A Dortmund és én

A mostani meccs kapcsán szinte mindenhol arról lehet hallani, olvasni, hogy az 1990-es években mekkora párharc volt a Juve-Dortmund. Nem véletlenül: fontos és látványos meccseket játszott a két klub akkoriban. A tények helyett – hiszen azokról gondolom, sok beharangozóban írnak majd – én inkább azt idézném fel, hogyan változott az én viszonyulásom a Dortmundhoz.

A németek egy ideig kifejezetten kellemes ellenfélnek tűntek. Eleve egy olyan klubról volt szó, amelyik a mi levetett játékosainkból építkezett: Paulo Sousa, Möller, Kohler, Julio Cesar mind játszottak nálunk. (Persze mivel Németországban a Bayernnel szimpatizáltam, kicsit idegenkedtem a Dortmundtól, de semmi vészes, nekik a Werder volt a fő ellenfél akkoriban.) 1993-ban velük játszottuk az UEFA kupa döntőjét, és simának tűnő kettős győzelemmel (3-1 idegenben, Puhl játékvezetésével, majd 3-0 otthon) meg is nyertük. Emlékszem, akkoriban a magyar tv még nem közvetített minden meccset, így a kupadöntő visszavágójánál is csak annyit mondtak be a Telesportban, hogy 3-0-ra vezet a Juve, és Roberto Baggio még nem lőtt gólt. Az a Baggio, aki az év végén meg is nyerte az aranylabdát, és aki nem túl meglepő módon a kedvencem volt akkoriban.

Az 1995-96-os szezonban egy csoportba kerültünk a BL-ben. Ebben az évben jutott be a Ferencváros is a BL-be, így nem volt könnyű a megnézni a Dortmund-Juvét a csoportkör első fordulójában. Akkoriban egyetemistaként kollégiumban laktam, és persze mindenki a Grasshopper-FTC meccset akarta nézni, de nagy nehezen találtam egy helyet, ahol megnézhettem a Juvét. Azt a Juvét, amelyről amúgy már a BL kezdete előtt kijelentettem, hogy szerintem megnyeri a sorozatot. És mit láttam? A dortmundi meccs első percében Möller góljával – Peruzzi alaposan bevédte a nem túl jó lövést – vezettek a hazaiak (amúgy az UEFA kupa döntő első meccsén is mindjárt az elején gólt kaptunk). Annyira valószerűtlennek tűnt a dolog, hogy egy ideig azt hittem, hogy ez még nem a meccs, hanem a bemelegítés, vagy valami korábbi meccs összefoglalója a felvezetésből. Persze nem az volt, és persze a végén fordítottunk, közte egy del pierós góllal. (Akkor még kicsit gyanakodva néztem ezt a fiatal gyereket, mert úgy hírlett, miatta kellett távoznia a legnagyobb kedvencemnek, Baggionak.) A visszavágón ugyan otthon kikaptunk, de addigra mindegy volt, simán továbbjutottunk, ráadásul a 92. percben lőtt szabadrúgásgóljával Alex lett az első, aki 5 egymást követő BL meccsen is gólt lőtt. A Dortmund tehát maradt egy szimpatikus ellenfél.

