Bánatos, lankadt lófasz szállt a calabriai szélben, majd jelentős cuppanással landolt a kloákánkban.

CR-otone (bocs)

A futball olyan játék, hogy ha az egyik csapat szívvel játszik, a másik meg nem, akkor akár komoly tudáskülönbség is eltűnhet közöttük. Már nem is tudom, hányadszor fordul elő idén, hogy akkor kezdünk el – nyilván kapkodva – futballozni, amikor ég a ház, és sajnos idén annyira jók sem vagyunk, hogy ebből mindig jól jöjjünk ki.

El kellett például menni Madridba egy 0-3-mal a zsákban, hogy megmutassuk, fasza csapatunk van, de már a Tottenham ellen is úgy ráztuk a pofonfát, hogy csak úgy potyogtak róla a lángosok. Talán jobb példa a SPAL elleni meccs, ahol addig ragoztuk a semmit, míg nem is lett belőle semmi, és ez történt Krotonyban is szerdán. Semmi.

A listán, ahol akkora a szakmai hozzáértés koncentrációja, hogy Pintér Attilánál már egy levél megnyitásától elfüstölne a membrán, sok dolog szóba került, de hiába kerestük kitartóan, kinek a kurva anyját, nem tudtunk egy személyre se rábökni. (Mondjuk ráböktünk vagy tízre, de egyik sem egyszemélyi felelős. Ettől még persze a kurva anyjukat ugyanúgy.)

A tanulságok között azért mégis van néhány fájdalmas

• A squad playereink sajnos elég szarok. Még egy Crotonénak sem tudunk úgy nekimenni, hogy biztosak lehetünk a győzelemben, ha a Sturaro-Marchisio-Matuidi középpályával állunk fel. Szegény Marchisiónak reszeltek, ő már soha nem lesz Juve-szintű játékos, Sturaróra pedig ugyanez áll, csak a Juve-szintű nélkül. Matuidi tud jó lenni egy jó csapatban, de tőle nem lesz jó egy sem. Ez sem lett az.
• Tegnap apró, ám annál szenvedélyesebb szexbe torkolló vita alakult ki Ruganival kapcsolatban. Nem mennék bele a részletekbe, elég annyi, hogy én még semmit nem láttam tőle, ami alapján olyan marha jó lenne nekünk, hogy itt van, és annyira hiányozna, ha nem lenne. Persze Bonucci is atomszar volt az elején, aztán csak játékost csináltunk belőle, de mellett ott volt a csúcson levő Chiellini, valamint a csodálatos Barza apó. Szóval Rugani nálam kérdőjel, de inkább kibasznám, mint nem.
• Röfit most nem bántjuk, harcolt megint rendesen, a hátrányait ismerjük, nem soroljuk fel újra. Viszont annál érdekesebb Dybala esete, már csak azért is, mert nehéz másképp értelmezni a lecserélését, mint hogy Allegri lebaszott neki egy virtuális pofont. Lélekszakdva mész az egyenlítésért a fáradtságtól már lépni alig tudó kiscsapat otthonában, erre a 88. percben leszeded a 10-es mezben pompázó 100 milliós csatárodat? Na persze Dybala arra is rászolgált volna a játékával, hogy Allegri még a vonal mentén szétverjen a fején egy terelőkordont, de akkor is furcsa volt látni.
• Alex Sandro – a gólja ellenére – egész évben azt bizonyította, mennyire igaza van a Juventusnak, amikor elenged mindenkit, aki menni akar. Illetve azt, hogy mekkora hülyeség volt nyáron nem tartani magukat ehhez, mert a brazil az egész szezonban egy Molinaróba ojtott Grossóra emlékeztetett.

Vasárnap jön a nápolyi. Hehe.

Alapjáraton nem lenne mitől félni, hiszen az észak-afrikai hordák szélütött lajhárként tévelyegnek a pályán cirka egy hónapja, és csak a lemészárolni való sittereket tudják megverni – azokat is csak nagy nehézségek árán. (Lásd tegnap a bitang, immár tízmeccses szopószériában levő Udinesét, amely kétszer is vezetni tudott Nápolyban.)

Egy meccsen viszont minden előfordulhat, és bár nagyon nem vallana ránk, ha ki találnánk kapni otthon a Napolitól, azért játsszunk el a gondolattal, hogy mi van, ha mégis. Az van, hogy a BL-helyért harcoló Izéhez, és a Romához is megyünk még úgy, hogy közben lesz egy kupadöntőnk a Milan ellen.

Befostatok? Reméljük, a játékosok is.