Mi történt?

Szerintem még jó ideig nem fogunk magunkhoz térni a szombati döntő után, de pár dolgot kicsit letisztultabban látunk, mint közvetlen a meccs után. Hogy fordulhatott elő, hogy az eddig összesen három gólt kapó Juve négyet kap a döntőben? Hogy fordulhatott elő, hogy a második félidőben a pályán sem voltunk? Ezt próbáljuk kicsit értelmezni a hajtás után.

Ahogy azt Benito is írta, a Juve kifejezetten jó első félidőt produkált, és akár balszerencsésnek is mondhattuk magunkat, hogy csupán döntetlenre álltunk. Ugyanakkor már a félidőben volt pár figyelmeztető jel. Ilyen volt pl. a passzstatisztika, ami azt mutatta, hogy a madridiak majd’ 10%-kal pontosabban passzoltak, mint mi. Ez már önmagában sem mutat jól, de ha kicsit megnézzük az okokat, akkor még vészjóslóbb képet mutatott. Az egyik ok a korábban már megénekelt minősíthetetlen csatárteljesítmény. Piggy és Dybala is kibaszott gyengék voltak már az első félidőben, alig tudták megtartani a labdát, és nem, hogy passzolni nem voltak képesek, hanem lekezelni sem tudták a kapott átadásokat. Dybalán már a kezdés előtt látszott, hogy nagyon ideges, ez végig így is maradt. A modern futballban egyik legfontosabb skill az angolban first touchnak nevezett dolog, ami annyit tesz, hogy mennyire képes egy futballista jól átvenni a labdát – úgy, hogy azzal egyből meg lehessen indulni, hogy gólhelyzetet teremhessen a játékos, vagy hogy úgy fedezze a labdát, hogy legfeljebb szabálytalanul tudják tőle elvenni. Ebben volt talán a leggyengébb Dybala, amit én egyértelműen az idegességnek tudok be. Higuain pedig eldöntötte a vitát, hogy megérte-e 90 milliót fizetni érte: nem. Egy topjátékosnak a nagy meccseken kell teljesítenie, ahogy azt mondjuk Ronaldo is tette – Dybala és Higuain viszont nem voltak képesek vállukra venni a csapatot.

De nem csak az egyéni teljesítményeken múlt a szükségesnél pontosabb passzjáték; a Juve nem a szokásos játékát játszotta. Itt nem arra gondolok, hogy támadóan léptünk fel az elejétől kezdve – merthogy ez csak a laikusokat lepte meg, ez volt a várható taktika. Viszont keveset láttunk abból, amit általában művelünk: kis területen gyors rövid passzokkal megtartjuk a labdát, és az üres területre játsszuk egy hosszú átadással. Ilyenkor mivel az ellenfél játékosai többnyire kis területen koncentrálódnak, terület nyílik Alves, Sandro vagy Cuadrado előtt. Talán sokan megfigyeltétek már, hogy a Juve játékosai ritkán engednek annak a csábításnak, hogy egy kockázatos passzal teremtsenek helyzetet, sokkal többre becsülik a labdabirtoklást, majd az üres területek megjátszását. Ezzel szemben szombaton egy direktebb támadójátékot próbáltunk meg játszani, amiből helyzetet nem tudtunk teremteni, viszont elég sokszor lefülelték az átlátszó passzokat.

Ez egy újabb problémához vezetett: az elejétől bevállalt presszing eleve rengeteg futást igényelt, a labdavesztések pedig még rontottak is a helyzeten. Megint csak a félidei statisztikára érdemes gondolni: ha jól emlékszem kb. 5 kilométerrel futottunk többet, mint a Madrid. Ekkora különbség ritkán szokott lenni élcsapatok között, ráadásul a labdavesztések miatti visszarohanás miatt a futásteljesítmény elég nagy része sprint volt – legalábbis úgy tűnt, nem láttam erről statisztikát. És akkor vegyük figyelembe, hogy a Juve játékosainak átlagéletkora kifejezetten magas, csak a 2007-es Milan lépett pályára idősebb csapattal, mint mi az idén.