Az 1996-97-es idény volt az, amikor megutáltam a Dortmundot – persze ez egyfajta gyerekes sértettségből fakadt, mert a BL döntőjében megverték az általam valaha látott legjobb Juventust. Azt a Juvét, amelyik magabiztos játékkal gyakorlatilag megsemmisítette az előző évi döntő ellenfelet, az Ajaxot, úgy, hogy a kezdő csatárkettős az egy éve még teljesen ismeretlen Amoruso-Vieri páros volt. A döntő simának tűnt, főleg úgy, hogy a Dortmund valami elképesztő szerencsével jutott túl a Manchester Uniteden: az angliai meccsről szerintem senki nem tudná megmondani, hogy hogyan nem lett 4-5 gólos hazai győzelem a vége. Erre jön a müncheni döntő, és a toronymagas esélyes Juve kikap. Emlékezetes pillanatból volt elég a meccsen: Ricken pályafutásának kevés emlékezetes megmozdulása közül a legfontosabb, vagy éppen Alex látványos, de a végeredmény szempontjából semmit sem érő gólja. Vagy Puhl „sampionliga” Sándor döntése, amivel felülbírálta a partjelzőjét Riedle egyik góljánál, vagy ahogy kezezés miatt nem adta meg Vieri gólját. Haragudtam mindenkire akkoriban: a Dortmundra, a játékvezetőre, a világra. Pedig mai szemmel csak a meccset elnagyképűsködő Juventusra lehet haragudni: pár nappal a BL döntő előtt egy scudetto ünneplésére koncentráltak a játékosok és a klub is, ahelyett, hogy a meccsre készültek volna. Még ma is nehezen jutok szóhoz ekkora amatőrség láttán.

Aztán a Dortmund – legalábbis számomra – lekerült a radarról: a költekezésük majdnem csődbe vitte őket, egy ideig hiányoztak is a nemzetközi élvonalból. Jó, persze 2002-ben bejutottak az UEFA kupa döntőjébe, bajnokságot is nyertek, de 2005 és 2009 között majdnem kiestek a Bundesligából. Ami imponáló volt, hogy a stadionjuk ekkor is tele volt nézővel, pedig nem épp egy felcsúti arénáról van szó: több mint 80 000 néző fér be a ma Signal Iduna Parknak nevezett egykori Westfalenstadionba. 2008 után Klopp vezetésével egy kifejezetten szimpatikus csapat formálódott Dortmundban, akik szinte ismeretlen játékosokkal végigverték a Bundesligát, majd eljutottak a BL döntőbe is. Ahol ha a játékvezető nem fél második sárgát adni, amikor az járt volna, vagy épp ütésért kiállítja Riberyt, akár még nagyobb csodát is művelhettek volna, mint így. Pedig már az sem volt semmi, ahogy az elődöntőben leverték a Madridot. Szimpatikus, gyors támadófocit játszó, őszinte csapatot láttam, akiket szerintem nagyon könnyű kedvelni. Egy fanatikus edzőt, aki rengetegszer viselkedik vadállatként, és valószínűleg az ellenfelek szurkolói utálják, de nekem tetszik, akit a csapatával csinált.

Pedig az elmúlt években sorra viszik el a legjobbjaikat: Götze, Lewandowski, Kagawa, Sahin mind elmentek, persze nem mindegyiküknek jött be a váltás. De látszik: hiába a rengeteg néző, a fantasztikus edző, a jó csapat, a Dortmund nem bírja megtartani a legjobbjait, nem tud versenyezni a Bundesliga kisgömböcével, vagy az angol és spanyol sztárklubokkal, ha átigazolásokról van szó. A távozókat nem sikerült megfelelően pótolni (a Lewandowski-Immobile csere eleve nem tűnt jó ötletnek), de sem Klopp, sem a Dortmund nem nyavalyog a kelleténél többet (pedig Kloppot az eredményei alapján szerintem a fél világ elvinné Dortmundból, ha nagyon többre vágyna, vagy “szintet akarna lépni”), hanem teszik a dolgukat. Nekem szimpatikusak.

Remélem, nem hogy bennmaradnak a Bundesligában, hanem minél feljebb kapaszkodnak a tabellán – és ez nem valami lesajnáló fölényeskedés akar lenni, mivel tényleg szimpatizálok velük. Persze abban is reménykedem, hogy a BL-ben viszont hozzák az őszi németországi formájukat. Ha egy éve találkozunk, azt mondtam volna, hogy 70-30% az esély oda. Most sem gondolom azt, hogy olyan nagyon esélyesek lennénk, mert az elmúlt hetek Juventusa nem ad okot nagy bizakodásra, de… (és most képzeljünk ide valami jó kövér közhelyet)