano és Boksics pedig már nem jelentettek hosszú távú megoldást. Vieri helyére az Atalanta szintén 23 éves, friss gólkirálya, Pippo Inzaghi, a védelembe az Empoliból Birindelli érkeztek a visszafogott nyári mercato során. A cél egyértelmű volt: Lippinek bajnoki címet és BL-serleget kellett szállítani.
A BL-évad kiválóan indult: a Delle Alpiban rommá zúztuk a Feyenoordot, de a második körben megkaptuk az első figyelmeztetést: az Old Traffordon hiába vezettünk Alex első perces góljával, végül 3-2-es vereséggel tértünk haza. Azzal, hogy Hollandiában is kikapott a Juve, a csoportkör melegebb lett, mint idén: a lebonyolítás sajátosságai miatt csak a két legjobb csoportmásodik jutott tovább, ezért a záró körben, Torinóban muszáj volt megvernünk a MU-t, és drukkolhattunk, hogy a PSG ne verje túlzottan fossá a Besiktast (nekünk a forduló előtt jobb volt a gólkülönbségünk). Pippo késői góljával végül nagy nehezen lezúztuk a már csoportelső Manchestert, és készülhettünk a tavaszi, Dinamo Kijev elleni negyeddöntőre. Emlékszem, akkori juvés spanokkal mennyire bíztunk a csapatban: még a hazai döntetlen után is tutira vettük a továbbjutást. Kijevben hanyagul 4-1-re győztünk (bár amikor Rebrov egyenlített, kicsit meginogtunk), jöhetett az Henry-, Trez-féle Monaco, akiket az elődöntőben már az első meccsen lesimáztunk. Torinóban Del Piero mesterhármasával 4-1, idegenben a torinói fonalat felvéve Sándor negyed óra elteltével halomba dönti a védőket és kiszolgálja Amorusót, majd mielőtt a Monaco 2-1-es vezetésnél elhihetné, hogy van sansza, végleg eldönti a továbbjutást egy szédületes félfordulatos góllal. A sérülése előtti, csúcs-Alex egyik legjobb éve volt ez, nem meglepő, hogy jöhetett a döntő a Real ellen. Előtte nézzétek meg, hogyan szedte szét Alex Torinóban a Monacót:
Ahogy a bevezetőben említettem, a Real akkoriban épp visszakapaszkodni készült Európa csúcsára. Igaz, hatszoros BEK-győztesként, hagyományosan az egyik leggazdagabb klubként sosem kezelhette le őket senki, de azt követően, hogy ’66-ban megnyerték a hatodik serlegüket, ’98-ig csak egyetlen döntőbe jutottak be (’81-ben a Liverpool előtt borultak le). A szóban forgó szezonra egy könnyű sorsolással vágtak neki, meg is nyerték a csoportjukat a Rosenborg, Olimpiakosz, Porto trió előtt, ezt követően pedig a Leverkusent és a címvédő Dortmundot is magabiztosan ütötték ki. A döntő előtt viszont általános vélemény volt, hogy a Juventus csapatként és egyénileg is erősebb.
1998. május 20-án, az akkor frissen felújított Amsterdam Arenában került sor a döntőre. A sorozat 4 legjobb góllövőjéből kettőt a Juve adta: Del Piero végül gólkirály lett 10 találattal (akkoriban a döntővel együtt is csak 11 meccset játszottak a csapatok), és a kijevi triplával Pippo is hat dugóig jutott. A Real legjobbjai a döntő előtt Morientes és Suker voltak, 4-4 találattal. Joggal számíthattunk rá, hogy a csatáraink a döntőn is hozzák magukat – ehhez képest egyikük sem játszott jól. Del Piero egy sorfalba vágott szabadrúgásig jutott az első órában, míg Pippo is csak kihagyni tudta a helyzeteit. Hiába kezdtük jól a döntőt, a Real bátran játszott, és az első félidő két legnagyobb lehetősége is előttük adódott: előbb egy szögletnél Mijatovics ugrott magasabbra Zidane-nál, hogy alig fejeljen mellé, majd szintén a jugó okozott veszélyt azzal, hogy a szélen elfektette Torricellit, de a centerezését Raul centikkel a kapufa mellé pöccintette. A szünetben Lippi egy Di Livio – Tacsi cserével próbált frissíteni, ennek eredményeképp Iuliano egy kavarodás után éppen hogy felé lőtte a labdát, és Pippónak is akadt két helyzete, de végül a Real szerzett vezetést.
Egy lesgóllal. Mijatovics ugyanis tisztán lesen állt, attól függetlenül, hogy Roberto Carlos vaktában bekúrt labdája valóban megpattant a menteni igyekvő Iulianón. Vájják ki a varjak Helmut Krug és segítői szemét!
Ezt követően a Juventus hiába próbált egyenlíteni: előbb Inzaghi hagyta ki kb. ugyanazt, amit Raul az első félidőben, majd Davids helyzete is kimaradt. Kikaptunk!
Tovább húzódott tehát a döntőbéli átok, hat fináléból csak kettőt sikerült megnyerni. A másnapi lapok egyértelmű csalódásról beszéltek. A vereség okaként elsősorban a csatárjátékunk csődjét lehetne megjelölni: a kétcsatáros rendszerekben az edzők általában igyekszenek pályára tenni egy kicsi, mozgékony és egy nagy, debella állat csatárt. A Juve korábbi éveiben a kicsi Baggio, majd Del Piero volt, a nagy pedig Boksics, Vialli vagy Vieri. ’98-ra viszont a kétségkívül világklasszis Sándor mellé nem egy díjbirkózó, hanem a húszkilós Pippo került, akit a Real belső védői könnyedén lekezeltek. Nem véletlen, hogy Moggi a következő években bezsákolta (majd elherdálta) Henryt, kipróbálta Kovacsevicset, míg végül Trez személyében megtalálta Del Piero ideális társát – hogy aztán Inzaghit szélnek is eressze. A következő döntőre pedig 2003-ig kellett várni, amiről ti már holnap olvashatjátok Darti zseniális posztját. Én már láttam, rettentő vicces lesz!