Csodálatos dolog történt. Egy MILÁNOS OLVASÓNK (ehhehe) felhívta figyelmünket arra az érdekességre, hogy bár a Bianka Néni admin hulladék, de a wordpress hátsó kapuján keresztül bejuthatunk, és írhatunk mindenfélét a blogra.

Mi nagyon szeretjük a hátsó kapukat, mint az közismert, ezért kapva az alkalmon, most idehányok egy pár gondolatot a hét első felének legfontosabb mérkőzéséről, a Sevilla elleniről.

Mielőtt belevágnánk, ne feledkezzünk meg róla, hogy a Premier League csapatai egyként állnak ki az olyan gondolkodású nyomorultakkal szemben, mint amilyen a világ egyik legjobb labdarúgással foglalkozó magazinjának hazai főszerekesztője is, Bodnár Zalán. Általában viccelni szoktunk, de most nem – tényleg ő a főszerkesztő. Hihetetlen, ugye?

Na, térjünk vissza a Sevilla elleni mérkőzéshez.

Már a meccs előtt lehetett tudni, hogy könnyebb lehet egy homofób főszerkesztőt meggyőzni arról, hogy az arrogancia nem azonos frappáns visszavágásokkal, mint legyőzni a Sevillát. Sérülések pusztítottak a csapat minden posztján, így például a kezdő Mandzukicon kívül a kispadon csak a kisfiú Kean képviselte a támadószekciót – ő konkrétan sajnos stábunk bármelyikének fia lehetne (ha nem lennénk melegek, mint az állat).

Ráadásul Allegri szinte megszállott makacssággal hajtogatta a felvezetés során, hogy a győzelem nekünk nem fontos, a Sevillán a nyomás, mi úgyis vesztünk, áh, hagyjuk már, minek nyernénk, majd a Sevilla nyer, hiszen nekik fontosabb. ÉS BEJÖTT A MIND GAME!

Amit a sevillai 90 perc során láttunk, kedves olvasóink, az nem más volt, mint a GYŐZTES ÉS A VESZTES CSAPATOK KÖZÖTTI MENTÁLIS KÜLÖNBSÉG MATERIALIZÁLÓDÁSA!

Miért? MIÉRT? – kérdezhetné a mérkőzést szimplán botrányosnak tituláló szakértő újságíró blogunk nagy tehetségű stábjától. Szerencsére mi nyitottak vagyunk, ezért megválaszoljuk a szinte sikoltva a levegőben lógó kérdést!

Alhattunk egy párat a lefújás óta, így mára már kellő távolságtartással tekinthetünk vissza az eseményekre.

Állapítsuk meg a legegyértelműbb tényt a meccsről: atomszarul játszottunk. Olyan fosok voltunk, még ha figyelembe vesszük, hogy B-csapattal álltunk ki, akkor is csoda, hogy nem vájtuk ki a szemgolyónkat a mérkőzés során. Rettenetes volt, számos elemében.

Az a helyzet, hogy a Sevilla sokkal jobban játszott.

A gond ott kezdődött számukra, hogy ők ezt nem vették észre akkor. Vagy ha észrevették, nem jöttek rá, hogy ez bizony hasznos. Hiszen, ha jobban játszol az ellenfelednél, akkor minden esélyed megvan a győzelemre. A jobb játék több gólhelyzetet, az ellenfél növekvő feszültségét és számos gólt hozhat magával!

Ehelyett, a gyorsan és igazából nem érdemtelenül megszerzett (edzésen nincs lehetőség a szögletek kivédekezését gyakorolni, BASZODALLEGRI?!) vezetés után mit csináltak? MIT? Hát a nyomorult idióta csatáruk a 36. percben kiállíttatja magát.
Elemezzük a kiállítást: a csatárnak ez volt az ötödik szabálytalansága a meccsen. A 36. percre ez azért elég jelentős. Főleg egy csatártól. Teljesen felesleges, viszont elég látványos odarúgás volt. Jogos volt a piros, pont ugyanannyira, mint amennyire abszurd dolog hazugsággal bekerülni egy hitelességről szóló szakmába!

Ha figyelembe vesszük, hogy néhány perccel korábban Vazquez egyik kollégája a földön fekvő Cuadradót próbálta izomból fejbe rúgni az arra guruló labdával, akkor csodálkozhatunk, miért nem a második piros jutott Vazqueznek.

