Berlinbe mentek, vb-t nyertek

Ma tíz éve, hogy az olaszok tizenegyesrúgásokkal megnyerték a világbajnokságot a franciák ellen. Alapból nem biztos, hogy kellene, hogy ez érdekeljen minket, de ez a győzelem, sőt az egész döntő nagy nap volt a Juventus számára is. A berlini fináléban ugyanis 8 Juve játékos lépett pályára: az olaszoknál Buffon, Cannavaro, Zambrotta, Camoranesi és Del Piero, míg a franciáknál Thuram, Vieira és Trezeguet. Sőt, ha tovább megyünk, akkor több olyan játékost is találunk, aki vagy korábban, vagy a vb-t követően játszott a Juvéban. Mi lett a berlini hősökkel, és kik azok, akik a két csapatból játszottak a Juventusban?

Italy-v-France-World-Cup-Final-2006

Buffon ugye a mai napig a Juve kapusa, és 38 évesen még mindig a világ egyik legjobbja. Cannavaro a vb-t követően Madridba igazolt, aminek valószínűleg nem kis szerepe volt abban, hogy a 2006-os Aranylabdát megnyerte. 2009-ben visszatért, de ez az időszaka meglehetősen sikertelen volt, nem is élt a klub az egy éves szerződéshosszabbítási opciójával. Bár ő szeretett volna első profi klubjához, a Napolihoz visszamenni, a klub nem kért belőle, így Dubaiba igazolt, majd sérülés miatt visszavonult. Jelenleg edzőként dolgozik Kínában. Del Piero 2012-ig a Juve játékosa volt, majd Ausztráliába, Sydney-be szerződött, két szezon után pedig a Delhi Dynamos játékosa lett. Bárhogyan is ítéljük meg a távozását, abban talán egyetérthetünk, hogy a Juventus tartozik neki egy búcsúmeccsel…

Mauro Camoranesi, bár nagyon szeretett volna, nem távozott a Juvétól 2006-ban, egészen 2010-ig Torinóban maradt  – ekkor a VfB Stuttgarthoz szerződött. Később Argentínában folytatta a pályafutását 2014-ig, amikor a Racing Club játékosaként visszavonult. Jelenleg edző, bár éppen állás nélkül, mert márciusban kirúgták az argentin Tigrétől. Gianluca Zambrotta a calciopoli után a Barcelonához, majd a Milanhoz került, végül a svájci Chiassónál fejezte be a pályafutását, ahol előbb segédedző és játékos, majd vezetőedző volt – egészen a 2015. tavaszi kirúgásáig. A napokban lett a Delhi Dynamos edzője.

Egy sportszerű jelenet Camoresitől

Patrick Vieira 2006 és 2010 között Milánóban játszott, majd a Manchester City játékosa lett. Jelenleg a New York City edzője, így Andrea Pirlo is a keze alatt játszik. Lilian Thuram szintén 2006-ban igazolt el, Zambrottával együtt a Barcelonához került. Itt két szezont töltött, majd szívproblémái miatt visszavonult. Azóta elsősorban emberi jogi ügyekben aktív. A döntőben tizenegyest hibázó David Trezeguet – ki ne tudná – minden idők legeredményesebb külföldi játékosa a Juventusban. 2011-ben a spanyol újonc Hercules Alicantéhoz került, majd játszott az Egyesült Arab Emírségekben és Argentínában, végül az indiai bajnokságban fejezte be a karrierjét.

A vb-n második számú kapusnak számító Angelo Peruzzi 1991 és 1999 között volt a Juve kapusa, és részese volt az 1996-os BL győzelemnek – sőt, a döntőben két tizenegyest is hárítva az egyik főszereplője volt a mérkőzésnek. 1999-ben Milánóba szerződött, majd egy sikertelen szezon után a Lazióhoz került. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy 2000-ban és 2002-ben lemondta a válogatott kerettagságot, mert csak harmadik számú kapusként számoltak vele. Daniele de Rossi szerint a 2006-os vb-n különösen fontos szerepe volt a csapatszellem fenntartásában. 2007-es visszavonulása után kapusedzőként dolgozott az U21-es válogatottnál, majd a Sampdoriánál, jelenleg nem edzősködik.

A 2006-ban a Rómát erősítő Simone Perrotta az 1998-99-es idényben játszott nálunk összesen 15 meccset, bemutatkozott a BL-ben, és a Bologna ellen a kupában gólt is szerzett. Mivel azonban kevés esélye volt, hogy bárkit is kiszorítson a bombaerős középpályáról, előbb kölcsönbe, majd később végleg a Barihoz került. Később a Chievónál futott be, aminek köszönhetően a Romához igazolt. Az Angliában született játékos a középpálya több posztján is bevethető volt, de talán támadó középpályásként volt a legjobb.

A döntőben kiállított Zinedine Zidane öt évet játszott Torinóban, ezalatt nyerte az egyetlen Aranylabdáját – döbbenetes, hogy egy ekkora futballista mindössze egyszer nyerte el a díjat. 2001-ben rekordösszegért igazolt a Real Madridhoz, az érte és Inzaghiért kapott pénzből jött Buffon, Nedved és Thuram is. Nagy álmát, a BL győzelmet el is érte Madridban, emlékezetes volt a glasgow-i döntőben lőtt szenzációs gólja. Ő lőtte a franciák gólját egy vitatható (szerintem jogtalan) büntetőből a berlini döntőben, hogy aztán az emlékezetes Materazzi affér miatt kiállítsák. Ma a Real Madrid edzője – van, aki ezt nem tudja?