Az első félidőben a Real középpályája mélyen játszott, nem egy alkalommal úgy, hogy még a támadóink is előttük voltak. A madridiak próbálták szűkíteni a területet, többször előfordult, hogy a középpályásaik egy kb. 10*10 méteres területen koncentrálódtak, ami elvileg lehetőséget teremtett a Juventusnak az oldalváltásra – azaz teljesen adott volt a helyzet a szokásos játékunkhoz. Ezt a türelmetlenségünk mellett még két dolog nehezítette: egyrészt nem minden esetben sikerült kihozni a labdát a zsúfolt területekről, másrészt a Juventus játéka nagyon egyoldalas volt. Mivel Barzagli egyáltalán nem lépett fel, Alves elszigetelt maradt elöl. A másik oldalon Mandzukic többször is jól nyitott területet Alex Sandrónak. Kérdés, hogy mi lett volna, ha Allegri Alvest jobbhátvédként játszatja, és előtte Cuadrado van a jobb szélen – bár utóbbi játékos rossz formája miatt szinte kézenfekvő volt, hogy a kolumbiai csak csere legyen. A támadók és a középpálya közötti nagy távolság miatt a Real presszingje nem lehetett sikeres, mert mindig volt szabad emberünk, akit meg lehetett játszani. Ugyanakkor a mi letámadásunknak köszönhetően lelassítottuk a madridi támadásokat, rendre a szélre szorítva őket, ahonnan veszélytelennek bizonyultak.

Ennek ellenére a Real szerezte meg a vezetést egy kontrából, ami onnan indult, hogy Alves és Dybala nem értették meg egymást, gyakorlatilag egymást szerelték, Mandzukic pedig nem követte Carvajalt, aki végül gólpasszt adott. Kulcsmomentum volt, hogy Kroos ellen nem szabálytalankodtunk a félpályánál (ha jól emlékszem, Pjanic volt az, akinek fel kellett volna borítani a németet). Szóval hibák sorozata vezetett az ellenfél vezető találatához.

A türelmetlen passzjáték és a túl sok futás miatt a csapat hamar felemésztette az erőtartalékait, így már a 40. perctől átvette az irányítást a Real, és én attól féltem, hogy a szünet előtt betalálnak. Már ekkor sem tudtuk megtartani a labdát, ami folytatódott a második félidőben is. Sokan felteszik a kérdést, hogy mi történt a szünetben, mit változtattak a madridiak a második játékrészre? Az egyik álláspont szerint semmi nem változott, mi estünk vissza, míg a másik vélemény szerint a Real felpörgött. Szerintem mind a kettőben van igazság. Nekem úgy tűnt, Zidane feljebb küldte a játékosait, akik letámadva a mieinket arra kényszerültek, hogy felvagdossák a labdákat. Chiellini és Khedira már többször bemutatta, hogy könnyen zavarba hozható a letámadással, de ezúttal szinte mindenki pánikba esve lődözte a labdát, amerre látott. Normál esetben a Juve sok hosszú átadással, felíveléssel játszik. De azok általában úgy “jönnek létre”, hogy a hátsó embereink a labdatartó passzolgatás után, az ellenfél egyensúlyát megbontva, viszonylag tisztán, ebből adódóan ésszel, átgondoltan saját emberhez tudnak passzolni. Ezzel szemben szombaton nem voltak tiszta előreívelési lehetőségek, így vaktában rugdostuk a labdát előre, vagy a lelátóra. Mivel a Juve 40 perc alatt eléggé elkészült az erejével, még a koncentráció sem volt meg a pontos passzokhoz, amivel még jobban magára húzta az ellenfelet a csapat. Arra sem volt meg az energia, hogy sok mozgással megteremtsük a szokásos passzháromszögeket, sőt a madridiak rendre lezárták a passzlehetőségeket, megelőzték a mieinket (ilyen labdavesztésből lett később a harmadik gól: a Mandzukicnak lefejelt labdára négy madridi is rástartolhatott volna). A jobb oldalra kitolt Modric-csal nem nagyon tudott mit kezdeni a védelmünk, és a horvát Alex Sandro támadójátékát is semlegesítette.

