Nincs csodálatosabb érzés a férgek lemészárlásánál. Akkor mégis mi ez a kellemetlen érzés a szánkban, miközben mi mónikáztattunk?

Kezdjük a legfontosabbal:

Másrészt viszont azt gondolom, ha attól lesz valaki igazi Juventino, hogy mindenre vigyorogva bólogat, ami győzelemmel végződik, akkor vállalom, hogy nem vagyok az. Az embernek azzal kell a legszigorúbbnak lennie, akit a legjobban szeret, és a vitába szólítom napjaink legnagyobb futballszakíróját, Jonathan Wilsont is. A Futballforradalmak szerzője azt mondja, a szurkolói elemzéshez elég egy végeredmény, az analízisben viszont gyakran lényegtelen részlet, hogy ki nyert. Minket pedig azért fizettek igen bőkezűen, hogy a végeredmény mögé nézzünk, és szállítsuk a fokin knowledzsot.

A világ legfaszább kézibloggerének esküvője után ugyan anyám húslevese visszahozott az élők sorába, de a délutáni hokikatasztrófa és az Izé-Juve újra katatón állapotba furkózott.

Milánóban a hazai törzsközösség gyors egymásutánban egy élőképpel és egy ötperces csendes sztrájkkal bizonyította, hogy pont olyan csapatot érdemel, amilyen van neki. Szerencsére gyorsan odacsaptunk, és bár mind a gól megadása, mind a kiállítás teljesen jogos ítéletek voltak, azért már itt is minket támogatott két fontos ítélet.

Mindezt azonban azzal háláltuk meg a sorsnak, hogy bár a kezünkben volt az esély az Izé mindennél kéjesebb élvezetet okozó lemészárlására, mi olyan végtelen mélységbe csicskultunk le, hogy a tíz emberrel játszó ellenséges hordák nemcsak megfordították a meccset, de jogosan tették.

Rugani?

A vége persze #finoalafine, meg grinta, meg faszom, de ehhez egyrészt óriási kandisznó kellett, mert a játékunk alapján halványsárga lófaszt érdemeltünk, nem győzelmet. Másrészt Orsato, aki nem állította ki Pjanicot, amivel valószínűleg végleg kicsinálta volna az amúgy is a padlóról felfele pislogó, bevert pofájú Hőst. Ha Jamie Olivert kurvaanyáztuk, akkor mondjuk ki, ez egy meccset (és talán a bajnoki címet) befolyásoló ítélet volt, és nekünk kedvezett. Ez nem önreflexió, hanem egy szenvtelen ténymegállapítás. Harmadrészt a 70 percet emberhátrányban játszó Izé érthető módon kifingott a végére, és Santon úgy szállt be a meccsbe, mint Muntari a legszebb napjaiban. (Emlékeztek Cataniára? Én minden évben iszom egy grappát az évfordulóján).

Őszinte leszek: 2-1-nél, amikor helyzetig sem bírtuk elverekedni magunkat az emberhátrányban is magabiztosan játszó Izé ellen, elkezdett szorongatni egy olyan érzés, amit nagyon régen éreztem utoljára. Felvillant egy-egy pillanatra a Conte-féle Bayern-csörte alatt, aztán a Barca is csúnyán dádázott a BL-döntő első félidejében, sőt a Spurs ellen is voltak kimondottan kellemetlen percek. De ez most más volt, mert nem kontextusából kiragadva történt, hanem nagyon is logikus következményeként az utóbbi időszaknak, sőt talán az egész évnek. Nem kisiklás, nem formaingadozás: sajnos tényleg ennyire el van készülve a csapat.

Bekacsint

Hetek óta Douglas Koszta az egyetlen értelmezhető támadótevékenységet végző alkalmazottunk, Matuidi pedig újabban egy rossz napját mutató Khedirára emlékeztet (hogy megünnepelte a négyméteres lesről szerzett gólját a mesüge). Khedira viszont képes volt annyira szarul játszani, hogy még Allegri is, akivel vélhetően szenvedélyes élettársi kapcsolatot tart fent, lecserélte a vérbe.

Szegény Barza apó meg hát persze, hogy ilyenkor cammog bele ilyen rettenetes eredménnyel a lasztába, amikor más sem hiányzik a csapatnak, mint egy ilyen szarság, Rugani, Alex Sandro, sőt sokszor még Pjanic is inkább voltak ludasak a mélabús esti fing győzelmet hozó megfordulásában, mint az egyre inkább fáradó Izé.

Volt egy olyan elvárásunk, hogy ha már elég sok hibapont van a Juventusban, akkor tegyünk meg minél többet ezek elpalástolásáért. Ennek a feladatnak a megoldását jelképező halmazban nem értelmezhető sem az, hogy a Juventus minden gyengesége kijön nagyjából az összes ellenféllel szemben, sem az, hogy jobbra-balra pofoznak minket beadásokból és szögletekből, sem az, hogy egy tíz emberrel játszó ellenség megfordítja azt a meccset, ami a bajnoki címünk haláltusájának kezdetét jelentette volna.

Addig rinyáltunk a szoros hajráért, hogy most tessék, itt van: lehet örvendezni. Arra viszont most nincs sok okunk elnézve, mennyire szét vagyunk esve. Nemhogy a beígért csúcsforma nem jött el, de a szezon végére teljesen kifeszült az egész társaság, és mivel komolyan számolni kell a lehetőséggel, hogy az összes megszerezhető pontot meg kell nyerni a bajnoki címhez, ez nem jó hír.

Na, meg még ez is hogy kellett

Túlságosan sokszor fordult elő, hogy egy-egy egyéni villanás húzott ki minket a pöcegödörből, mint Kimh kapitány John Rambót, miközben a csapatjáték a vállalhatatlan és a középszar között lengedezett. Sok minden van még előttünk idén, és az utolsó tartalékokat is mozgósítani kell, mert minden veszélyben van, amiért idén dolgoztunk. Nem vagyunk most jó csapat, szarul is nézünk ki ráadásul. Ez az igazság. Legyünk jobbak jövő héten, és még jobbak egy héttel később, mert szükség lesz rá!

Muszáj, hogy egy ilyen győzelem erőt is adjon. Jöjjön vissza Dybala, és játsszon úgy támadásban, ahogy tegnap. S4tchy és Tyli már hetek óta Higuaín helyére követelik, nézzük meg akkor ott. Szedje össze végre magát Alex Sandro, és találjunk már két középső védőt, akik nem alvó ügynökként viselkednek a kulcsmeccseken. Lépjen elő az, aki kulcsembernek gondolja magát, és rázza gatyába a csapatát.