Amikor Tyli előjött a szubjektív beharangozók ötletével, nagyon egyetértettem vele, hiszen olvasóink is megérdemlik, hogy bepillantást nyerjenek néha a gazdagok és szépek fényűző életébe.

Szardínia ékköve, Calgary

Hétvégi ellenfelünk neve mindig nagyon tetszett, elhatároztam, hogy megnézem egyszer. Három éve jött el a pillanat, február 5-én. Felhívtam a repteret, és megkérdeztem, melyik gépem van éppen feltankolva, majd miután megnyugodtam, hogy a pink Gulfstream g650-esem felszállásra készen vár, bemondtam az úticélt.

“Öltözzön melegen felséged, nagyon hideg van akkoriban arrafelé. Szólok a személyzetnek, hogy csomagoljon ételt is – mondta a komornyikom. Nem nagyon értettem a dolgot, de aztán eszembe jutott, hogy még olyan olasz mondás is van, hogy “sardegna è lontano”, úgyhogy megnyugodva indultam útnak.

Calgary, ezt nagy biztonsággal állíthatom, az egyik legfaszább város, ahol valaha jártam. Tulajdonképpen csak kétszer átutaztam, de ez észak-amerikai léptékkel egy kicsit mást jelent, úgyhogy volt időm kicsit körbenézni, és ámulni-bámulni azon, hogy léteznek még ilyen helyek a világon. A kaland különös része az volt, hogy 56-os dobis nagymamámmal (akkor épp a 82. felé cammogott), és a 85 éves nővérével jártam ott, ami okozott néhány mókás pillanatot.

Alberta államot úgy is hívják, hogy “Kanada éléskamrája”, aminek egyrészt a fejlett helyi állattenyésztés, másrészt az olaj az oka. Furcsa módon nem Calgary, hanem Edmonton a székhelye, de bízvást állíthatom, Edmonton egy szarfészek a Sziklás-hegység kanadai részének lábánál fekvő Calgaryhoz képest. Sőt, szerintem a világ összes városa szarfészek hozzá képest.

Calgaryban szerintem bünteti a törvény, ha valakinek 50 fölé megy a pulzusa. A maguk felületes módján kedvesek az emberek (akik nagy százalékban cowboykalapot viselnek), de látszik rajtuk, hogy lefoglalja őket saját nyugalmuk. Ide megérkezni nagyjából olyan élmény, mint amikor egy gyomorgörcsöt okozó emésztési anomália egy recsegős fing formájában távozik. A gyomorgörcs maga a világ, a megnyugtató surc pedig Calgary. Rend van, tisztaság van, nyugalom van. Az első nem mosolygó embert akkor láttam, amikor összezavart a kukára szerelt négy fakk (papír, fém, fa, műanyag), és blöffre dobtam ki a kólásdobozomat, de elkaptak. Úgy toporogtam a feddést hallgatva, mintha egy baseballütővel kezemben kaptak volna el a bébifókák kolóniája mellett.

Hagyományos szárd építészet

Innen Banff volt a célpont, ami az albertai természetvédelmi körzet közepén elhelyezett kis üdülőváros. A környezet mesés, áthatolhatatlan ősrengeteget vágnak szét a hegyekből leömlő gleccserpatakok, amik néhol olyan színű tavakat hoznak létre, amilyennel még soha nem találkoztál életedben. A Calgaryból Banffba vezető úton a sofőr/idegenvezető/vadőr csávó folyamatosan mondta a park szabályait: ha eldobsz valamit az erdőben, 500 dollár kérdés nélkül, ha az a valami műanyag, 600. A parkon belül csak külön engedéllyel vezethetsz autót (nem neked kell az engedély, hanem a kocsidnak), ha elütsz egy állatot, a körüményektől függően 2000-15,000 dollár a bünti, ha egy grizzlyt, akkor meg szerintem a helyszínen kivégeznek (de a dutyi kurvaélet). A grizzly ugyanis valamiért rohadt fontos a helyieknek.

Néhány évvel az én utazásom előtt hónapokig lázban tartotta Calgary, sőt, egész Alberta népét egy váratlan tragédia: egy amerikai vadász kilőtt egy grizzlymamát (önvédelmre hivatkozott), akinek bocsai voltak. Ez nem sokkal a medvék téli álma előtt történt, és a helyiek nem voltak benne biztosak, hogy a kicsik tudják majd hibernálni magukat önerőből. Mivel minden medve chippelve van, egész kanada szíve szakadt meg, amikor a két kis borzas GPS-jel megállt, és nem mozdult többé. A szakértők valószínűsítették, hogy egy másik medve tépte szét őket, esetleg simán csak megfagytak. Az állam gyászba borult néhány hónapra, de aztán tavasszal, teljesen váratlanul jött a szenzáció: a bocsok ösztönösen tudták, mi a dolguk, bezabáltak és csak téli álmot aludni vonultak el. Megmozdult a két jel!

Ezt a sztorit úgy mesélte el a faszi, mint egy Schiendler listájába ojtott Csillagok háborúját, és míg útitársaim hujjogatva ünnepeltek, nekem csak az járt a fejemben, hogy “a kurva anyátokat, hogy ilyen gondjaitok vannak!” Medvét sajnos nem láttunk, csak nagyon messziről, egy jávorszarvas viszont nagyjából 10 méterre volt tőlem. Ennél sokkal közelebb jutottam egy japán csajhoz, de nem elég közel.

Szóval Alberta nagyon fasza, Cagliari meg különösen az, aki olyan gazdag, mint mi, az mindenképpen menjen el, és nézze meg, mert érdemes. Olyan lett nekem, mint Harrynek Bruges.

A Cagliari elleni szubjektívhez még van egy dolog, ami szorosan hozzá tartozik. Én nagyjából az összes Juve-meccset látom egy évben, minden programomat úgy időzítem, hogy ne üsse az aktuális összecsapást. Éppen ezért pontosan tudom, hogy egy-egy évben melyik meccseket nem láttam, és hogy miért nem. Volt tüntetés, áramkimaradás, lefedettség miatt is mulasztásom, de szólt már közbe családi program is. De van két meccs, ami különösen fontos. Az egyik egy Udinese elleni, amit az esküvőm miatt nem láttam, a másik pedig egy Cagliari elleni, ami helyett az első randimon voltam a feleségemmel. Az eseményeket SMS-ben tudósító Dino Vercotti csak annyit írt a frissen igazolt Matri szardínaiai visszatéréséről, hogy “csatárokkal sokkal könnyebb futballozni”. És tényleg. (Figyeljük meg külön, ahogy Luca Toni a tizenhatos vonaláról (!) fejel gólt!)