A célvonal felé dübörög a torinói kerekesszék. Lóg a kipufogója, csapágyasak a kerekek, csörög-zörög-hörög, de már csak egy kisnyugdíjast kell elgázolnia, hogy átszakítsa a dupla szalagot.

Megvan a bajnoki cím, halleluja. Jól mutat a lőlap (29-4-3), így a pontszám, sőt a gólkülönbség (84-23) is, és jön a kupadöntő, azaz zsinórban harmadszor duplázhatunk Olaszországban. A zsinórban megszerzett hét bajnoki cím, valamint a potenciális három kupa egyaránt olasz rekord, és ha hozzávesszük, hogy a nyolc között voltunk a BL-ben, és egy 1-3-as madridi győzelemmel estünk ki, ez akár történelmi, akár az utóbbi évek mércéjével nézzük, tökéletes szezon lehet.

Mi, itt a Bianconerinél, mégsem tartozunk a nyálcsorgatva ünneplők táborába. Ennyi pénzzel, ekkora hatalommal, és ilyen jóképűen az ember természetéből fakadóan elitistává válik, így mi a fentiek ellenére egyáltalán nem vagyunk elégedettek. Nem a részegítő cselsorozatok végén szerzett gólokat hiányoljuk, nem a rúgott gól a kevés (vagy a kapott sok), és nem is a rangadókon mutatott gyenge teljesítményekkel van bajunk. Hanem a teljesítménnyel úgy egyéni, mint csapatszinten. Az, hogy Olaszországban már ezzel is ilyen meggyőzően lehet nyerni, nem a mi érdemünk.

Szögezzünk le egy nagyon szomorú tényt: ha nincs a csapatunkban Douglas Costa, nemcsak hogy nem lennénk már most bajnokok, de valószínűleg nem is vezetnénk a tabellát. Az pedig, hogy van egy extraklasszis játékosunk, nagyon-nagyon kevés a Juventustól. Tizenegynek kellene lennie.

Odamész, berakod, kapis?

Pontosan ez az oka annak is, hogy még ettől a rissz-rossz Milantól is van okunk tartani. A köpcös összekapta őket annyira, hogy például Torinóban sokkal jobban játszottak a Juve ellen, mint hazai pályán – mondjuk elég sima volt mindkettő -, a mi játékunk hatékonysága viszont még a télihez képest is meredek zuhanásban van. Mondjuk ki: ki vagyunk fingva.

A Bologna elleni meccsnek megvolt az a haszna, hogy sok kulcsjátékos pihenhetett (Koszta János mondjuk csak egy félidőt, mert 0-1-nél muszáj volt csatába küldeni), ami rájuk is fért. Mivel a bajnokság már megvan, Allegri vélhetően a legerősebb kezdőjét küldi pályára, ami valószínűleg ez lesz:

Buffon – Lichtsteiner, Benatia, rugani, Alex Sandro – Khedira, Pjanic, Matuidi – Douglas Costa, Dybala – Higuaín

Talán ezúttal nem lenne hülyeség a széleket megerősíteni, mert ott sebezhetőnek tűnik a Milan. Nem hangzik rosszul egy 4-2-3-1 sem, de lehet, hogy a formáció marad, csak Cuadrado lesz a jobbhátvéd (mondjuk Calhanogluról nem kéne sokszor lemaradni). A tavalyi taktikai rend azért sem lenne hülyeség, mert így egyszerre a pályára lehet küldeni mind a négy csatárunkat, ellene szól viszont, hogy Khedira és Matuidi is gyenge mostanában, így félő, hogy átrohannak rajtunk.

Nemmondod, gecc!

Egyébként felesleges is várható formációkról beszélni, mert a kulcskérdés a játékosok teljesítménye lesz. Ki tudnak-e préselni magukból még egy közepesnél jobb meccset? Nem kell nagyon jót, ez a Milan nem nagy szám, de szar sem lehet, mert abban benne van az óriási égés.

A Milannak egyébként iszonyat fontos hét jön, hiszen a kupadöntő után Bergamóban játszik az Atalantával. Ha mondjuk megcsapjuk őket a döntőben, és kikapnak Caldaráéktól, akkor a 7. helyre csúsznak, ami ugyan a Juve kupagyőzelme miatt még EL-szereplést ér, de már júliusban elkezdik a selejtezőket a Rotor Voronyezs, meg a Zimbru Kisinyov ellen. Egyébként a 7. helyük sem biztos, mert a Fiorentina is egy győzelmen belül van, ráadásul jobb a gólkülönbsége is (az utolsó fordulóban Milan-Fiorentina, vélhetően az EL-szereplésért)

Nekik tehát nagyon fontos lenne, és a magyar Juve-tábor jelentős része is bárgyú vigyorral posztolgathatná Buffont, ahogy felemeli a trófeát, de mi már csak egyet akarunk ettől a szezontól: érjen véget minél előbb, és felejtsük el úgy, ahogy van.