A Francia Akadémia nagyszótára a fenti mondással kapcsolatban a következőt jegyzi: bárki, aki nemesnek tartja magát, származásának megfelelően kell, hogy viselkedjen, illetve átvitt értelemben mindenki pozíciójához, hírnevéhez méltó módon kell, hogy eljárjon.
A Juventus európai nagycsapat. Egyike azon 4 klubnak, amelyik az UEFA által szervezett 3 nagy kupasorozatot – BEK/BL, UEFA-kupa/EL, KEK – megnyerte. (A többiek: Bayern, Ajax, ill. tavaly óta a Chelsea.) Ugyanakkor egyedüli klubként győzött az összes európai kupasorozatban, beleszámítva az Intertotó-kupát és az Európai Szuperkupát is. A Juventus történelmében van több olyan játékos, aki egy klubbal nyert 3 különböző európai trófeát: Scirea, Brio, Tacconi, Cabrini és Tardelli mind hazavittek egyet a BEK, KEK, UEFA-Kupa mesterhármasból, sőt, közülük csak Tardelli nem nyerte meg az Európai Szuperkupát és a Világkupát is. Csak a Juventusnak van olyan edzője, aki egy csapattal végigverte a világot: a fenti kupákat mind Trapattonival hódította el a klub. A Juve az egyik legeredményesebb kupacsapat, 11 európai trófeával – ennél többet csak a Milan, Real, Barcelona hármas nyert. Az UEFA-kupa/EL történelmében csak 3 csapat vitt el 3 évadot: a Juventus, és két ősellensége (Inter, Liverpool).
A Juventus tehát vitán felül nemes klub, a történelmet tekintve a legszűkebb elit tagja. Az utóbbi években, sőt, lassan évtizedekben nem ápoltuk a nemes hagyományokat: mindenki tudja, mikor nyertünk utoljára nemzetközi kupát, sőt, mikor jutottunk utoljára döntőbe. Annyiban hasonlít ez az EL-sorozat a két évvel ezelőtti bajnokságra, amennyiben mindkét sorozatban van mit bizonyítanunk. Pirlo nemrég megjelent könyvében írt Conte 3 évvel ezelőtti antréjáról: „ez itt a Juventus, a két hetedik hely elfogadhatatlan, nincs több időtök szarnak lenni”. Hasonló motivációs beszédnek most is helye van: ebben az évezredben már olyan klubok nyertek európai kupákat, mint a Zenit, a Sahtar, a Feyenoord vagy a CSZKA Moszkva, sőt, olyanok döntőztek, mint a Monaco, a Middlesbrough, a Fulham vagy az Alaves, miközben mi nem vittünk haza semmit, és döntőig is csak bő egy évtizeddel ezelőtt jutottunk. Ha ez nem lenne elég, az utolsó európai döntő óta kifejezetten kellemetlen eredményeket is produkáltunk: oda-vissza vereség a Deportivo ellen 2004-ben, egymás után kétszer is impotens visszavágó az angliai vereséget követően, kínos hazai cumi az utolsó csoportmeccsen a csöppet sem félelmetes Bayern ellenében (ráadásul előnyről), csupa döntetlennel letudott EL-csoportkör, idén hazai döntetlen a Galata ellen kínkeservvel megfordított csoportmeccsen, idegenbeli betli Koppenhágában, és persze az égések csimborasszója, a londoni külvárosban elszenvedett 4-1-es ronda zakó, majd kiesés a közepeske Fulham ellenében. Elég volt már abból, hogy szarok vagyunk.
Tiszteljük és felületes ismereteink alapján nagyra becsüljük, remek csapatnak tartjuk a Benficát, de ha nem gond, nekünk ez a párharc nem róluk fog szólni. Ez a Juventus nincs még kész, de 3 éve töretlenül épül, azzal a céllal, hogy Európában is eredményes legyen. Ez a párharc arról szól, beragadunk-e a „majd jövőre megmutatjuk Európában” frázisba, vagy végre a keret képességeinek megfelelően Európának is kitesszük-e a brét. Ez a keret a sérült Vidal nélkül is az egyik legerősebb a kontinensen, igazából teljesen mindegy, ki jön szembe, tartson ő a Juventustól. Nincs hová bújnunk, a nemesség kötelez: a Juventus díszes történelmét lehet, sőt, kell gyarapítani ebben az EL-sorozatban.