Filippo Inzaghi 1997 és 2001 között volt a játékosunk, szintén a 2001 nyári nagy átalakítás során távozott a Milanhoz – cserébe Berlusconiék kiszálltak a Thuramért folytaott versenyfutásból. Inzaghi gólerős párost alkotott Del Pieróval, de miután 2000-ban leigazoltuk Trezeguet-t, nyilvánvalóvá vált, hogy a lehetőségei korlátozottak lesznek. A Milanban aztán kétszer is BL-t nyert (egyet éppen ellenünk), és Sevcsenkóval az időszak egyik legveszélyesebb csatárkettősét alkották. Sok egyéb mellett arról is híres, hogy egyike azoknak a játékosoknak, akiknek a megítélésében Benitóval teljesen egyetértünk: finoman szólva sem szerettük. Én az 1998-as BL döntőn haragudtam meg rá, amikor minden helyzetet elrontott – Mijatovics lesgólja mellett ez volt a vereség legfontosabb oka.

Thierry Henry 1999-ben fél évet töltött a Juventusnál: ebbe belefért, hogy egy Lazionak lőtt duplával eldöntse a bajnokságot. Igaz, nem a Juve, hanem a Milan javára, akik Zaccheronival az egyik legmeglepőbb scudettójukat szerezték abban az évben. Henry nálunk a szélen játszott, és mint azt a csapatot Lippitől idény közben átvevő Carlo Ancelotti mondta, nem is gondolt arra, hogy más poszton kellene vagy lehetne szerepeltetnie a francia játékost. Henry végül egy – közelebbről nem részletezett – Moggival kapcsolatos probléma miatt távozott, és az Arsenal legendája lett. Később játszott a Barcelonában és a New York Red Bullsban is, jelenleg tv-s szakértőként dolgozik.

A vb-t követően több, a fináléban pályára lépő, vagy legalább kerettag játékos is megfordult hosszabb-rövidebb időre a Juventusban. Fabio Grosso a hosszas balhátvédkeresésünk egyik nem túl sikeres állomása volt, jelenleg pedig a Juve primavera edzője. A vb egyik hőse 2009-ben a Lyonból igazolt hozzánk, és 2012-ig volt a keret tagja – ami talán meglepő, hogy 2 meccsen Conténél is pályára lépett, így tagja a 2011-12-es bajnokcsapatnak.

2011-ben került hozzánk a Wolfsburgtól Andrea Barzagli, a szerkesztőség egyik legnagyobb kedvence. A német évek annyira nem jöttek be neki, hogy a klubja örült, hogy egyáltalán pénzt ad neki – emlékszem, egy újságcikkben olyasmit írtak, hogy Barzagli ellenére lett bajnok egy ízben a Wolfsburg. 2011-ben azt gondoltuk, hogy cserének jó lesz – hát kicsit jobban sikerült a dolog. Az idén még két évvel meghosszabbította a szerződését, így elvileg 37 éves koráig marad a Juventusnál – aztán remélhetőleg edzőként vagy vezetőként segíti majd a klubot.

Szintén 2011 telén került hozzánk a Genoától Luca Toni. Az idén visszavonult csatár állítólag gyerekkorában Juve drukker volt. Sajnos nálunk nem sok siker jutott neki, bár ő lőtte az első gólt az új stadionban. Conte alatt nem kapott lehetőséget, mindössze a kispadig jutott el egy-egy alkalommal. Tőlünk az Egyesült Arab Emirátusokba került az Al-Naszr csapatához, majd a Fiorentina, később pedig a Verona játékosa volt. Itt 2015-ben a Serie A gólkirálya lett – 38 évesen!

2007-ben igazolt a a Juventusba Vincenzo Iaquinta, aki elsősorban küzdeni tudásával, elszántságával, sokoldalúságával tűnt ki nem csak az Udinieséből, hanem az olasz válogatottból is. Játszott középcsatárt és szélsőt is – azt mondta egyszer ezzel kapcsolatban, hogy mindegy, hogy milyen poszton, csak az a lényeg, hogy játsszon. Conte érkezésével ő is kiszorult a csapatból, előbb fél évre a Cesenához került kölcsönbe, majd visszatért ugyan a Juventushoz, de egyetlen játékperc nélkül töltötte a 2012-13-as idényt, aminek a végén visszavonult. 2015 végén azzal került a hírekbe, hogy maffiakapcsolatai miatt a bíróság elé kellett állnia.

A döntő legjobbjának választott Andrea Pirlo 2011-és 2015 között erősítette a Juvét, ezalatt 15 szabadrúgásgólt lőtt, kiosztott számtalan asszisztot. A Milantól ingyen igazolt középpályás egy évtizeden át volt az olasz középpálya legfontosabb szereplője. 2012-ben az Eb döntőbe jutott a válogatottal, és természetesen tagja volt a torna válogatottjának. Az angolok elleni tizenegyespárbajban emlékezetes panenkázással talált  be – ezzel lélektanilag megfordítva a párharcot. Jelenleg a New York City FC játékosa.

A franciáktól Jean-Alain Boumsong vált később a Juventus játékosává: 2006-ban a Newcastle-tól igazoltuk le. Az angolok örültek neki, hogy sikerült eladniuk, mert rengeteget bizonytalankodott náluk. Torinóban sem sokat javult e tekintetben: már az első meccsén, a Rimini ellen gyenge volt, és összehozott egy gólt az ellenfélnek. 2008-ban a Lyonhoz igazolt, az utolsó meccsén gólt fejelt az olasz kupában Toldo kapujába. Három éve vonult vissza a Panathinaikoszból. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy ő az egyetlen játékos, aki kétszer is a csere cseréjeként lépett pályára az Európa bajnokságokon.