Szubjektív múltidéző – AS Roma

Az új év egy új sorozatot is hoz a blogon: korábban sokan hiányolták a szeretünk-gyűlölünk posztokat, viszont mivel nagyjából a teljes mezőnyt végigzongoráztuk ebben a rovatban, nem nagyon lenne értelme visszahozni. Azonban igaza van a reklamálóknak abban, hogy talán érdemes a tényekre, taktikára vagy a várható felállásra épülő beharangozók mellett egy-egy meccs más: viccesebb vagy netán személyesebb oldalát is felvillantani. Így a most induló sorozatban felidézzük, hogy számunkra mi a legkedvesebb és a legrosszabb emlék az aktuális ellenféllel, vagy annak egy játékosával, edzőjével stb. kapcsolatban. Kezdjük is el a Romával!

trez_romaKezdjük a pozitív oldallal; sok szép emléket lehetne felidézni a Romával vívott párharcok közül, akár a tavalyi, vagy a tavaly előtti négy gólos meccseinket, netán a Diego és Melo góljaival kivívott 3-1-es római sikert. Furcsa mód számomra az egyik legszebb emlék mégis egy döntetlen: a 2007-es 2-2-ről van szó. A calciopoli után visszatérő, Ranieri edzette Juve az előző idény ezüstérmeséhez látogatott, ráadásul egy Buffon-Di Natale koprodukcióban született góllal a Juve egy Udinese elleni hazai vereséggel hangolt a rangadóra. Ami nagyon jól indult: Iaquinta beadását Trezeguet (aki amúgy kinn lesz a vasárnapi meccsen, és a héten meglátogatta egykori csapattársait Vinovóban) fejelte a rövid sarokba, ezzel vezettünk. Ez volt a Roma első kapott gólja a bajnokságban. Aztán a 30. és 36. percben Totti kétszer is betalált – bár az első gólja előtt lesről lépett vissza (a videón ez nem látszik, de így volt), így a hazaiak megfordították a meccset. Mindkét gólban erősen benne volt a nyáron Genovából visszatérő fiatal Criscito, akitől azt várták, hogy a portugál Andradéval évekre megoldja a középső védő posztját. Nem így lett: az ifjú olasz ez után a meccs után kegyvesztett lett, és a télen kölcsönadtuk. Andrade pedig a második félidőben súlyos térdsérülést szenvedett, ami véget is vetett a pályafutásának.

De a rossz dolgok még nem értek véget ennyivel: a második félidőben ugyanis olyan dolgot láthattunk, ami ritkán fordult elő: Del Piero ugyanis kihagyta a Nedved fellökéséért megítélt büntetőt (Ekkor többen azt követeltük, hogy vonuljon végre vissza. Korai lett volna: az idény végén a Serie B után az első osztályban is gólkirály lett, és még évekig volt kulcsjátékosa a Juventusnak.) Úgy tűnt akkor, hogy vereség lesz a vége, főleg, hogy elsősorban Buffonon múlt, hogy nem nőtt a hazaiak előnye. Aztán jött a 87. perc, és Chiellini bedobása, amit Iaquinta a hálóba csúsztatott, így a balszerencsés és sérülésektől sújtott Juve pontot szerzett a bajnokság egyik legerősebb csapata ellen idegenben!

iaquinta_roma2Ez gól lesz…

A Criscito-Andrade páros helyét innentől kezdve Chiellini és Legrottaglie vette át, és nyújtottak kiváló játékot – Chiellininek balhátvédként nem sok helye lett volna a Juvéban, az új posztján azonban klasszisjátékot nyújtott. A sokszor leírt, nem egyszer a saját szurkolói által kifütyült, és csak kényszerből a csapatnál tartott (ugyanis nem kellett senkinek) Legro pedig szerintem a következő két évben a bajnokság talán legjobb középhátvédje volt. Miattuk, a küzdés, a spirito, és a váratlan döntetlen miatt választottam ezt a meccset a pozitív élmények közül. A bajnokság végén a Juve harmadik lett, és visszatért a legjobbak közé – ennek az útnak volt az egyik meghatározó lépése a római döntetlen.