Mennyire felesleges agyonrúgni az ellenfelet, ha egyébként jobban játszol nála? Győztes mentalitás ez? Nem. Ez a mentalitás azokhoz tartozik, akik nem szoktak a győzelemhez, és még a legjobb körülmények között is azt keresik, miképpen válhatnának mártírrá.

A gond az, hogy ezen a meccsen a bíró nem fújt ellenük – viszont bármennyire akarták, nekik sem. A bíró döbbenetes hidegvérrel ítélt minden esetben, és ebből nagyon kevés volt a rossz ítélet (egyik sem tartozik a mérkőzést befolyásoló ítéletek közé).

És itt ne feledkezzünk meg a spanyolok közönségéről, akik előtt én még szöglet helyett is inkább tizenegyest fújtam volna a Sevilla javára. Hát mi volt ez kérem? Mikor van ilyen hangulat Torinóban? Soha, baszomalásan. Attól féltem, hogy bemennek és széttépik a játékosainkat. A teljes 90 percet végitombolták. Döbbenet, le a kalappal. Allegrinek le kéne mondania!

Aztán kaptunk egy 11-est. Apukám, ha nem akarod, hogy a bíró befújjon egy 11-est, akkor ne lökd el az egyik játékost két kézzel a spori orra előtt, majd ne ragadd meg a nyakánál fogva úgy, hogy majdnem letéped róla a mezt. Ugye. Lehet rinyálni, de azért előfordul, hogy az ilyet befújják. Annyira nem ritkán, mert a Lyon ellen ennél enyhébb esetért fújtak ellenünk tizenegyest. Csak akkor mi történt? Három dolog: Allegri nem kezdett el verekedni a körülötte álló bírókkal, nem kezdett el a csapat agyonverni és rúgni mindenkit, nem hányták le a bírót rinyálás közben – és egyébként Buffon kivédte a tizit. Ehhehe. Hát ugye, ezt nevezhetjük győztes mentalitásnak. Hogy teszed a dolgodat.

Teszed a dolgodat. Akkor is, ha TÍZ EMBERREL vagy. De aki a vesztesekkel van, az ilyenkor csak egyre koncentrál: legyen az ellenfélnek is szar. Tehát minden ütközésnél eltört egy sevillai álla, leszakadt a veséjük, megbénult a családjuk. Minden labdaérintés után sárgát, pirosat, tizenegyest reklamáltak. Nem az volt a céljuk, hogy nyerjenek. Az volt a céljuk, hogy állítsanak ki tőlünk is valakit.

A mókás az, hogy mindezt tették annak ellenére, hogy 10 emberrel is jobbak voltak nálunk. Focizni kellett volna, nem rinyálni, fetrengeni, picsogni és szimulálni orrba-szájba. Mert nem jött be.

A mieink mit tettek eközben? Kurvára figyeltek arra (legalábbis a második félidőben), hogy ne üljenek fel a provokációnak. Igazából kisdedként bohóckodtunk, húztuk az időt, arra várva, hogy elfáradjanak a nagy adrenalinhajszában a spanyolok. Bejött ez is.

És amikor elfáradtak, jött Bonucci, és bevágta ballal. Mint a szart.

Aztán jött Mandzukic, és bevágta ő is. Elegánsan.

És egy 16 éves gyerek volt a pályán nálunk.

Ha a játékot és a potenciált nézzük, akkor a kedden aktuális felállásában pályára lépő két csapat közül a Sevilla volt a jobb.
Ha ezt felismerték volna, akkor nem a minden elemében szarabb Juventus nyer 1-3-ra.

De így jártak.

Ez a fos, amit Sevillában a pályára tettünk, a sport egyik fontos elemének bemutatója volt. Ez pedig a professzionalizmus.

Elképesztően biztató, hogy az elmúlt évek legfosabb játékával, a legfeltűnőbben lyukas és hiányos középpályával és csomó sérülttel együtt is vezetjük a bajnokságot és behúzzuk az ilyen meccseket is.

Mi lesz, ha jól is fogunk végre játszani? Adja Isten, hogy kiderüljön tavasszal, amikor állati nagy szükség lesz rá.