Ennek az egész EL-sorozatnak leginkább az a tétje, sikerül-e valami olyat teljesíteni a Conte-éra harmadik évében, ami eddig nem jött össze. Bajnokságot már nyertünk kettőt, a minimális vezetőségi célkitűzést és szurkolói elvárást jelentő harmadiktól két, nagyjából könnyen megszerezhető pontnyira vagyunk. Kupadöntőt játszottunk a veretlen bajnoki szezon végén; tavaly Marchetti, idén egy motivált, pörgős Roma miatt a döntőig sem jutottunk. Európában meg ennyit érünk: tavaly egy tökéletesen vállalható BL-szezon végén sima kiesés Európa akkor magasan legjobb csapata ellen, és idén a kínos csoportkör után a kötelező kűrök is kissé döcögősen mennek az EL-ben. Az első komolyabb akadályban egyelőre elbukni látszunk. A visszavágó az egész csapat fejlődésének mércéje, Pogbától Vidalig, Bonuccitól Contéig.

Miközben bólogatni kezdtek az eddig utolsó Prong videócsippre (akinek erre nem indul el a nyaka, az műbuzi; őket kérem, azonnal zárják be a böngészőt), hadd idézzek fel egy kommentet _beni odavágó mögé írt csodálatos helyzetelemzése alól:

„Kicsit fura olvasni, hogy az utóbbi időben egyre fontosabb lett az EL mind a bloggereknek (talán Dino kivétel, mert ő egyszer azt írta, hogy őt a BL sem érdekli), mind a szurkolóknak.
[…]
Remélem csütörtökön nem megint abban a szellemben játszik majd a csapat, hogy „tudjuk, hogy mocsok erősek vagyunk, és tudjuk, hogy előbb-utóbb fogunk tudni egy gólt rúgni”, mert abból valószínűleg nem fogunk jól kijönni.”

Kilopo kolléga szavaival útnak is ereszthetnénk titeket, kifizetnénk neki a bölcs gondolatokért járó jogdíjat, aztán legyen gyorsan 9 óra, kapcsoljunk a Story4-re, és nézzük, mennyire tanultunk az elmúlt szűk 3 szezonból. Persze fizetni nyilvánvalóan nem fogunk senkinek, de ismerjük el, szép lassan úgy buktunk rá az EL-re, mint ahogy egymásra szoktunk a szerkesztői értekezletek 10. másodpercében. Akarjuk ezt a kupát, és jelen pillanatban az sem zavar minket, hogy ez egy másodrendű sorozat. Igen, BL-rejectek vagyunk, igen, messze az első vonal, igen, szélsők nélkül képtelenség versenyre kelni Európával. Ezeket tudomásul véve sokkal izgalmasabb, hogy ezer éve nem nyert a Juventus semmit, ami igazolná a nemzetközi nagycsapat státuszt. Bár ehhez kapcsolódóan hadd idézzem Dinót, aki a listán lelkemre kötötte, hogy a beharangban…

„…mindenképpen legyen benne, hogy az elmúlt három nemzetközi kupagyőzelmünk mindegyikét Olaszországban arattuk.
És most is Olaszországban lesz a döntő, tehát ha nyerünk, akkor zsinórban négy olyan nemzetközi kupagyőzelemről beszélhetünk majd, amely gyakorlatilag hazai pályán született.
Ebből pedig az következik, hogy Európában továbbra is szarok vagyunk, és Olaszországon kívül semmilyen komolyabb eredményre nem képes a csapat.”

Ha-ha-ha, akkor ennyit a status quóról!!!4 :DDD xD xD xD

Azért süti lenne nyerni ma. A kérdés, hogy hogyan csináljuk. Hirtelen nem is emlékszem, mikor fordítottunk meg utoljára egyenes kieséses szakaszban olyan párharcot, amikor idegenben zakóval kezdett a Juve. Tavaly a Bayern ellen esélyünk sem volt, Ranieriék szép halált haltak a Chelsea ellen, Capello két negyeddöntőt is bűnszar 0-0-ra hozott angol csapatok ellen, előtte a Depor kétszer is 1-0-ra nyert, … Ja, megvan: 2005-ben, a ‘Pool előtt a Real ellen itthon fordítottunk, Zalayeta Barcelona után ismét hosszabbításban vert oda egy spanyol csapatnak. Na, az férfimunka volt – azóta viszont nemhogy bravúrt nem hozott össze a Juventus egyenes kieséses szakaszban, hanem a kötelezőt sem mindig teljesítettük (Fulham, ugyebár).

