Mackóm! Szeretlek, de már nem kívánlak!

Elég büfé voltam a Bundesligából, amikor Barzát egy garnitúra edzőmezért, és két tubus izomlazító krémért (az egyik szidzsil) megkaparintottuk a Wolfsburgtól. Nem magamtól, viszolyogtat a német futball, csak ugye akkor még szárnyalt az NST, és Heinrich (tudjátok, ő az, akinek hála érdekes dolgokat is hallunk néha az M4 stúdiójában) pörgette-forgatta a Bundesligát. Emlékszem, akárhányszor szóba került a német bajnokság, Henya mindig azt mondta, retteg tőle, hogy Barzaglin elmegy a Wolfsburg bajnoki címe. Nem ment el, de hogy mennyire tartották sokra a németek, arról mindennél többet mond az ára: 300 ezer euró.

Tegyük hozzá, hogy ugyanebben az átigazolási szezonban olyan gigászok kerültek a csapatunkhoz, mint a Kobra ellenőrzőjében éktelenkedő legnagyobb furkó, Jorge Martínez, illetve a szerb villám, Milos Krasic. Kettőjükre 27 milliót tapsoltunk bele az Alpok felől duruzsoló szellőbe.

Ha mi nem fogadtunk kitörő lelkesedéssel Barzamackó leigazolását, mit szóljon ő? Ez ugyebár a duplahetedik csapat olyan spílerekkel, mint Motta, Almirón és Legrottaglie, ahol ritka vendég a győzelem, még ritkább a futball, és csak úgy zubognak a pofonok.

Barza télen érkezett, és a Juve egy meglepetéssel várta: az első meccsén sikerült kiszopnia Barzagli előző olasz csapatától, a Palermótól (2-1-re). Az év végén mégis egyértelműen őt jelöltük meg mindannyian az egyetlen játékosunknak, aki nem okozott keserű csalódást. Egy meseszerű történet kezdődött.

Conte alatt is alapember maradt, sőt igazság szerint a hírhedt BBC-ből ő nyújtotta a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt. Bonucci és Chiellini sokkal többször hibáztak, és ezekből sokkal több gólt is kaptunk volna, ha nincs ott a kimunkált játékintelligenciával rendelkező, kellően okos és szexi Mackó. 

Talán Buffon karmája miatt, de rajta sem éreztük egy jó darabig, hogy öregszik. Beszarás, de 2016-ban, 35 évesen mutatkozott be a jobbhátvéd posztján, és tökéletesen hozta le a feladatot. Hétszeres bajnok, kupák, szuperkupák és nála több BL-meccset csak Buffon játszott az elmúlt 8 évben. Ott volt mindkét BL-döntőben. A kezdőben.

A másodiknál, a tavalyinál már volt bennünk aggodalom, hiszen a 2016/17-es év meghozta az első ráncokat. A végsebessége továbbra is őrületes volt, de a lóerők elfogytak, és ettől ellentétes görbét kezdtek írni a kisegítések és az egyéni hibák. Egy idő után azt vettük észre, hogy bár örülünk, hogy a keretben van, mélyíti a merítést, de már nem szeretjük, ha túl nagy szerep hárul rá.

Idén pedig már egyre többször jutott eszünkbe az a szovjet mondás, hogy A hosszú búcsúbeszédek felesleges könnyeket szülnek. Nem nagyon hangoztattuk, mert továbbra is tüzes férfiszerelem fűzött a makulátlan megjelenésű hátvédhez, meg hát úgy voltunk vele, hogy az év végén tőle is búcsút veszünk Buffon mellett. Ehhez képest most hosszabbítottunk vele egy évet.

Ennek csak egyetlen oka lehet: erősödget a csapatunk, viszont fogynak belőle az olyan játékosok, akik nemcsak tisztában vannak vele, mit jelent a Juventusban játszani, de alkalmasak az öltöző vezetésére is. Meg aztán jön Caldara, akit biztosan el tud látni néhány hasznos tanáccsal. És úgy egyáltalán, túl jól néz még ki a pályán ahhoz, hogy engedjék visszavonulni. Ilyesmi érveket tudunk elképzelni.   

Szeretlek, Mackóm, soha nem felejtem el, amit a csapatért tettél. De ez egy olyan szakma, hogy egyszer mindenképpen eljön a búcsú ideje.