Emellett Zidane ráállította Kroost Khedirára, amivel a labdakihozatalunkat nagyban megnehezítették, míg Isco sokkal feljebb játszott, mint az első félidőben – ezzel pedig a Real elkezdte kihasználni a védelem és a középpálya közötti területet. A szélső védőket még az első félidőben látottnál is jobban feltolta a Madrid, gyakorlatilag szélső támadót játszatva velük. Azaz a játék súlypontja jócskán a Juve kapuja felé tolódott a taktikai változtatásokkal – amit Allegri nem tudott lereagálni, valószínűleg nem kis részben a korlátozott cserelehetőségek miatt. Mivel nem tudtuk átjuttatni a labdát a madridi térfélre, így az addig hatékony letámadás sem működhetett. A Madrid pedig egyre több létszámfölényes helyzeteket teremtett a mi térfelünkön.

És jött is menetrendszerűen a második gól, ami persze az elsőhöz hasonlóan balszerencsés volt, de teljesen benne volt a játékban. Három dolgot emelnék ki ezzel a találattal kapcsolatban:

  • az első a csapat, különösen Buffon reakciója volt: a játékosok szinte beletörődve, összeomolva fogadták a gólt. Ezzel dőlt el végleg a meccs. Kívülről nézve úgy tűnt, hogy ekkor úgy érezték a játékosok, hogy a Real szerencséjével nem lehet mit kezdeni, itt ők nem nyerhetnek, hiszen bármit csinálnak, egy megpattanó lövés akkor is beakad.
  • a második Bonucci szerepe a gólban. Ő eleve az egyik leggyengébb volt a csapatban, és már az első gólnál is balszerencsésen ért a labdába, itt pedig suta mozdulattal gyakorlatilag letette középre lövésre a labdát. Hab a tortán, hogy nem sokkal később a harmadik gólnál közelről nézte, ahogy Ronaldo betalál.
  • a harmadik pedig Buffon szerepe. Igazából óriásit egyik gólnál sem hibázott, de míg Navas kiszedte Pjanic amúgy jó lövését, addig Buffon nem hozott olyan bravúrt, amivel talán a második és harmadik gól is hárítható lett volna. Nem varrnám teljesen a nyakába ezt a gólt, mert Bonucci és a balszerencse sokkal inkább benne volt, de szerintem azt történt, hogy a csapat egyik legfontosabb embere sem tudott igazán hozzátenni a vágyott kupagyőzelemhez, sőt nekem kicsit lassúnak, lomhának tűnt több esetben is.

Ami innen történt, az teljesen szokatlan a Juventustól. A Juve egyik legnagyobb erénye ugyanis a nyugodtság, a saját magukba vetett hit. Talán először éles meccsen ez pont a Real ellen mutatkozott meg, amikor két éve idegenben egy gólos hátrányban sem omlottunk össze, sőt teljes nyugalommal passzolgattunk. Utólag kiderült, Allegri elmondta a játékosoknak, hogy ne izguljanak, úgyis lőnek egy gólt – ők pedig elhitték. Ahogy föntebb írtam, ezúttal a második gól után már nem hittek a mieink az egyenlítésben, vagy éppen a fordításban. Ennek pedig egy nagyon csúnya összeomlás lett a vége. A Juve egyénileg gyengébb, mint a Madrid, csakis a végsőkig koncentráltan, csapatként játszva tudnánk föléjük nőni. Hitet vesztve azonban hátrányban gyakorlatilag nem tudtunk átlépni az ellenfél térfelére sem, a Real pedig akár többet is lőhetett volna. A biztató első félidő után a Juve a BL döntők történetének egyik legnagyobb verését kapta.