Ma a győzelem kötelező, kvázi becsületbeli ügy. Pedig nem nekünk áll a zászló: a szinte minden fronton baromi erős Benfica kurvajól kontrázik. Láttuk a BL-ben, mit ér a mezőnyfölény, ha egy csapat visszaáll védekezni a saját 16-osára, és halálos pontossággal viszi végig a kontrákat. A két csapat stílusában benne van, hogy a Benfica – á la Real – átengedi a területet, mi meg támadgatunk – á la Bayern –  és labdavesztéskor rohanunk vissza, meglátjuk, milyen sikerrel. Abban igaza van kilopo testvérünknek, hogy nem játszhatunk biztonsági játékot Capello-módra, és nem bízhatunk abban, hogy Tevez majd megoldja. Ha 0-0-ra kellene játszanunk, borítékolnám a továbbjutásunkat: Lisszabonban a sasok gyakorlatilag kétszer jutottak el a kapunkig, nem tudtak ziccereket kialakítani, koncentrált védekezéssel semlegesíthetőek lennének. Viszont azzal a kényszerrel, hogy támadnunk kell, ezt a forgatókönyvet elvethetjük. Conte mérőmókusa lesz elsősorban a visszavágó: egyszerre kell biztonságos, ugyanakkor elől hatékony stratégiát kidolgoznia. A 3-5-2-t nem fogja feladni, az összeállításban sem lesz meglepetés, úgy tippeljük, Lichtsteinerre hegyezzük ki a továbbjutást, ami alapvetően nem ördögtől való gondolat: Forrest idegenben 3-4 alkalommal került tisztán a vörös védők mögé, és ha picivel jobban passzol, nem lenne mit izgulnunk. Licht, rajtad a világ szeme!

Nem szoktunk túlzott jelentőséget tulajdonítani a sporinak, azért rögzítsük: egy rasszista ügybe keveredett, abból kimosdatott bírót kaptunk, aki egyébként már vezetett nekünk, nem kifejezetten jól. Clattenburg Münchenben közelről látta és le sem fújta Ribéry ámokfutását, pedig simán pirosat kellett volna adnia. Láttunk már elég portugál csapatot, klub- és válogatott szinten is hajlamosak a déliek a rugdosódásra, alattomosságra, fetrengésre, színészkedésre. A Benfica vezetői már hisztiztek egyet a semmiért: az odavágón Enzo Perez rondán lekönyökölte Chiellinit, ennek kapcsán állítólag indult is egy UEFA-vizsgálat, amihez a portugálok annyit fűztek, hogy az UEFA Perez eltiltásával akarja biztosítani a Juve döntőbe jutását. Mint utóbbi kiderült, nem folyt semmilyen vizsgálat, Perez játszhat, a párharc a pályán dől el. Reméljük, az amúgy kimondottan sármos Mark úrfin nem múlik majd semmi.

Bár kezdőben most is lehetnek meglepetések (az odavágó előtt senki nem számított a spanyol inkvizícióra Mirkóra), a tétre tekintettel a gálacsapatra számítunk, apró finomhangolásokkal. Barza nem teljesen egészséges, a helyére a gyorsabb Caceres kerülhet. Vidal sem teljesen 100-as; ha játszik, Marchisiót ülteti padra Conte. Tevez mellett végre Nándit láthatjuk, aki feltétlenül motivált lesz, miután Lisszabonban az összes csatárt bevetettük, csak ő rohadt a padon. Mindössze három meccs van hátra ebből a szezonból: az Atalanta elleni bajnoki, a mai, és az EL-döntő. Mentsük meg májust az érdektelenségtől, tosszunk ma luzitánokat!