Biztos vagyok abban, hogy ha megszavaztatnánk a Juve szurkolókat, mi a legrosszabb emlékük a Romával játszott meccsek közül, akkor a 2004-es idegenbeli meccset mondanák a legtöbben: 4-0-ás vereség, rossz játék, Totti provokációja, és a második Lippi korszak végét jellemző szétesés a pályán. Mindez valóban rossz emlék, de egy másik meccs még negatívabb érzéseket idéz fel bennem. 2001. május 6. – ezen a napon vesztette el a Juventus véglegesen a bajnokságot, mégpedig egy másik 2-2-nek köszönhetően. A 29. fordulóban Torinóban találkozott a két, scudettóért küzdő csapat – a vendégek 6 pont előnnyel álltak a Juve előtt, így ez volt az utolsó lehetőség a felzárkózásra. Az “őszi” meccsen – egy nappal szenteste előtt – Rómában gól nélküli döntetlen lett az eredmény, bár Ferrara kapufájánál a Juve közel állt a győztes gólhoz. Abban az időben még nem volt netes stream, és egyetlen általam elérhető csatorna sem közvetítette a meccset, így a Rai Uno teletextjén kísértem végig a meccset. És azt láthattam, hogy Del Piero és Zidane góljaival a Juventus már a 6. percben 2-0-ra vezetett. (A későbbi összefoglalókból látszott, hogy Antonioli talán mind a két gólban hibázott.) A vendégek megzavarodtak, és egyértelműen uraltuk a meccset. Az első negyedóra leteltével a Roma talán kaphatott volna egy büntetőt az akkor még jobb oldali középpályásként játszó Zambrotta szerelése után, de ettől függetlenül az első félidő a miénk volt.

A fordulópont a 60. percben jött el: Totti és C. Zanetti helyére beállt a japán Nakata és a brazil Marcos Assuncao. Tottit Tacchinardi és a neki rendre besegítő csapattársak kettős őrizete teljesen kivette a játékból, így cseréje logikus lépés volt. A helyére álló japán középpályás pedig egyáltalán nem volt rossz játékos: korábban a Juve és a Roma egyaránt le akarta igazolni a Perugiától, végül utóbbiaknak sikerült, mintegy 30 millió eurónak megfelelő összegért. És hamar meg is mutatta, miért akarta annyira mind a két klub: ő volt az, aki a 78. percben Tacchinardi labdavesztése után óriási gólt lőtt 28-30 méterről, ezzel visszahozva csapatát a meccsbe. (Utólag kiderült, hogy a kispadon ülve Nakata kifigyelte, hogy Tacchinardi minden alkalommal ugyanúgy próbálja tisztára játszani magát, így készült arra, hogyan vegye el tőle a labdát.)

van_der_sar_juve_roma_2001Csak az egyiküknek volt jó

Ekkor már nagyon vártam a meccs végét a teletext előtt ülve, valahogy érződött, hogy nehéz lesz megőrizni a vezetést – pedig nem is tudtam arról, hogy Ancelotti csapatainak szokása leadni a már megnyertnek tűnő meccseket. A rengeteg reklamálás és holtidő miatt 5 perces hosszabbítást mutatott a partjelző, de nem volt ennyire szükség, hogy a Roma kiegyenlítsen: Nakata újabb, 110 km/órával száguldó lövését van der Sar csak kiütni tudta a 91. percben, és Montella értékesítette a kipattanót. Összeomolva néztem a tv képernyőjét, bízva a csodában, azaz, hogy újra megszerezzük a vezetést. Nem szereztük, és maradt a 2-2. Nakata egyébként a neki jutó fél órában 5 alkalommal próbálkozott távoli lövéssel.

A végén még egy dulakodás után kiállították Tacchinardit és Assuncaót is, de a lényeg az volt, hogy a döntetlennel a Roma megőrizte 6 pontos előnyét a Juve előtt, sőt átmenetileg a Bariban győzedelmeskedő Lazio is megelőzött minket. Innentől hiába nyertünk minden meccsen (az öt meccsen 14-3-as gólkülönbséggel), a Romának két döntetlen is belefért, és megnyerte a bajnokságot két ponttal a Juventus előtt. Ancelottit pedig az idény végén annak ellenére elküldték, hogy év közben hosszabbította meg a szerződését – a Juventusnál ugyanis nem fér bele két második hely. De távozott Inzaghi, van der Sar és Zidane is, míg a visszatérő Lippivel érkezett többek közt Nedved, Thuram és Buffon. Egy év múlva pedig sokkal kellemesebb érzések kapcsolódtak a fővároshoz…