Ez a hitehagyottság sok szurkolónál kiverte a biztosítékot, különösen ha mellé tesszük a talán nem a legszerencsésebb választásnak bizonyuló, meccs után posztolt “it’s time to be proud” képet a klubtól (ahogy egy szurkoló írta: mi nem ünneplünk második helyeket, vagy “morális trófeákat”, itt a győzelem az egyelten, ami számít). Míg két éve úgy vesztettünk, hogy az utolsó pillanatig küzdöttünk, és a rossz kezdés után képesek voltunk visszajönni a meccsbe, ezúttal kiscsapatként játszva megalázó verést kaptunk. Egyébként ez a második félidős visszaesés nem idegen a csapattól; az olasz kupa döntőjében, vagy több bajnokin is erősen visszavettünk – ezt akkor annak tudtuk be, hogy kíméljük a játékosok erejét, sőt, egy-két alkalommal talán kissé nagyképű is volt a csapat. Most nem ez volt az ok: hiába hangoztatta szinte mindenki, hogy ellentétben a két évvel ezelőttivel, most hisznek a győzelemben, ez elég törékeny hitnek bizonyult. Vannak, akik odáig mennek, hogy a második félidőben a játékosok elárulták a “fino alla fine”, azaz a “legvégsőkig” elvét, ami a klub identitásának és sikereinek az egyik alapja.

Hát egy nagy lófaszt

Allegri egyébként nagyon jól látja a problémákat, a hibákat. Elmondta pl. hogy lehet, hogy bele kellett volna nyúlnia a meccsbe. Hát igen: Dybala egy perig sem volt meccsben, őt hamarabb le kellett volna hozni, és a pehelysúlyú középpályát is érdemes lett volna megerősíteni akár már a félidőben. Higuain pedig egyetlen párharcot sem nyert meg a védőkkel szemben. A probléma azonban az, hogy a kispadunk kevés volt egy BL döntőhöz. Egyetlen olyan játékos sem ült a padon, akitől különösebb impactot várhattunk volna. Lichtsteiner, Asamoah, Lemina, vagy az ezúttal kispadra sem kerülő Rincon nem elég a nemzetközi élmezőnyhöz. Utólag azt mondja az ember, hogy Keant érdemes lehetett volna nevezni, annyit ő is hozott volna, mint Piggy, de nem hiszem, hogy egy 17 éves gyerektől kellene a megváltást várni.

Ez – mármint a megfelelő cserék – hiánya részben magyarázat a fizikai és mentális fáradtságra is, ami az összeomlás hátterében áll. A Juve kerete olasz szinten messze a legerősebb, legkiegyensúlyozottabb. Ugyanakkor vessük össze a helyzetünket azzal a Madriddal, ahol egy James Rodriguez még a kispadra sem fér oda, ahol a BL meccsek miatt pihentetett kezdők helyett Morata, Isco vagy Bale játszhat (mondjuk attól függően, épp melyikük játszott előtte). Nálunk meg támadócserének az elmúlt két hónapban szörnyű formát mutató Cuadrado az egyetlen bevethető ember. Emiatt hiába látszott főleg a mentális fáradtság Piggyn az elmúlt 8-10 fordulóban, nem lehetett őt pihentetni. Ronaldo kilenccel kevesebb klubmeccset játszott a szezonban, mint Higuain. Míg a madridiak tökéletes fizikai és mentális állapotban érkeztek a döntőre, a mi kulcsembereink kizsigerelve próbálták az utolsó energiatartalékaikat mozgósítani, amíg hittek a győzelemben.

Emellett én pár szót szentelnék a védelemnek is. A Buffon, Barzagli, Bonucci, Chiellini négyest a rendre óriásiakat túlzó olasz sajtó sokszor emlegeti a futballtörténelem legnagyobbjai között – amit rengeteg meccsen igazolnak is a srácok. Ugyanakkor ez a védelem három döntőt játszott az elmúlt években, amiken összesen 11 gólt kaptak (igaz, Berlinben Chiellini nem játszott). Természetesen óriási butaság lenne csak az ő nyakukba varrni a vereséget, de ettől még tény: a legendás védelmekkel ellentétben ők nem képesek kapott gól nélkül lehozni a döntőket, még akkor sem, ha előtte kifejezetten erős csapatokat fogtak meg (pl. 2012-ben a németeket, 2015-ben a Realt és a Dortmundot, idén a Barcelonát és a Monacót).

