Siratni jöttem, amici!

Talán csak a Pirlóhoz fűződő gyengéd érzelmeim, vagy a tökéletesen megalapozatlan, vak hit miatt tartott ilyen sokáig, de a Fiorentina elleni meccsen lett végleg tele a tököm. Az is lehet, hogy az összeomlásomig azért tartott ennyi szörnyűséges meccsen át az út, mert csak a világ negyedik legokosabb embere vagyok. Az első három már októberben sápítozni kezdett a Bianconeri blog akolmeleg levlistáján.

Továbbra sem azt mondom, hogy Andrea Pirlo nem a világ legtökéletesebb férfiúja! Sőt, azt sem állítom, hogy nem lesz belőle nagy edző, Ancelotti óta tudjuk, hogy egy fiatalon letudott torinói bukás nem feltétlenül jelenti egy karrier végét (Ciro Ferrara dislikes this). Továbbmegyek: még mindig nem gondolom azt, hogy Pirlo lenne a legnagyobb baja a Juventusnak.

De hogy az egyik baja, az biztos. Más szóval nem a megoldás része, hanem a problémáé. Nem javít a helyzeten, hanem… szóval nem javít rajta, na. Mindig nehéz kívülről pontosan látni egy csapat problémáit, hiszen nem vagyunk ott az öltözőben (mármint ti nem vagytok, mi Dartival néha beugrunk a gőzbe egyet dumálni), nem ismerjük az öltöző dinamikáját, a játékosok viszonyát. Csak a végeredményt látjuk, és abból próbáljuk visszafejteni a dolgokat.

Ez pont olyan szerencsétlen alapállás, mint amikor egy meccs végeredményéből akarunk levonni következtetéseket, nem a csapat játékából. Egy példa: az Atalanta ellen az utóbbi hetek legjobb meccsét hozta le a csapat, de az elveszetten kóválygó Arthur egyetlen hibája elég volt a zacskóhoz. A pallosjoggal felruházott nyáj verdiktje: Pirlo, takarodj! A baj az, hogy a Juventusra mindig is az volt jellemző, hogy szar játékkal nyert, nem az, hogy jó játékkal veszít. És ha jó játékkal veszítesz (és nem AS Romának hívnak), akkor biztos lehetsz benne, hogy szar játékkal sem leszel eredményesebb.

Pirlo csapata nem Juventus a szó klasszikus értelmében. Nem rendelkezik azokkal a jegyekkel, amik az elmúlt 125 év Juventusait azzá formálták, ami. Trapattoni zona mistájától Lippi időzített bombáján át Conte pragmatizmusáig az vitt minket előre, hogy mindig tudtuk, hogy kell nyerni.

Pirlo feladata nehezebb, mint a fentiek közül bárkié, és bőven találhat magának mentséget. A védelemből a kiegyensúlyozottság, a középpályáról a minőség hiányzik, a csatársort pedig zsarnokként uralja Ronaldo, ami többször rossz, mint jó hír. Paratici egy abszolút kiegyensúlyozatlan, tátongó lyukaktól hemzsegő kerettel kedveskedett Pirlónak, akit menet közben még a covid és a sérülések is szarrá pofoztak. Mindig pont a legrosszabbkor esett ki valaki a legrosszabb posztról. Ebből nem könnyű várat építeni, kivált olyan építésznek, akinek még a homokozó lapát sem melegedett meg a kezében.

Ámde!

Taktikailag a fenti gondok miatt nehéz megítélni, de a gondolatai nem tűnnek rossznak, és azon is lehet vitatkozni, hogy pontosan mekkora szerepe van az edzőnek egy-egy kulcsjátékos sportformájában. Mennyire edzői felelősség, hogy a dúsgazdag sztárocskák méltóztassanak a fizetésüknek megfelelő mennyiségű energiát allokálni a labdarúgásba? Köze mindenesetre van hozzá Pirlónak, és bizony látszik, hogy nem tud úrrá lenni több játékosa elképesztő szélsőségek között mozgó formájának kiegyensúlyozásán. Persze vannak játékosaink, akik abszolút megbízhatóan szállítják a szar teljesítményeket, ám mi ezzel akkor sem vagyunk elégedettek, ha ezért elitistának tartanak!

