Rövid poszt lesz ez. És olcsó is. Fáradj a kasszához, utána irány a szövegtörzs.
Ne kergessünk ábrándokat: Arturo Vidal távozik, elmegy a csapattól, és a Manchester United játékosa lesz. Nagyon valószínű, hogy már hetek óta tető alatt van a deal a felek között, minden le van zongorázva, egyszerűen a Juventus kérése, hogy ne jelentsék be az átigazolás tényét. Úgyhogy ha valakit anyázni akartok, akkor a klubot kell – de igazából azt sem kell.
Emlékeztek tavalyról Bale átigazolási hercehurcájára a Reallal? No, hát azt is pontosan lehetett tudni már az év elején, hogy megy Madridba, és tudta ezt minden érintett, csak a Tottenham – nagyon okosan – húzta az időt, és csak az átigazolási időszak végén hozták nyilvánosságra a transzfert. Ennek nagyon egyszerű az oka: a piac úgy működik, hogy ha az eladó tudja rólad, hogy vastag vagy, mint a mamutszar, akkor hozzágörget egy nullát a portékája árához. Minél gazdagabb vagy, annál jobban lehúznak (lásd még: Bale-Real). A Juventus jelen pillanatban jó pozícióban van, úgy tárgyalhat Vidal potenciális helyetteseivel, hogy nem égeti a zsebét a paraguayiért kapott egycsillió dollár, ha viszont holnap bejelentenék az ügyletet, sokkal nehezebb lenne normális játékost árában vennie. Ennyi.
Vidaltól köszönjünk el, kívánjunk neki sok sikert, és emlékezzünk csak a szépre. De ne gondoljuk egy percig se, hogy maradni fog, mert beleszeretett a fekete-fehér csíkos mezbe, és az egyébként dögunalmas városba.
A fenti helyzet egyike azon kevés gazdasági törvényszerűségeknek, amik jellemzőek a futballra. Ebben a helyzetben a futball valóban üzletnek tekinthető, amit érdemes profitorientált szemlélettel végezni, de az ehhez hasonló elszigetelt eseteken kívül lássuk be, szó sincs arról, hogy a labdarúgás igazából üzlet lenne.
Vannak ellenpéldák, ott van például a Porto, amely évek óta képes nyereségesen üzemelni, de a portugálok a kivételt erősítő szabály megtestesítői, semmi több. Nyilván sokan tisztában vagyunk vele, hogy a labdarúgás rossz üzlet, vagyis inkább egyáltalán nem üzlet, de ennek kimondásához nekem is Simon Kuper és Stefan Szymanski nagyszerű könyvére, a Soccernomics-ra volt szükségem. A könyv egyébként is rohadt jó, az egyik fószer matematikus, a másik statisztikus, és mindketten kocadrukkerek, professzionális értelemben semmi közük a futballhoz. Ők kezdtek el statisztikai adatokat elemezni, és ők vonták le azt a következtetést, hogy a klubok oldaláról nézve a labdarúgást teljesen felesleges üzletként kezelni. Mert nem az.
Nincs a világon egyetlen igazán sikeres futballklub sem, ami nyereséges lenne. Nem is törekszenek rá. Minél magasabban áll egy csapat csillaga, annál kevésbé foglalkozik a klub az alapvető gazdasági törvényekkel. Nincs rászorulva. Úgysem fog nyereséget termelni soha, maximum a veszteséget lehet csökkenteni ügyeskedéssel, de az újkori klubmodellben a tápláléklánc csúcsán ücsörgők megtehetik, hogy magasról szarnak rá.
Tyli minapi posztja nagyszerű volt, lekövethető volt belőle, mit tehetnek azok a klubok, akik mögött nem állnak olyan pénzemberek, akik mindenféle törvényszerűséget felrúgva azt tesznek, amit akarnak. Brandépítés, elérésnövelés, szósölmédia, mifaszom, de – hogy ne menjünk messzebbre – a Juventusnál sem azért küzdenek, hogy a klub nyereséget termeljen. Nem, pusztán az a cél, hogy a lehetőségekhez mérten kordában tartsák a veszteségeket.
A futballklub tehát gazdasági társaság, de nem üzlet. Aki megpróbál nyereséget termelni, az a sikerekről mondhat le, aki pedig trófeákat akar nyerni, az elfelejtheti, hogy valaha is kivesz a vállalkozásából egy büdös petákot is. Nézzük például a Vidal-ügyletet: a Manchester United annyi pénzt tesz az üzletbe (főleg, ha igaz, hogy Fellainit és Chicharitót is bevonják), amennyit egy kimondottan sikeres BL-idényben megkeres a klub. Na, hát ennyire üzlet a futball.
Mivel a Juventus mögött nem állnak olyan támogatók, akik vidáman szórják a pénzt, mint bolond pék a lisztet, a klub nem tehet mást, mint megfelelő ajánlat esetén elengedi néhány értékes játékosát. Vidal kulcsszereplője volt Conte Juventusának, az ő hiányában alapjaiban kérdőjeleződik meg a zsinórban három bajnoki címet szerző klub sikerességének folytatása, de a Juve nem engedheti meg, hogy nemet mondjon egy bizonyos szintet elérő ajánlatra. Lehet sírni azon, hogy nem engedhetjük meg magunknak, de egyből tegyük fel magunknak a kérdést: akarunk Chelsea lenni? Vagy ManCity? Ők megengedhetik, de annak ára van. Ha meg akarod fizetni, annak is.