A védekezéshez azonban a csapat egésze kellene, azonban míg a Madridnál mondjuk Casemironak volt 7 szerelése, addig nálunk az egyik leggyengébb meccsét játszó Khedirának 2, Pjanicnak pedig 0. Ráadásul olasz csapattól szokatlan módon a szabálytalanságokat sem használtuk úgy a játék tördelésére, mint ahogy azt kellett volna. Az első gólnál például egy szabálytalansággal meg lehetett volna akasztani az induló kontrát, ahogy azt fentebb is írtam. De általánosságban véve is azt mondható el, hogy míg a Real egyből igyekezett szabálytalankodni, keményen odalépni, hogy ne tudjunk megindulni, mi ezt sokszor elmulasztottuk, vagy ha mégis megtettük, akkor látványosan szabálytalankodva.

Abban sem vagyok biztos, hogy nem lett-e volna érdemes egy óvatosabb, türelmesebb taktikával fellépni. Persze a Barcelona elleni hazai győzelem vagy az Atletico első húsz perce a Real elleni visszavágón azt mutathatta, hogy érdemes lehet megpróbálni egy intenzív, letámadásos játékot. Félre ne értsen senki, nem gondolom magam okosabbnak Allegrinél, de utólag nekem ez úgy tűnik, hogy egy félreértelmezett dolog volt. A Barcelonát nagyon simán vertük, de ne feledjük, hogy Busquets mellett hiányzott a kezdő balhátvédjük is, amit ki is használtunk. Emellett Luis Enrique sokkal gyengébb edző, mint Zidane, ami szintén a mi malmunkra hajtotta a vizet. Az Atletico-Real meccs szintén félrevezető volt: ott egy simán nyert első meccs eldöntötte a párharcot, és ugyan a hazaiak minden mindegy alapon nekiestek a Realnak, de az egyértelmű volt, hogy a továbbjutásuk nagyobb csoda lenne a Barca PSG elleni fordításánál is. Azaz a hazaiak kihasználták a Real leeresztését, szóval itt is egy különleges helyzetről van szó. Egy ki-ki meccsen nem enged meg egy hasonló meccskezdést a Real – sem magának, sem az ellenfélnek. Amit mondani akarok ezzel a bekezdéssel: mind a két meccs egyedi alkalom volt, sajátos körülményekkel, amit nagyon jól kihasznált a Juve, illetve az Atletico. A szezon végére kifingott kezdőcsapattal viszont nem voltak adottak a feltételei egy erős presszingnek. Utólag Allegri is azt mondta, hogy túl türelmetlenek voltunk az első félidőben.

Pár szót még a balszerencséről: nyilván demoralizáló, ha az ellenfél két megpattanó lövésből szerez gólt. Én viszont úgy gondolom, hogy az nem véletlen, ha egy csapatnak állandóan szerencséje van. márpedig a Real az Atletico elleni döntőkben is rendre szerencsés volt. Három éve az utolsó utáni pillanatban egyenlítettek, tavaly tizenegyesekkel nyertek, úgy, hogy az Atletico a rendes játékidőben kihagyott egy büntetőt. Szerintem szerencséje annak van hosszabb távon, aki tesz érte. Lehet panaszkodni a balszerencsére, de ez nem szabad, hogy az ilyen magyarázkodás a Juve mentségévé váljon.

Én két dolgot egyáltalán nem gondoltam volna a meccs előtt: az egyik az volt, hogy a Juve elveszíti a tartását, a másik pedig, hogy Zidane taktikailag legyőzi Allegrit. Mind a kettő bekövetkezett, ami még sokkolóbbá teszi a vereséget. Ettől még Allegri megtartása mindenképp prioritás kell, hogy legyen, egyetlen olyan elérhető edzőt sem látok a piacon, aki javítani tudna a Juventuson.

Mi lesz most? Tényleg véget ért egy ciklus, ahogy ezt többen is hangsúlyozzák? Van-e esély egy újabb döntőre jövőre? Kitől kellene megszabadulni, és kiket kellene igazolni? Tudunk-e úgy fiatalítani a kereten, hogy versenyképesek maradjunk? Ezekről még majd írunk hamarosan, azt biztos azonban, ha legközelebb döntőt játszunk, én inkább moziba megyek.