Sokan kapaszkodnak abba a megfoghataltan, diszkrét lózungszagot árasztó kritikába is, hogy Pirlo nem tudja motiválni a csapatot. Bár elismerem például a szakág feketeöves szenszejének, Antonio Conténak a szerepét, de (naivan) azt gondolom, egy Juventus játékosnak már az elég motiváció, hogy a klub címerével ellátott mezben léphet pályára. Más szóval kicsit leszarom, hogy Pirlo halvérűnek tűnik, és néha úgy áll a vonal mentén a legnagyobb megaláztatások közepette, mint akinek semmi köze a pályán zajló eseményekhez. (Azért némi nosztalgiával gondolok nemcsak a Macskára, hanem a vonal mellett élő kokainreklámmá változó Allegrire is.)

Van viszont ennek a bizonyos motivációnak egy nagyon is kézzel fogható kivetülése, amit úgy nevezünk, hogy koncentráció. Szemben a megfoghatatlan, és számunkra láthatatlan coach-szereppel, a koncentráció – illetve a hiánya – nagyon is edzői felelősség, számon kérhető és kérendő, fejleszthető és fejlesztendő. A Juventus pedig ezzel áll talán a legrosszabbul. Mindegy, hogy meccset eldöntő ziccer kihagyásáról, kretén kiállításról, ostobán összehozott 11-esről, vagy az ellenfélnek adott gólpasszról van szó, ezek mind koncentrációs hibák. És mint ilyenek, Andrea Pirlo felelősségét jelentik.

A Fiorentina elleni meccs nemcsak a tökéletesen vállalhatatlan első félidő miatt sebzett rajtam nagyot, hanem az utózöngéi miatt is. Gyakorlatilag kész tényként kezeli mindenki, hogy Pirlo kupagyőzelem és második hely esetén sem marad. Ha Allegri visszatér, akkor Nedved talán, Paratici biztosan távozik, és Ronaldo sem valószínű, hogy velünk marad. Ez a rendkívül súlyos mondat azt jelenti, hogy a Juventus kikukázott két teljes évet, egyet Maurizio Sarri, egyet Andrea Pirlo kedvéért, és a két edzővel együtt az alelnök és a sportigazgató is megbukott. Az elnökről meg ne is beszéljünk, zseniális futball-üzletemberből, az ECA elnökéből lett egy szempillantás alatt pestises pária, ami szinte biztosan nagyszerű hatással lesz csapatunk európai reményeire.

Valahogy idén minden elszaródott. Persze az egész világban is, nemcsak Torinóban (innen a név: SZARETTÓ), de a világ többi része minket hagyományosan nem érdekel. A csapat és a klub is szarban van, és bár tudtuk, hogy egyszer véget ér ez a valószínűtlen sorozat, nyert volna inkább bárki más, mint ez a tetves milánó csürhe. Az újratervezés első fázisa megbukott.

Hogy mi lesz a második fázissal, azt egyelőre nem tudhatjuk, de fontos szerepe lesz benne ennek az elátkozott bajnokságnak a hajrájának. Ha ugyanis nincs BL, az mindenre és mindenkire hatással lesz nemcsak az idei, hanem a jövő évi Juventusnál is. Most kell mindenkinek rohadtul összeszednie magát, nem nézni senkit és semmit, és megnyerni az összes hátralevő meccset, benne a kupadöntővel. Ha így lesz, akkor majd eszünkbe juthat, hogy Pirlóval feltöröltük a Camp Nou gyepét a Barcácskával, kivertük a kupából az Intert, és minden gondunk-bajunk ellenére azért a Juventus Juventus maradt.